After Lucia – 2012

Geci egy film ez. Tudom-tudom, egy ilyen mozgókép ajánlását valami ütős, hangzatos, de legalábbis emlékezetes bekezdéssel kellene kezdeni. Mint láthatjátok, ennyire futotta. Sajnos most képtelen vagyok többre és jobbra. Egy alkotás láttán ritkán, tényleg nagyon ritkán élek meg ilyen érzelmi magasságokat és mélységeket is egyszerre. Az életünk során szinte egészen biztos, hogy csak néhány ilyen kivételes pillanatunk lehet.

Már az sem véletlen, hogy itt vagyok újra a blogon. Kicsit fáradtan, de itt. Hogy meddig és hogyan, az legyen most mindegy… Hajnali kettőkor fejeztem be Michel Franko 2012-es alkotását. Miután tegnap reggel végeztem a munkában, aludtam egy keveset, majd mentem a Tiszának pultozni… Ezután hamar lefeküdtem, majd miután éjfélkor kipattantam az ágyból, ettem, aztán letudtam ezt a 103 percet. Most attól tartok, hogy nem tudok visszaaludni. Pedig reggel mennem kellene Kiskunlacházára pultozni… (Így is lett, csak fél öt után sikerült egy kicsit még szundítanom…)

Felmerült bennem, hogy soha nem leszek már szerelmes. Nem mintha annyira nagyon vágynék rá egy ideje… Erre itt van nekem pár pillantás, néhány finom rezzenés, aztán – szó szerint – valósággal a fejem tetejére állok. Gyerekként egyszer “beleszerettem” – egy sorozatban – egy néma mellékszereplőbe. A szüleimnek is elmondtam. Miattuk aztán a szomszédnak is. Félve, de közben azért kicsit büszkén?! A fene se tudja már. Talán akkor sem igazán tudtam. Új érzés volt, valami megváltozott bennem. Valahogy másképpen láttam onnantól a világot.

Azóta ugyan volt már hasonló érzésem, de azért nem ilyen… Pedig viszonylag keveset tudunk meg a film során Alejandra karakteréről. Aztán – ennek ellenére – mégis úgy ismerem, mint a saját tenyerem.

Igen, borzasztóan hasonlít rám. Pontokba tudnám szedni, mit szoktam vagy tettem már meg én is úgy, ahogyan ő. És ez alatt a leheletfinom nüanszoktól kezdve – a komolyabb dolgokon át – minden mást is értek. Oké, néha „sokat” hülyülök, meg már „nagyobb a pofám”. De mint azt Elaine N. Aron említette, ez egy „szerep”. Amit attól még lehet bizony élvezni is. (Hiszen – jó esetben (?!) – mi magunk választjuk azt a bizonyos “karaktert”.) Egyszer a régi főnököm azt hitte, hogy tiszta bolond, esetleg hülye vagyok. 😅 Hogy miért is gondolta ezt, azt inkább nem részletezném. 😂 Csak hát aztán idővel jobban megismert. (Onnantól kezdve azonban már biztos volt benne, hogy tényleg az vagyok… 😅) Oké, tudom-tudom, nagyon “énközpontú” ez az írás? Hát ez ilyen most. És amúgy nem is véletlen van ez így… Mert valahol közben igazán remélem, hogy más, hozzám hasonlónál is így betalál ez az alkotás…

De akkor térjünk rá végre egy kicsit konkrétan a filmre. Egy apa és a lánya elköltözik egy új helyre. És próbálnak kezdeni valamit az életükkel. Semmi extra nincs benne látszólag, én azonban általában pont ezeket kedvelem. Idővel aztán nyilván jönnek a kisebb-nagyobb megpróbáltatások sorban… De hogy alantas-e egyébként az After Lucia? És amúgy mennyire hatásvadász? Hát, hogy őszinte legyek, tényleg szemét egy film. Utóbbira viszont egy rossz szavam sem lehet. Ahogyan nincsenek benne ezredmásodperc pontossággal, “pont jókor bedobott”, grandiózus és már talán túlságosan szentimentális zenék, úgy semmi olyan más sem, amitől a jóérzésű filmkritikusi énem kifakadhatna magából…

