Soulmate – 2023

Nem nagyon tudom, hogyan is kezdjek neki az írásnak. A látottak után kicsit forog velem a világ… Egyszerre van piszok nehéz, illetve rohadt könnyű dolgom is… Én sok mindenről szoktam és szeretek beszélgetni, de valahogy a felnőtté válásról nem igazán. Sokak szerint akkor lesz felnőtt az ember, amikor elkezd felelősséget vállalni mások iránt. Mondjuk akkor, ha gyereket vállal… Nem tudom, szerintem ez hülyeség, túlontúl leegyszerűsítő, pláne a mai világban már. Így általában hanyagolom és kerülöm is az egészet.

Szerintem talán akkor válunk igazán felnőtté, amikor valami súlyos döntést hozunk. És itt még csak az sem számít, hogy utólag belegondolva vajon valóban jó döntést hoztunk-e. Egyszerűen csak döntenünk kell. Nem az számít, hogy ki fizeti a számlát, hogy a szüleiddel élsz-e még, hanem az, hogy elhatározod magad, hogy bizonyos dolgokat meglépsz… Vagy éppenséggel pont nem teszel semmit, mert bizony az is egyfajta választás.

Azért kezdem ezzel a bevezetővel, mert a Soulmate egy felnövéstörténet. Egy csodálatos mozgókép a barátságról és a szerelemről. Az igazi, nagybetűs életről. Sok-sok ilyen filmet láttam már, de a Soulmate valami egészen más szinten mozog, mint az eddig általam látottak… Min Yong-keun rendezése annak a Derek Tsang által jegyzett 2016-os kínai filmnek a dél-koreai feldolgozása, amelyet egyébként még nem láttam. Neki köszönhetjük többet közt egyébként a Better Days című remekművet is.

De hogy én miért nem az eredetit tekintettem meg elsőre? A válasz roppant egyszerű. Beleszerettem a feldolgozás posztereibe. Nézzétek meg őket! (Itt az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötö… Oké, abbahagyom. 😅) Aztán ha IMDb-n még bár viszonylag közel azonos pontszámon is állnak, letterboxdon a feldolgozás 3.9 ponton tündököl, de úgy, hogy az értékelők 26%-a maximális pontszámmal illette a filmet. Ez ez eredetinél 3.7-es átlagot, valamint 12%-os arányt jelent a hibátlan értékelések számát tekintve.

De most engedjük el a számokat. Mert itt van nekünk ez a csoda. Mondhatnám, hogy kicsi, de akkor hazudnék. A Soulmate valami egészen elképesztő érzelmi utazás. Forgathatnám itt akármilyen jól is a szavakat, nagyon nehéz lenne leírnom mindazon dolgokat, amelyek megmozgattak a filmben.

Igen, parádésak a képek is, nem csak a plakátok. Igen, csodálatosak a helyszínek, a karakterek, a tájak, és akkor a finom, cseppet sem tolakodó zenei aláfestésről nem is tettem még említést. Úgy beszippantott ez két óra, hogy még én is zavarba jöttem tőle…

Amikor a pihenős napjainkra tervezett dolgokat beszéljük át a munkában vagy otthon, egyesek mintha húznák a szájukat; nem értik miért filmezek, illetve sorozatozok viszonylag sokat. “Ez az életed.” Hát én rólam már lepereg ez is, hiszen megkaptam ezt már néhányszor, de hát egyébként jól vagyok, elszórakoztatom és lekötöm magam. És ez az, ami a leginkább számít. Nyilván a legtöbbek el sem tudják egyénként képzelni, hogy milyen nagyszerű filmes és sorozatos élményekről maradnak le, mert nem keresnek és kutatnak eleget. Talán őket is rabul ejtené ez a hobbi, ha akárcsak erre az egy filmre rászánnának egy estét…

Persze rengeteg olyan alkotás van, amelyek elé bár bizakodva ül le az ember, mégis egymás után érik a csalódások. De idővel csak jön egy ilyen gyönyörű film, és hirtelen minden szebb lesz, minden befektetett idő megtérül; az univerzum kitágul, miközben egyszerre lesz tőle pindurka, valamint hatalmas is a szíved dobbanása.

