Ez a dal annyira mágikus… Annyira szédítő… Úgy volt, hogy beteszem ide nektek csak úgy, mindenféle komment nélkül – csupán két-három sornyi szívecskékkel körülölelve. De letettem róla. Pedig megérdemelné azt is. (Nem bírtam magammal, mint láthatjátok. 😅) Ez az ismeretlen kis gyöngyszem a nagyokat nyelős playlisten szereplő tételek legkiemelkedőbbjeit foghatja úgy össze egymaga – álomokkal átszőtt – nagyszerűségében, ahogyan egy zöldellő, napsütötte völgyet az őt körülölelő, felhők fölé magasodó hegyek, vagy mint a fényesen pislákoló csillagok a ragyogó Holdat…
Szavak nincsenek rá, milyen kis csoda az Alice Olive. Egyszerre dédelgeti a legféltetebb álmaimat, közben meg megmosolyogtatóan varázslatos és szomorú is az egész. Annyira törékeny ez a dal. Vagy én érzem magam annak közben… Annyira könnyed és elbűvölő… 1:55 után pedig mintha már nem is egy létező dolgot hallhatnék… Az az angyali dallam, az a meseszép, földöntúli hang…
Ettől a daltól egyszer mosolygok, máskor csak sóhajtozom… Egyszer jó kedvem lesz tőle, mert annyira örülök, hogy itt van velem, máskor meg szomorú leszek… Vannak hangok, amelyek mindre képesek…
Tegnap találtam bandcampen, és ott eléggé népszerű. (Persze csak a maga módján). Youtubeon meg mintha nem is létezne. Pedig aztán… A borító pedig meseszép. Már úgy értem, hogy hangulatában tekintve megmosolyogtató, hogy milyen elképesztően kedves és reményekkel teli.
Olyan dal ez, amelynél kívánni se kivánhattam volna szebbet. Ha most felébrednék, és tudatosulna bennem, hogy csak álmodtam róla, nagyon-nagyon elkeseredett lennék. Erre a dalra szeretnék minden egyes nap álomba szenderülni, és akkor talán ott is valami egészen káprázatos dolog vár majd rám…
Ha tehetitek, akkor fejhallgató vagy füles fel és be, aztán mindent kizárva hallgassátok meg. Ha valami, akkor ez legalább ezt megéri.
Még tavaly volt, hogy a személyes facebook profilomon is megosztottam egy nagyszerű Ghostly Kisses live videót. Azóta aztán nincs facebookozás, de a Ghostly Kisses ismét itt van, és én szerencsére tovább ismerkedtem velük. Az alábbi live felvételen szereplő, és egyébként hihetetlenül csodálatos J’ai demandé à la lune című felvétel volt az, amely azonnal elvarázsolt, és egy átlagos napomból – egy pillanat alatt – mosolygósat varázsolt. És ehhez még szinte zene sem kellett… Mert ahogyan felvezeti az első tételt… Brr. Hát a mosolya, a hangja… Ahogy a mikrofonba kapaszkodik… Szerelem első és sokadik látásra is. 😄 Ez a dal egyébként ennek a feldolgozása.
Na de térjünk rá a második lemezükre, amely szerintem ugyan nem tökéletes még, de alsó hangon is van rajta három annyira jó dal, hogy nem lepődnék meg, ha év végén legalább egyikük a legtöbbet hallgatott szerzemények között mutogatná magát. A zenék után egyébként összeszedtem pár fontosabb gondolatot, amelyet a francia-kanadai énekes-dalszerző, Margaux Sauvé osztott meg egy magazinnal. Érdemes lehet elolvasni. De most a zenéé a főszerep, az első tétel pedig legyen akkor az A Different Kind of Love.