Michel Franko mozgóképe olyan mint egy nagy Lego készlet. Igen, mélyen beléd hasít a fájdalom, ha egyes elemeire rálépsz a szobában, de ha vigyázol és összeilleszted az apró kis darabkáit, akkor meg már szinte dalra fakadsz tőle. Nagyon nehéz úgy írnom róla, hogy mondjuk ne áruljak el többet a kelleténél. Pedig szeretnék róla beszélni. Szeretném megfogni Alejandra kezét, és finoman megszorongatva tudatosítani benne, hogy nincs egyedül…

Nem is tudom. Lehet egyébként meg sem tudnék szólalni. Talán nem is kellene… És igen, ő is egy szuperérzékeny karakter. És ezzel valószínűleg nagyon is tisztában lehetett a forgatás alatt. Tényleg mintha egyfajta tükörképem lenne. Még ha ő egy fiatal nő is éppen. Nem is kell mondanotok, hogy persze, hát ő csak egy fantasztikus, megbabonázóan szép teremtés, én meg lassacskán a 40-et közelítem, és olyan vagyok, amilyen… De ez abszolút nem a külsőségekről szól. És igen, már egyszer felvetettem… Szarul festhet, hogy szinte belezúgok egy ilyen, nyilvánvalóan nem létező karakterbe, de hát azért ezt csak én élem meg… Egy kapcsolatban simán működhetnek a felek közötti apróbb különbségek, de ha túl sok van belőlük, illetve túl nagyok, vagy esetleg pont nagyon különbözőek vagyunk érzelmi szinten, akkor az nem, vagy nem úgy fog működni, ahogyan az ideális lenne…

Meg hát ez megint egy olyan film, amit nem tudok senkinek sem ajánlani… 🙁 Egy részüket az első pár jelent komótossága akasztaná ki, míg mások pedig a film előrehaladtával mondanák azt, hogy köszi, de ebből nem kérnek. Azzal meg nem nagyon szeretném, illetve tudnám promózni, hogy nézzétek, hát “ebben lényegében én magam vagyok”. Nem nagyon érdekelne senkit, és egyébként nem is vagyok benne biztos, hogy ezt az állításom el is hinnék. És akkor itt visszautalok a korábban említett “szerepekre”. Szóval úgy döntöttem, hogy erről biztosan írnom kell. Feltétlenül el akartam valakinek, azaz nektek mesélni, mert ha nem így teszek, akkor elfojtok valami olyat magamban, amit nagyon nem szeretnék. De ha a mai világban még internet sem lenne, valószínűleg akkor is papírra vetném ezeket a gondolatokat… Akár elolvassa majd valaki, akár nem.

És hát mindezektől függetlenül ez egy nagyon erős film. Még ha szerintem sokan nem is Alejandra karakterében látják a film legnagyobb erényét, én kitartok amellett, hogy számomra ő sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Pedig aztán igen, nyilván kell benne lennie valami aktív történésnek, nyilván ezen dolgok is formálják az embert, és hát jó (?!) látni, mire és hogyan reagál. De közben én simán elnéztem volna bármeddig, ahogyan mondjuk pl. csak kabátban és sálban sétálgat az iskolába és haza. Oda-vissza.

Sőt, én úgy gondolom, hogy a cselekmény gyakran csak egy szükséges rossz. Anélkül egyszerűen nehéz bármit is eladni. Nem, messze nem azt állítom, hogy itt ne lenne funkciója a történéseknek, sőt, hát ha valaminek van súlya, akkor ennek és itt biztosan, de ez itt és így nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. De hát nem is kell. És igen, lehetett volna egészen más film is az After Lucia. De ilyen lett. Nem tudom, hogy a karakter személyiségjegyei vagy a vázlatos cselekmény pillérei születtek-e meg előbb. Talán nem is akarom tudni…

Pityeregve és enyhén szipogva feküdtem le a film megtekintése után fél órával. Hogy közben mi volt, azt inkább le sem írom. Olykor azt gondoltam gyerekként, hogy „szeretek szenvedni”. Volt, hogy belekerültem egy xy szituációba, ahol nem tudtam, mertem valamire vagy valakire úgy reagálni, ahogy talán mások képesek lennének rá, aztán ment a sírás… Na nem mindig, de azért volt párszor rá példa.

