Comrades: Almost a Love Story – 1996

Amikor már tényleg azt hiszem, hogy nincs új a nap alatt, akkor jön Peter Ho-Sun Chan filmje, amely aztán míg mintha az egyik kezével simogatna, addig a másikkal pedig mindeközben alkalomadtán, de akkor aztán olyan állhatatosan megrángatna és ütlegelne, hogy én olykor már talán szinte kimondottan vágyakoztam is azokért a bizonyos gyomrosokért…

De ne siessünk ennyire előre. Ennek a hongkongi romantikus drámának talán az egyik legnagyobb erénye a való világgal való hiteles kapcsolódása. Hiába kelt a végeztével különösen nagyszerű, grandiózus benyomást a nézőjében, ha nem lehet alatta elégszer rácsodálkozni, hogy mindezt egyébként mennyire hétköznapi karakterekkel és panelekkel érték el.

Kimondottan régóta meg szerettem volna nézni már ezt a produkciót, de sajnos magyar feliratot sehol nem találtam hozzá. Aztán meguntam a várakozást… Ha jó lesz, ha nagyon szeretni fogom, akkor amúgy is többször letudom még… Szóval megnéztem egy AI fordítással. (Tudom, hogy ennyi erőből angolul is megnézhettem volna, de így döntöttem…) Nem volt annyira rossz a felirat, de majd az angol alapján ki kell javítgatnom. És hogy ezt az egészet miért írtam le? Részben mert fontos, hogy csak így tudjátok megtekinteni, másrészről pedig, ha van film, amely akár csak egy árva értelmezhető szó nélkül is képes lehet a nézőjét magához édesgetni, akkor az ez a 116 perces produkció.

És ebben semmi túlzás nincs. Persze mindenféle felirat nélkül, így bizonyos gondolatok, háttér-információk hiányában lemaradhatunk fontosabb dolgokról, de a lényegen aztán ezek mit sem változtatnak. A Comrades, Almost a Love Story egy olyan hangulatfilm, amely képes minden előzetes várakozásunkat felülmúlni. A képei hol végtelenül egyszerűek, hol pedig művészien lehengerlőek. A szűk terek és a közeli felvételek gyakori alkalmazásával pedig olyan fajta intimitást kölcsönöznek az alkotásnak, hogy aztán ezen képkockákat látva, minden valamire való filmrajongó elismerően csettintget majd.

Mindezek aláfestéseként pedig olyan csodálatos dallamok állnak a szolgálatunkba, hogy ha bár szerelmes nem is mostanában leszek, azért ezen két óra során mégiscsak valami ahhoz hasonló érzések uralkodtak el rajtam. Tekinthetünk rá mindazonáltal a romantikus filmek egyfajta szerelmes leveleként is. Lehet ez egy üzenet, egy figyelmeztetés, egy útmutató, esetleg leginkább egy keringőre való felkérés egy olyan táncparketten, amelyet korábban talán senki nem tudott ilyen könnyedén, és ennyire sugárzó természetességgel, tényleges élettel megtölteni.

Kis, hozzánk hasonlóan esendő emberek majdnem (?!) szerelmes története ez. Olyan pillanatképek kusza, érzelmekkel teli labirintusa, amelyben kettősük még csak nem is a nulláról, hanem inkább a mínusz egyes értékről kénytelenek elindítani közös, ideig-óráig tartó, csetlésekkel és botlásokkal teli, de a szenvedélyes meghittség mámorával csábító, kifürkészhetetlen jövőjük első, félelemmel és bizonytalansággal teli találkozásaiknak képtelenül szépséges ösvényeinek kijárását. Itt most végre saját magatok lehettek a céltáblák, ez a mozgókép pedig mi más is lehetne, mint egy nyílvessző hozzá. Én pedig – személy szerint – beérem a dealer szerepével. 😅

Koszos, kopottas, szegénységgel és nélkülözéssel gazdagon megpakolt túlélődráma ez. Egy olyan vászon, amelyen bár ecsetvonásról ecsetvonásra tisztul a kép, az álmok és célok illékonyságának, valamint azok kérlelhetetlen szükségességéből adódó sorsszerű megpróbáltatások nem csak pusztán embert próbáló kihívások, hanem talán egy életre szóló, egyszeri lehetőség kereteinek összefonódásai is egyben.