Csodálatos nem? Mármint ahogy a kezeivel táncol közben… Arról nem is beszélve, hogy mennyi fájdalom és érzés hallatszik ki a hangjából… Falakról, szerelmekről, színekről, kudarctól való félelmekről és egy kívánságról szól. No meg arról, hogy „I’ve known a different kind of love / The kind that makes you whole / A place where roots have grown”. Letaglózó. Kár is tovább ragozni, inkább megyek tovább, miközben meghallgatom újra és újra…
A Different Kind of Love - dalszöveg
I've seen different kinds of light In many different people Through many different signs And on the surface I walked away a thousand times Every time I thought I would do something right
I've known a different kind of love That one you're frightened of And wish you'd never known But I don't want to run away without a fight I thought I would do something right
You've built the walls around you 'Cause you're so afraid to fail They seem to almost reach the sun and far too high to scale You've built the walls around you Is it all about them now? Still you make believe that it's alright
I've seen different kinds of light In many lovers' eyes As if they fear to shine Below the surface I've walked the shadows of my mind Every time I wish I could do something right
I've known a different kind of love The kind that makes you whole A place where roots have grown And I don't want to run away into the night I wish I could do something right
You've built the walls around you 'Cause you're so afraid to fail They seem to almost reach the sun and far too high to scale You've built the walls around you Is it all about them now? Still you make believe that it's alright
A következő dal legyen ennek a felvételnek az első tétele, a Green Book. Ez is egy kimondottan melankolikus szerzemény… Mintha egy szakítás után nyerhetnénk betekintést Margaux Sauvé szívébe… Annyira fájdalmas kis dal… Az „I still try to read your mind”-al felvezetett „I wanted to be there” ismétlődő soraival zárni ezt a tételt… Hát ez annyira szomorú… Nem tudom, hogy milyen érzés lehet kiírni magadból mindent – de tényleg mindent –, még ha csak árnyaltan is, és ezt aztán arccal, névvel és tömegek előtt állva, előadva vállalni. És milyen lehet annak, akiről szól mondjuk az adott dal? (Vagy könyv, vagy bármi más.) Oké, van elképzelésem, hogyne lenne, de nem lehet könnyű dolog pont azoknak megosztani magukból ennyit és így, akiket eleve meglehetősen érzékenyen érintettek a dolgok. Annyira, amennyire talán el sem tudjuk mi itt képzelni…
Green Book – dalszöveg
Once, you said, "I′ll never make you cry Angel eyes are only meant to smile" Once, you said, "All will be alright Even when there's nothing left to try"
Then, I used to sleep under my bed I would play dead And couldn′t see the tears you shed Now, every time I close my eyes I still try to read your mind
Once, you said, "We are meant to die Let me go alone this one last time" Once, you said, "We are meant to fly Can you show me how to reach the sky?"
Then, I used to sleep under my bed I would play dead And couldn't see the tears you shed Now, every time I close my eyes I still try to read your mind
I wanted to be there I wanted to be there I wanted to be there (for you) I wanted to be there (for you) (I wanted to be there for you) (I wanted to be there)
És akkor itt az utolsó tétel… Egy lassan építkező, majd meglepően erős és impulzív zárásba torkolló Clay. Nem is igazán tudom… Bár a félelemről szól elsősorban, nekem a ritmusa, üteme miatt valahol inkább erőt ad. Mintha küzdenék a rettegés ellen, mintha saját magam által is felnagyított problémákkal kellene megvívnom egy utolsó csatát. Aztán még egyet… De nem adom fel, hiszen tudom, hogy egyszer lehet vége lesz, egyszer lehet jobb lesz amikor felébredek. Vagy valami ilyesmi. 😅 Gyűlöltem verset elemezni, de igazából lámpalázas is voltam a suliban, szóval volt baj régen rendesen a buksimban. (Nem mintha most nem lenne. 😀)
Clay – dalszöveg
What if I follow you down Down your way? What if I follow you down Into the clay And carry your weight? It feels like I'm in a dream now But I'm wide awake I can see the eyes of a child somehow They seem to have something to say But maybe it's nothing
I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake
What if I'm bound to your world now Bound to stay? What if you were swallowed down deep underground And hidden away? I wish I could bring you back now And mold you from clay (All for you) See through the eyes of a child somehow I wish there was something to say But still there is nothing to say
I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake I'm terrified when I wake, I'm terrified when I wake
A lemez egészét még párszor le kellene tudnom, hogy pontozni tudjam… De ez nem befolyásol abban, hogy a fenti tételeket annyira szeressem, amennyire csak lehetséges. (Ha majd eljutok odáig, akkor lesz pontszám is.)