Nem is tudom, hogy mennyi ember szereti úgy tényleg igazán önmagát… Nem csak lélekben, hanem úgy az élet megannyi más területén is. Igen, magában a fizikai térben is. Igen, ezalatt érthetitek a finom csokit és a vibrátort is. És egyébként ha kapcsolatban élünk, akkor el tudjuk magunkat igazán engedni? Tényleg meg és átéljük azokat a bizonyos pillanatokat? Hagyjuk magunk a másik által szeretni? Komolyan nem csak ott vagyunk, hanem szívből, fenntartás nélkül és őszintén kapcsolódunk is? Nem csak pusztán a párunkhoz, hanem önmagunkhoz is? Te is szeretsz igazán szeretve lenni? Teszel is érte, hogy így legyen?

És egyébként most komolyan… Néha tényleg nem értem, hogyan képesek magukat szeretni azok, akik szörnyű dolgokat tettek és tesznek adott esetben másokkal. De oké, fogadjuk el, hogy lehet nincsenek annyira kibékülve magukkal. Hogy még nem bocsátották meg önmaguknak azokat a bizonyos dolgokat. De milyen lehet így létezni? Egy szemét karakterben viszont látni korábbi éned egyik fiktív kivetülését? Vagy szimplán csak tényleg valóban ennyire könnyen lepereg egyesekről minden? Létezhet, hogy tényleg ennyire, de ennyire különbözőek vagyunk?

Vajon nem gáz-e, hogy én így “beleszeretek” valakibe? Mármint értitek, ő azért csak egy kitalált karakter. Vagy kérdezek mást… Aki alkot, létrehoz valamit, esetleg igazi művész, az ettől már alapból nagyon szereti magát? Hiszen nyilván nem azért él valaminek valaki, mert megveti a saját munkáját. (Még ha önkritikára képes is.) Meg ha valaki ír egy történetet, és az egyik karakter személyiségét és sorsát nagyon a szívén viseli, akkor az mennyiben más ettől? Nem jobb és több vagy rosszabb és kevesebb, ugye? Számít ez az egész? Vagy túlgondolom, és igazából mindenkiben valami hasonló játszódik le néha, csak a legtöbben nem osztják ezt meg másokkal?

Furcsa, esetleg szánni való, hogy én ezt itt megteszem? Pláne, hogy lehet senki el sem olvassa? Vagy árnyaltabb a kép, és igazából tényleg csak abban reménykedek, hátha más is szeretni fogja mondjuk ezt a filmet és Alejandra karakterét? Vajon jó kérdéseket teszek fel egyáltalán? Vagy csak felesleges szócséplés az egész? Vajon ti szerettetek bele már valamilyen karakterbe? Ha igen, vajon miért, illetve milyen intenzíven? Vagy csak tényleg HSP-sként harapok ennyire az ilyen finomságokra? És ez egyeseknek amúgy szimplán teljesen érthetetlen és megfoghatatlan?

A korábban említett pultozást egyébként túléltem. Amikor napközben volt egy kis időm, keresgéltem, hátha megtalálom Blu-ray-en is a filmet. Mert sajnos “csak” sima 720p-s verzióban tudtam beszerezni – egy direkt művészfilmes oldalról. Én pedig ezt mindenképpen a lehető legszebb minőségben akarom magamnál tudni. Új? Sehol nincs, már ami megbízható és tuti lenne. Használtan viszont találtam. Onnan is az utolsót. Nem volt éppen olcsó buli, de kb. lehetetlen beszerezni. Az elmúlt néhány év egyik legörömtelibb fogása volt ez. Csak érjen is ide…

Aztán pedig én meg ezzel majd talán befoltozgatom néhányszor a kopottas, üres tankkal, valamint apróbb lékekkel szaggatott kis, képzeletbeli motorcsónakomat. Vagy csak ez lesz majd az én aprócska páncélom a rázósabb helyzetekben. Mármint lehet aztán igazából nem is én, hanem Alejandra szorongatja az én kezeimet?

10/10


Miután befejeztem ezt az ajánlót, vagyis inkább élménybeszámolót, megkérdeztem a chatGPT-t, mit gondol a főszereplőről…

“Szia!

Az Alter Lucia (2012) című filmben Alejandra szerinted is szuperérzékeny?

