Címke 2022

Black Midi, New Road: Snow Globes

Hát ez nem akkora találat, de azért a valamicskénél mindenképpen több. Van ez a Black Country, New Road néven futó angol együttes, amely első lemezükkel 2021-ben a 4. helyre, majd egy évvel később az Ants From Up There c. albumukkal egészen az első helyig kapaszkodtak fel RYM-on. De mondok mást… Míg metacriticen az első lemez; a For the First Time 83 ponton áll, addig a másodikhoz már 92-es (!) szám dukál…

Black Country, New Road – 2022 – fotó: Holly Whitaker

Úgy szórakoztatnak bennünket elég komplex zenével, hogy közben meg végtelenül egyszerű témákat is játszanak. Egyébként ilyen art rock, post-rock, chamber pop féle mindenest hallhatunk tőlük. “The next Arcade Fire, that’s our goal.” Hangzott el még ebben a kis videóban tőlük. És én azt mondom, hogy legyen is így; csak sokkal szebb és több jobb lemezzel, különösebben jelentős lejtmenet nélkül. 😅

A Snow Globes az a tétel, amin fennakad az ember füle, szeme, lelke és szíve – szinte már levegőt sem veszünk közben –, aztán újra és újra elcsodálkozunk, miközben – nemes egyszerűséggel – valójában képtelenek vagyunk rajta túllépni. Amikor először hallottam tényleg így gondoltam. És hát azóta is hasonlóan vélekedek. Imádom ezt a tételt…

Oké, de mi ez a Black Midi, New Road, ha az együttes nem is ezen a néven jelentette meg a lemezét? A banda ezen név alatt lép fel rendszeresen élőben a Black Midi kísérleti rockegyüttessel. Ennyi a történet. “Érdekes” ez a kis koncert egyébként, mert bizony a fent is időzített tétel (11:08) előtt és után is végig improvizációs dalokat hallhatunk és láthatunk. Ez szerintem sokaknak – még nekem is – elég hardcore anyag lehet, de még én sem hallgattam meg őket úgy igazán normálisan. És ez a koncert csak a Part I volna ugye…

Ja és egyébként ez a tétel egy kicsit más, mint az eredeti. Ez egy karácsonyi verzió. 😉 A felvétel pedig nem is tudom… Egészen lenyűgöző és megmosolyogtató, hogy mennyien is dolgoznak össze egy ilyen dalban. Ha csak úgy egyszerűen a zenét magában hallgatod, talán fel sem tűnik az a sok apró részlet. Itt aztán láthatod is… 😌

The Batman [ Batman ] – 2022

JackOneill ajánlotta még be ezt a filmet az 57. vetítőtermes fordulóba. Nem mondom, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hiszen eleddig még nem néztem meg – pedig mióta megtehettem volna már –, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem agyaltam rajta premierkor, hogy elmenjek-e rá a moziba. Aztán csak nem mentem. Szerencsére, mert ez nekem meglehetősen kínkeserves 3 óra volt…

Annyira nem tetszett, és annyira felbosszantott a film a végére, miközben mostanában annyira bejött néhány viszonylag egyszerű, és totál hétköznapi történet (My Tomorrow, Your Yesterday / Tune in for Love), hogy gondoltam kiírom magamból egy nagyobb írásban, hogy az meg aztán miképpen lehetséges, hogy egy sötét, hangulatban erős és hozzám elvileg passzoló, látványos és komoly akciófilm és krimi kombinációja ennyire mellé menjen. Lehetne azt mondani, hogy én változtam ennyit, és többre értékelek bizonyos típusú alkotásokat, vagy ennél bonyolultabb a dolog, és bőven benne van az is, hogy a The Batman eléggé gyenge lett?

A válasz valószínűleg is-is. Talán tényleg változtam valamennyit. (Bár valaki biztos nem érzi ezt ki belőlem.) Hogy aztán pedig mi történt velem az elmúlt (10+) év alatt, amely ennyire átalakította – pontosabban fogalmazva –, ennyire leszűkítette a filmes és sorozatos választásaim körét, abba most bele sem megyek, maradjunk annyiban, hogy valamibe szerintem belefáradtam; idő vasfoga megrágott, aztán kiköpött magából.

Matt Reeves filmje pedig… Totálisan középszerű. Egyes elemeiben nagyon jó és profi, de számos tekintetben szinte borzasztó. Mondjuk nem is értem mit vártam, amikor nekem a Joker is nagyon mellément… És nem, tényleg nem úgy álltam a filmhez, hogy nekem ez márpedig nem fog tetszeni, és majd szépen megmondom a tutit megint. Ez a film percről percre egyre gyengébben muzsikált, egyik hiányosság, és hanyagság követte a másikat…

Az elején nem vártam, hogy Heat vagy The Dark Knight szinten berobbantják “a vásznat”, de ennél azért mindenképpen többre számítottam… De oké, legyen, történt ami történt. Elindult egy lassú építkezés. Amit megdobnak egy Nirvana számmal. Hát komolyan mondom, a falat kapartam tőle. Nem rossz nóta – én is szeretem –, a gond nem ebben keresendő, hanem abban, hogy egy ekkora költségvetésű filmben miért is kell – akárcsak egyszer is – használni egy ennyire népszerű együttes dalát… Még ha csak egyszer éltek volna vele ugye… Komolyan ennyi eredetiségre való törekvés nem szorult beléjük?

