vígjáték

The Marvelous Mrs. Maisel [ A csodálatos Mrs. Maisel ] – S03 – 2017

Tudjátok, hogy a második évad nekem nagyon bejött. Ettől független – vagy pont ezért is – kicsit tartottam a harmadik évadtól. Tudom, hogy a rengeteg jelölésből ezúttal csak négy Emmy-díj jött össze, azok is inkább a körítést díjazták, a fontosabb kategóriákban ezúttal nem tudott aratni Amy Sherman-Palladino és csapata.

Miért történt meg ez? Ennyivel “rosszabb” lenne a sorozat harmadik etapja? A válasz nem egyszerű, mert igen is, meg nem is. A körítés, a hangulat, a képek nagyon adják, de ennyi. Néha már-már túl jók is ezeken a területeken, és ezt úgy értem, hogy olyan benyomása van az embernek, mintha csak ezekkel akarnák vagy tudnák eladni az egészet, emiatt pedig bizonyos elemeiben ez a nagyon adja szint gyakran csupán öncélú magamutogatásnak érződik. Szóval engem ezzel nem vettek meg most. De miért is nem? Mert nincs ezek mellett kellő mennyiségű élet a harmadik felvonásban, vérszegény a drámaiság is, mindeközben a karakterek sem esnek át nagy változásokon (persze nem mintha csupán ettől valami működőképesebb lehetne), a lényeg azonban az, hogy míg mondjuk a Girmore Girls sokáig tényleg csak jobb és jobb lett, ezt azért érhette el, mert úgy tolta túl a bájosságát, hogy közben a drámai eseményekkel, dialógusokkal valahogy mindig ki tudták azt egyensúlyozni. Mert tényleg működött. És valljuk be, így három évad után; a karakterek ott valahogy egyedibbek, jobban tudok hozzájuk kötődni; nem véletlen poénkodnak pl. mai napig azzal is, hogy ki melyik srác rajongótáborába, csapatába tartozik. Nyilván könnyebb azonosulni az átlagosabb, hétköznapibb figurákkal (még ha a család bizonyos tagjai kivételesen gazdagok is), de itt ugye Midge az Midge, és ő néha már túl sok is (ahogyan mások is tulajdonképpen), pedig papíron működhetne, hiszen ez valamilyen szinten insider cucc is, de számomra ennek ellenére sem adta; sem hangulatilag, sem sztori szintjén, és igen, kezdek kicsit ráunni is az egészre.

Nem, tényleg “nem tudom” igazán szeretni ezt az évadot. Nem elég tökös, nem elég bevállalós a történet, sokszor kifejezetten sokat időznek el bizonyos jeleneten; túlnyújtanak poénosnak vélt (jobb esetben valóban vicces) helyzeteket, beállításokat, és ez bizony idővel roppant fárasztóvá teszi a szériát. Félreértés ne essék, nem az én humorérzékemmel van gond; a zenés jelenetekkel és a random eseményekkel is ez a helyzet. Nem is lenne ezzel egyébként gond, ha működnének, funkciójuk lenne és nem élnének vele olyan gyakran. A karaktereket illetően meg már tényleg szinte ásítozom; a GG-ben jóval több dinamika volt, jóval frappánsabb párbeszédekkel karöltve, és igen, az a már-már giccses, cuki kisváros tudott a most látottaknál sokkal drámaibb és szellemesebb szituációkkal is szolgálni.

Pedig látszólag van itt aztán minden: egzisztenciális válság, magánéleti gondok, munkaügyi gondok, stb, de ettől még nem gondolom elég markánsnak egyiket sem; nézem, úgy ahogy élvezem is, de ennyiben ki is merült most a dolog. Lehet magával a korral is gond van, lehet ebben nincs olyan sok, lehet szimplán túl konzervatívan áll bizonyos szálak terelgetéséhez Amy Sherman-Palladino. Egy biztos; nem mer túl drámai és komor lenni, még egy-egy epizód erejéig sem, emellett sajnos szerintem vicces és szórakoztató showt sem sikerült összehoznia.