Karaktereinket sok-sok éven átívelően követhetjük figyelemmel, útjukat így aztán számolatlan apró örömteli diadallal, keserű veszteségekkel és elkerülhetetlen áldozatokkal szegélyezik. Egy olyan egzisztenciális dráma ez, amely nem hazudja, illetve nem kicsinyli le az élet mindennapos küzdelmeinek fáradtságos mivoltát, ahol az esetleges szerelem nem csupán csak egy cél, egy vágyálom, hanem inkább egy varázslatos, életre szóló élmény és kötelék felemelő ígérete.

Ha csak kicsit is szereted a filmeket, és ha tényleg szeretnél egy nem éppen mindennapi színvonalon prezentált, a legtöbb klasszikust is lazán kenterbe verő, a sziruposságot mindezen túl messze nélkülöző romantikus sztori részese lenni, akkor nem is lehet igazán más választásod, mint a lejátszás gombra nyomni.

Egy ennyire az ismeretlenség ködébe burkolódzó, azonban önnön valószerűtlen nagyságával kacérkodó filmremek nem is tehet így igazán mást, minthogy emlékszobrot állítson nem csupán csak a szerelmeseknek, hanem magának a szerelemnek is. Hiába kilátástalan egyszer-egyszer, hiába fáj, hiába éget és marcangol, ha mindezek nélkül nem készülnének ilyen példátlanul nagyszerű alkotások, akkor bizonyára mi most mindannyian sokkal szegényebbek lennénk…

Nálam hatalmas kedvenc lett, hiszen komolyan minden szinten észbontó alkotás. Ha fotós szemmel, ha zenerajongó fülekkel, ha mozgóképes mércével tekintek rá, csak és kizárólag az ámulat, a mértéktelen szeretettel teli rajongás, valamint a csodálat éltető varázslata pulzál bennem.

10/10

Azt a bizonyos feliratot pedig itt találjátok meg hozzá. Én az 1080p-s, Blu-Ray-es Remux verzióval néztem meg. Ahhoz – emlékeim szerint – minden gond nélkül passzolt.

A Moment to Remember [ Egy emlékezetes pillanat ] – 2004

Ha egyszer készítek majd egy toplistát azokról a női karakterekről, akikbe szinte pillanatok alatt belehabarodtam, akkor azon biztos vagyok benne, hogy John H. Lee dél-koreai romantikus drámájában játszó Son Ye-jin a dobogón vagy legalábbis annak közelében tetszelegne.

És ez nem pusztán valami cukiság faktor mentén realizált felsorolást jelentene. Mert ezen fellángolásokon túlmenően is beragyogták legalább azt a napomat, amikor először – vagy esetleg éppen sokadik alkalommal – láthattam, illetve hallhattam őket. Kicsit olyan érzésem volt most is, mintha képzeletben bekukkantgattak volna egy sötét, kopottas, deszkákkal hányavetett módon megerősített, a festéket magáról itt-ott már levetkőző ajtó mögül a titkos, féltve őrzött kis menedékhelyembe.

Pedig aztán igazából semmi extra nincs a kedvenceimben. Oké, csinosak és aranyosak. Ahogyan most Kim-so Jin is. (Jó ízlésem volt mindig is. 😅) De ez önmagában azért messze nem minden. Hiszen ezúttal valóban egészen varázslatos, ahogy a gesztusok, a szavak, a mondatok és gondolatok összeállása mentén mennyire könnyedén is csaltak mosolyt az arcomra. Nem megfeledkezve természetesen a szikráról, valamint a bennük lángra lobbanó, olykor már akár megfékezhetetlennek is tűnő, szenvedéllyel táplált, de mégis korlátok közé szorított, így hol el-elhaló, hol pedig a lelküket éltető tűzről. Viszont az is igaz, hogy nem is szükséges ezt annyira túlgondolni. Talán még fontosabb az a lábmunka, amelyet beletesznek a saját boldogságuk majd minden mást maga mögött hagyó, elsöprő felszínre törése érdekében.