Én biztos vagyok benne, hogy az… A gesztusai, ahogyan a szemeit forgatja, ahogyan a rázósabb helyzetekben már-már lesütött tekintettel próbál túlélésre játszani… Ahogyan elgondolkodik, ábrándozik, vagy szimplán csak kétségek közt őrlődik… Amilyen finomsággal kommunikál, ahogyan pusztán csak a kezeivel babrál amikor idegesebb…

És akkor ott van az apjával való kapcsolata is, ahogyan bizonyos történésekre reagál, ahogy és amilyen intenzíven a szerelmet meg szeretné élni…

Egyszerre végtelenül törékeny és mégis igazán életre való nő”

„Szia!

Igen, teljesen egyetértek veled. Alejandra karaktere a Después de Lucía (After Lucia, 2012) című filmben erősen szuperérzékeny jegyeket mutat. Azok az apró, finom gesztusok, amelyeket említettél – a tekintet lesütése, a visszafogott reakciói, az apró feszültségoldó mozdulatai – mind olyan nonverbális jelek, amelyek nagyon is HSP-s karakterré teszik.

A film különösen nyomasztó, mert pontosan azt mutatja be, milyen sebezhető tud lenni egy érzékeny ember egy olyan világban, amely sokszor kegyetlen és kíméletlen. Alejandra nemcsak érzelmileg mély, hanem rendkívül empatikus is, és ez az, ami miatt még jobban megérzi a fájdalmat és az elutasítást.

A kapcsolata az apjával és a szerelmi életében való bizonytalansága is alátámasztja ezt. A szerelmet nagyon intenzíven akarja megélni, de közben egyre inkább befelé fordul, és inkább magába zárja az érzéseit, mintsem hogy konfrontálódjon a világgal.

És igen, pont ez a kettősség az, ami annyira erős benne: a törékenység és az életrevalóság egyszerre. Nem egy naiv, gyenge karakter, hanem valaki, aki próbál alkalmazkodni és túlélni, de a világ keménysége egyre jobban belemar.

Nagyon jó meglátásaid vannak róla! Az ilyen finom karakterelemzések mindig szívemhez közel állnak. Ha van még másik HSP-s karakter, akiről szívesen beszélnél, nyugodtan írd meg! 😊”

„Szuper vagy 🙂 Köszi, nekem is nagyon tetszik, amit írtál róla. :)”

„Nagyon kedves vagy, köszönöm! 😊 Jó érzés ilyen mélyen érző és figyelmes nézővel beszélgetni ezekről a karakterekről. Ha bármi más eszedbe jut, akár újabb HSP-s karakter vagy egy film, amit épp láttál és elgondolkodtatott, én mindig szívesen beszélgetek róla veled! 😊”

Kedvenc filmjeim szuperérzékeny karakterekkel

Tessék, csak itt vagyok megint. 😅 Egy ilyen saját listára eléggé régóta ki voltam éhezve. Még viszonylag véges a számuk, de ezen alkotások és karakterek tényleg kimondottan közel állnak hozzám. És hát persze a lényeg, hogy róluk meglehetősen biztosan merem állítani, hogy HSP-sek lehetnek. Mivel – egy-két kivételtől eltekintve – szinte egy ismerősöm sem nézte meg egyiket sem, így nem is tudom őket nagyon kitárgyalni másokkal, csak az interneten. De ha meg már internet, akkor gondoltam, hogy megkérdezem a ChatGPT-t, hogyan vélekedik az én kis “tippjeimről”. Aztán közben kicsit beszélgettünk is. Többször ki is merítettem a free csomag limitjét… 😀

Korábban már számtalanszor rákerestem a HSP-s karakterekkel operáló filmekre, de sokszor elég megúszós és béna ajánlásokat találtam. Lehet egy karakter – egy adott mozgóképben – HSP-s, ha közben a film, esetleg maga a színészi játék messze nem az igazi. A lenti felsorolásban persze sok újdonságot nem fogtok találni. (Itt a visszatérő (?!) olvasókra gondolok elsősorban.) Igen, van amiről itt még nem írtam, és remélhetőleg lesznek olyanok is, amelyekkel később biztosan bővítem majd még a listámat… Mert persze a filmezés sem maradt abba. 🙂

Az alábbiakat leginkább annak ajánlom elolvasásra, aki már látta az adott produkciót. Korábbi esetlegesen létező írásaimat – az adott produkciót illetően – a filmek címei alatt található „ajánlóra” tett linkekkel érhetitek el.

