Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

Koe no katachi [ A Silent Voice ] – 2016

Döbbenetes, milyen hatású film is ez a 2016-os manga feldolgozás. Egészen elképesztő. Először sem poénból adtam rá 10/10-et, de másodjára már az első 15 perc alatt éreztem, ha lehetne, többet és még többet érdemelne...

A képi megoldásaira szavak nincsenek. A színek, az arányok, a karakterek, a rajzok úgy ahogy vannak egyszerűen magával ragadnak. Minden egyes apró mozzanata. Vannak filmek amelyek dialógusok és narratíva nélkül nem működnének. Ez nem ilyen. Ha hang és felirat nélkül tudnám csak újra megtekinteni, akkor is rendszeresen elővenném. Annyira szép, annyira kimért, annyi mélység, lélek és szeretet szorult ebbe a kicsit több, mint két órába, hogy azt leírni is közel képtelenség. 

Kevés olyan produkció van, amely ennyire megviseli az embert, de mindezt úgy sikerült abszolválniuk, hogy közben borongós és öncélú önmarcangolást erősítendő vizuális elemekkel, beállításokkal nem nagyon találkozhatunk benne. Sőt. Meglepően színes, vidám és életigenlő a körítés, amely szerintem meglehetősen erős kontrasztot mutat a cselekménnyel magával, meg hát a karakterek viselt dolgaival kapcsolatban is, de ha így működik…

Tudtam, hogy írni fogok erről a filmről. Tudtam, hogy mennyire jó… Volt már így korábban is. Általában azt csinálom ilyenkor, hogy a legszebb pillanatokat – amelyek azért nem spoileresek – elmentem, feljegyzem, mert hát jó lesz ez és az a kép majd két bekezdés közé… Itt meg sem próbáltam ezzel foglalkozni, mert annyi és annyi megmutatni valóm lenne, hogy csak kapkodom a fejem… Legszívesebben mindenkit leültetnék magam mellé, aztán megnézetném vele ott és akkor, már-már lélegzetvétel nélkül. De nem lenne ám popcorn, nasi, meg ilyesmi. Bár ahogy ezen sorokat írom, felötlik bennem az a gondolat, hogy ez a film lehet akkor tud igazán hatásos lenni, ha egyedül, nyugodtan és koncentráltan tudunk rá időt szánni. Meghálálja. Higgyétek el. 

Még egy szót sem szóltam arról, hogy miről is szól ez a történet… Legyen meglepetés? Ha körvonalaznom kellene, akkor írhatnám – kissé leegyszerűsítve –, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfokát mutatja be. És hogy pontosan ez mit is takar? Azt majd meglátjátok…

Annyit azért elárulhatok, hogy rengeteg témát érint ez az utazás. A gyerekek kegyetlensége, meggondolatlansága, kiszolgáltatottsága és szeretetéhsége mellett a valahová való tartozás utáni vágyakozás kimondottan fontos építőkockáci ennek a zseniális alkotásnak. De ez még nem minden. Nagyon ritka az olyan dráma, amelyen az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködünk, a másikban meg – ha nem is gyakran, de – hangosan felnevetünk… 

Mindezek után úgy érzem, ez a valaha volt egyik, ha nem legszebb mozgókép amit láttam. Szívszorító. Sziporkázó. Emellett pedig olykor irtózatosan vagány is. Példának okáért magáért a kezdésért és a zenéért is taps jár… És akkor még nem is beszéltem a szinte katartikus pillanatairól sem.

Az, hogy szerintem látnia kellene legalább egyszer mindenkinek, nem mondja el mennyire is szeretem Naoka Yamada munkáját. Lehet én vagyok ennyire elvont, hogy ennyire odaadóan tudok rajongani egy ilyen történetért, de mit csináljak, ha kisgyerekként is lazán “beleszerettem” – a TV képernyője előtt ülve – egy néma kislányba…

10/10

Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] – 2021

Hát idáig jutottam; megnéztem egy kimondottan romantikus sorozatot. Meneküljön, ki merre lát – kiálthatna fel mindenki. De ez egy nagy és ostoba hiba lenne, hiszen így egy nagyon aranyos, igényes és kellemes kis coming-of-age sztorival kevesebbek lennétek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, mert azért volt már olyan – sokak által nagyra tartott – dél-koreai széria, amelynél nem jutottam tovább a pilot epizód felénél, de itt már az első 15 percben megvettek kilóra…

Ódákat tudnék zengeni miért is olyan jó ez a sorozat. De tényleg. És ez alatt nem csak a technikai aspektusát értem, hanem magát az írást, a karaktereket, azok fejlődését, valamint az egész történetnek önmagában az ívét is.