Az énekesnő, Margaux Sauvé egyébként az elmúlt néhány évben több szakember segítségét is igénybe vette, hogy jobban megértse életének bizonyos aspektusait, és jobban el tudja fogadni saját magát. Ez a személyes munka határozottan arra késztette, hogy jobban elmerüljön a magánéletében, és komolyabban megalapozza művészi életét, ahogyan az írást, úgy a zeneszerzést is. Mindezen dolgok idővel arra ösztökélték, hogy a nehéz pillanatokról írjon, de mindezt kívülről szemlélve tegye – egyre jobban megbékélve azzal, amit a dalokban kifejezett.
Ezekről a nehéz időszakokról – amelyek nagy hatással voltak az életére – már korábban is beszélt. Egy rossz kapcsolat végül a személyes fejlődéséhez vezetett. A Heaven, Wait megalkotása nagyon sokat segített neki abban, hogy lezárja ezeket az eseményeket, valamint önmaga egyes részeit. „Nagyon erős élmény volt, és tényleg úgy érzem, hogy sok mindentől továbbléptem és fejlődtem.”
„A bizonytalanság és a viszonzatlan szerelem visszatérő témája írásomnak” – elmélkedik. „Azt hiszem, ez a felnőttkoromban tapasztalt bizonytalanságból fakad, és ez nagyon befolyásolta azt, ahogyan a kapcsolatokat látom, mintha mindig is romantikusan láttam volna egy kapcsolatot, szinte hittem a mesékben. Fiatalabb koromban sokszor összetört a szívem” – folytatja Sauvé.
„Most visszatekintve rájöttem, hogy annyira féltem az elutasítástól, hogy a saját viselkedésem végül elutasításhoz vezetett, mindezt pedig a saját bizonytalanságom okozta. Nem tiszteltem vagy szerettem magam annyira, hogy jól bánjanak velem.”
„Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amire rájöttem – sok munkával és egy kis érettséggel –, hogy a legfontosabb az, hogy szeresd magad. Lehet, hogy ez közhelynek hangzik, de valójában nem az.” Hozzáteszi, hogy fiatal romantikusnak lenni torz elképzelésekhez vezethet arról, hogy mit jelent „szerelmesnek” lenni.
Sauvé maga is súlyos depressziós epizódot élt át késői tinédzserkorában, amely a gimnáziumi utolsó évében ágyhoz kötötte, majd barátok nélkül elnyomta a magány. „Különféle okok miatt akkoriban nem diagnosztizáltak, és nem is kaptam kezelést; emiatt aztán a depressziós állapot hosszabb ideig tartott, mint kellett volna. Évekig elhúzódott, mielőtt végül a szakemberekkel folytatott konzultációt követően megoldódott ez a probléma.”
Maga a magány egyébként visszatérő téma a Heaven, Wait-ben. „Évekig úgy éreztem, hogy félreértettek” – folytatja Sauvé. „Ez nagyon magányossá tett, és hiányzott az önbecsülésem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy ez depresszió, és nem ez határoz meg emberként. Ezen felismerés hihetetlen megkönnyebbülés volt, miközben ez volt az első lépés az elengedés és az igazi beteljesülés felé az életemben. Ettől még ez az időszak nagyon nehéz volt számomra, különösen abban a korban, amikor az ember felnőtté válik, és ez valóban az egyedülléttől való félelemmel járt.”
„Néha az a benyomásom, hogy nagyon tisztán látjuk a dolgokat másokban, miközben ők nehezen látják így saját magukat – mintha a távolság a másiktól lehetővé tenné, hogy tisztábban lássunk”.
Nem túl szép dolog, hogy ez csak a második gyűjteményes bejegyzésem. De majd lesz jobb… Szóval most megleptem magam ezzel. Az ajánlómban írtam, hogy „remélem valahogy egyszer hozzájutok a vágatlanhoz is”. Hát itt is van. 🥹 144 perc. 123 helyett. És szerintem javítani fog az egyébként is 10/10-es élményen, mert sajnos azért én pl. éreztem a szinkronoson a vágások „nyomát”. Legalább két helyen. Az egyik pl. elég feltűnő és logikátlan választás is volt. De jobban nem írnám körül… Holnap szépen megy a NAS-ra max minőségben, aztán majd valamikor később újra is nézem, csak most már eredeti nyelven persze, teljes pompájában.