Az olyan hibákból nem is szeretnék beszélni, amikor valakivel headseten keresztül beszélnek, miközben maga a terep rázós; veszélyes alakok vannak az alany körül, de az illető azért önfeledten trécsel látszólag magában – teljesen feleslegesen. Gratulálok. A legnagyobb gond viszont a tartalom. Annyira üres ez az egész, hogy már fájt nézni. Próbál darkos és hangulatos lenni, valamilyen szinten be is jön neki, vannak jó képek és beállítások, de ha ez nincs, én tuti kinyomom egy idő után… Nem csupán mert iszonyat vontatott és unalmas volt, hanem mert alapvetően ez egy hibás koncepcióra felhúzott film. Ebben a filmben szinte mindenki beteg, depressziós, korrupt és hatalommániás… A sztori annyiban kimerül, hogy a rossz megbüntetné a rosszat, aztán a jó kergetné ezt az öntörvényű “főgonoszt”. A pozitív karakter meg tök jó lenne, ha valóban jó is lenne. De sajnos nem csak lerágott csont a múltja, hanem unalmas és mű is a vergődése – pláne egy ilyen hosszú filmben –, arról már nem is beszélve, hogy akkora erőfölényben van, hogy ennyire fárasztó bunyókat és akciószegmenseket rég láttam már… Nevetséges. Hiába szerettem az Arkham játékokat, ami ott élvezetes és fun, az egy filmben nem feltétlen az…

Olvass tovább

Let’s Eat Grandma: Watching You Go – 2022

Mik elmennek néha az ember mellett – olykor tényleg csak a fejem kapkodom… A 2013-ban alapított brit együttes második lemezét nagyon szerettem. Hogy ne szerettem volna, amikor pl. a Donnie Darko című 11 perces tétellel zárták azt a lemezt. Meg egyébként is egy nagyon jó kis electro, synth és artpop elemekkel tarkított, ütős kis korong lett.

Aztán idén április végén megjelent az új lemez. Nekem meg az első két single annyira nem adta, el is felejtettem letudni az albumot. Majd ma – utazás közben – gondoltam készítek egy playlistet a kedvenc live felvételeimből. Mármint első körben összeszedem az elmúlt évek legjobb női énekesekkel operáló koncertes, rádiós, videós zenei produkciót. (Aztán persze majd kiteszem ide is.) És akkor belebotlottam ebbe a kis csodába. Mert ez tényleg az, simán ott lesz az év legjobb klipjei között. Már ha – konkrétan saját magam legnagyobb meglepetésére is – nem ez lesz a lista legelejében.

Mit tetszik benne? Minden. De részletezem picit, nem kell félni. 😅 Az egész annyira profin meg van tervezve, de tényleg annyira okosan, stílusosan fel van építve, hogy nagyon sokan példát vehetnének róluk. Emiatt aztán tényleg olyan jó lett vizuálisan ez a klip, hogy én totálisan biztos vagyok benne, hogy pár százszor meg fogom még tekinteni… Példa: a fehér háttér előtt mindenki feketébe van öltözve. Király! Jenny Hollingworth meg… Szóval igen, ő önmagában is egy tünemény, de ez az egyszerű frizura, ezzel a frufruval… I fell in love with her immediately. Mondhatnám. És milyen szép név már a Jenny nem? Vagy nem? Oké, fogjam magam vissza ugye? De utána is, amikor már a fekete/kék háttérben meg finoman csillogó ruhában énekel… Hát mit mondjak? És még pillangók is repkednek benne néha… Jajj… Túl sok ez már a jóból…

A dal amúgy kifejezetten ének és szöveg centrikus, de a harmadik perc környékétől kezdve aztán kicsit több szerephez jutnak a gitárok is. Nem kell itt nagy váltásra gondolni, finoman belesimul a dalba az egész. Részben ettől is lesz még inkább piszok mód ragadós ez a tétel. Meg hát attól, hogy mennyire finom részletekkel, gondos odafigyeléssel alkották meg ezt a videót. Van amikor jó egy klip, de közepes egy dal, és fordítva. Vagy pocsék valami minden szinten. De amikor a zene és a klip ennyire harmonikusan passzol egymáshoz, az már szinte irigylésre méltó szituáció; olyan, mintha – az egyébként is nyert helyzetben – megragadták volna egymást kezét, hogy aztán összefogva tényleg a legjobbak közé repítsék ezt a zenei videót. Szerintem sikerült.

