Címke animáció

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10

Suzume’s Locking-Up [ Suzume no tojimari ] – 2022 – poszterek és előzetesek

Makoto Shinkai új filmje idén kerül mozikba, november 11-én. Hogy itthon mikor? Valószínűleg soha. Ha nagy siker lesz, talán valaki csak bemutatja…

Igazából csak plakátokat és két kis trailert hoztam, mert azok megint nagyon-nagyon jók lettek.
Az első videó rövidebb. Szerintem nagyon ígéretes anyagnak néz ki, annyira látványos, és annyira jó zenék lesznek benne, hogy szem lehet – már csak ezért sem – marad (megint) szárazon.

Nem olyan kimondottan sok filmet és sorozatot várok egyébként, de a fent megnevezett úr munkáit kiemelt figyelemmel követem – ezért hát gondoltam, hogy megosztom ezt a pár dolgot itt lent.


A trailereket egyébként meg lehet nézni, sokat nem szövegelnek benne szerencsére… Inkább a hangulattal játszanak. Személy szerint lehet jobban örültem volna valami visszafogott drámának az úrtól, de ha itt is megkapjuk a magunk kis érzelmi bombáját, akkor nagy baj nem lehet. Remélem így lesz.


I Want to Eat Your Pancreas – 2018

Kezdem úgy érezni, hogy lehet több animét kellene néznem. Bár most kicsit nehéz helyzetben leszek, hiszen láttam már négy-öt olyan – egész estés – produkciót, amelyeknél azt hiszem, már nem lehet többet nyújtani. Persze ezt mondtam a második és a harmadik után is…

Aztán most itt vagyok, még szinte csak kora délután van, éppen 23:33-at mutat az óra, szóval bőven ráérnék még filmezni, hiszen csak holnap este megyek melózni, de amikor valami ehhez foghatót látok, akkor nem megy semmi ilyesmi, mert az ehhez hasonló mozgóképeket nem szeretném egy adott darálás egyik lépcsőfokaként magam mögött tudni, ezt ki szeretném írni magamból, még ha csak ilyen vázlatos gondolatfoszlányok képében is. Itt akarom tudni még magamban, nem szeretném, hogy ez az élmény hamar köddé váljon; jó lenne ezen képek, zenék és karakterek friss emlékét a lehető legtovább megőrizni.

Ömlengős kis első bekezdés lett ugye? Hát ez ilyen, mit csináljak. Shin’ichirô Ushijima rendezése elsőosztályú. Pedig aztán simán beletörhetett volna a bicskája. Mert nem egyszerű ezt a témát úgy feldolgozni, hogy ne essenek át vele a ló túloldalára. A képek, a helyszínek, a színek és a fények zseniálisak, aprólékos gonddal elkészített két óráról beszélhetünk. De ez önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. A sztorit a két fő karakter és a köztük lévő kémia uralja le. Ez sok filmre igaz, de itt már szinte meglepően sok teret és időt kapnak ők ketten, és ez a húzás nagyon jót tett a történetnek. Igen, kapunk egy fiatal lányt, akinek van egy

Mutasd a spoilert!

komoly betegsége.
A film pedig ezt a témát járja lényegében körül. Ezt nem nagyon gondolom spoilernek, mert a film elején már szinte azonnal megtudhatjuk, mi is a helyzet, ennek ellenére megjelölöm. Szóval az a kérdés, hogy a lány mit kezd az életével így. Kivel, és hogyan kommunikál, milyen konfliktusai lesznek, mennyire tudja feldolgozni azt ami rá vár, mihez kezd konkrétan a barátaival és szüleivel, és hát mi lesz azzal a szerelemmel?

Nem egy olyan filmet láthattunk már, amelyik ezt az élethelyzetet emelte központi szerepbe, de pont ebből adódóan rengetegféle kimenetele lehet egy ilyen felütésnek, hiszen sokan teljesen különböző módon alkalmazkodnának ehhez a sajnálatos tényálláshoz. Legutóbbi hasonló filmélményem talán pont a

volt, amelyről írtam a blogon is. Az I Want to Eat Your Pancreas azonban más. Most mondhatnám azt, hogy a készítők direkt meg akarnak mindenkit siratni, de ez aztán túl riasztó és túl csábító is lehet, miközben az elvárásokat is csak fokozza, szóval a lényeg szerintem az, hogy majd mindenki átéli, aztán eldönti, hogy hatásos-e az, amit összehoztak. Szerintem az. Nagyon is az. A cselekmény különben viszonylag egyszerű, és a szülőkkel sem foglalkoznak kiemelten, ami, mint már utaltam rá, jót tesz a filmnek, mert a két karakterre így jut elég idő, nem kell kapkodniuk, kivágniuk jeleneteket, mondatokat…