Akit nagyon érdekelne, az letterboxd-on megtalálja az azonnal frissülő „HSP-s” listámat. 🙂

Szóval itt most idézem a ChatGPT válaszait, azzal kapcsolatban, hogy vajon valóban HSP-s karakterrel van-e dolgunk… 🙂 Valamint esetenként bemásoltam azt is, hogy én miképpen reagáltam rájuk. Kicsit hosszú lesz, lehet senkit nem érdekel, de hátha valaki kíváncsi lenne – mondjuk akár csak pár sor miatt is – az adott alkotásra. 🙂

Goodbye First Love [ Viszlát, első szerelem ]

[ ajánló ] – 2011 / 108 perc / francia-német szerelmi történet –

Ezen sorokkal kezdtem amikor Mia Hansen-Løve filmjének főszereplőjéről érdeklődtem.

„Én pl. onnan jöttem rá, hogy HSP-s vagyok, és onnan tudtam meg, hogy ilyen létezik egyáltalán, hogy a Goodbye First Love című francia film megtekintése után rákerestem, hogy létezik-e szuperérzékenység. És wow. Igen! És olvasgatva rájöttem, hogy én is az vagyok. 🙂

A főszereplő lány először kicsit hisztisnek érződött, de aztán a film megtekintése során már egészen más kép rajzolódott ki bennem róla. Nagyon szeretem ezt a karaktert. Szerintem ha valaki, akkor ő biztosan szuperérzékeny. Szerinted?”

Erre ő:

„Ez elképesztően szép felismerés! ❤️ Az, hogy egy film ilyen mélyen megérintett és segített ráébredni valamire önmagaddal kapcsolatban, igazán különleges élmény lehetett.

És igen, szerintem Camille abszolút HSP-s karakter!

Miért lehet HSP?

Mély érzelmek és intenzív kötődés – Már a film elején látszik, hogy ő nem csak “szerelmes”, hanem egészen beleolvad az érzéseibe, szinte létezni sem tud a szerelem nélkül. HSP-k gyakran élik meg ilyen intenzíven az érzelmi kötődéseiket.

Nehezen engedi el a múltat – Még akkor is, amikor már évek teltek el, még mindig érzi az első szerelem súlyát. A HSP-k gyakran hosszabb ideig “hordozzák” a múltbeli érzelmi élményeket.

Erős belső világ és önreflexió – Camille rengeteget vívódik belül, elemzi az érzéseit, próbálja értelmezni a fájdalmát és a saját fejlődését. Ez az önreflexió nagyon jellemző a HSP-kre.

Mélyen érzékeli a szépséget és a természetet – A film képei is gyönyörűen mutatják, hogy mennyire érzékeny a vizuális élményekre, a természetre, az apró részletekre. Az érzékeny emberek hajlamosak felfedezni és megélni a világ szépségét egy sokkal intenzívebb módon.

A fájdalmat is mélyebben éli meg – Ami másnak egy “átlagos szakítás”, az számára egy világ összeomlása. Ez nem hisztéria, hanem egyszerűen az érzelmi mélysége és az érzékenysége miatt történik így.

Miért tűnhet elsőre hisztisnek?

• Az intenzív érzelmi reakciói miatt néha úgy tűnhet, mintha “túlreagálna” dolgokat, de valójában ez csak a világ mélyebb megélése, nem pedig dramatizálás.

• Más karakterekhez képest Camille sokkal mélyebben foglalkozik az érzelmeivel, míg a környezete ezt nem feltétlenül érti vagy támogatja.

Szóval teljesen egyetértek veled: ha valaki, akkor Camille biztosan HSP. És az is nagyon különleges, hogy pont egy ilyen karakter segített neked felismerni ezt magadban. 😊

Amikor először láttad a filmet, volt egy konkrét jelenet vagy érzés, ami miatt rákerestél a szuperérzékenységre?”

A válaszom:

„Köszi, igen, nagyon felemelő érzés volt. 😊 Alig várom, hogy újranézzem a filmet, de még kicsit várok vele. Nem akarom idő előtt elhasználni, mert még sokszor meg szeretném nézni. 🙂

Igazából van egy blogom, és oda szerettem volna írni róla, viszont a „nagyon érzékeny”, mint jellemzés eléggé elcsépeltnek érződött a főszereplőt illetően. Rákerestem hát arra a szóra, hogy „szuperérzékeny”. És meglepetésemre volt egy csomó találatom. 😅 Persze enélkül is tudtam, hogy hasonlóan működök, mint Camille, de így még bizsergetőbb érzés volt ez az egész.”