De nem is ragozom túl; tessék nézni, hallgatni, szeretni. Dalszöveget a klip alatt, meg itt is megtaláljátok.

A legjobban egyébként talán az alábbi soroktól vagyok kész, ahogyan énekli, amit… De amúgy nehéz választani…

And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not
And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not

But I was watching you go
And I was watching you go

De akkor itt van egészében is:

Let’s Eat Grandma: Watching You Go

There’s this rage trapped inside
In this violence
In the noise which amplifies
How I shake
How I shatter
As you’re tearing at the touch like butterflies
I want to shed myself and lay back in the earth sometimes
Surrender to the sky
I wanna feel whole with the world unfolding
And the way it makes me feel
As if I’m still a little child
She makes it hard for you to have to say goodbye

And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not
And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not

But I was watching you go
And I was watching you go

And though I tried my best it’s fading
Getting fainter now
This distance thinly cloaked
I still wake up sometimes and I feel I’ve lost it
Just like a dream I had which slowly comes unstuck
You made me feel as if I’m someone you could love

And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not
And I said to you
I’m not staying in
I’m not wasting it
I’m not

But I was watching you go
And I was watching you go

Watching
Watching
Watching
Watching
Watching
I was watching you go
I was watching
I was
I was watching
I was watching
Oh, oh I
I was
I was, oh

I was watching you go
I was
I was watching you go

Birds in Row: Gris Klein – 2022

Tegnap volt Cult of Luna koncert. Jó volt? Nem volt jó? Hát, hogy őszinte legyek nem volt hangulatom hozzá. Éppenséggel menni sem nagyon akartam, de ha már ki lett fizetve… Nem volt különösebb oka, csak van ez így. Hívtam valakit, de sajnos nem ért rá. De lehet jobban járt ő is, hogy nem volt ott velem. Harmadik koncert egymagamban viszonylag rövid időn belül, hehe – most mondja valaki, hogy normális vagyok… De mindegy, inkább legyek ott valahol egyedül ami fontos, és jelent valamit nekem, mint ne. Nem olyan bonyolult ez – azt hiszem. Mindegy is, vannak szar napjaim. Kinek nincsenek persze – akár ennél is rosszabbak… De hát nem tudom, ettől még nem voltam (?) éppen a toppon. Biztos használ ez a rengeteg vidám film, sorozat és zene… De csak összekapom magamat…

Az első fellépő a három közül az a francia hardcore punk-ot játszó Birds in Row volt, akiket bár hallottam már korábban, de egy lemezüket sem ismertem annyira, hogy pontozásra adjam a fejem velük kapcsolatban. Aztán ott voltak, játszottak, és nekem egyből az est fénypontjai is lettek. Már akkor tudtam, hogy számomra most ők lesznek azok. Cult of Luna póló rajtam ide vagy oda... Most csúnyát mondok, mert bizony nem is feltétlen csupán a zenéjükkel vettek le a lábamról, hanem azzal, hogy a frontember Bart Hirigoyen mennyire bőbeszédű volt. Beszélni persze bárki tud, de… Úgy, hogy nem vagyok 100-as angolból sajnos (igyekszem közben!) – azért nem voltak azok olyan komplex mondatok –, de annyit kivettem én is, hogy többször dicsérte Budapestet; pl. megemlítette azt, milyen sokan és milyen szívélyesen fogadjuk – minden egyes alkalommal – őket. És oké, hogy a nagy zenekarokat pl. mindenhol szívesen látják, mert népszerűek, kommerszek, azaz nem véletlen azok akik, de azért örömteli azt látni, hogy bizony még ebben a szűkebbre vett zenei szcénában is fel tudunk mutatni annyi lelkes hallgatót, hogy hozzájuk hasonló zenekarok is rendszeresen visszatérjenek hozzánk.

Aztán ott volt az a pillanat, amikor elkezdte ecsetelni, hogy mennyire nehéz időket élünk; ha nem mondta ki hatszor, hogy depression, hát egyszer sem. Mondtam magamban, hogy kösz, rendes tőled, hogy emlékeztetsz a világ összes szarságára is… Egyébként meg felhozta még a stresszt, a felszínességet és azt a rengeteg ingert, amelynek ki vagyunk téve mind – a közösségi hálók korában. Utána pedig azt mondta, hogy ha valaki magányosnak vagy depressziósnak érzi magát, esetleg csak unloved érzések hatalmasodnak el rajta, akkor ne féljen, nincs egyedül. “Mi is mind azok vagyunk. De azt egy pillanatra se felejtsétek el, hogy mi szeretünk benneteket.” Valami ilyesmi hangzott el. Brrr.

