Na, újra itt vagyok. Pár dologgal elmaradoztam az utóbbi időben, de ha már annyira nehezen tudok elszakadni az 5 napja megjelent új Alcest daltól, hát akkor ennek minimum itt a helye. Pedig jó lenne ám, legalábbis addig, amíg nem jelenik meg a lemezük… Ez a második meghallgatható tétel a korongjukról egyébként. A korábbiról itt lelkendeztem.
Flamme Jumelle – dalszöveg (EN)
The days go by Without anything changing My words fade away To paint the incessant longing For your fire that capsizes And the Elsewhere that awaits us
Escaping for another hour I hear your familiar voice Drowned in a strong Deserted silence Far from your heart On icy mornings Frozen in time
The night surrounds me To forget everything To remember at last I wander helplessly To find my way back Sinking deeper Into ever more night
Your hand against mine Incandescent memories Of your cheerful face And everything to be able to relive them
Erről meg itt fogok. 😅 Hiszen a mostani, Flamme Jumelle címet viselő szerzemény nekem még összességében annál is jobban tetszik. Most tényleg az első pillanattól az utolsóig együtt lüktetek velük. Annyira, hogy most megmondom; könnyen lehet, hogy ennél idén ellenállhatatlanabbat már nem látok a zenei videókat tekintve.
Mármint ez egyszerre végtelenül laza és közben valahol mégis jólesően kimért alkotás. Precíz, féltő és gondoskodó odaadással szorgoskodó kezek tucatjainak egyfajta digitális lenyomata. De annak aztán nem is akármilyen! Az eredmény egy elképesztően impulzív, romantikus vágyakozásba torkolló, hangulatos és epikus videóklipes csoda. Ragozhatnám, de ami ennyire fantasztikus, azt kár túlelemezni. Naná, hogy imádom a zenét, a helyszíneket és persze őket magukat is. Mintha minden egyes pillanattal, minden egyes lépésükkel egyre inkább a szívembe lopnák magukat, hogy aztán a végén… (Brr!)
Sokadszorra nézem már meg, és én tényleg el tudok veszni benne. Ezek után csodálkoznék, ha nem lennék ott a novemberi koncertjükön. Pláne, hogy erre szabit sem kellene kivennem. Első pihenős napomon lenne. 🙂
Nem nagyon tudom, hogyan is kezdjek neki az írásnak. A látottak után kicsit forog velem a világ… Egyszerre van piszok nehéz, illetve rohadt könnyű dolgom is… Én sok mindenről szoktam és szeretek beszélgetni, de valahogy a felnőtté válásról nem igazán. Sokak szerint akkor lesz felnőtt az ember, amikor elkezd felelősséget vállalni mások iránt. Mondjuk akkor, ha gyereket vállal… Nem tudom, szerintem ez hülyeség, túlontúl leegyszerűsítő, pláne a mai világban már. Így általában hanyagolom és kerülöm is az egészet.
Szerintem talán akkor válunk igazán felnőtté, amikor valami súlyos döntést hozunk. És itt még csak az sem számít, hogy utólag belegondolva vajon valóban jó döntést hoztunk-e. Egyszerűen csak döntenünk kell. Nem az számít, hogy ki fizeti a számlát, hogy a szüleiddel élsz-e még, hanem az, hogy elhatározod magad, hogy bizonyos dolgokat meglépsz… Vagy éppenséggel pont nem teszel semmit, mert bizony az is egyfajta választás.
Azért kezdem ezzel a bevezetővel, mert a Soulmate egy felnövéstörténet. Egy csodálatos mozgókép a barátságról és a szerelemről. Az igazi, nagybetűs életről. Sok-sok ilyen filmet láttam már, de a Soulmate valami egészen más szinten mozog, mint az eddig általam látottak…Min Yong-keun rendezése annak a Derek Tsang által jegyzett 2016-os kínai filmnek a dél-koreai feldolgozása, amelyet egyébként még nem láttam. Neki köszönhetjük többet közt egyébként a Better Days című remekművet is.
De hogy én miért nem az eredetit tekintettem meg elsőre? A válasz roppant egyszerű. Beleszerettem a feldolgozás posztereibe. Nézzétek meg őket! (Itt az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötö… Oké, abbahagyom. 😅) Aztán ha IMDb-n még bár viszonylag közel azonos pontszámon is állnak, letterboxdon a feldolgozás 3.9 ponton tündököl, de úgy, hogy az értékelők 26%-a maximális pontszámmal illette a filmet. Ez ez eredetinél 3.7-es átlagot, valamint 12%-os arányt jelent a hibátlan értékelések számát tekintve.