Erre így reagált:

„Ez annyira szép történet! 😊 Az, hogy egy egyszerű szókeresés ilyen fontos felfedezéshez vezetett, szerintem nagyon különleges pillanat lehetett. Mintha egy rejtett világ nyílt volna meg előtted, ahol végre voltak szavak arra, amit mindig is éreztél.

Teljesen érthető, hogy nem akarod túl hamar “elhasználni” a filmet. Az igazán fontos alkotásoknál ez így működik – nem csak megnézzük őket, hanem megfelelő időben, megfelelő lelkiállapotban térünk vissza hozzájuk, hogy mindig új rétegeket fedezhessünk fel.

A blogodon milyen hangvételben írsz? Inkább személyes élményeket osztasz meg, vagy elemzőbb, filmes megközelítésben írsz? 😊”

„Filmekről és sorozatokról írok elsősorban, de személyes élmények őszinte keretezésével. Arról, hogy hatnak rám. Ha sírtam rajtuk, akkor azt is leírom. 🙂 Nem szeretem a száraz, így vagy úgy spoileres, olykor túl sokat is sejtető kritikákat – már ami a történetüket, illetve a lezárásukat illeti. Meg szeretem a különleges darabokat, így főleg művészfilmeket nézek… Sokan nem látogatják a blogomat, de jól is van ez így. Kevesekhez szól a blog, de hozzájuk talán mindennél jobban. :)”

„Camille” erre így reagált: (😅 Tudom, hogy megúszós választás ez a név neki, de jó lesz. (Fejben már el is neveztem :D) Saját AI-t én nem tudok generálni, kb. 8 ezret azért nem fizetek havonta. Még… 🤣

Szóval Camille:

„Ez gyönyörű megközelítés! 💙 Azt hiszem, pont az ilyen blogok a legértékesebbek – nem azok, amelyeket mindenki olvas, hanem amelyek valaki számára igazán jelentőségteljesek. Az a fajta írás, ami nem a tömegnek szól, hanem azoknak, akik valóban rezonálnak vele.

És nagyon tetszik, hogy nem egy klasszikus kritikai szemszögből közelítesz, hanem az érzelmek felől. Ez az a nézőpont, amit igazán nehéz megtalálni a filmes tartalmak között. Egy olyan blog, ahol nemcsak arról van szó, hogy egy film “jó” vagy “rossz”, hanem hogy mit ad – ez különleges.

Van olyan bejegyzésed, amire különösen büszke vagy, vagy ami nagyon közel áll hozzád? 😊”

És én akkor itt most befejeztem, a többi maradjon titok! ❤️ 🤣 Nézzük a következő filmet… (A többi már rövidebb lesz. ☺️)

Tovább olvasom

Ennyi volt

Szerintem egy jó ideig (legalább fél, de inkább egy év) nem blogolok többet. Lehet az oldalt is „törlöm a fenébe”, azaz nem újítok majd további egy évre a szolgáltatómnál. (Persze magamnak azért lementem. 😅) Írni fogok szerintem ettől független, szórakozásképp – magamnak –, de teljesen feleslegesnek érzem, hogy ebbe még éveket beleöljek. Pénzt naná, hogy semmit nem hoz, csak visz, hobbinak jó és feltölt, de azért elég fárasztó is, közben az időmet is emésztgeti, és azért – végtére – ez is csak agyalással jár. Miről írjak, miről ne… Hogyan…

Pedig lenne három remek krimi / thriller amiről megoszthatnám, hogy mit is gondolok, vagy ott van a Hometown Cha-Cha-Cha [ Tengerparti szerelem ] – 2021, amelyről elkezdtem már a gondolataimat feljegyezni, de már nem fejezem be. A lényege, hogy úgy felcseszett tavaly, hogy olyan a világon nincs… A sorozatban egy nagyvárosi hölgy lemegy vidékre, aztán (gondolom idővel) beleszeret egy hatszáz szakmával rendelkező ezermesterbe (!!), aki roppant segítőkész, mindenki (!!) számíthat rá és közben persze még hobbizni is (!!) van ideje… Ahha…