Azt imádom a felnövéstörténetekben, hogy igazából ezer felé elágazhat a történet, hogy nem tudhatjuk ki és merre csatangol majd el benne. Egyfajta kalandfilm ez, sokszor talán bizonyos fokon egy érzelmi útvesztő is az egész, amelynek a végéhez érve aztán… Azonban most inkább még ne szaladjunk ennyire előre.

Nem tudom pontosan mennyire különlegesek az itt látott karakterek. Talán annyira nem is. Akár te, esetleg én magam is lehetnék az egyikük. Egészen hétköznapi teremtések, teli álmokkal, vágyakkal, kételyekkel és kérdésekkel. De ez így is van jól. Mert bizony ők is hibáznak néha. Úgy, ahogyan mi is tesszük. De ezek lehet nem is hibák. Mondhatnánk azt is, hogy egyszerűen csak élnek… Hiszen időnként a valóságban is nehéz megtalálni, megfogni azt a pillanatot, amikor valamiről utólag úgy érezzük, hogy hiba volt. Lehet ha tizedszerre kerülnénk abba a bizonyos helyzetbe, akkor is ugyanúgy döntenénk… De valahol mindegy is, mert a lényeg, hogy roppant könnyen azonosulható karakterekről van szó.

Sajnálom (persze nem is), de tényleg csak áradozni tudok róla. Annyira realisztikus és meseszép ez a film. Tényleg nehéz rajta fogást találni. És itt messze nem csak a hangulata, a témája, no meg a kivitelezése maradandó, hanem bizony maga a belbecs, a tartalom is. Nem túlzok, ha azt írom, hogy meglepően rétegzett és komoly témákat is feszegető alkotással van dolgunk. A párbeszédek hol végtelenül egyszerűek, hol húsbavágóan szívszorítóak. Remek akciófilmek sem képesek úgy a székbe szögezni, ahogyan azt itt átélhettem…

És ha már itt tartunk… Engem kétszer is kirázott alatta a hideg. Egyszer nem is kicsit. Aztán utána el is pityeregtem magam… Rég volt ilyen. Pedig edzett lehetek, sok mindent láttam már korábban, azonban most mégis eltört valami bennem. Annyira, hogy a film végeztével sem rohantam sehova. Fogtam a fejem, és szépen végignéztem a stáblistát…

Leírhatnám a film szinopszisát, vagy legalábbis azt, hogy honnan is indul a történetük, de nem nagyon szeretnék ellőni semmit sem nektek. És mielőtt azt hinnétek, hogy unalmas ez a téma, hogy lerágott csont az egész, hát én akkor is azt mondom, hogy mindenki, de tényleg mindenki adjon neki egy esélyt! Aztán majd küldjetek el maximum a fenébe utána.

A Soulmate egyenesen a valaha volt legszebb film a barátságról. Egy igazi, életre szóló filmes élmény. Egy olyan üde színfolt a filmes palettán, amelynél nem csak megtekintése során, hanem a produkció – idővel akár elhalványuló emlékének – puszta felelevenítésétől is könnybe lábadhat a szemünk. És hát tényleg nem győzöm kiemelni, hogy egy kész audiovizuális csoda Min Yong-keun rendezése.

Egyszerre letaglózó és megbabonázó történet ez, egyfajta óda magához az élethez. Simán esélyes az év filmje címére nálam, de ez – a fentiek tükrében – szerintem nem nagy meglepetés. Volt amikor úgy éreztem alatta, mintha éppen a világ legfelemelőbb ölelésének napsütötte melegsége járt volna át, volt amikor viszont mintha a világgal együtt engem is beárnyékolt volna egy félelmekkel tarkított, csalódásokkal szegélyezett, végtelennek tetsző ismeretlen…

Ha valaki meg akarja nézni, itt megteheti.