Hoztam pár képet is. Gondolkoztam kanapén készítsek-e képeket egy plüssmacival a háttérben, de szegény tiltakozott. 😆 Marad ez a számítógépes asztalnál dolog… Nagyon szép ez a standard kiadás is, de az az ocsmány zöld 12-es négyzetes jelölés ott a bal alsó sarokban… Hát khm… Esküszöm ragasztok valamit rá én inkább. Vagy újranyomtatom magamnak az egészet. Mert ez ott hányinger kategória. Apróság, de hát értitek… Pont azokkal csesznek ki így, akik még nem sajnálják néha a pénzt a kedvenceikre… A hátulja szinte hibátlan viszont, kár hogy egy szót nem értek belőle – nesze neked 10 év németezés… De ettől még ezt a felét bizony ki is nevezhetném az elejének. 😀 (Ezen oldalát egyébként lefotóztam külön, nem elforgatva is. Aki le akarná csekkolni, annak tessék csak.)
Idéntől lehet kissé stratégiát váltok. Sorozatokból jóval kevesebbet nézek, próbálok be… Hiszen nincs nagyon időm élni mellettük. Pláne, ha olvasok meg irkálgatok is… Aztán gondoltam újramelegítem a letterboxd profilom. És hát kész is. 1603 film, 62 értékeléssel. Naprakész. (Mostanában letudtam, letudok pár olyan dolgot, amelyeket egyébiránt nem két perc lenne, mert hanyagolva voltak egy ideje – időm meg éppenséggel van most még rá…) Igen, van amiben a trakt.tv jobb, de van amiben a letterboxd a verhetetlen. Utóbbi meglehetősen letisztult és egyszerű. (És a mobilos app is korrekt.) A legjobb, hogy itt már a kezdőoldalon látom, hogy az általam is bekövetett filmrajongók mit néztek, és ha pontoztak, akkor azt is. (Szerencsére. Trakt-en csak azt láttam, hogy mit néztek, de hát sokra nem megyek azzal, ha nem tudom közben, hogy tetszett-e nekik vagy sem…) De a diary nézet is adja nekem. Semmi túltolt csicsa, de minden ott van ami kell. Kezdetektől volt itt profilom, egy ideig vittem szinkronban a kettőt, aztán ezt letojtam, mert hát ezt csak filmes. (És azért ez sem tökéletes…) De gondoltam legyen már naprakész, szóval beimportáltam a trak.tv-s dolgokat. Na azzal volt azért annyi szívás, hogy a szakállam – egyes helyeken – olyan őszülésnek indult, hogy George Clooney lassan tényleg elbújhat mögöttem…
Ez a költözés a sorozatokat leszámítva történt, mert arra a letterboxd nem igazán jó, hiányos az egész, szezonokat nem kezel külön, stb, így úgy döntöttem, hogy ott sorozatot semmit nem pontozok, véleményezek a jövőben sem. Ja mert igen, bizony letterboxdon lehet magyar nyelven is írni, normálisan kezeli az ékezeteket is, és hát elég sok magyar kritikus és filmes szakember is fent van. De persze ezzel csak annyit mondok, hogy a letterboxd közössége nagyon nagy. Bízom abban, hogy több felejthetetlen élménnyel szolgáló kincset is találok majd az ottani oldalakat, valamint profilokat böngészve.
Ha hasonló dolgokat (is) nézel, mint amilyeneket én, és létezik ott profilod, kövess be légy szíves! Többször is volt már, hogy hosszú órákon át vadásztam trakt-en olyanokra, akiknek az ízlése a leginkább hasonlított az enyémre. És hát volt pár nagyon jó találatom is, amelyeket irányadónak tekintek mind a mai napig – már abban a tekintetben, hogy mit is lenne érdemes néznem majd még. (Már előre látom, hogy holnapra néggyel kevesebb követőm lesz az oldalon… 😂) Köszi szépen előre is!
Ezúttal egy majd két órás thaiföldi romantikus dráma talált be nálam. A film leírásánál az alábbi sorral találkozhattok. „A love story for those who want to move on but find it hard to let go.” Mondjuk ezzel sok újat nem mondtak, mivel a magyar címe eléggé magától értetődővé teszi, hogy kikről, illetve talán inkább kiknek szól a történet.