Jó fej volt. Aranyos, amikor valaki nyíltan kimond, vállal ilyen gondolatokat. Igen, lehet tudatosan is jófejkedni’ a közönségnek, de ez visszatetsző és erőltetett is lehet. Meg hát valószínűleg nem ilyen zenéket írnának, ha nem éreznének – legalább néha – hasonlóan. Meg hát a lelkébe nyilván senkinek nem láthatunk. Egy biztos, úgy érzem, hogy ez – akkor és ott – sokaknak jól esett. Én is mosolyogtam. De csak egy picikét ám. (Lestem amúgy: mások is.) Pacsi! Na jó, nem bohóckodom el, tényleg tetszett, őszintének hatott, és szükségem is volt valami ilyesmire. Nem mindenki mond ilyeneket, vannak zenekarok, amelyek a közönséggel alig kommunikálnak…

Hogy többet kellene beszélnem a zenéről, mint nyavalyogni mi? Szóval a zene meg… Húú, az, hát… Szinte meglepett, mert “zajosabbra” számítottam, emlékeztem. Aztán erre nekikezdtek mondjuk ennek itt fent. Hát ahogy olvasom a szöveget, te jó isten… Most meg azon vigyorgok, hogy ez mennyire betegesen depresszív. Jó, ezt be kell ide tennem nektek, magamnak. Szóval a fenti videóból az első hét perces dal kezdődik így, és csak a dalszöveg felét illesztem most be, előre is elnézést érte. De nem tudom megállni, hogy ne így tegyek…

There’s a road leading into darkness.
It’s got a rhythm that no one can clap to.
You think you’re free until you answer the call and all the claps of some fools just cover it up.
Come with me.
You’re the dentist with no front teeth telling me how to smile, how to brush it hard and how to hide my insides.
A black hole with a tongue and much pride, you’re a monster and you think you just offer enough. Come with me.
Would you just come with me and see ?
How all love is meant to disappear on a road paved with laments.
Shredded bodies on shredded bodies, dead bodies on both sides.
And in the silence you hear the screams of all the true heroes who are done suffering for us.
Come with me.
We all lose a reason to smile when we take that one hike, to the top of the hill and down to the depth to the valley of the vile.
You think you’ll fix it with money ?
Come with me.
Wouldn’t we know about the hidden costs this road would be paved for us to dance.
And if we are too shy to dare there’d always be that one hand waving its money.
Please, come with me.

Ugye, hogy ugye? Meg milyen ritmusos dal ez már? A dobok, a hangzás, a szöveg. Azonnal új kedvenc lett. Jó lesz ezt a pocsékabb napokon – meg a vidámakon is persze –, agyonhallgatni. Az album egyébként hardcore-osan punkos (milyen is lenne persze); sodró lendületű, kellően kemény részekkel, de vannak benne szellősebb, lágyabb tónusú tételek, pillanatok is. Szerencsénkre. A Trompe L’oeil pl. egy kifejezetten éneklős, lassú dal. Úgy két percig…

Az ezt követő Rodin meg mint egy gép, bedarál bennünket az első másodpercétől kezdve. Nagyon szeretem ezt a dalt, ahogyan az első tételben (Water Wings) is benne van minden, amit most érezni tudok. Be is illesztem azt is ide – az esetleg kíváncsi füleknek. 1:25-től olyan egyszerű, de hatásos, és részemről szinte epikus gitárdallamokkal kezdik kísérni a dalszöveget és a dobokat a háttérben, hogy ember legyen a talpán, akinek (nem megy el közben az életkedve) nem kezd el járni rá a lába. És ez csak fokozódik és fokozódik… Ütős.

Nem tudom egyébként mit írhatnék még. Feküdni kellene, ha már sikerült időben hazaérni a koncertről… De nem megy a normális alvás. Még csak párszor ment amúgy le a lemez, ismerkedni kell még vele, de én itt szakadjak meg, ha nem ér ez egy kilencest.

9/10

Alvvays: Blue Rev – 2022

Nem sok olyan zenekar lesz az életemben, amelyik miatt – pláne egy nem éppen bulizós és koncertezős időszakomban – átbuszozom egy szomszédos fővárosba, hogy aztán a fellépés végeztével igazából végigfagyoskodjam az egész éjszakát – miközben a busz indulására várva meglehetősen céltalanul, de kissé csodálkozva a város utcáit járom. Így volt ez 2018 március 3-án, Bécsben. Úgy fél évvel az Antisocialites megjelenése után. Szerencsére ott volt mellettem az egyik jó haverom, akivel osztozhattam ebben az élményben…