10/10

2046 – 2004

Színekben és árnyalatokban pompázó, magával ragadó, szenvedélyes kalandok olykor talán már kifürkészhetetlen érzelmi csúcspontjainak ígéretét magában hordozó, eszméletlenül különleges kis alkotást köszönthetünk Wong Kar-wai mozgóképében.

Nem nagyon tudtam, hogy mire is számítsak, így meglehetősen visszafogott lelkesedéssel ültem be a TV elé. Ez volt a negyedik film, amelyet tőle láttam, és bár mindegyik tetszett – legjobban a Chungking Express –, de valamennyi hiányérzetem mindig akadt azért.

Ezúttal azonban minden betalált. Az okait még én magam sem tudom tömören megfogalmazni, de mit tegyek, ha egész egyszerűen piszok mód kellemes érzéssel tölt el, ha a látottakra gondolok. Ennek a filmnek nehéz ellenállni. Van benne valami extravagáns lazaság, amelyet bizony a legtöbb, még kimondottan jó romantikus produkciók közt is nehezen lelhetünk fel, akár csupán apróbb momentumok erejéig is. Itt meg aztán…

Nem azt mondom, hogy kapkodja az ember a fejét a látottak során, mert azért annyira nem sodró a cselekmény, ellenben viszont legalább veszettül bájos és szenvedélyes. Miközben persze valahol kissé talán mocskos is. De hát ilyen az élet, valamint gyakran maga a szerelem is…

Tetszik, hogy több fontos karaktert is megismerhetünk ebben a történetben, izgalmas, hogy igazából gőzöm nem volt, hogy hova is fut majd ki ez az egész. És ez nem csak a keretezés miatt van, azaz ha nem lennének benne sci-fi elemek, akkor is tökéletesen megállná a helyét ez az alkotás. Ettől viszont még nem tudnám azt állítani, hogy ezek a kis hangulati elemek csupán cicomás töltelékként funkcionálnának. Sokkal inkább egy csábítóan koherens egész megteremtésében működnek közre.

És hát a romantika, a dinamika… A finoman szőtt szálak kezdetben lehet nem nyújtanak elég kapaszkodót, azonban valójában pillanatok alatt ráhangolódhatunk, és így a lelkünkig hatoló simogató érintésekből aztán idővel vágyakozással teli, maga körül mindent felperzselő, szenvedélyes kötelék leképeződésének lehetünk részesei.

Furcsa, nem éppen szokványos romantikus drámával van itt dolgunk. Egy olyan utazás ez, amely során sokszor magával a tétekkel sincs tisztában az ember. De hát ez így van a valóságban is. Játszunk, teszünk-veszünk, próbálkozunk, gyakorta elbukunk, szeretünk, csalódunk, hibázunk, aztán sokszor csak a fejünket fogjuk… Van, hogy úgy keressük az igazit, hogy szinte megvakulunk az erőlködéstől, máskor meg ott van minden aprócska álmunk megtestesítője, de mi csak leblokkolunk…

Hogy a félelem, az önhittség, vagy csak az ártatlan légyottok lélektelenségének lassan mérgező pusztasága okán? Vagy valakinek a szerelem egyszerűen túl sok? Kiszolgáltatottak leszünk tőle? Mennyit és miért változunk idővel? Mit ismerünk fel? Mi mindent lehet kezdeni egyáltalán ezen érzésekkel? Sok-sok kérdés… Azonban a kapcsolatok és a szerelem az, amelyekről úgy is lehetne akár kisregényeket írni, hogy közben csak kérdéseket fogalmazunk meg bennük.