Egy meglehetősen lassú kis alkotás ez, és részben emiatt is biztos vagyok benne, hogy ez még kevésbé lesz mindenkinek ajánlható. Pedig aztán ha túléljük az első 15 percet, akkor onnantól kezdve már nem lesz nehéz szeretni ezt filmet, amelyik elvileg azoknak szól, akik valamiért sokat „tépelődnek” egy szakítás után – akiknek a múltja valamilyen szinten nem csak a jelenüket, hanem a jövőjüket is felemésztheti. De hogy tényleg róluk és nekik szól?
Hát, nem tudom. Mármint van benne jó néhány tanács. De hát néha azzal is teli a padlás ugye. Szóval igazából én ezekkel ebben a formában nem nagyon tudnék szerintem mit kezdeni. (Ezen tippeket egyébként nehogy valaki valamiféle szájbarágós és szentimentális okoskodások formájában képzelje el.) Valakinek persze lehet használ, emlékezteti őt dolgokra, de közben meg ez egy „szerelmi történet” is… Na most egy szakítás után (x idővel is) eléggé érdekes élmény lenne Nawapol Thamrongrattanarit ezen rendezését megtekinteni. Így is erős volt, így is ott ütött, ahol csak ért – ha nem is minden egyes jelenet alkalmával… Én meg közben – leengedett kezekkel – csak néztem ki a fejemből… Valahol azért kellett ez. Nem is kimondottan a leckék miatt, hanem csak úgy összességében. A szerelem és a múlt néha fáj. De még mindig ott a jelen, meg a jövő. Utóbbi lehet sokkal fényesebb és jobb lesz, mint azt bármikor is reméltük volna „azóta”. (Aztán persze az is előfordulhat, hogy ennél csak rosszabb lesz minden, de hát ez ellen tehetünk azért ezt-azt…)
A lényeg az, hogy ez a produkció nagyon jó. Képeivel, hangulatával, karaktereivel könnyedén magához édesget. És akkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az, amiről szól, milyen csodás, különleges és bensőséges kis betekintés egy olyan – lélektanilag komolyan megterhelő – helyzetbe, amelyről valószínűleg senki nem beszél szívesen. A Happy Old Year szerencsénkre nem akar több lenni annál, mint amire vállalkozott. Ezt pedig nagyon jól is teszi, mert ha valami, akkor ez kétségtelenül egy elég fontos téma, amelyet kár lett volna más dolgok árnyékába száműzni. Talán sokkal fontosabb is, mint azt elsőre az ember gondolná. Lehetnek itt lenyűgöző és felejthetetlen első randik, csókok és ölelkezések megfilmesítve és elmesélve, ha a szakítás utáni első igazi lépéseink adott esetben talán mindennél kiemelkedőbb jelentőséggel bírnak a későbbiekre vonatkozóan. Akár leszünk még szerelmesek, akár nem…
Nekem a film visszafogottsága tetszett leginkább. Az, hogy nem csavarták túl a cselekményt, nem vált kapkodó fejetlenségbe az egész, amely görcsösen ragaszkodott volna mondjuk legalább egy új remény és új szerelem féle ígéret belebegtetésére. Ettől független mindenki kaphat valamit, aki hajlandó végignézni. A Happy Old Year egy kimondottan elgondolkodtató munka, amelynek vélt és valós tanulságairól (vagy éppen azok esetleges hiányáról) rengeteget lehetne beszélni és írni, pláne ha azokat a személyes megtapasztalásokkal kiegészítve és alátámasztva dolgozzuk fel magunkban.
Abból a szempontból mindenképpen kellemes emlékeztető, hogy – tartsunk akárhol is éppen az életben –, nem nagyon létezik olyan, aki „mindenkor és mindent is visz”. Ritkán vannak olyanok, akik mindig nyertesek az életben. De még ha többségében ilyen szerencsések is lennének, ez ugye most nem a győzelemről, nem a felemelkedésről, még csak nem is az igaz szerelembe vetett hitről, hanem talán a szakadék irányába tartó, egyre tempósabb menetelés elkerüléséről szól. Arról, hogy akár te szakítottál valakivel, akár nem; érezd és tudd, hogy habár olykor még úgy is tűnhet, de messze nem vagy egyedül az érzéseiddel. És szerintem ez már valami.