10/10 – film

Külön falka – 2021

Régen nem nagyon néztem rövidfilmeket. Gondoltam nem lehetnek elég hatásosak, mélyek, hiszen idő hiányában csak a felszínt kapargathatják, hogy aztán mire tényleg belemerülne az ember a történetekbe, már vége is lenne az egésznek. Aztán persze belegondoltam, hogy milyen klassz zenei klipek is vannak, hogy mennyire szeretem néha ezeket újra és újranézni, meg hát igen; sorozatokban és filmekben is kifejezetten szeretem a hatásos montázsokat, persze kellően jó és a pillanatokhoz erősen passzoló zenei aláfestésekkel. Aztán gondoltam érdemes és érdekes is lenne ezek után komolyabban bepróbálkozni ezzel a short movies kategóriával. Kezdésnek megnézem az Újratervezést, a Rossz színészt, a Susotázs valamint az Utolsó hívás c. rövidfilmet. Utóbbit az a Kis Hajni írt (Fanni Szántó segédletével) és rendezett, akinek a Külön falkát is köszönhetjük. Már ez is végtelenül profi munka volt; nagyszerűen, hiteles képekkel, helyzetekkel mutatta be, hogy milyen is a hétköznapi karakterek küzdelme, csetlése és botlása a mai rohanó világunkban, és bár ezen állapotok taglalásában nyilvánvalóan semmi új és forradalmi nincs, azért mindig jóleső érzéssel tölti el az egyszeri nézőt, amikor valaki veszi a fáradtságot, és ilyen kérlelhetetlen pontossággal és kifinomultsággal készít filmet rólunk, nekünk. Innentől kezdve tudtam, hogy látni akarom a Külön falkát. Persze az sem bizonytalanított el, hogy szinte mindenhol magasztalták az SZFE-n végzett hölgy első egész estés alkotását.

És hát nem kellett csalódnom. Minden benne volt ebben a filmben, amiért élni és halni tudok a mozgóképekért. Személyes, valahol szinte már intim mozgóképről beszélhetünk, olyan – társadalmi megítélés szempontjából – perifériára szorult emberekről, akik akár mi magunk is lehetnénk. A karakterek közötti kapcsolatok alakulása, képlékenysége, illékonysága, ilyen természetesnek ható párbeszédekkel, gesztusokkal igazán elismerésre méltó munka. Nem szeretem általában leírni, miről szól egy konkrét film – hacsak nem éppen szét szeretném cincálni –, de itt azért nem nagy titok, hogy a sztori vázát az apa és lánya közötti dinamika testesíti meg. De milyen dinamika is ez… Ha kell, akkor csendes pillanatok közti, elfojtott érzéseket közvetítenek, ha kell akkor frappáns, ámbátor feszült szituációkba helyezik a főszereplőket.

Kis Hajni munkája azért is elismerésre méltó – bár ez valamilyen szinten minden komoly rendező védjegye is –, hogy úgy tud mesélni ilyen elcseszett élethelyzetekről és az ebbe a szinte kilátástalan helyzetbe szorult személyekről, hogy abszolút nem érződik rajta, hogy mennyire távoli világ is ez számára. Nem, nem arról beszélek, hogy a rendező nem lenne empatikus személy, hanem arról, hogy valakiknek ez sokkal könnyebb. Hogy az egyik legjobb példát említsem: David Simon-nak ilyen szinten pl. játszi könnyedség volt úgy összehoznia minden idők egyik legjobb sorozatát, a Drótot, hogy előtte abban a világban élt, abban a világban dolgozott, hiszen bűnügyi újságíróként tevékenykedett, és bár ezt egyáltalán nem lekicsinylő módon értem, de nyilvánvaló, hogy ilyen háttérrel és múlttal sokkal gyorsabban, hatékonyabban és hitelesebben lehet adott témában autentikus mozgóképekkel – cselekményes formában – irányt és kritikát mutatni valamint megfogalmazni.

Nem, kifejezetten nem vagyok nagy filmfogyasztó, a nagyköltségvetésű filmek nagyobbik részét pl. szinte eleve elkerülöm, és mit tagadjam a hazai filmalkotások terén is óriási hiányosságaim vannak, attól függetlenül is, hogy azért a régi és az újkori klasszikusok egy részével is megismerkedtem már. Ezek után aztán nem is feltétlen lesz meglepetés, hogy számomra ez eddig minden idők legjobb magyar filmje. Imádtam a képeket, imádtam a zenéket. Változatosak és hangulatosak voltak; az olykor hipnotikus vagy épp feelgood jelenetekkel együtt iszonyatosan harmonikus egyveleget sikerült velük teremteniük. Annyira jól választottak, hogy pl. a darwave-es Kælan Mikla egyik dala is hallható a film alatt, mely korábban is különösen közel állt hozzám, ebben a filmben viszont hallani meg egészen örömteli pillanat volt számomra. És akkor még meg sem említettem a youtube profilomon korábban kedvencek közé rakott Believer c. remek szerepeltetését.