Molly Rankin – Fotó: Richard Wintle

Aztán azóta is várjuk csak az új lemezt ugye. És most végre megjelent. Alapvetően szerintem a pocsékabb napjaimon is olyan gyerekes türelmetlenséggel, kíváncsisággal, és lelkesedéssel tudok néha bizonyos dolgok felé közelíteni, hogy néha magam is meglepődöm azon, mennyire impulzív vagyok még ilyen szinten. Mondom ezt persze nagy öregként, még 35 évesen… Mikor elkezdem ezt bejegyzést írni, már több mint egy napja megjelent a Blue Rev, és én még nem hallgattam meg. Nem akartam a meló után, csak úgy, gyorsan, fáradtan letudni. De persze arra azért volt időm egész álló nap, hogy – mint egy megátalkodott robot, időközönként – frissítgessem a RYM oldalát, és döbbenten figyeljem meg, hogy az értékelések átlaga még pár száz pontozó után is szinte megállás nélkül emelkedett – nem pedig csökkent, ahogy az egyébként lenni szokott. Ez pedig hát nyilván egy rendkívül örömteli fejlemény. (Erről készítettem is pár screenshotot emlékbe.)

Az értékelések brutálisan magas átlagáról már nem is beszélve. (Amely jelenlegi állásából adódóan RYM-on simán kinéz nekik egy top 10-es hely az idei érve!) Ilyen téren még az előző két – meglehetősen közkedvelt – lemezükhöz képest is számottevően nagy előrelépés látszik kirajzolódni, pedig hát azok sem álltak éppen rosszul. (Én mind a kettőre maximum értékelést adtam, ez van…) És hát metacriticen is hasítanak (86 pont eddig), valamint a pitchfork-nél sem gyakran látni 8.8-as értékelést – akik többek közt erre a megállapításra jutottak:

A torontói zenekar harmadik albuma a power pop diadala, egy sűrűn rétegzett, szellemes, könnyed és gyönyörű lemez, amely új mércét állít a műfaj számára.

Egyébként már nem is tudom, hogy hol találkoztam velük először, lehet RYM-on, lehet youtubeon, de nyilván az első élmények között volt az Archie, Marry Me. Aztán szépen sorban a többi. Egy csomó live felvételüket láttam, sokukat rengetegszer. Ismerem Molly Rankin-nak az együttes előtti időkből származó EP-jét is, vagyis hát mit ismerem; kimondottan szeretem. A country és twee pop szerű dúdolható és táncolható kis dalok csokrát fűzte fel egymásra, de olyan varázslatos némelyik, hogy alig várom már, hogy ezekre ropjak egyszer majd valakivel néhány véget nem érő kört. Aki kíváncsi arra, hogy honnan is indultak, annak kóstolónak itt van két nagy kedvencem: a Mistake és a Way Home.

Egyébiránt nálam a last.fm szerint úgy minden idők 7. legtöbbet hallgatott együttese ez a kanadai banda, hogy mindössze két LP-jük jelent meg eddig. Azért ez nem semmi. Ha kihoznak még pár jó hanganyagot, ki tudja, hol állnak meg… És hát Molly Rankin (énekesnő / gitáros) még csak 35 éves.

Hogy miért nem osztottam meg az eddigi négy kiadott single-ből egyet sem, arról bizony hosszasan lehetne beszélni. A Brutus egyik új dalának apropóján azt írtam az új Alvvays dalokkal kapcsolatban, hogy tetszenek-tetszenek, de valami akkor is hiányzik. Pedig aztán láttam, hogy mindenki odáig van értük. És én is éreztem valamit, de csak ott motoszkált bennem, hogy ez kevés, többet akarok, szinte már mintha hisztiztem volna. Tényleg. És most nem bedumálom magamnak, hogy hát persze, akkor is kedveltem őket: mert tényleg így volt, szerettem mindet. Hallottam, láttam, hogy mennyire ötletes, kreatív anyagok, hogy viszonylagos rövidségük ellenére mennyi és mennyi felfedeznivaló vár rám ezekben a dalokban, de mit tagadjam, rengetegszer nem vettem elő őket. Azért a 2-3 perces dalokat rohadt hamar rongyosra lehet hallgatni, én meg nem szerettem volna elkoptatni őket az album megjelenésének idejére. És hát volt még valami, amiért kissé csalódásként éltem meg ezeket a számokat, de erre majd térjünk rá a legvégén…

A Balinda Says egy kiváló, egyfajta “mindenből egy kicsit típusú” dal. Mondhatnánk, hogy igazi ízelítő a Blue Rev-ből: Zajos popzene, remekült eltalált ritmussal és váltásokkal. És hát Molly-val.

Közben első körben letudtam ma, azaz szombat reggel a korongot. Oké, kész vagyok, ez bitang jó lett. Szavak nincsenek. Így egyben, egészen más, megvan ebben kérem minden: álmodozós, merengős nótáktól kezdve a pörgősebb indie rock-os, már-már shoegaze tételeken át tényleg minden van itt. És ami nagy szó, nem nagyon van töltelékdal! Ugye a korábbi nagylemezeket illetően ez az állítás kicsit talán meredek lett volna. Itt meg most azt sem tudom igazán, hogy melyiket hallgassam meg újra és újra.