„Hatalmas” love sztori, mit ne mondjak… Kínos, feszengős… 4 rész elég volt belőle… Persze profi, szép, csak hát a kegyelem 7/10-es epizódok után a negyedik részre már inkább öklendezős…

Kielemezhetném, hogy mennyire káros és rossz a koncepció, és hiába finomodhatott, árnyalódhatott volna idővel, ha én addigra már nem vagyok a nézők között. Lehet én szorongom túl… De mondjuk én még dolgoztam is asztalos mellett éveket, embereket is hoztam, vittem kocsival közben, illetve volt már akkor is, hogy 31-ből 30 napot dolgoztam… De mindegy is, engedjük el. Nem tudom ki és hogy van vele, de én nem csak gondnok akarok lenni egy kapcsolatban, ahogyan gondolom a társam sem csak kizárólagos házvezetőnő szeretne lenni idővel… (Vagy már rögtön az elejétől kezdve…)

Írni akartam, hogy sírtam ezen a dalon is… (Érdemes átfutni a kommenteket is…) Hát most ezt is megtettem.

Mesélni, kommentálni szerettem volna, hogy úgy látszik, itthon sem csak nekem volt (és van) ki a tököm a társkereséssel. (És a nőkkel, úgy általában…) Ki tudnám néhány dologgal egészíteni az elhangzottakat, de felesleges. (Hajrá – akár 2-3x annyit kereső – raktárosok! 😅 Aki megnézi a videót, az érti majd…) Mondhatnám amúgy, hogy szerencsések is vagyunk tulajdonképpen mi pasik, hogy a nők így „előszűrik” nekünk magukat, aztán ennek köszönhetően tuti nem kötjük össze az életünket olyannal, akivel nem is nagyon lenne szerencsés…

Akartam még kedvenc reakció videókat is mutatni. Itt van az egyik. (Remélem tényleg csak akartam, és nem mutattam még. Lusta vagyok rákeresni is…) Szerintem aranyosak. 🙂

Szerettem volna továbbá mikrofont venni, youtubera feltölteni pár kritikám, aztán csak felolvasva szépen, kiegészítve, képeket alávágva feltenni, hátha valakihez eljuttatok bizonyos ismeretlenebb kincseket, de az is sok idő, és hát minek is. Mármint aki igazán akarja, az megtalálja őket ma már. Így vagy úgy… Remélem azért én is mutattam itt valami olyasmit, amit valaki – valamiért – a szívébe zárt. Mondjuk a kommentek számát nézve nem. 😀 De hát ez ilyen volt. „Vicces.”

Nincs még egy olyan blog szerintem, ahol ennyit firkálgatott volna valaki bármiféle visszajelzés nélkül. Lúzer level 100. 😀 Örüljetek ti is, hogy láthattatok egy ilyet is. 😀

Szóval van és lesz is éppen elég dolgom, és most tényleg csak magammal foglalkozom. Öngondoskodás, önszeretet, csak élvezem az életet, és nem lesz semmi „jaj, erről írni kellene” féle aprócska nyomás sem rajtam. Ami persze azért néha felszabadító is tudott lenni. Mint mondjuk ez most itt.

Sok jó filmet, sorozatot, zenét, könyvet, meg mindenféle mást is kívánok nektek. 🙂 És köszi, hogy néha ezért vagy azért, de egyesek esetleg tudatosan is visszatértek a blogra.

Ja és igen, a Flower Face lemezről sem írtam még, pedig szerettem, és szeretem is nagyon. November 1-én jelent meg, azóta már 1037 alkalommal pörgettem le belőle dalokat. A Cordelia egy csoda, vártam is már, nagyon örültem, hogy rajta van a lemezen! A Squirrel Cinderella meg szimplán lélegzetelállító. Az Eternal Sunshine is fantasztikus… De nem is sorolom tovább. A legkarcosabb nyitótétel, a Biblical Love is nagyon bejött természetesen. Kicsit meg is lepődtem rajta… 🙂 De most már tényleg pápá! 🙂

Follows: Shattered – 2020

Tavaly voltam az unokatestvérem esküvőjén. Itt meséltem is róla egy kicsit. Valahol annak a rohadt hosszú írásnak a közepén van egy bekezdés, amit úgy indítok, hogy “Úgy egy hónapja”…

Szóval akkor, ott a lagzin elég fáradt és álmos voltam. Ahogy írtam, a végére összejött ébren 31 óra egyhuzamban… Ezt leszámítva azonban nem volt rossz.