Itt aztán menten be is fejezhetném ezt a kis írást. De azért a fentieknél maradva elgondolkoztatott, hogy mondjuk a pasik milyen romantikus filmekre is lehetnek vevők. Hát nyilván ezer féle bejáratott séma mentén lehet karaktereket írni, de azért – gondolom nem csak nekem – még mindig a fentebb felvázolt a legkedvesebb, legtermészetesebb és legfelemelőbb szcenárió a női karaktervezetést illetően. Persze most aztán ezzel biztosan nem mondtam semmi újat, de mégis meglehetősen kevés ilyen produkcióval, azaz – pontosabban fogalmazva – női lélekkel találkozik az ember. Az életben meg aztán…

A történet jelentős része egy kapcsolat esetleges kialakulásának valamelyest viszontagságokkal tarkított útját járja körül. Mocsok nehéz úgy körülírni a látottakat, hogy igazából ez a film nem éppen az elmesélt dolgaival vagy azoknak a legalább újszerű tálalásával szeretne bennünket levenni a lábunkról… Végtelenül egyszerű sztori ez, azonban van amikor valami már szinte lehetne akár csak egy apró morzsa, netalántán egy lerágott csont is, bizonyos okok miatt akkor sem tudunk, illetve nem is igazán akarunk mást tenni, csak oda, hozzájuk gravitálni. Mindeközben pedig árgus szemekkel figyelünk, velük mosolygunk és nevetünk, olykor még el is képedünk, már talán kimondottan izgulunk is… És persze önámítás lenne akár csak feltételezni is, hogy nem könnyezzük majd meg őket…

Én is pityeregtem. Nem is egyszer… Kicsit sejtettem is, hogy ez lesz. Hiába na, bár könnyelműen azt hittem, hogy már mindenre fel vagyok készülve, aztán meg… Hiába vagyok ugyanis valamilyen képzeletbeli töréspontra lélekben felkészülve, ha aztán képtelen vagyok mit tenni… Lehet ezzel nem mondok a többieknél semmivel sem többet egy olyan filmről, amely egyébként is 3.8 (letterboxd) / 8.1 (IMDb) / 8.1 (trakt) és 8.6 (mydramalist) ponton pompázik. De néha nem is kell. Talán nem is igazán lehet.

Egy olyan szerelmi történet ez, amely bár a műfaj építőkockáinak bárminemű megreformálásától is elzárkózik, ennek ellenére mégis képes – a klasszikus keretek között – annyi szeretetet felénk sugározni, hogy az aztán már egyenesen valamiféle varázsital képében manifesztálódik a nézőjében.

Valóságos popcorn ez a szívnek és léleknek. Hamar érezni fogod a film alatt, hogy elkapnak-e az általa benned megpengetett húrok – már-már visszhangként tovaterjedő – lüktető forrásainak csobogása. Ha nem, akkor nem. Ha igen, akkor viszont készülj fel arra, hogy sodródni fogsz az árral. Néha talán fel is borul közben a csónakod, és minduntalan ismeretlen vízeséseken átbukva kell újra és újra levegőért kapkodnod, de minden egyes leküzdött kihívás után egyre nagyobbakat sóhajtozol majd, hogy aztán ne csak egyre többet vigyorogj, hanem sírj is majd…

A Moment to Remember egy kivételesen csodás ugrás a szerelem eddig ismeretlen szintjei felé. Egy olyan vállalás keserédes története, amelyben álom és rémálom kéz a kézben járnak. Az utolsó felétől bár bevallom kissé tartottam – különösen annak fényében, hogy mennyire kiváltképpen is élveztem az első felét –, de szinte elröpült minden egyes másodperce. A lezárás maga pedig egészen parádésra sikerült. A legnagyobb kérdés ami most bennem motoszkál, hogy én ezt miért nem láttam eddig?! Elsőre a mozis verziót néztem meg, a rendezői jó 27 perccel hosszabb… Ki tudja, talán még ezt az érzelmi hullámvasutat is lehet fokozni…

9.2/10

Rent-a-Cat [ Bérelj cicát! ] – 2012

Annyira piszkosul jól esett ez a film most. Az elején még csak finoman közelítve méregettem, hogy aztán a végére meg már minden egyes képkockáját két kézzel tömködjem magamba… Hogy pontosan hova? Hát azokba az apró, illetve inkább meglehetősen nagy lyukakba ott, a szívem környékén. Hogy miért? Mert egyszerre tett hozzám, illetve forgatott is fel bennem valamit. Mindeközben meg szimplán csak szeretgetve éreztem magam közben. Amúgy meg mert egyszerűen csak megérdemlem. 😅

A történet szerint Sayoko a macskái ölelésében tengeti magányos mindennapjait egy japán kisvárosban. Többet szeretne az élettől, de még nem találta meg az igazit… Elhatározta hát, hogyha már így alakult, akkor a cicái szőröskés szeretetét bérbe adva segít azokon, akik (szintén) magányosnak érzik magukat.