Húú, de örülök! 14 szám van a lemezen, egészen lehetetlen, és nem is szeretem túlelemezni a dolgokat, szóval most nem is tudom, hogyan és mit írjak. Egy biztos: ez a lemez kiforrottabb, bátrabb, mint a korábbiak voltak. Nincsenek túlnyújtott dalok sem, meg hát azért valljuk be, 14 dalt megírni azért nem kis meló, pláne ilyen szinten. De megcsinálták. Az első tétel úgymond egy tökéletes iránytű szerepét betöltve felhelyezi az albumot egy térképre, és onnantól kezdve azért nagyjából sejthetnünk, hogy mire is számíthatunk a későbbiek folyamán. A negyedik tételben / Tom Verlaine / az azt megelőző kicsit zajosabb tételek után pihenhetünk, hogy aztán nyugtázhassuk: egy roppant kellemes, nagyon finoman elringató dal formájában egy tökéletes helyen elhelyezett és hibátlan tétellel lehettünk most gazdagabbak. Elolvadok.

Indio, Kalifornia / 2016. árpilis 23. / Molly Rankin és Kerri MacLellan – Empire Polo Club – Fotó: Frazer Harrison

A Many Mirrors tipikus dream pop dalként indul, aztán hát itt is milyen gitártémák törnek felszínre a szám második felétől, nem is hiszem el… 2:10-től pedig az, ahogyan ráfordulnak az utolsó pár sorra, na az valami egészen eszméletlen. Egy ezredmásodpercnyi felesleg nincs benne. Imádom ezt is. Ezután a Very Online Guy meg egy újabb bátor próbálkozás, szinte lehetetlen, hogy leírjam mennyi minden történik és milyen hangulata is van ennek a dalnak. Rendszeresen visszatérő megjegyzés volt a RYM chat ablakában, hogy hihetetlen, hogy ennyi ötletet, hangulatot, kreativitást, hogy a fenébe tudtak egy 38 perces lemezbe így belezsúfolni. Annyit hozzátennék még, hogy igen-igen, ráadásul úgy, hogy az – ettől a nyomástól azért – még véletlen se essen szét apró darabokra.

A Velveteen és a Tile By Tile egyből hatalmas kedvenceim lettek. Molly ezekben igazán kiélheti magát, jesszus, milyen jó dalok is lettek ezek… Utóbbit hallgatva szinte át szeretném ölelni, vagy azt akarom, hogy engem öleljen át valaki, áhh, tényleg szavak nincsenek rá. Az utójátékot is volt merszük ilyen sorokkal zárni…

Am I still giving off the wrong impression?
I shouldn’t have ever dialled you up
And I’m still lifting all your old expressions
I shouldn’t have ever been calling it love
I’m still waiting
(I’m still waiting)

Tényleg végigmehetnék dalonként, de nem sok értelme van. Imádom, az év lemeze esélyes, nehéz bármit is mondani. Az utolsó tétel nem lesz sokak kedvence szerintem, hiszen az csupán egy 1 perc 20 másodperces, visszafogott és meglehetősen szomorú dalocska, melyben – a korábbi LP-n szereplő Forget About Life-hoz hasonlóan – Molly kap központi szerepet. Nekem tetszik nagyon. (De felőlem persze akár egy mulatóst is énekelhetne szinte… Persze csak viccelek.) Ezzel aztán ugye közben vége ennek az utazásnak. És khm… ilyen sorokkal lezárni a Blue Rev-et… Hát kérem, ide a zsepit, pezsgőt, jöhet minden…

Now that the hall is clearing out
You’re still a part of me
And I know, days away
That’s why you still hesitate
I’ll go

Now I’ll take the photo off the fridge
We lie together
Know that I still wait for you
Know this, I still wait for you
I know now


Ide, a kritika után még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy oké, imádom a lemezt, de a zenei videókat szerintem elcseszték. A világ egyik ránézésre is legaranyosabb bandáját tulajdonképpen nem is lehet látni a kiadott négy (klip / single) egyikén sem. Amikor publikálták az Easy On Your Own és a Pharmacist címet viselő dalokat, rögtön értetlenül álltam az előtt, hogy hát ez nem is klip; ez csak zene. És még most sem értem miért tettek így. Nyilván zenét a zenéért hallgat az ember. De marketing szempontból, hát érdekes húzás… Itt nem lesz már egyhamar milliós megtekintésekkel futó klip. Még dobhatnak ki valamit utólag is, ezt nem is vitatom, de azok már úgy sem hoznak olyan számokat, amelyeket még az album premierje előtt közzétett remek videókkal értek volna el. Mindegy, felejtsük is el. Majd lesznek jó live felvételek. Remélem.