A 2046 nem az a film, amely minden kérdésünkre választ ad. Nem is akar talán. Wong Kar-wai inkább egy olyan merész, kísérletezően kíváncsiskodó művészfilmet tett le az asztalra, amely mintha már örömét is lelné abban, hogy további kérdésekkel halmoz el bennünket. De azt hiszem, hogy ez egy roppant érdekfeszítő dolog. A kijelentő mondatok gyakran a legunalmasabbak. A kérdésekben, kétségekben látszik leginkább, hogy él és érez valaki. Hogy érdekeljük a másikat. Hogy gondolkodunk, illetve a határainkat feszegetjük. Meg hát lehet úgy is kérdezni, hogy az önmagában – valamilyen szinten – egyfajta kinyilatkoztatás is legyen… Vagy nem?

A 2046 szerencsére semmilyen téren nem esik túlzásokba. Az elejétől a végéig fent tudja tartani az ember érdeklődését, karaktereivel pedig a szívünket is lassan behálózza. De még ha csak azokkal tenné… A lenyűgöző képi világa, a zenéi, ahogyan és amit kommunikálnak benne, na meg amit és ahogyan tesznek. Tényleg szinte már valószerűtlenül mágikus.

Nem tudom, hogy ki mit vár egy romantikus filmtől. Én tényleg szinte mindent megkaptam ebben a kis történetben. Néhány napja láttam csak, de alig várom, hogy újra felfedezzem magamnak. Vajon mennyi kérdésem lesz utána? Mennyi minden felett siklottam esetleg el az első alkalommal?

Nehéz róla bármi mást is írni. Az igazi, hozzáértő ínyencek, a nálam sokkal műveltebbek és figyelmesebbek kereshetik (és meg is találhatják) benne az utalásokat, kielemezhetik a filmet képkockáról képkockára. Én viszont utazni szeretek, megbabonázva mosolyogni, sírni, reagálni a látottakra. Azaz ilyen szinten is kapcsolatba lépni mindazon dolgokkal, amelyek igazán hatással vannak rám.

Szeretem, ha mozgásba hoz egy film, ha együtt tudok lüktetni benne a karakterekkel, ha azt érzem, hogy ez nem csak egy fellángolás a részemről, nem egy múló állapot, hanem lélekben egy újabb lépés valamerre… Mondjuk legalább arra, hogy rendeljek egy ilyen nagyszerű posztert.

Wong Kar-wai úgy játszik az idővel, a gondolatokkal, az álmokkal és hát az érzésekkel, ahogyan azt nagyon kevesen tudnák utána csinálni. Már-már szinte sok is a jóból, de én újra ott akarok köztük lenni.

Az egyik csodálatos tétel a filmből. Nyugodtan meg lehet nézni, spoilermentes.
És talán tökéletes kis kedvcsinálónak is.

Nem teljesen tudom, miről is szól úgy igazán a film. Talán csak egyszerűen a szerelemről magáról. Arról, hogy milyen volt előtte, hogy miképpen éljük meg önmagunkban, illetve a másikkal kéz a kézben, és hogy aztán utána mi minden következik… Talán vannak szerencsés és kivételes párkapcsolatok. És bár a film során képbe kerül az alkotási folyamat témája is, ez mind csak egy apró szelete az egésznek, amelyek aztán rávezetnek valami másra. Valami igazira, valami nagyon sebezhetőre. Néhány olyan pillanatra, amelyet talán sosem szeretnék, esetleg nem is tudunk már elfeledni…

Nem kimondottan nehéz néznivaló a 2046. Repül az idő alatta. Kivételesen szinkronnal tekintettem meg, és nagyon tetszett az is. Igen, vannak sokkal egyszerűbb, és talán sokkal bonyolultabb szerelmi történetek is. Ez pusztán csak valami egészen kiemelkedően sziporkázó, már-már festői remekmű. Az olyan kivételes produkciók egyike a százból – másik négy mellett átlagban –, amelyre gondolkodás nélkül mehet is a maximális pontszám.

10/10

Tell Me That You Love Me – 2023

Kimondottan romantikus sorozatot nem sokat néztem az elmúlt években. Volt néhány persze, amelyeket aztán hol jobban, hol kevésbé szerettem, de kevés olyan produkcióval volt dolgom, amely már a címével is ilyen egyértelműen felvállalja, mi is szeretne lenni, illetve miről is szeretne szólni.

