Adam Elliot második rendezése az idei év egyik legfényesebben tündöklő és legszomorkásabban nevetgélős ékköve számomra. Első alkalommal jártam a Toldi moziban, ahol sikerült pontosan középre jegyet foglalnom. Ennek ellenére – kissé meglepő módon – közvetlenül mellettem senki nem ült. El is engedtem hát magam… Írom ezt most, aztán amúgy közben szinte az egész produkciót összefont ujjakkal voltam kénytelen végignézni… Megkönnyeztem?…
Hosszú órákat lehetne arról diskurálni, hogy ki és miért néz filmeket. Illetve arról is persze, hogy ki és miért készíti el úgy és abban a formában az alkotásait, ahogyan azt a publikum aztán viszontláthatja. Egy valamiben viszont egyre biztosabb vagyok. Van, amikor nem maga a történet a lényeg. Sőt, én azt vettem észre magamon, hogy a cselekményorientált alkotások egyre inkább hidegen…
Úgy volt, hogy azzal kezdem a mai mozis élménybeszámolómat, hogy talán valóban nem véletlen létezik az a mondás, hogy „kurvából lesz a legjobb feleség”. Persze aztán ezt elvetettem. Azonban nem is én lennék, ha nem gondoltam volna meg magam. Szóval mégis itt van. Nem állítom, csak hát ez is beugrott a film alatt – milliónyi más gondolat mellett természetesen. Én…
Hirokazu Kore-eda a legnagyobb kedvencem a rendezők közül. Ezen 2022-es alkotása volt számomra a 10. filmje, és hát ennek ellenére is képes volt meglepni. Nem is akárhogyan… Az immáron 62 éves japán úrnak egyébként olyan esztétikusan és finoman átszőtt mozgóképei vannak, annyira minden apróságra is figyel a filmkészítési folyamatok során, hogy már önmagában ez ámulatba ejtő. Így aztán tényleg kisebb…
Nawapol Thamrongrattanarit szépen lassan a kedvenc rendezőim listáján is egy igencsak kiemelkedő helyre lavírozza fel magát. A Happy Old Year [ Hogyan lépjünk tovább? ] című 2019-es drámája volt az első mozgóképes élményem tőle, amellyel pedig aztán azonnal le is vett a lábamról. Nem olyan rég megnéztem a Mary Is Happy, Mary Is Happy.-re keresztelt 2013-as alkotását, és ott már…
Imádom az olyan filmeket, amelyekben sokat beszélgetnek. Természetesen „nem elég” bármiről és bárhogyan diskurzust folytatni, nem lehet egy film célja önmagában csak az, hogy fel legyen véve néhány hosszabb, végtelennek tetsző társalgás, hogy aztán – a hozzám hasonlóak – az egekig magasztalják… (Ugye?!) Valamiről azért csak szólnia is kell az ilyen filmeknek, valamit meg kell kongatnia az emberben az ilyen…
Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne…
Annyira piszkosul jól esett ez a film most. Az elején még csak finoman közelítve méregettem, hogy aztán a végére meg már minden egyes képkockáját két kézzel tömködjem magamba… Hogy pontosan hova? Hát azokba az apró, illetve inkább meglehetősen nagy lyukakba ott, a szívem környékén. Hogy miért? Mert egyszerre tett hozzám, illetve forgatott is fel bennem valamit. Mindeközben meg szimplán csak…