Nem egy nagy titok, hogy két főszereplő dinamikája tölti be a képernyőidő legnagyobb részét, de közben nem felejtkeznek el a mellékszereplőkről sem. Sőt, kimondottan sokat tesznek hozzá ezek a figurák ahhoz, hogy ne legyen önismétlő és fárasztó ez a produkció; egyszerűen nem ül le egy pillanatra sem a történet, nem tud kipukkadni a dolog, mert mindig előrántanak valami érzékeny vagy fontos momentumot valakinek az életből, amelyre fókuszálva aztán tovább mélyíthetik ezt a kis, elképzelt világot.

De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Nem szeretnék kimondottan spoileres lenni, így a felütését sem reklámoznám most, meg hát ez egyébként is nyilvánvalóvá válik mindenkinek az elején. A lényeg talán, hogy ennek a – bonyodalmak középpontjába kerülő – párosnak van néhány barátja, vannak családtagjaik, kollégáig, és ehhez hasonló, magától értetődő szociális háló öleli át őket, miközben ebben az életben ki így, ki úgy boldogul… Legyen szó akár munkáról, akár magánéletről. Nagy-nagy pozitívum, hogy amikor kitekintenek bizonyos karakterekre, azok sem hatnak töltelékszerű időhúzásnak, mindig van valamilyen mögöttes tartalom, amely hozzáad egy csipetnyi extrát a cselekményhez, és megfelelő keretet ad ennek a felnövés-történetnek.

A zenékről még nem is beszéltem… Néhány dalra az a jelző, hogy nagyon szép, szinte sértően karcsúnak érződhet. Az Our Beloved Summer, a Red String of Fate, a Christmas Tree is ilyen, a személyes kedvencem mégis talán az alábbi Home című tétel, amely a cikk írásakor is rendszeresen visszatérő kíséretként tett meglepően “hasznos” szolgálatot.

Hogy ettől független kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Túl kézen fekvő lenne, hogy mindenkinek. Sokatoknak ez lehet túl unalmas, illetve mondhatnám, hogy szimplán túl sok is lenne a jóból, hiszen itt meglehetősen hétköznapi problémákról mesélnek nekünk, de aki szereti a földhöz ragadtabb, kimértebb drámákat, annak ez egy telitalálattal is felérhet, mert nagyon szimpatikusan és következetesen mesélnek benne, a szereplők pedig egytől egyik igazán megnyerőek. Szóval valóban mindenki találhat benne valakit, akivel tud majd azonosulni. Aztán ott van még az is, hogy mennyire jól egyensúlyoznak a sorozatban; a csalódásokról, a belső vívódásokról, a beteljesületlen szerelmekről, a karrierrel járó áldozatokról és az anyagi nehézségek leküzdéséről is olyan könnyed és természetes módon közvetít bizonyos üzeneteket és értékeket, hogy az ember néha szóhoz sem nagyon tud jutni.

Ez az egy évad pontosan 16 darab egy órás epizódot ölel fel. Én elég hamar letudtam, és hát nem különösebben esett nehezemre, de ez gondolom ilyenkorra már mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott. A nézettsége elég jól alakult, és meglehetősen népszerű is lett (IMDb-n a pontozók 63%-a 9-esre vagy 10-esre értékelte), de valószínűleg ebből sem lesz második évad, ahogyan elég sok dél-koreai sorozat sem kap – csak úgy – egy újabb berendelést. De nem is gond, ez így volt kerek és szép.

Most belemehetnék, hogy belőlem mi és mit váltott ki, de ez annyira úgy sem érdekel talán senkit, és egyébként is elég összetett dolog. Mikor, mit ugye… Sok mindent átgondol az ember, amikor egy ilyen (időben is) szerteágazó, apróbb részletekbe is betekintést engedő szériát néz éppen. Hol felemel, hol összetör, hol megnevettet…

Nem állítom, hogy mindenki lerágja majd a körmét Choi Ung és Yeon-soo kettőséért, de ha valaki nyitottabb és kicsit ki akar szakadni a kommersz, nyugati popkulturális posványból, annak ez egy tökéletes kezdő lökés lehet.