Kicsit tartottam is tőle, de azért reményekkel telve ültem le megtekinteni ezt a 2023-as dél-koreai alkotást, amelyet nem más, mint maga Kim Yoon-jin (hogy ezeket a neveket én a büdös életben nem jegyzem meg, az biztos 😅) rendezett. Róla azt kell tudni, hogy az általam szintén meglehetősen kedvelt Our Beloved Summer c. széria epizódjainak dirigálásában vett részt korábban. Nem egy rossz referencia!

De hogy miről is szól a bejegyzésünk tárgya? A kapcsolatokról. Önmagunkról. Arról, hogy milyen csodálatos és könyörtelen is tud lenni néha a szerelem. Totál klisé, de ha egyszerűen így van?! Tudom persze, hogy ezzel aztán semmit nem mondtam még…

A sorozat első epizódjában elkezdünk megismerkedni a két főszereplővel. A hölgy, azaz Jung Mo-eun éppen a színészi pályáját próbálná egyengetni, de fogalmazhatnék úgy is, hogy mozgásba hozni, amikor aztán találkozik Cha Jin-wooval… És akkor innentől kezdve mondhatnánk, hogy megy is minden, mint a karikacsapás. De persze ez távolról sem igaz…

Részben azért is, mert mindkét karakter túlontúl félénk, zárkózott és magának való, másrészt meg mert valamelyikük szíve talán jobban össze van törve, mint amennyire a többségünk – akárcsak önmagának is – bevallaná valaha is az életben. És hát ugye van még egy csavar a történetben, mert az úr bizony még fiatalon elveszítette a hallását…

Szóval ez a kiindulási pont. Innentől kezdve egyre jobban beleássuk magunkat a karaktereink életébe, és természetesen kettőjük kapcsolatának alakulásába. Ami azért nem egyszerű. A fentiek tükrében elképzelhetitek… De annyira megmosolyogtatóak, annyira visszafogottak akárcsak a legapróbb kunkorodással tarkított gesztusaik is a másik irányába, hogy néha tényleg úgy vigyorogtam közben, mintha már én magam is aktív résztvevője lettem volna a látottaknak. 😅

Nagyon megkedveltem mindkettőjüket. De persze az a bizonyos kérdés mindezektől független még nem eldöntött. Megmaradnak szimpla ismerősnek, barátnak vagy megpróbálják esetleg egy igazi kapcsolatban is… Nyilván bele kell kalkulálniuk a kommunikációs nehézségeket. De ha ezt sikerülne is valamilyen szinten leküzdeniük, még mindig ott lenne az a bizonyos múlt. Amelyről most inkább nem is írnék semmi konkrétabbat. De annyit azért elárulhatok, hogy az első nagy, igaz (?) szerelem emléke is erősen kihat az egyikükre…

Tüneményes kis sorozat a Tell Me That You Love Me. Rengeteg cuki, de nem öncélúan cukiskodó pillanattal. Teli van apró finomsággal, tiszta és önzetlen kedvességgel, megértéssel és odaadással. Na meg ugye jó adag törekvéssel is. És ez azért sokunk számára kétségtelenül példaértékű is lehet.

A sorozat egy szép, lassan kibontakozó kapcsolat – érzelmekben gazdag – árnyalataiba enged betekintést. Amely aztán természetesen ki tudja, mennyire illékony pillérekre is támaszkodik. Csodálatos kis mozgókép ez. Mondhatnám, hogy nincs benne semmi extra; nem bohóckodnak benne, de nem is drámázzák túl. Ellenben itt legalább tényleg élnek és lélegeznek a szereplők. Nincsenek furcsa, oda nem illő mellékszálak, nem keverik a műfaji elemeket, egyszerűen csak az elejétől a végéig az, ami; egy lebilincselő és megható, de viszonylag ráérősen csordogáló romantikus dráma.