Olyan cuki felütése van ennek a filmnek. És annyira kedves is az egész… Szerencsére azonban nem ragyogja be a napunkat a szeretet giccses alázatával kibélelve. Annál inkább talán a fátyolfelhőkön át-áttörő, felettébb éltető, szívet és lelket melengető, bársonyosan személyes kis mosollyal keretezik be azt. Miközben – ezen két óra alatt – a reménytelenséggel finoman átszőtt álmodozást, a végtelennek tetsző várakozást és vágyakozást nem bizonyos fokú szenvedésként, hanem valamiféle természetes megtapasztalás, kihívás részeként határozzák meg.

Olyan élmény volt, mintha pillanatok alatt valóságos macskák tucatjaival szemeztem volna a lakásomban. Mintha tényleg élettel töltötték volna meg a legeldugottabb sarkokat is… Amúgy is cicás vagyok, szóval nem volt nehéz dolga a készítőknek, de egyébként tényleg nagyon kevés olyan filmet láttam még, mint amilyen ez itt.

A Rent-a-Cat érzékletesen, mégis visszafogottan és árnyaltan mesél nekünk a magányról. És nekem az az út, vagy inkább állapot is tetszik, amit – Naoko Ogigami rendezésében – a karakterei által bennünk lefestve megtestesít. Nem megy végtelenül mélyre, nem csapong, nem drámázik feleslegesen és kényszeresen, ahogyan nem akar sokkolni, kritizálni vagy ítélkezni sem. Csak meg szeretné magát mutatni. Kicsit olyan ez a produkció, mint egy igazi, vérbeli macsek. Akinek aztán – ha elég ideig ott lebzsel körülötted –, egészen biztosan nem tudsz majd ellenállni.

Nem éppen egy kapkodó alkotással van dolgunk, de ezt gondolom sejtettétek is. Számomra inkább olyan kis megnyugtató, biztonságot nyújtó kuckóként funkcionál. Rég mosolyogtam filmen ennyit. Olykor még fel is nevettem, részben mert bizony egyre több és több dologban magamra ismertem benne… (Gondolom nem vagyok, leszek ezzel egyedül.)

Hogy aztán kinek is ajánlanám a filmet? Mindenkinek. Oké, ha macskások vagytok, az a minimum, hogy megnézitek. Ha magányosak lennétek, akkor nem is lehet kérdés ugye… Ellenben viszont ha elegetek van az otthoni, esetleg éppen csak a munkahelyi nyüzsgésből, akkor is minimum egy üdítő kis kikapcsolódás részesei lehettek általa.

Nem sírtam miatta, katarzisnak pedig a közelében sem jártam, de néha a fenének kellenek ezek már. Sokkal jobb csak engedni ennek a lágyan simogató, hűsítő záporokkal kiékelt nyári napsütésnek. Lehet időnként kissé tikkasztó, lehet néha kicsit szomorkás, de most ez az én mosolygós kiscicám, ez az én igaz szerelmem.

9.2/10

És hogy hol nézhetitek meg? A hazai nagy tékában – SD felbontásban – megtaláljátok. Vagy Avistaz-on természetesen. (Ahova még mindig tudok meghívót küldeni, ha valakinek komolyan kellene. Csak írjatok a patrick@hidegnyomon.hu e-mail-címre egy pár mondatot arról, hogy kik vagytok, és egyébként miért is szeretnétek.)

The Kindergarten Teacher [ A tanítónő ] – 2018

Kicsit összeszorul a szívem, amikor erre a filmre gondolok. Pedig egy piszok visszafogott kis alkotásról van szó. És mégis, illetve talán pont ezért működik annyira. Meg mert gondolom van egy blogom, és én is tollat ragadok néha… Hiszen ez a másfél óra bizony részben a költészetről is szól.