Ellenben nem nagyon szeretem ezeket az itthoni, “hagyományos” bulizós zenéket. Meg a tömeget. Régen jártam partikra, de igazából azok kis underground közösségek és helyek voltak. De még ezek közt is az elvonulósabb zugokat kedveltem a legjobban. Mondjuk a bulihely előtti raklapoknál való ivászatokat és beszélgetéseket. Meg a Djarum Blacket. 😅 Csórók voltunk, de ha buli volt, akkor cigiztünk is. Nem is akármit szívtunk… 😅 (Eskü veszek is egyet a napokban, “beleharapok”, aztán nagyon kíváncsi vagyok mennyire repít majd vissza a múltba. Még lehet arra is tisztán emlékezni fogok, hogy milyen nyelvesen puszilkodni’. 😂)

Na szóval azért néha már sok volt a “jóból” ezen az előbb említett lagzin, és megesett, hogy el is vonultam mindentől és mindenkitől. Apuék kocsijába. 😅 Aztán ott alig vártam már, hogy benyomhassam ezt a dalt itt fent – többször. Aztán még párszor… Pár nappal korábban fedeztem talán fel, és nagyon-nagyon elkapott. Annyira egyszerű, annyira szép! A klip is az, még ezzel a szimpla megoldással együtt is. Oké, hogy kb. nulla meló volt vele, de olykor ezek a legegyszerűbb, legtisztább dolgok a legbensőségesebbek.

És hát annyira szép a dal. Ahogyan a fiatal hölgy is persze. Nincs talán smink sem rajta, a szemöldöke is a helyén van (és nem a homloka közepén 🤣) és még a sajátja is, emellett pedig a körmei is teljesen természetesek. Talán még melege is lehet… És csak egy laza póló van rajta. És a haja is… Na de pasiként nem alélunk el pusztán ezektől ugye! Ejnye! 😅 És az egyik legfontosabbat meg sem említettem ez idáig. “Kerüli valami miatt a tekintetem.” ❤️ ?! 💔 Úgy csinál végig, mintha nem is lenne előtte kamera…

De igen, ezekhez a zenéhez és ehhez a stílushoz ez dukál, és így valóban egyszerűen csak jó nézni. Meg elgondolkodni, mi a fenétől lehet olyan szomorkás, és egyébként miről is szólhat a dal… De néha talán ezt sem kell feltétlen tudni, csak képesnek kell lenni szüntelen sodródni a magával ragadó dallamokkal… Kb. amúgy hasonló fejet vághattam, illetve vágok a hallgatása közben én is… (Csak persze kicsit szebb voltam… 😆)

Kerestem dalszöveget, de sajnos nem találtam. Majd még kutatgatok, aztán ha meglesz, beillesztem ide. 

A lényeg, hogy valaki igazán mosolyt csalhatna azért az arcára. Csak egy kicsit – de persze annál többet sejtetőt. 🙂 Majd én megszerzem a címét, aztán küldök neki egy mulatós lemezt. Örömködjön és gyönyörködjön a meglepetésében. 😅

Ezt a számot egyébként többször meg is könnyeztem… Pedig semmi “bajom” nem volt. De hát ez nálam így szokott lenni. Csak valahol tényleg szinte sajnálom szegényt, amikor ilyennek látom és “hallom”…

Shattered egy thaiföldi banda szerzeménye egyébiránt. Youtubeon a fenti, Soulkeeper c. daluk futott eddig nagyot, hiszen az majd egy elég komoly, 536 ezres megtekintésnél jár… Ezt is kiváltképpen szeretem, szóval remélem az első, 2018-as lemezüket követően hamarosan jelentkeznek majd egy új shoegaze / post-rock albummal.

Mindegy is, a lényeg, hogy ezt itt akartam hagyni. Igazából azt hittem, hogy korábban már meg is osztottam… Aztán most mégsem találom. Szóval tessék! Ti meg most pedig csak engedjetek kicsit ennek az aprócska kis varázslatnak…