Ez a dal is fantasztikus. A második felére szavak nincsenek…

El is gondolkoztam alatta, illetve utána, hogy sokan mondják az életkor előrehaladtával, hogy a szerelem egy teljesen irracionális dolog. Én értem, miért gondolják ezt egyesek, de… Szóval ha pl. ezt a kijelentést annak a „felfogásnak” a kritikájaként értelmezzük, hogy bizony vannak köztünk olyanok, akik csupán valaki mással együtt, kapcsolatban tudnak egész és boldog életet élni, akkor egyet is értenék. Azonban rengetegen úgy általában mondják ezt, elcsapva a végét, ki sem fejtve, miért gondolják így.

Természetesen nem (mindig 😉) romantikus témájú beszélgetéseket hallgatok és nézek, és persze az ítélethez tisztában kellene lenni az adott személy szerelmi életének múltbéli mivoltával is. Lehet rendesen ráfázott, és a keserűség kacsintott ki belőle. Viszont ha már itt vagyunk, nézzük meg mit is mond a 303-ban Jule. Azzal érvel a szerelemmel kapcsolatban – amikor a szexről, valamint a kapcsolatok alakulását meghatározó ösztönök jelentőségéről értekeznek –, hogy bizony szerelmes a szívével és az eszével lesz az ember…

Oké, hogy ő csak egy karakter, és oké, hogy ebbe is bele lehet kötni, viszont ha pl. én egy már egyszerű hobbit és programot ki tudok választani racionális alapokra támaszkodva, akkor miért ne tudnám eldönteni egyszer, hogy ki lesz az, akibe szerelmes leszek? Racionális alapokat említek, hiszen nyilván valamelyik hobbi túl drága lenne nekem, veszélyes is, nem is vonz, túl sok nyűg van vele, meg hát nem is nyújt számomra sem szellemileg, sem pedig érzelmileg semmi extrát. Míg más dolgok viszont képesek így is megmozgatni. Abszurdnak tűnhet, hogy a hobbikhoz kapcsolódva példálózom, de mindkettő esetében megfoghatnak kézzelfogható és leírhatatlan dolgok is.

Szóval szerintem lehet a szerelem is racionális. És ettől az még nem lesz kevésbé meseszerű vagy kevésbé izgalmas. Ellenben lehet az akár élethosszig tartó is. Mert nem pusztán fellángoló vágyak és ösztönök vezetik benne az embert, hanem a kiválasztott személyiségének ékkőként parázsló varázsa. Például az, hogy mit szeret, mi érdekli, hogyan kommunikál, milyen szenvedélyes, mennyire mosolygós a társaságunkban, vagy csak szimplán mennyire érzékeny nem csupáncsak az őt, hanem a körülötte élők, valamint akár a világot magát is érintő problémákra és kihívásokra. Persze most az ideális esetekről beszélek, hiszen lehet valaki “racionálisan szerelmes” a másikba egy szuper kocsi vagy egy jól fizető állás miatt is…

Én nem nagyon hiszek ebben a szerelem első látásra dologban. Igen, lehet egy jó benyomásom valakiről, lehet nagyon vonzó, de azért nem gyerek vagyok már. Jobban hiszek az építkezésben és a megtapasztalásban, miközben amúgy is tisztább, ha bizonyos dolgok előtt mélyebben megismerem a másikat. Na de csak sikerült megint elkalandoztam egy kicsit. De ez nem is véletlen…

Tényleg üdítő kis szériával van dolgunk. A többségnek talán túl lassú is lehet, de szerintem mindenképpen megéri rászánni az idejét az embernek. Az utolsó négy rész annyira szép, és közben jobban fel is pörögnek az események. Addigra pedig a karakterekről alkotott képünk már sokkal letisztultabb lesz. Még ha ez néha további kérdéseket is vet majd fel…

A Tell Me That You Love Me egy felnövéstörténettel megbolygatott romantikus útvesztő. És itt nem túlzok, mert olykor bizony kimondottan nehéz döntéseket kell meghoznia a szereplőinknek benne. Van, hogy talán hibáznak is közben. A kérdés az, hogy mekkorát. Van-e valahonnan visszaút, tanulnak-e bizonyos dolgokból, vagy az egyszerűbb utat választják, és próbálják elmaszatolni a választásuk okán felvillanó, akár már kétségbeejtő jövőképük kivetülésének megborzongatóan ható jelentőségét is.