Nekem kimondottan tetszett, ahogyan felépítették a történetet és a karaktereket, miközben a drámai részek sem vettek el belőlük semmit. Inkább egyfajta támaszként szolgáltak csupán. Oké, tudom, hogyan is lehetne a dráma maga valamilyen támasz bárki életében is – tehetnétek fel most a kérdést –, de gondolom ezt nem kell pont most megmagyaráznom…

Annyira kevés mozgóképet láttam még a költészetről, valamint úgy általában magáról az alkotás folyamatáról is… Aztán most itt van nekünk ez a varázslatos kis produkció – Sara Colangelo rendezésében. A Holt költők társasága mindenkinek megvan ugye? Természetesen én is láttam, de nálam az valamiért nem kifejezetten működött. (Sajnos elég régi élményeim egyike már.)

A tanítónő szerintem amúgy egy sokkal bensőségesebb film. Már-már felzaklatóan megrázó és drámai jegyekkel fűszerezve. Biztosan közrejátszik az a sikerében, hogy bár kevés karakterrel foglalkoznak benne mélyrehatóbban, akikkel viszont igen, azokkal aztán tényleg elmennek szinte a végsőkig is.

Maga az alapfelállás roppant érdekes. Adott egy tanárnő, akinek van családja, és emellett még talán a kissé unalmas munkáját is szereti, így aztán látszólag minden a helyén van számára egy teljes és boldog élethez. Mivel pedig a gyerekei már nagyobbak, mer egy nagyot álmodni, és elkezd egy csoportos tanfolyamra járni, ahol az írással foglalkoznak. (Mondanom sem kell, hogy nekem már önmagában ez is milyen izgalmas.) Majd képbe kerül egy kisfiú, akit aztán valamiért roppant különlegesnek talál. Hogy mennyire valósak ezen meglátásai és érzései, az idővel majd kiderül (?), de mindenesetre – olykor – valóságos öröm volt őket nézni.

A film mindezek mellett egy igen fontos kis részletére is rámutat a gyermekek és a szülők kapcsolatát, illetve a közös útjuk egyik legfontosabb ívét illetően. Ha gyereked van, illetve lesz, akkor mindenképpen érdemesnek tartom már csupán emiatt is megtekinteni ezt az egyébként mindössze 96 perces alkotást. Hogy miért? Mert persze a nevelés is érintve van benne. Például olyan aspektusból, hogy ki és mit lát a saját gyermekében, ki és milyen utat szeretne neki szánni. Rosszul hangzik ugye? Hát…

Nem mennek persze nagyon mélyre a témában, és válaszokat sem biztos, hogy kaptok majd, de talán már akkor is megérte rászánni ezt a kis időt, ha aztán a hatására néhány kérdés megfogalmazódik az emberben.

Valami elképesztően nyomasztó, közben pedig mégis valahol végtelenül felemelő érzés ez a kis betekintés kettejük életébe. Már szinte talán túlságosan realisztikus és egyébként meglehetősen ijesztő képet is fest nem csupáncsak a társadalmunkról, hanem konkrétan a személyes kapcsolatainkról is.

Vajon mitévő légy, ha legalább kicsit tehetséges vagy, de mások nem képesek, esetleg nem akarnak észrevenni? Ha mégis felfigyeltek rád néhányan, akkor vajon támogatnak-e eléggé? Érdemes amúgy egy anyagias, elüzletiesedett világban az írással foglalkozni? A szűk családi és baráti társaságod tudja egyáltalán, hogy ez érdekel, és próbálkozol? Ha igen, akkor kaptál akár csak egyetlen pozitív visszajelzést tőlük? Vagy bármi mást ezzel kapcsolatban? És különben volt valami érdemi tartalma is a véleményüknek? Mit tesznek, tettek hozzád a többiek? Mert ugye elvenni, csöndben maradni, illetve diktálni azt ugye sokkal könnyebb…