Még valami: azért az valami egészen példa nélküli, hogy az összes valaha általuk kiadott single vastag betűs (lesz) RYM-on.

10/10

The Ocean koncert – Azt a rohadt életbe

Tegnap este az Akváriumban lépett fel a The Ocean nevet viselő német progresszív metál banda. És hát wow. Just wow.

Időben ott voltam természetesen, legurítottam egy sört, aztán elfoglaltam az engem illető helyet, valahol bal oldalt, az elejében – részben közvetlen a hangfalak társaságát is keresve. A fejhallgatóm szépen ment a tokjába, majd előkerítettem a kis fülvédőm, bedugtam, aztán indult is lassan a móka. De még hogy…

A terem kellemes méretű, nem is túl nagy, nem is túl kicsi. Sokan, de tényleg szép számban voltunk jelen, amelyet én magától értetődően örömteli fejleményként konstatáltam. Szóval elindult az első dal, amelyet meglehetősen misztikusra vett feelinggel dobtak fel: iszonyatosan nyomatták a füstgépet, de szerencsére pont annyi ideig és úgy, hogy az még ne legyen zavaró. Nekem bejött. Persze szinte haraptam a levegőt, de néha kell az ilyen is. A telefont koncert közben olykor előkaptam, hogy aztán pár kép, illetve néhány rövidebb felvétel után eltegyem. Pedig lett volna mit rögzíteni. Az énekes Loïc Rossetti ugyanis nagyon elemében volt. De hát ilyen zenéket, ilyen témákkal és szövegekkel nem is lehet nem szenvedélyes átéléssel előadni. Egyszer például úgy ahogy van, mikrofonnal a kezében beugrott a közönségbe, és miközben a nézők percekig ide oda passzolgatták a magasban, ő nem szórakozott, tolta tovább a dalt. Vagány volt na!

Egy másik alkalommal meg felrúgta véletlen azt a sört amit kirakott valamelyikük magának. Pár deci ment is a levesbe… Aztán valahonnan – valamikor – érkezett egy rongy erősítésnek… Ezek után viszont végre eljött az én apró, ám még örömtelibb kis pillanatom. Merthogy amikor véget ért a sokadik tétel, úgy döntöttem, hogy hátha most – hátha szerencsém lesz. Mármint nyilván nem akartam végig telefont bámulni – meg másokat is ezzel zavarni –, de szóval akkor és ott előkaptam a kütyüt, hogy aztán láss csodát: a Pleistocene következett. Kétségetek se legyen – végig felvettem. Nem is hiába szerencsére, hiszen már nem is tudom hanyadik alkalommal néztem azóta vissza…

Libabőr, katarzis, minden benne van ami egy jó kis dal velejárója. És igen, mint egyszer egy kedves személy megjegyezte nekem; (sajnos?!) a borzasztóan hosszú számokat szeretem, ami így is van… Igazán jó szerzemények 5 perc alatt nem is nagyon létezhetnek. 😀 Ez csak 7-et vesz el az arra kíváncsiak életéből szerencsére, de milyen 7 perc is volt ez…

Örülök, hogy nem akkor kezdtem el rögzíteni amikor már szólt a tétel, hanem benne van minden; az is, amikor rájöttünk, hogy mi következik, az is, ahogyan felépül az egész; tényleg egy másodperc sem hiányzik. Az a hangosabb “húúú” a 12. másodpercnél természetesen én vagyok, és a végén is kifejeztem tetszésemet. 😃 Mondjuk ez a minimum, ha már nem zúztam középütt… 😅

De akkor lássuk ezt a híres felvételt, amelyet kénytelen voltam állítva felvenni, mert így kaptam a legtöbb hasznosan rögzíthető területet és így nem takarta ki mindig a kamerakép felét valakinek a feje – vagy mondjuk a hangfalak. A hang- és képminőség olyan amilyen – majd egyszer lesz jobb is –, de a hangulatot szerintem kiválóan visszaadja a felvétel. Akkor hát itt a videó, aztán utána elmondom, miért szeretem még nagyon ezt a dalt, és visszatérek még a sörhöz is…

Szóval hogyan is indul a dal? Lassan, komótosan, szinte már unalmas, monoton ritmusban, amely remekül szimbolizálja a – részben a szürke hétköznapokkal is járó – fásultságot és reményvesztettséget. Nagyon klassz, hogy annak ellenére, hogy megérkezik az ének, nincs különösebb ritmusváltás, hanem továbbra is az ott jelen lévő, már szinte nyomasztó hangok hátteréből előtörve varázsol igazi dalt ebből a számból, méghozzá az alábbi sorokkal:

We all can only take so much
Some more than others
And our individual tolerance
For stress, for loneliness
Is so subjective
But there’s no tolerance at all
For hopelessness

Ezek után aztán bekeményítenek. Az alábbi négy sor már egyfajta menekülés: dühös, agresszív feszültséglevezetés:

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

Egy röpke, de a lehetőségekhez mérten nagy levegővétel után aztán itt megint visszatérünk egy kifejezetten dallamos, szinte már táncolható részhez… Imádom.