A mellékszereplők aranyosak és kedvesek – esetenként kimondottan szórakoztatóak is –, és bizony a széria végére én mindenkit megkedveltem. Még ha korábban húztam is néha a számat, mert egyesek tettei miatt képes voltam kicsit fel is bosszantani magam. De hát én már csak ilyen vagyok.

Nekem nagyon könnyen lecsúszott ez a történet. Az elejétől a végig élveztem, de valamiért mégis az utolsó négy epizódot érzem a legerősebbnek. Szerencsére. Igazi kis dél-koreai csemegével van itt dolgunk, amelyet talán nem csak a műfaj kedvelőinek lenne érdemes bepróbálnia. Már ha nem riaszt el persze, ha valami ennyire életszerű és hiteles képet festhet nem csak önmagunkról, hanem a kapcsolatainkról is, amelyekben élünk. Vagy esetleg egyszer élni fogunk…

9/10

The Day / De Dag – 2018

De kellett ez már. Hiába, Európában még készülnek igazán jó krimik. Hogy miért mondom ezt? Mert nekem nagyon nem tetszik az, amit pl. David Fincher a Netflixnél művel. Szerettem a Mindhuntert nagyon, de a streaming platform ugye “egy időre” elkaszálta. Pénzügyi okokra hivatkozva. Gondolom, azaz pontosabban fogalmazva olvastam, hogy a nézettséggel nem volt arányos az a a bizonyos összeg, amelyet a sorozatba bele kellett ölni. És pontosan ez az én problémám.

Oké, hogy a Netflix mennyi pénzt elver totál gagyi filmes anyagokra. Vagy legyen nem oké, de az biztos, hogy értem az okát, még ha visszataszító is. Viszont Fischer miért nem ír akkor olyan filmeket és sorozatokat, amelyeknek a tető alá hozása minimális anyagi forrásokat emésztene csak fel…

Játszódjon a mai világban mondjuk az a bűnügyi történet. Nem kellenek speciális effektek, nem kell szétlőni egy várost. Még talán egy fegyver sem kell hozzá feltétlen. Írjon. Legyen kreatív… És ezt persze sok más mindenkire is elmondhatnám. Értem én, hogy fáj, hogy az álomprojekt harmadik etapját nem tudja megvalósítani, de hát akkor alkalmazkodjon. Vagy ha ennyire kötik a kezét az iparban, és ő nem akar bizonyos elvárásoknak eleget tenni, költségeken faragni, megvalósítható munkákba fogni, illetve nem tud pénzt keríteni az ötletei viszontláthatóan valóságossá tételéhez, akkor írjon könyvet. Ott mindent szabad…

Na és akkor itt ez a sorozat. Amely annyira jó, de közben annyira mérges is vagyok rá. De most kezdésnek azért szögezzük azt le, hogy iszonyatosan sötét és nyomasztó az egész. Ezt pedig szeretjük természetesen. De hát milyen is lenne egy olyan széria, amely egy túszejtéses bankrablásról szól… Néztem ezt a sorozatot, és néha azon gondolkodtam közben, hogy jesszusom, egyeseknek tényleg így és ebből állhat az élete? (Mondom ezt én – figyelitek?! 😅) Oké, hogy csak egyetlen egy napot ölel fel a széria, de hát azért amikor nagyjából összeálltak a dolgok a fejemben, akkor sem lettem sokkal vidámabb… Fogalmazhatnék úgy is, hogy még inkább elborzasztott mindaz, amit láttam.