De most engedjük el a számokat. Mert itt van nekünk ez a csoda. Mondhatnám, hogy kicsi, de akkor hazudnék. A Soulmate valami egészen elképesztő érzelmi utazás. Forgathatnám itt akármilyen jól is a szavakat, nagyon nehéz lenne leírnom mindazon dolgokat, amelyek megmozgattak a filmben.
Igen, parádésak a képek is, nem csak a plakátok. Igen, csodálatosak a helyszínek, a karakterek, a tájak, és akkor a finom, cseppet sem tolakodó zenei aláfestésről nem is tettem még említést. Úgy beszippantott ez két óra, hogy még én is zavarba jöttem tőle…
Amikor a pihenős napjainkra tervezett dolgokat beszéljük át a munkában vagy otthon, egyesek mintha húznák a szájukat; nem értik miért filmezek, illetve sorozatozok viszonylag sokat. “Ez az életed.” Hát én rólam már lepereg ez is, hiszen megkaptam ezt már néhányszor, de hát egyébként jól vagyok, elszórakoztatom és lekötöm magam. És ez az, ami a leginkább számít. Nyilván a legtöbbek el sem tudják egyénként képzelni, hogy milyen nagyszerű filmes és sorozatos élményekről maradnak le, mert nem keresnek és kutatnak eleget. Talán őket is rabul ejtené ez a hobbi, ha akárcsak erre az egy filmre rászánnának egy estét…
Persze rengeteg olyan alkotás van, amelyek elé bár bizakodva ül le az ember, mégis egymás után érik a csalódások. De idővel csak jön egy ilyen gyönyörű film, és hirtelen minden szebb lesz, minden befektetett idő megtérül; az univerzum kitágul, miközben egyszerre lesz tőle pindurka, valamint hatalmas is a szíved dobbanása.
Azt imádom a felnövéstörténetekben, hogy igazából ezer felé elágazhat a történet, hogy nem tudhatjuk ki és merre csatangol majd el benne. Egyfajta kalandfilm ez, sokszor talán bizonyos fokon egy érzelmi útvesztő is az egész, amelynek a végéhez érve aztán… Azonban most inkább még ne szaladjunk ennyire előre.
Nem tudom pontosan mennyire különlegesek az itt látott karakterek. Talán annyira nem is. Akár te, esetleg én magam is lehetnék az egyikük. Egészen hétköznapi teremtések, teli álmokkal, vágyakkal, kételyekkel és kérdésekkel. De ez így is van jól. Mert bizony ők is hibáznak néha. Úgy, ahogyan mi is tesszük. De ezek lehet nem is hibák. Mondhatnánk azt is, hogy egyszerűen csak élnek… Hiszen időnként a valóságban is nehéz megtalálni, megfogni azt a pillanatot, amikor valamiről utólag úgy érezzük, hogy hiba volt. Lehet ha tizedszerre kerülnénk abba a bizonyos helyzetbe, akkor is ugyanúgy döntenénk… De valahol mindegy is, mert a lényeg, hogy roppant könnyen azonosulható karakterekről van szó.
Sajnálom (persze nem is), de tényleg csak áradozni tudok róla. Annyira realisztikus és meseszép ez a film. Tényleg nehéz rajta fogást találni. És itt messze nem csak a hangulata, a témája, no meg a kivitelezése maradandó, hanem bizony maga a belbecs, a tartalom is. Nem túlzok, ha azt írom, hogy meglepően rétegzett és komoly témákat is feszegető alkotással van dolgunk. A párbeszédek hol végtelenül egyszerűek, hol húsbavágóan szívszorítóak. Remek akciófilmek sem képesek úgy a székbe szögezni, ahogyan azt itt átélhettem…
És ha már itt tartunk… Engem kétszer is kirázott alatta a hideg. Egyszer nem is kicsit. Aztán utána el is pityeregtem magam… Rég volt ilyen. Pedig edzett lehetek, sok mindent láttam már korábban, azonban most mégis eltört valami bennem. Annyira, hogy a film végeztével sem rohantam sehova. Fogtam a fejem, és szépen végignéztem a stáblistát…
Leírhatnám a film szinopszisát, vagy legalábbis azt, hogy honnan is indul a történetük, de nem nagyon szeretnék ellőni semmit sem nektek. És mielőtt azt hinnétek, hogy unalmas ez a téma, hogy lerágott csont az egész, hát én akkor is azt mondom, hogy mindenki, de tényleg mindenki adjon neki egy esélyt! Aztán majd küldjetek el maximum a fenébe utána.