Én persze aztán nem vagyok egy nagy író, nem jártam sem főiskolára, sem egyetemre. Nem is viszem sokra valószínűleg. De azért még engem is meglep, hogy mennyire nem érdekel szinte senkit, hogy miről és hogyan írok. Maximum három ember írta meg személyesen korábban, hogy “szépen írok”. Mindegyikük nő volt. (Innen is köszönöm nekik. ☺️) Persze azért árnyalnám azzal a dolgokat, hogy egyszer kaptam 15 kedvelést a molyon az egyik filmajánlóm egy aprócska részletéért. Még egy rövid komment is járt érte. (Tökre örülök neki. ☺️) Családtagokat amúgy meg nem is érdekelt soha. Egyetlen egyszer sem néztek a blogomra. A barátaimat és a kollégáimat sem nagyon izgatja, bár volt amikor valakinek el sem árultam mi a blog címe. Szóval annyira nem is publikus a dolog – hiszen kell a fenének, hogy mindenki rajtam röhögjön. De hát mit várjon az ember egyébiránt, ha alig figyelünk egymásra, és ha a legtöbben képtelenek vagyunk – bizonyos témákban – nem csak a saját lelkünk mélyére ásni, hanem akár csak megkarcolgatni annak a felszínét? Mit kezdenének akkor ezek után egyesek más belső, igazán személyes vivódásainak kivetüléseivel?

Tovább is megyek még… Egyszer youtubeon egy népszerű megmondóember feltette azt a kérdést, hogy egyébként ki a fene ír ma még blogot… És ahogyan ezt mondta egyébként… Hát értem én, hogy ma már a videós tartalmak hasítják ki a legnagyobb szeletet abból a bizonyos tortából, de fú, engem ott rengetegen irritálnak is. A legtöbben mértéktelen mód túljátsszák magukat, szerepet vesznek fel, miközben a megtekintések és a feliratkozók száma a mindenük, az az ő istenük. És ez meg is látszik sokszor a tartalmaikon… Nem is nézek egy ideje már szinte senkit itthon.

Nyilván ellentmondásos lehet az, hogy előbb a visszajelzéseket hiányoltam, most meg az általuk szült megfelelési kényszerből adódó eleget tevést kárhoztatom, de azért ez nem ilyen fekete-fehér. És persze kivételek mindig lehetnek. Mindezeket viszont nem csak az írásra értem. Tehetséges bármiben lehet az ember, és segítséget, valamint visszajelzést meg annyiféleképpen kaphatnánk…

Az írás azért más kicsit, mert az részben valami egészen megfoghatatlan dolog, hiszen a belső értékek, a hibák, a hiányosságok és félelmek, azaz a legmélyebben megbúvó érzelmek felszínre törését feltételezi. Ezekre nyilván nehezebb tömegeknek rezonálni, miközben mondjuk egy kihagyott ziccernél nyugodtan szólhat – egyből és kórusban – a rendkívül sokatmondó “kurvaanyádat”…

És ezzel most nem azt mondom, hogy vesszen a sokszínűség, hogy mindenki legyen ilyen vagy olyan… Csupán úgy gondolom, – talán inkább remélem –, hogy több van bennünk emberekben, mintsem azt elsőre olykor látni vélem. Hogy hiába a kapitalizmus „még többet, és még többet kellene akarnom” féle keretezése, hiába a szülők, valamint a társadalom egésze szülte elvárások elnyomó, a lelket egyenesen a tehetetlenségbe és a magányba fullasztó már-már következetes züllöttsége, amíg vannak olyanok, akik mernek nem csak nagyot gondolni és álmodni, hanem mesélni is. És mindezek mellett nem felejtenek el másokat sem támogatni és szép szavakkal illetni.

Lehet sok ilyen ember van, és lehet csak meg kell találnia mindenkinek nem csak a saját hangját, hanem a közösségét és közönségét is, de az, hogy ez egyre nehezebb lesz – ebben a kapkodó, harsány, érzéketlen és kizsigerelő világban –, az egészen biztos.

De hogy visszatérjek konkrétan a filmhez. Más szemszögből nézve is kiemelten fontos ez az alkotás. Szokták mondani, hogy a családunkat nem mi választjuk meg. (Valaki ezt vitatja, de mindegy…) Ezzel szemben ugye a párunkat egészen biztosan mi választjuk. Talán érdemes lehet egyes egyedülállóknak is elgondolkozni a látottakon. Talán csak én gondolom túl, de szerintem nem is véletlenül említettem meg ezt.