És ez még mind semmi, mert bizony maga a koncepció is egészen érdekes… Mármint abból a szempontból adódóan, hogy váltott szemszögből követhetjük figyelemmel az eseményeket. Egyszer a rendőrök, a sajtósok munkáját látjuk, egyszer meg a bűnözők belső tevékenységét. És ez váltakozik. Epizódról epizódra. Emiatt én aztán mindig szerettem kettesével letudni őket, hogy képben legyek azzal, egyébként mi minden zajlott a korábban látottak alatt a másik oldalon is…

Az első két rész szerintem megér egy 7 pontot, amit aztán 3 darab 9 pontos epizód követ. A végére meg elspoilerezem, de egy erősebb 8-as értéken zárt a sorozat. Lehetett volna ez jóval több is, de nem mertek igazán sötét lezárást adni a történetnek. Még ha happy end-nek távolról sem lehet nevezni a történet kifutását…

A legnagyobb gond mindezek mellett az a sorozattal, amely egyébként az egyik erényéből eredeztethető. Abból, hogy egy meglehetősen komplex cselekménnyel van dolgunk, sok karakterrel, érdekes motivációkkal. Hiába nagyon okos, a részletekre odafigyelő, aprólékosan kidolgozott az egész, amikor voltak olyan pillanatai is, mialatt képtelen voltam nem összeráncolni a homlokomat. Ebből következően aztán vannak benne kisebb hibák és hiányosságok. Át lehet ugyan siklani ezeken a zökkenőkön, de azért egy olyan ínyenc, mint én, nehezen néz el bizonyos dolgokat…

Mindezek ellenére a lezárás nagyon jó lett, az utolsó képkockák is nagyon eltaláltak. És hát már maga a téma is kiváló. Nem sok sorozatot láttam, amely ezzel foglalkozik. Pláne ilyen kiemelten. Néha elgondolkodom, hogy mennyire jó is lenne másból megélni, mint amivel éppen foglalatoskodom. Aztán erre itt egy ilyen sorozat… Szóval bár első blikkre lazán el tudnám magam képzelni bűnözőként túsztárgyalóként is, de azért nagyon nehéz lehet a félresikerült dolgokat feldolgozni. Azokon rágódni. Emészteni magad. Akár évekig vagy egy egész életen át…

A sorozat első részei bár csak a kötelezően bevett dolgokat veszi végig, de azokat legalább nagyon részletesen és precízen. Aztán apránként, ahogy egyre többet és többet tudunk meg, úgy tisztul majd a kép is bennünk. Miközben persze azért egyre szövevényesebb is lesz az egész. Hiszen van, ami aztán nem csupán annyiból áll, mint amire mi akár csak feltételezni is mertünk volna…

Tényleg egyedülálló valamilyen szinten ez a történet. Nem csupán feszültséggel teli kis bankrablós mozgókép ez, hanem egyben egy érzelmileg is meglepően hatásos kis dráma. Rengeteg emberi pillanattal és dilemmával. Igen, bizonyos szinten egyfajta bennfentes macska-egér játszma ez. Olyan, ahol a jók sem mindig hibátlanok, ahol a rendőrség bizonyos lépései már szinte meg is kérdőjelezhetőek. Morálisan és erkölcsileg is. Emellett aztán bár a másik oldallal nyilván nehezen lehet azonosulni, de valahol már olykor talán elismerően is csettintettem a ténykedéseiket látva.

Mindenképpen élvezetes néznivaló, és nagyon hamar le is lehet darálni. 12 db 45 perces epizódról van itt szó. Néhány – azért bosszantóbb – csekélységet leszámítva már szinte zseniális és sokrétű kis krimi ez. Olyan, amely ritkán készül már manapság. Olyan, amely talán nem is készülhet el máshol, csak itt, Európában. És ha ez nem elég ahhoz, hogy bepróbáld, akkor csak magadra vess. Az első három epizód után egészen biztos leszek benne, hogy nehéz lesz megállnod, hogy ne indítsd el majd a következőt is egyben.

8.3/10