Az Our Beloved Summer egy olyan – érzelmes, de nem érzelgős – sorozat, amelyre ebben a modern, elidegenedő világban talán sokkal nagyobb szüksége lenne mindenkinek, mint amennyire azt a többség – akár csak önmagának is – be merné vallani.

9.2/10


El is gondolkoztam közben, hogy ezt meg hogyan csinálják ott kint. Mármint ezt a minőséget, ilyen mennyiségben. A sorozatos aranykorszak kezdete óta nem nagyon született a nyugati világban ehhez fogható sorozat. (Ha valaki mégis tud, jöhetnek a tippek!) De miért? Bele lehetne menni, hogy ki vagyunk, voltunk éhezve a negatív hősökre, lásd pl. Breaking Bad, House of Cards, és ehhez hasonlók, de valamiért ehhez hasonlót mintha meg sem próbáltak volna írni. Sem az USA-ban, sem Európában. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire helytelen az is, amit a kormány nem csak a focival, hanem – úgy néz ki – a filmes iparral is tesz. Rengeteg pénzzel, adókedvezménnyel támogatja a nagy stúdiókat, csak azért, hogy itt, Magyarországon forgassanak, mindezek mellett pedig most pl. majd 5 milliárd forinttal megtolnak még egy Petőfi-filmet is… No comment. Tudjuk mennyibe kerül egy mozijegy. Oszthatunk és szorozhatunk, de hogy ez iszonyatos bukta lesz, az már borítékolható. De nem számít. Ebből mennyi és mennyi kisebb projektet lehetne finanszírozni, tehetségeket felfedezni, képezni… Ezt a pénzt fel lehetne használni arra is, hogy a hazai filmkészítést és írást népszerűsítsék, iskoláknak támogatást nyújtsanak, ha mondjuk több ilyen szakot is indítanának… De nem. Kicsit azt érzem, hogy ezt is erőből és ész nélkül próbálják meg maguknak és a haveroknak kisajátítani, úgy mint a fociban is teszik… De nincs mit tenni, ha összeszerelő és díszletépítő üzemet akarnak Magyarországból csinálni, hát akkor az lesz.

Dél-Koreában is mindössze csak 51 millióan laknak, aztán mégis képesek olyan minőségi tartalmak legyártására, amelyekről nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonyos szinten igazi űrt töltenek be ebben a – streaming szolgáltatók ádáz versenye által – meglehetősen túlzsúfoltnak ható piacon. Sok oka lehet annak, hogy miért tarolnak mostanság az általuk készített mozgóképek, de talán az egyik legfontosabb intézkedésük, amellyel megalapozták ezt a kreatív alkotói közeget, az az lehetett, amikor még ’67-ben képernyőidő kvótát vezettek be, amelyhez aztán a mai napig ragaszkodnak is. Ebben előírták a moziknak, hogy az év 73 napján kizárólag hazai filmeket mutathatnak be, bár az is igaz, hogy ez korábban volt 146 nap is. Persze nem kérdéses, hogy ezt időben meg kellett lépni, mert a torrentezés és az internet miatt ma már hiába korlátoz itt le akárki bármit is. (Maximum azt érnék el, hogy az előfizetők egy részét újra a torrentezés felé terelnék.) Az EU elvileg kötelezi a Netflixet és a hasonló streaming szolgáltatásokat bizonyos kvótákra, azaz a kínálatuk egy jelentős részének (30%) európainak kell lennie, sőt, egyes tagállamok ezt az értéket – a saját országukban – felemelhetik akár 40%-ra is. Ez is valami persze, de ettől ez még csupán egy EU-s intézkedés, a magyar kormánynak a filmiparral kapcsolatos hosszabb távú tervei számomra ismeretlenek, vagy nem túl optimista jövőképet sejtetőek. Most kicsit elkalandoztam, de úgy gondoltam, ha már bennem van, akkor kiírom magamból…

Flower Face: Pisces Moon – Talán az év legszebb klipje és legjobb szerelmes dala

A kanadai együttes legfrissebb szerzeménye egészen zseniális darab lett. Ez a “live” felvétel azért is érdekes valamilyen szinten, mert túlmutat a sima, jól beállított pózerkedésen, van valamiféle “története” is, miközben egyetlen helyszínen lett tulajdonképpen felvéve az egész.