Tényleg jó és szép amit láthatunk, és pont attól lesz úgy gondolom elég különleges ez az animáció, mert fel meri vállalni önnön magát, miközben nem akar még több drámát láttatni ott, ahol egyébként is van már elég. Mert hát mindenki volt fiatal, mindenki tudja, hogy nem olyan egyszerű korszak az…

Sokszor idegesített bizonyos animékben, hogy elég gyakran túlrajzolnak bizonyos érzelmi állapotokat. Példának okáért nem egyszer már szinte vicsorogva üvöltöznek egymással, de előfordult, hogy mint Superman, úgy kergeti az egyik karakter a másikat… Nos itt szerencsére ilyen nem nagyon van. Illetve ami túl is van reagálva, azt azért be lehet tudni az alaphelyzetből következő dolgok lelki kivetülésének…

Nehéz film. De valahol meg könnyű is. Tessék, keresem a szavakat… Igen, kézzelfogható üzenetet közvetít ez a majd két órás alkotás, amely persze lehet néhányotoknak erőltetettnek és elcsépeltnek hangzik majd, de ettől még teljesen érthető, hogy ilyenkor az ember fejben átértékel mindent, és bizony kialakul benne egy életfelfogás – legyen az bármilyen is. Aztán pedig ha van valaki, akivel úgy érzi, hogy megoszthatja a gondolatait, akkor azt meg is fogja tenni. Ha veszed a fáradtságot, és rászánod magad a megtekintésére, akkor bátran állítom, hogy egy kiváló kis utazás részese lehetsz, amely úgy szól a barátságról, a szerelemről, a kommunikáció fontosságáról és a lehetőségek megragadásáról, hogy azt talán tanítani is kellene. És akkor a stáblista közben elhangzó dalról még nem is beszéltem…

10/10

Tear Along the Dotted Line [ A pontozott vonal mentén ] – S01 – 2021

Ez most nagyon kellett. Pörgős, vicces, sötét, személyes és szomorú tükörkép Zerocalcare sorozata. Egy olasz képregényrajzoló Netflixes munkájáról van szó, akinek az első, magyar nyelven megjelent szerzeménye a Torokszorítósdi címet viseli.

Akkor nézzük is, hogy mitől működik annyira A pontozott vonal mentén. Mert úgy nevetik ki a többieket benne a karakterei, úgy dühösek a világra, úgy közönyösek az egésszel szemben, hogy közben azért bőven tisztában vannak saját tökéletlenségükkel is, és erre azért néha reflektálni sem szégyellnek. Most mondjam ki? Én is önmagamra ismertem benne, ahogyan szerintem sokan mások is. A sorozat sikerének titkában egyébként nem sok trükk van, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kivált, valamint az üzenet, amit úgy közvetít, hogy közben nem érzed kellemetlennek a csomagolását. Szépen, igényesen van megrajzolva, jók a zenei aláfestések, miközben az epizódok rövidek, de tartalmasak. Nem nyújtják el őket feleslegesen, nem dumálnak benne túl valamit részenként, csak azért, hogy még két epizódnyi tartalom összejöjjön, egyszerűen úgy jó ez az évad, ahogy van.

Ez a sorozat a félelmekről, a mai 30-as korosztályról, a felnövésről, a felelősségvállalásról szól elsősorban. És hát az ezektől való menekülésről. Az okokról, a reményekről, az álmokról, a belső hangokról és a kifogásokról. Mindenkinek a könyökén jöhet már ki ez a téma, de ettől még ez egy őszinte és mély sorozat benyomását kelti, amely akkor is tud szórakoztató lenni, ha történetesen nem nagyon tudjuk átérezni egyik – ezen sorozatban felvonultatott – karakter helyzetét sem. Oké, hazudtam, mert ilyen azért csak nem lesz. Márpedig azért, mert tényleg rohadt jó személyiségeket hoztak össze. A fókusz nyilván a főszereplő srácon van, de a mellette lévő és őt körülvevő arcok is telitalálatok. Pedig az egyik haver komplexitása kb. faék egyszerűségű, de pont ettől lesz valamilyen szinten megmosolyogtató a helyzetük, illetve a “barátságuk” alakulása.