A Soulmate egyenesen a valaha volt legszebb film a barátságról. Egy igazi, életre szóló filmes élmény. Egy olyan üde színfolt a filmes palettán, amelynél nem csak megtekintése során, hanem a produkció – idővel akár elhalványuló emlékének – puszta felelevenítésétől is könnybe lábadhat a szemünk. És hát tényleg nem győzöm kiemelni, hogy egy kész audiovizuális csoda Min Yong-keun rendezése.
Egyszerre letaglózó és megbabonázó történet ez, egyfajta óda magához az élethez. Simán esélyes az év filmje címére nálam, de ez – a fentiek tükrében – szerintem nem nagy meglepetés. Volt amikor úgy éreztem alatta, mintha éppen a világ legfelemelőbb ölelésének napsütötte melegsége járt volna át, volt amikor viszont mintha a világgal együtt engem is beárnyékolt volna egy félelmekkel tarkított, csalódásokkal szegélyezett, végtelennek tetsző ismeretlen…
Színekben és árnyalatokban pompázó, magával ragadó, szenvedélyes kalandok olykor talán már kifürkészhetetlen érzelmi csúcspontjainak ígéretét magában hordozó, eszméletlenül különleges kis alkotást köszönthetünk Wong Kar-wai mozgóképében.
Nem nagyon tudtam, hogy mire is számítsak, így meglehetősen visszafogott lelkesedéssel ültem be a TV elé. Ez volt a negyedik film, amelyet tőle láttam, és bár mindegyik tetszett – legjobban a Chungking Express –, de valamennyi hiányérzetem mindig akadt azért.
Ezúttal azonban minden betalált. Az okait még én magam sem tudom tömören megfogalmazni, de mit tegyek, ha egész egyszerűen piszok mód kellemes érzéssel tölt el, ha a látottakra gondolok. Ennek a filmnek nehéz ellenállni. Van benne valami extravagáns lazaság, amelyet bizony a legtöbb, még kimondottan jó romantikus produkciók közt is nehezen lelhetünk fel, akár csupán apróbb momentumok erejéig is. Itt meg aztán…
Nem azt mondom, hogy kapkodja az ember a fejét a látottak során, mert azért annyira nem sodró a cselekmény, ellenben viszont legalább veszettül bájos és szenvedélyes. Miközben persze valahol kissé talán mocskos is. De hát ilyen az élet, valamint gyakran maga a szerelem is…
Tetszik, hogy több fontos karaktert is megismerhetünk ebben a történetben, izgalmas, hogy igazából gőzöm nem volt, hogy hova is fut majd ki ez az egész. És ez nem csak a keretezés miatt van, azaz ha nem lennének benne sci-fi elemek, akkor is tökéletesen megállná a helyét ez az alkotás. Ettől viszont még nem tudnám azt állítani, hogy ezek a kis hangulati elemek csupán cicomás töltelékként funkcionálnának. Sokkal inkább egy csábítóan koherens egész megteremtésében működnek közre.
És hát a romantika, a dinamika… A finoman szőtt szálak kezdetben lehet nem nyújtanak elég kapaszkodót, azonban valójában pillanatok alatt ráhangolódhatunk, és így a lelkünkig hatoló simogató érintésekből aztán idővel vágyakozással teli, maga körül mindent felperzselő, szenvedélyes kötelék leképeződésének lehetünk részesei.
Furcsa, nem éppen szokványos romantikus drámával van itt dolgunk. Egy olyan utazás ez, amely során sokszor magával a tétekkel sincs tisztában az ember. De hát ez így van a valóságban is. Játszunk, teszünk-veszünk, próbálkozunk, gyakorta elbukunk, szeretünk, csalódunk, hibázunk, aztán sokszor csak a fejünket fogjuk… Van, hogy úgy keressük az igazit, hogy szinte megvakulunk az erőlködéstől, máskor meg ott van minden aprócska álmunk megtestesítője, de mi csak leblokkolunk…
Hogy a félelem, az önhittség, vagy csak az ártatlan légyottok lélektelenségének lassan mérgező pusztasága okán? Vagy valakinek a szerelem egyszerűen túl sok? Kiszolgáltatottak leszünk tőle? Mennyit és miért változunk idővel? Mit ismerünk fel? Mi mindent lehet kezdeni egyáltalán ezen érzésekkel? Sok-sok kérdés… Azonban a kapcsolatok és a szerelem az, amelyekről úgy is lehetne akár kisregényeket írni, hogy közben csak kérdéseket fogalmazunk meg bennük.