A fiatal Ruby Mckinnon zenei projektje, a Flower Face elsősorban érzelmes vonalon mozgó indie- és dream pop dalokat szerez. A nagy zenerajongó hírében álló hölgytől a legutóbbi lemeze, a ‘Baby Teeth’ kapcsán megkérdezték, hogy mégis mi inspirálta elsődlegesen annak készítése során.

Baby Teeth egy olyan album, amely arról szól, mi is történik, amikor elveszíted az első szerelmed. Különösen, ha a kapcsolat nagyon intenzív volt. Ez akár traumatizáló dolog is lehet. Az ártatlanság és a hit elvesztése – megtapasztalod a szerelmet, ezt az őrült, vad és gyönyörű új dolgot, amely aztán hirtelen eltűnik. Ez a dalgyűjtemény az egész folyamaton keresztül megy: tagadás, zűrzavar, harag, kétségbeesés és pusztulás. A végén egy kis elfogadással.

Ruby Mckinnon egyébként 5 éves volt, amikor a szülei elkezdték zongorázni taníttatni. Ezért nagyon is hálás volt, mert a középiskola évek végén így már ő is vállalhatta, hogy elkezd leckéket adni, ahelyett, hogy mondjuk elmenne a kiskereskedelembe dolgozni. A Flower Face nevet a nagymamájától kapta – még kicsi korában. Szerinte az első hangszeren a legnehezebb megtanulni zenélni, a többi már viszonylag könnyen megy. Dalszerzéssel komolyabban akkor kezdett el foglalkozni, amikor elkezdte a középiskolát. Ruby mindezek mellett nagyon szereti a vizuális művészetet és a filmezést. A zenei videók készítése az egyik kedvenc elfoglaltsága zenészként.

2018-ban jelent meg a legutolsó lemeze, azóta pedig kislemezekkel jelentkezik, ennek lenne a legutóbbi darabja az alább látható, csodálatos Pisces Moon.

A dalszöveg pedig ez lenne:

I survive on a second chance
I feel your love secondhand
It’s someone else’s flowers on the table
But I don’t mind
I’m crawling through your window, babe
I’m falling at your feet again
Right before you run out the door
I’m calling your name

I’m trying to be less volatile and
I’m finding new ways to get high
But I do it again every time
I can’t walk away with my pride
I’m always running after that train
I’m always running after that boy
After he leaves me at the station again
Cause I know it’s in his heart to be good
I know it’s in your heart to be good

He was born with the Pisces moon
Dim light and honeydew
I know that he’ll never love me
But I can’t let it go

He’s walking through my dreams again
In the palm of someone else’s hand
His dark eyes still watching me spinning
Through the chemical glow

I’m always staring at my phone
I’m always trying to get you alone
My wires crossed along the way
Now I’m standing here with nothing to say
Fell in love with the Pisces moon
Now i’ll follow you wherever you go
Til you leave me at the altar some day
Well I think that I’d love you anyway
Yeah I know that I’d love you anyway

The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10

Mayor of Kingstown – 2021

Taylor Sheridan megint megcsinálta. Jelenleg úgy fut három sorozata is egyszerre, hogy azok mind igen nívósra is sikeredtek. A Mayor of Kingstown önmagában nem döntöget tabukat, nem reformálja meg a műfajt, de pont annyira kommersz és szerzői is egyben, amelytől minden valamire való sorozatjunkie elismerően csettinthet majd az évad végeztével.

Ha szétnézek a netes streaming kínálatban, akkor azt kell mondanom, hogy a Paramount+ bombaüzletet kötött azzal, hogy Taylor Sheridan-t maguk mellett tudhatják. Ő körülbelül olyan lehet, mint Damon Lindelof, csak annál is produktívabb és ennek ellenére még kevesebbet is hibázik. Most komolyan, fussuk csak át, hogy milyen mozgóképeket köszönhetünk a ’70-es születésű Sheridannak. A Sicario, a Hell or High Water, a Wind River és az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatos sikere; a Yellowstone után képes volt ismét – ráadásul egy azonos évben – leszállítani két olyan remek szériát, mint az 1883 és a Mayor of Kingstown.