Természetesen ez is teli van popkulturális utalásokkal, de ezeken tényleg átjön, hogy nem azért lettek felemlegetve bizonyos dolgok, mert így eladhatóbb, trendibb, modernebb felhangja lenne néhány jól sikerült jelenetnek köszönhetően magának a műnek is, hanem mert el akarják velem hitetni a készítők, hogy azt gondolta, azt csinálta és azt nézte kedvenc kis kocka barátunk. És ez be is jött nekik.

Maradandó kis alkotás. Az első négy epizódra én lazán ki tudtam osztani nyolc pontot, aztán az utolsó két rész közel hibátlan lett… Nem tudom hogyan csinálták, hogy ilyen hamar, ennyire az ember szívéhez nőnek ezek az egyszerű karakterek is, de valamit az összképpel kapcsolatosan nagyon eltaláltak.

Ritkán nézek nyugati vagy európai animációs tartalmat, de szerencsére ezzel nem vártam sokat, és milyen jól is tettem… Az I Lost My Body után ismét egy olyan utazásnak a részese voltam, amelyet nem könnyen felejt el az ember… Talán soha nem is fogom már…

9.2/10

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.

Invincible [ Legyőzhetetlen ] – 2021 – pilotkritika

Az Invincible-t nem illik nem szeretni. Mert hát 73% metaciriten és 8.8 pont imdb-n, még ha az előbbi érték annyira nem is kiemelkedő. Engem viszont kiakasztott valamilyen szinten a pilot epizód. Már az első tíz perc igen kellemetlen volt. Folyamatos akciózás, amely valljuk be, a legkevésbé sem volt látványos, persze szinte tét nélkül; ilyenkor akárkit tesznek is be a mérleg másik oldalára, mármint úgy értve, akikért szorítani is lehetne, még súlytalan az egész, mert annyira az elején vagyunk, nem ismerünk senkit, miközben a harcokkal is gond van, de erre térjünk vissza az írásom végén…

Ezek után kicsit lenyugodtak a kedélyek, a rész közepe kicsit jobb is lett, de hogy ez a szekció sem több a középszernél, az biztos. Igazából semmi extra nem volt ebben sem, mármint sem sztori, sem dialógusok, sem egyéb színtéren nem képes semmi újat vagy többet nyújtani, pedig hát azt hittem, hogy majd itt végre láthatok valami nagy durranást. Hát sajnos nem… Szerintem vizuálisan is meglehetősen gyenge, a helyszínek, jelenetek, a rajzok… Nem vagyok valami nagy anime fan, de ezerszer szebbeket tudnék mondani még így is, de persze el tudom képzelni, hogy valaki azzal érvel ezzel ellentétben, hogy ez a koncepció része, ide ez illik, ez a klasszikus rajzolási, képregényes stílus. Oké, legyen, de attól ez még nem szép, még kompozíciókat illetően sem. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek; a “szépséget” valahol ezek környékén kell keresni: 5 Centimeters per SecondYour Name vagy A Silent Voice: The Movie. Mindazonáltal persze ha ezen területen csak ennyire futja, akkor a többiben kellene keresni a megváltást. Hát sok sikert hozzá…

Hiszen a vége meg aztán megint kb. annyira pocsék volt, mint az eleje. Ötlet szinten még oké, is lenne, de talán nem itt, ekkor és így. Kezdjük ott, hogy megint súlytalan volt az egész. Sajnáltunk valakit? Hát én nem, pedig mai napi képes vagyok (ha ritkán is) megkönnyezni dolgokat. Felszínes erőszak cunami volt az egész, odasózva a nézőknek, hogy “nesztek, egyétek; ettől majd rácuppantok meg koppan az állatok”. Felütésnek nem mondom, hogy nem felütés, na de milyen…

A probléma egyébként sokszor magából a műfajból is adódik. Csapkodják orrba-szájba egymást, a fél várost lerombolják így vagy úgy, mert nyilván sokkal hatásosabb elhajítani valakit 500 méterre egy épület homlokzatának, mintsem lefogni, eltörni a nyakát, megbénítani vagy akármi. A kérdés az, hogy oké, a vége felé nem volt szarozás, de akkor az elején miért ment a színházasdi ilyen téren… Sajnos megint ott tartunk, hogy rögtönözve hol így, hol úgy történnek a dolgok. Ettől még elfogadom, hogy nem lehet – önbíráskodó módon – minden rossz arcot rögtön kinyírni, de az ártalmatlanításukra eltékozolt felesleges és látványt nélkülöző, feszültségmentes akciózás helyett lehet jobb lett volna, ha következetesen végigviszik ezt a fajta hozzáállást… Nálam ez így egyértelműen kasza.