Nyilvánvaló, hogy szinte mindenki érti a dolgát a stábban. Még akkor is működne a dolog, ha tényleg csak ennyire lenne humoros, csak a sztorival kezdenének végre már valamit, lennének végre érdekesebb (vagy pont hogy szinte unalmasabb!) mellékszereplők, és… De nem, ez valahogy most nem az igazi. Az évad utolsó része kicsit jobb, ezzel a lezárással pedig akár sokkal érdekesebb és bátrabb irányba is elmehet a széria, de hazudnék ha azt mondanám, hogy tülkön ülve várom, hogy elérkezzen az új évad premierje.

The Marvelous Mrs. Maisel [ A csodálatos Mrs. Maisel ] – S02 – 2017

Volt már olyan, amikor valami annyira betalált, hogy direkt nem hallgattátok vagy néztétek meg sokáig újra, esetleg szánt szándékkal félbehagytátok? Nálam Amy Sherman-Palladino sorozata ilyen volt. Már az első etap is egyre jobb és jobb lett, de ez a második valami igazi csoda. Minden szinten. Nem túlzok. A második évad 5. részét is szinte végig vigyorogtam, olykor fel is nevettem, voltak benne meglepetések is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen varázslatos hangulat áradt a sorozatból. Gyorsan félre is tettem egy ideig, de aztán már nem bírtam ki, le akartam tudni a maradék 5 részt is…

Nem csak a kor miatt is klassz az egész, hanem az igazi nyár felidézése is olyan könnyedén ment a szériának, hogy az szinte leírhatatlan. A karakterek egyre jobbak, az arányok is kellemesek, nincsenek irreálisan túltolva bizonyos szereplők, sőt, komolyan azt kell mondanom, hogy még csak töltelék karakterek sincsenek, mindenki annyit és ott szerepel, ahogyan kell. A fellépésekből is épp csak annyit látunk, amennyi szükséges, de persze van amikor ezt nagyon odateszik; ekkor úgy is sikerül, hogy ezen jelenetsorokat és szövegeléseket legszívesebben mindenkinek mutogatni kezdeném.

Nem nagyon tudok az évadba belekötni, sőt, tovább csak tovább magasztalnám. Nem érződik az évadon a helyben toporgás egy pillanatra sem, valami mindig történik, de csak a maga kis visszafogott tempójában, sem elkapkodva, sem a végletekig elnyújtva nincsenek a dolgok. Tényleg minden pillanata arany, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű képek, helyszínek, díszletek és jelenetek tudják színesíteni az összképet. Oké, hogy ezek egyikét vagy másikát általában sok sorozatban sikerrel tudják abszolválni, de ilyen – minden szinten – minőséget kevés eredeti sorozat tud képviselni.

Imádom, amikor behoznak bizonyos szereplők által kedvelt, új témákat, és ha nem is teljesen, de azt teszik meg az egyik központi témává az epizódban, remekül feldobják az évadot az ilyen pillanatok, arról nem beszélve, hogy ezek a kis kitérők is milyen mondanivalót tudnak magukban hordozni. Aztán a zenék, te jó ég. Egymást követően azon kapom magam, hogy vége a résznek, és indul az Amazon Primeon a stáblista, és már szól is a zene, de milyen zene… Ezen dalok illenek a korhoz, passzolnak a látottakhoz és hallottakhoz, nem kérdés, hogy olykor szimplán tökéletesen választanak, és én közben csak ülök, nézek ki a fejemből, miközben mosolyogva végighallgatom a dalt. Ilyen volt a Tell That Girl To Shut Up vagy a Someday is… Hibátlanok.

Nem is tudom, mit írjak még; az utóbbi évek legeredetibb, legszebb és legkomolyabb produkciója. Mindössze három szezon alatt összegyűjtött annyi jelölést és győzelmet (Won 20 Primetime Emmys 80 wins & 150 nominations total), amely már önmagában csettintésre készteti az embert, az is lehet, hogy a rekordoktól sincs ilyen téren olyan messze. Én többet nem is kívánhatnék, csak így tovább; iszonyat kevés olyan sorozatkészítő van, akiknek akár több projektjét is újranézném, hiszen azért elég időigényes egy komplett sorozatot újrázni, de Amy Sherman-Palladino nem szórakozik ilyen téren; mert ahogyan ezt, úgy a Gilmore Girls-t is imádtam, és már alig várom, hogy 5-10 év múlva ismételten szemügyre vehessem.