A tanítónő egy lenyűgöző kis történet arról, hogy egyesekben mi minden rejtőzhet. Lehet nem te, ő vagy én leszek az egyik legjobb blogger, illetve író a világon… De már az is egy vigaszdíj lehet számunkra, ha – különösebb elismerés és az önkifejezés ilyen magaslatainak megélése helyett – szimplán csak képesek vagyunk meglátni, magunkba szívni, már szinte beletemetkezni a szépbe, az érdekesbe, a csodálatosba. És ha erről aztán tudunk, illetve merünk is valakivel beszélni, akkor talán egy olyan világban sincs semmi veszve, mint amilyenben éppenséggel élünk.

Más kérdés, hogy már ez is éppen elég nagy kihívás. Mert hát valakivel sajnos lehetetlen az igazi, érdemi, a lelkünk mélytengeri árkainak zegzugos, esetleg még senki által fel nem térképezett szintjeit is érintő, de mégis lubickolósan könnyed kommunikáció.

Persze nem kell mindig és mindenről beszélni. Azonban amikor mégis szeretnél és nem tudsz, esetleg valami miatt nem akarsz… Hát igen…

Most leírhatnám, hogy én mit és hogyan csinálnék bizonyos esetekben, de igazából talán sejtitek is. És egyébként is rohadt mindegy… A lényeg, hogy ti is merjetek alkotni. Vagy csak legalább megosztani bizonyos dolgokat magatokból. Ha mindenki egy kicsit jobban igyekezne, és közben a másik is figyelemmel és valódi érdeklődéssel reflektálna ezen gondolatokra, akkor talán máris egy sokkal élhetőbb, támogatóbb, őszintébb és kedvesebb világban ébredhetnénk. Egy olyanban, amelyben az önzetlenséget, a szeretetet és a lehetőségek puszta meglétét már önmagukban is kisebb fajta csodaként, egymást átkarolva élhetnénk meg. De sajnos nem ilyen világban élünk. És mi lesz itt még később…

Addig viszont amíg készítenek nekünk ilyen filmeket is, talán kár lenne mindent is temetni. Bár nyilván nem néhány ilyen produkció ment meg bennünket önmagunktól… Mondanám, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik, de ennyire elbizakodott azért csak nem lehetek…

Lehet néhányan kissé unni fogjátok, lehet az is, hogy ennél többet várnátok egy ilyen témájú filmtől, de azt bizton állítom nektek, hogy már csak Maggie Gyllenhaal játékáért is megéri elővenni. Az IMDb-n látható 6.7 pont bár karcsúnak érződhet, de a letterboxd-os 3.5, valamint a 75-ös metacritic átlag már talán inkább a megtekintésre érdemes produkciók közé repítheti nálatok. Szerintem A tanítónő többet érdemelne mindehol, de hát ez van… Még az is meglehet, hogy részben – néhány bekezdéssel feljebb – pontosan az efféle “hozzáállás” felett törtem pálcát…

8.4/10

Kicsit pofozgatom a blogot

Már jó ideje örültem volna, ha lenne a blogon valamilyen poszteres lista azon filmekről, sorozatokról, valamint könyvekről, amelyekről korábban már írtam. Ugye a filmek és a sorozatok menüpont alatt volt egy „kritika böngésző” is – egyfajta szöveges lista keretében –, de tegnap valamiért igen rápörögtem a témára, aztán megcsináltam a filmes részét a dolognak. Éjjel ezután szinte csak beesni voltam képes az ágyba… Aki akarja, nézzen rá. A többi (sorozatok, zenék, stb.) még nincs kész, majd idővel. Volt pár olyan hiba, amely ma még szemet szúrt, de végeztem szerintem. Próbáltam ehhez egyébként a kedvenc posztereimet választani. Azonban néha nehéz volt dönteni, illetve egyes esetekben nem is volt nagy választék.

Szerintem jól néz ki, nem túl csicsás, egyszerű, mobilon is tökéletesen használható. Idén nagy dolgokat, változtatásokat a blogon nem akarok, de apróbb finomítások lehet lesznek még. De elsősorban írni akarok majd.