Mindenki látott már börtönös drámát vagy sorozatot. Elég népszerű téma, mert viszonylag olcsó is a tető alá hozni egy ilyen projektet, de közben azért számtalan lehetőség és téma is adott a készítők számára. A karakterizálással, a bűn és (vagy) büntetés esetleges feldolgozásától kezdve az egyszerű “bandázásokon” át, lehet még foglalkozni például a családi háttérrel is… És itt nem csupán a miértekre és hogyanokra gondolok, hanem magára az egyénnek a jövőképbe vetett hitére – már ha nem csupán a szimpla túlélésre szűkül be a lehetőségek tárháza.

Sheridan gondolt egyet és csavart a dolgokon. Itt nem a börtönben tengődő emberek kerültek a fókuszba, hanem magának a rendszernek a bemutatásán van a hangsúly. Szóval egy meglehetősen komplex drámáról van szó, de ennek ellenére nem kell attól tartani, hogy túl lassan indulnának és érnének csak be a dolgok. Az első rész is meglehetősen pörgősen vezeti fel az eseményeket, de igazából nekem részek elteltével sem volt teljesen világos, hogy mi a fő irányvonal, hova fognak bizonyos szálak kifutni, mi, hol és mikor fog valami robbanni.

Szóval van egy város, ahol a polgárok megélhetésének jelentős részét egy büntetés végrehajtási intézmény, azaz maga a bűnözés adja. De éppen ezért is, az egész város bűzlik a mocsoktól. Mindenki harmonikus békére és kompromisszumra törekedne, de meddig tartható fent ez az állapot? Melyik fél sokkal be először, kinél és miért telik be a pohár majd? Fel lehet-e számolni a mindent átszövő korrupciót? Fel kell-e egyáltalán számolni? Ha pedig a válasz igen és igen, akkor ismét felmerülnek olyan kérdések, hogy mibe fog mindez majd kerülni?

A színészek, a hangulat, a fényképezés mesteri, de hát ezt talán le sem kellene írnom. De milyen nevek is vannak itt kérem szépen; Jeremy Renner, Kyle Chandler, Dianne Wiest, Aidan Gillen. Már szinte sok a jóból… Technikailag szintén nem nagyon lehet belekötni ebbe az évadba. Sőt, egyébként sem nagyon. Ritkán találkozik az ember ennyire feszes, sokrétű és ilyen remek minőségben tálalt első etappal. Sheridan nem drámáztat feleslegesen, pedig ha valakinél, akkor nála fennállt a veszélye a hosszabb, unalmasabb merengéseknek, és bizonyos párbeszédek túlságosan központi szerepbe való helyezésének. Szerencsére nem így lett. Van itt pedig szinte minden. Valahogy nagyon jól el lettek találva az arányok. Akcióval is hiába találkozunk viszonylag sokszor, ha azok közben meglehetősen hatásosak, és nem csak úgy ad hoc jelleggel kerültek megírásra. Az sem éppen mellékes, hogy mindezek mellett sikerült olyan karaktereket előtérbe helyezni, akik izgalmasak, komplexek, szerethetőek, a motivációik pedig világosak.

Az évad remekül indul. Szerintem a pilot ér egy 9/10-et is, aztán utána beáll egy 8-as értékre pár rész erejéig, hogy a későbbiek során – konkrétan kb. az évad felétől – ne sokat kegyelmezzenek. Nem mondom, hogy ez lesz nálam az év legjobb sorozata, de hogy toplista elejében lesz, az eléggé magától értetődőnek látszik, még ilyen távol az év végétől is. Ami a továbbiakat illeti; nem nagy meglepetés, hogy be lett rendelve a második évad. És potenciál bőven van még benne, annak ellenére is, hogy ez a 10 rész önmagában is tökéletesen kerek és egész élményt nyúlt.

9.2/10

Carissa’s Wierd: Songs About Leaving – 2002

Kevés, tényleg nagyon kevés olyan lemez van, amelyen ennyire intim és komor dalok szerepelnek. A So You Wanna Be A Superhero c. tételben Jenn Ghetto végtelenül szomorú hangját hallgatva komolyan felmerült bennem, hogy akár ennek megírása, akár csupán a feljátszása után, hogyan nem vetette le magát a mélybe, vagy miképpen nem sírta el magát közben… Mondjuk ez utóbbi persze nem lehet kizárva…

Március 22 reggelén, az első éjszakás műszak után – meglehetősen álmosan és fáradtan – még vettem a fáradtságot, aztán gondoltam szétnézek itt-ott még, hátha találok valami zenei különlegességet… Pedig aztán néha már magam is elhiszem, hogy engem ugyan nem nagyon fognak tudni meglepni, aztán akkor letaglóz egy ilyen frenetikusan jó lemez, amelyre akár a depresszió tökéletes metaforájaként is hivatkozhatnék.