You’ve always been intrigued by death and the other side
You got yourself too close to the to the abyss
And no one of the closest ones around you
Realized how your stare turned empty
How the flickering faded from your eyes
And emptiness invaded

Az utolsó sorral azonban most nem csak az üresség tör ránk, hanem bizony innentől nincs megállás a tempót illetően… Aztán a fényekről már nem is beszélnék… 🤪😎

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

And no one could tell the moment
When you disassembled
When your restless heart froze
And you sank below the ice
Eyes wide open

Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you
Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you

És amikor már azt hinnénk, hogy nincs fentebb, hogy nem lehet már fokozni a fokozhatatlant – amikor a legtöbb zenekar egy nagy huszárvágással már az 5. perc elején lezárta volna a dalt –, akkor ők még belecsapnak egy két perces, már szinte black metálra hajazó ráadásba…

My whole life I have been searching
Digging deep
Turning over every stone
Questioning everything I know
Maybe there’s no fire deep behind these mountains
This light is something else
We are just atoms

Colliding, clashing
Melting, merging
Existing, spinning
Colliding, burning
…out

És hát ennyi. Hatalmas kedvencek. A szöveg is milyen remek már… Tényleg nagyon örülök, hogy ez így sikerült most. Vicces volt egyébként, hogy a színpadon lévő doboz mellett letett sört sikerült még egyszer felborítania… Na nem mintha nagyon érdekelte volna persze. 🙂 Erre egyébként az 5. perc 27. másodperce után került sor, még mielőtt hozzácsapta a mikrofont a dobozhoz. És ott a rongy is. Micsoda pazarlás volt ez egyébként kérem… 😅

Értem, hogy vannak ennél sokkal látványosabb, és jóval drágább show-elemekkel tarkított fellépések is, ahol akár gitárokat is képesek szétzúzni – ha éppen úgy tartja kedvük (vagy inkább úgy van alapból rendezve a dolog) –, de ez nem az a fajta műsor – és nem is ennyiért. Ez kérem szépen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Most megyek, beteszem az utolsó lemezüket és alszom egy nagyot végre.

A Love Song – 2022 – október 3-án az Apple TV-n

Megint milyen kis potenciális kincset találtam. Max Walker-Silverman első egész estés filmje október 3-án válik majd elérhetővé az Apple TV kínálatában. Előzetest ismét nem néztem, de az aranyos plakát, a hegyek, a meglehetősen jó kritikák meggyőztek arról, hogy azonnal nézős legyen. Aztán meg kivételesen bátorkodtam elolvasni a kis leírását, ajánlóját is… (Lentebb megtalálod!) Most mondjam ki tényleg, hogy pontosan ez kell az én lelkemnek?! Szóval először a poszter…

“Faye (Dale Dickey) magányos utazó, aki horgászattal, madármegfigyeléssel és csillaglessel üti el az idejét egy vidéki, coloradói kempingben, miközben régi ismerőse, Lito (Wes Studi) érkezésére vár, aki saját kísérletező és nomád útját járja a zord nyugaton. Ahogy a countryzene, ami hagyományosan az összetört szívekről és az önmagukat és másokat kereső amerikaiak kitartásáról szól, úgy az A Love Song lírai, de végső soron vidám refrént alkot az egyedüllét személyiségformáló hatásáról, és emlékeztet rá minket, hogy a szerelem bármely életkorban erőt adhat és elkápráztathat.”

Ugye mennyire jól hangzik? Sajnos magyar feliratos előzetest youtube-on nem találtam. De itt van legalább addig ez…

A The Washington Post ezzel zárta a kritikáját. / 100 pont /

“Like silent meditation, “A Love Song” isn’t for everyone. The movie requires its audience to both remain still and stay engaged. Those are skills many directors no longer value, so they’re skills many moviegoers no longer possess. But for those who will do the work, “A Love Song” is a special film that will stay with you long after the clamor of real life rushes back in around you.”

A The New York Times összegzése egy mondatban. / 90 pont /

Slow, sweet and subdued, A Love Song, Max Walker-Silverman’s lovely first feature, is about late-life longing and needs that never completely go away.

A The Wrap utolsó bekezdése pedig ez lenne az írásukban. / 100 pont /

“As exquisitely transcendent a film as 2022 will likely see, “A Love Song” is a cinematic rhapsody told in whispers of truth that confirms that love, for a lifetime or for a moment, merits the effort to be pursued in other people and in the overlooked wonders of existence.”

75 pont alatti értéket mindössze 6 kritika alatt kapott, de az is nagyon bíztató, hogy a tomatometer 96%-os rotten-en. Hát meglátjuk majd. Már nem sokat kell aludni.