Konklúziót meg életigazságot megfogalmazni – nem kell félnetek – nem fogok, egyszerűen csupán azt tudom mondani, ami már az eddigiekből is nyilvánvaló lehet mindenkinek; akit csak kicsit is megmozgatnak a drámák, az menjen el egy moziba, és nézze meg ezt az apró kincset. Azon ritka alkalmak egyike adott most, amikor egy magyar film ennyire jól sikerül, és ennyire képes mindenkihez szólni. Nem feltétlen szeretem a kifejezetten életigenlő művészetet, pedig ez valahol mégis az. Az egyik titka az lehet, hogy úgy éri ezt el, hogy közben nem egysíkú, egyoldalú és giccses, hanem igazi hullámvasútként éli meg az ember az eseményeket, ez az egyensúly pedig lehetőséget ad mindenkinek abba kapaszkodni, azt keblére ölelni, akit, amit és amikor épp szeretne. Ennél többet pedig nem is várhatnánk el egy filmtől.

The Chaser [ Az üldöző ] – 2008

Most néztem meg másodszor és tartom a 10/10-es pontszámot. Pedig kicsit féltem tőle az újrázás előtt. Rég láttam már, és emlékeztem, hogy a végén néhány dolog nem volt teljesen “világos” számomra, de ettől még akkor is járt neki a maximum értékelés. Most meg bátran állítom, hogy kár volt izgulni. Még jobban tetszik. Ennyire impulzív, hatásos és tökös filmet rég nem láttam. Nagyon rég. Tartom, hogy az egyik, ha nem legjobb thriller, amit valaha láttam.

Kezdjük azzal, hogy tényleg elég okos a szkript, mármint remekül van felépítve a film, miközben elvitathatatlan, hogy nincsenek benne még talán apró logikai bukfencek sem, igazából mindennek megvan a maga kis saját miértje, még ha ez a néhány dolog csak utalások formájában is szerepel a filmben. Tényleg olyan ez a film, hogy több oldalon keresztül lehetne részletezni az erényeit, akár képkockáról képkockára elemezve azokat. Mert tényleg ennyire feszesen és jól összerakott. Aztán menjünk csak tovább; nem csak a sztori jó, nézzétek meg a képeket, azt, hogy milyen remek soundtracket tolnak egyes jelenetek alá, miközben oda, ahova nem kell, nem tesznek semmit. Tényleg hibátlan. Némelyiket még Hans Zimmer is megirigyelhette egyébként, pláne, hogy ez a film 2008-as ugye… Ki lehetne persze a filmet kezdeni, hogy mennyire eredeti, mennyire (nem) mély, de kár volna; mert működik; ha kell, akkor meg tud lepni, szinte végig a székbe tud szegezni, és ember legyen a talpán aki kitalálja mi is fog történni ebben a két órában. A keleti filmekből rémlő kapkodás, habitus itt is előjön bizonyos helyzetekben, de szerintem meglehetősen visszafogott formában, és a helyzet komolyságát tekintve ez a fajta hozzáállás érthető is lehet.

A főszereplők maximális átéléssel (és szerencsére tehetséggel) hozzák azt, amit kell. Nekem egyikük kifejezetten a kedvenc figuráim közé emelkedett. A jelenetek minden szinten rendben vannak; az akciók kimondottan ultra-realisztikusak (apróság, de nézd, hogy fáradnak), miközben a körítés is nagyon meghatározó; a helyszínek egy része tényleg totálisan eltalált. Legyen szó akár a díszletekről, akár az esős, szűk utcákról. Mocskos egy film, amely megtekintése után nem engedi el az embert. Én pedig a hasonló stílusú filmekben kifejezetten pont ez a fajta kendőzetlen, magabiztos filmkészítést díjazom.

Bátran nézze meg mindenki aki még nem látta. Aztán újfent itt is kiemelném, hogy meglepő mennyire ismeretlen ezeken a nyugati filmes oldalakon ez a remekmű, imdb-n mindössze 58 ezer ratinget kapott, pedig gyanítom, ha ez amerikai lenne eredetileg, top 100 lenne legalább imdb-n, több százezernyi értékeléssel… Egyébként igen, láttam én is az Oldboyt, de nálam Hong-jin Na rendezése magabiztosan veri Chan-wook Park munkáját. Ez van.