Az előbb említett szám szövege is mennyire zseniális már… Szinte már bájos, hogy mennyi melankóliával és keserűséggel átitatott sort sikerült papírra vetniük, hogy aztán ezt Jenn Ghetto – olykor már-már elcsukló – énekével a valaha volt legszomorúbb zenéjévé tegyék. Szavak nincsenek rá… Íme a dalszöveg második fele.

There’s laughter from below
It’s 1am – how could you have known?
The thoughts of silence
That had me
From going back to sleep that night
Wish I could call someone I love
To stop thinking of myself
Long look in the mirror
Just.. looks so blankly
You were right: I can’t do this
I’m going crazy; it’s fine by me
Now you can see
How much I’ve become empty

I might be leaving soon
I might be leaving soon
I might be leaving soon

My dreams are full of what’s not real
I’ll fly away and save the world
I’ll make you proud someday
I just won’t be around to see your face

My life is full of what’s not here
I’ll go away and save myself
I’ll make you proud today
I just won’t be around to see your face

Arra gondoltam aztán még tegnap reggel, hogy oké, akkor mától egy ideig ez lesz az alvós lemezem… Hát nem tudom mennyi köze volt hozzá, de ahhoz képest, hogy vagy négyszer felébredtem napközben, szinte végigálmodtam az egész napot… Az utolsó volt talán a legnagyobb hatással rám, azt talán soha el nem felejtem már… Hangulatában egyébként nem is nagyon lőttem mellé.

Rögtön eszembe is jutott Rob zenés eszmefuttatása – még a High Fidelity legelejéről…

“Mi volt előbb? A zene vagy a szenvedés? Folyton azért sajnálkoznak, hogy fiatalságra romboló hatással vannak az erőszakot ontó filmek, és ezért annyi a kiskorú bűnöző. Ugyanakkor senki nem sajnálkozik azon, hogy dalok ezreit hallgatják – szó szerint ezreit –, amik mind a csalódásról, a fájdalomról, a bánatról és a szakításról szólnak. Azért hallgatok folyton zenét, mert szenvedek? Vagy a zene okozza a szenvedésemet?”

De most térjünk vissza inkább a Songs About Leaving-re. Konkrétan tényleg elég szinte ránézni a dalok címeire, aztán máris a korong hatása alá kerülök. Mondjuk sok jóval már a lemez elnevezése sem kecsegtetett, de hát mit csináljak… Ha egyszer elkap valami… 

Szerintem ez az a egyik legnyomasztóbb LP amit valaha hallottam, pedig ha valaki, akkor én biztos letudtam már néhány búskomor hanganyagot az életben. Ez volt a bandának egyébként a harmadik és egyben utolsó igazi anyaga is. Ennek megjelenése után mentek turnézni, hogy aztán – egy időre – maguk mögött tudják életüknek ezt a szakaszát. Valahol a vég mindig is egy kezdet ígérete ugye… 

A They’ll Only Miss You When You Leave a másik személyes kedvencem. Egészen elképesztő a zongora és a hegedű harmonikus egyvelege. Aztán ahogy bekúszik az ének is, kicsit felpörögnek a dolgok, de a billentyűkkel és a különböző hangszerekkel a háttérben folyamatosan és hihetetlenül hangulatosan lekövetik az egészet. Meseszép.

De én még mindig csak ismerkednek vele. Valószínüleg ezek után is sokat fogom hallgatni. Egy biztos; több ehhez hasonló slowcore korongot kellene a lejátszóba tennem… Bizonyos zenékről, filmekről, sorozatokról és könyvekről amúgy mindig is azt mondtam, hogy ha valakinek ez vagy az nem tetszik, nem érinti meg, akkor annak az illetőnek nincs is igazán lelke...

Baljós egy lemez ez, amelynek egyébként a legnagyobb varázsát pont az nyújtja, hogy kissé tökéletlen és kísérletezős összképet sugall magáról. Itt viszont ez valamiképpen pont hogy hozzátesz az élményhez, nem pedig elvesz. Most legyen ez a pontszám, amely aztán idővel lehet tovább hízik majd…

9.2/10