A 2046 nem az a film, amely minden kérdésünkre választ ad. Nem is akar talán. Wong Kar-wai inkább egy olyan merész, kísérletezően kíváncsiskodó művészfilmet tett le az asztalra, amely mintha már örömét is lelné abban, hogy további kérdésekkel halmoz el bennünket. De azt hiszem, hogy ez egy roppant érdekfeszítő dolog. A kijelentő mondatok gyakran a legunalmasabbak. A kérdésekben, kétségekben látszik leginkább, hogy él és érez valaki. Hogy érdekeljük a másikat. Hogy gondolkodunk, illetve a határainkat feszegetjük. Meg hát lehet úgy is kérdezni, hogy az önmagában – valamilyen szinten – egyfajta kinyilatkoztatás is legyen… Vagy nem?
A 2046 szerencsére semmilyen téren nem esik túlzásokba. Az elejétől a végéig fent tudja tartani az ember érdeklődését, karaktereivel pedig a szívünket is lassan behálózza. De még ha csak azokkal tenné… A lenyűgöző képi világa, a zenéi, ahogyan és amit kommunikálnak benne, na meg amit és ahogyan tesznek. Tényleg szinte már valószerűtlenül mágikus.
Nem tudom, hogy ki mit vár egy romantikus filmtől. Én tényleg szinte mindent megkaptam ebben a kis történetben. Néhány napja láttam csak, de alig várom, hogy újra felfedezzem magamnak. Vajon mennyi kérdésem lesz utána? Mennyi minden felett siklottam esetleg el az első alkalommal?
Nehéz róla bármi mást is írni. Az igazi, hozzáértő ínyencek, a nálam sokkal műveltebbek és figyelmesebbek kereshetik (és meg is találhatják) benne az utalásokat, kielemezhetik a filmet képkockáról képkockára. Én viszont utazni szeretek, megbabonázva mosolyogni, sírni, reagálni a látottakra. Azaz ilyen szinten is kapcsolatba lépni mindazon dolgokkal, amelyek igazán hatással vannak rám.
Szeretem, ha mozgásba hoz egy film, ha együtt tudok lüktetni benne a karakterekkel, ha azt érzem, hogy ez nem csak egy fellángolás a részemről, nem egy múló állapot, hanem lélekben egy újabb lépés valamerre… Mondjuk legalább arra, hogy rendeljek egy ilyen nagyszerű posztert.
Wong Kar-wai úgy játszik az idővel, a gondolatokkal, az álmokkal és hát az érzésekkel, ahogyan azt nagyon kevesen tudnák utána csinálni. Már-már szinte sok is a jóból, de én újra ott akarok köztük lenni.
Az egyik csodálatos tétel a filmből. Nyugodtan meg lehet nézni, spoilermentes. És talán tökéletes kis kedvcsinálónak is.
Nem teljesen tudom, miről is szól úgy igazán a film. Talán csak egyszerűen a szerelemről magáról. Arról, hogy milyen volt előtte, hogy miképpen éljük meg önmagunkban, illetve a másikkal kéz a kézben, és hogy aztán utána mi minden következik… Talán vannak szerencsés és kivételes párkapcsolatok. És bár a film során képbe kerül az alkotási folyamat témája is, ez mind csak egy apró szelete az egésznek, amelyek aztán rávezetnek valami másra. Valami igazira, valami nagyon sebezhetőre. Néhány olyan pillanatra, amelyet talán sosem szeretnék, esetleg nem is tudunk már elfeledni…
Nem kimondottan nehéz néznivaló a 2046. Repül az idő alatta. Kivételesen szinkronnal tekintettem meg, és nagyon tetszett az is. Igen, vannak sokkal egyszerűbb, és talán sokkal bonyolultabb szerelmi történetek is. Ez pusztán csak valami egészen kiemelkedően sziporkázó, már-már festői remekmű. Az olyan kivételes produkciók egyike a százból – másik négy mellett átlagban –, amelyre gondolkodás nélkül mehet is a maximális pontszám.
Kimondottan romantikus sorozatot nem sokat néztem az elmúlt években. Volt néhány persze, amelyeket aztán hol jobban, hol kevésbé szerettem, de kevés olyan produkcióval volt dolgom, amely már a címével is ilyen egyértelműen felvállalja, mi is szeretne lenni, illetve miről is szeretne szólni.
Kicsit tartottam is tőle, de azért reményekkel telve ültem le megtekinteni ezt a 2023-as dél-koreai alkotást, amelyet nem más, mint maga Kim Yoon-jin (hogy ezeket a neveket én a büdös életben nem jegyzem meg, az biztos 😅) rendezett. Róla azt kell tudni, hogy az általam szintén meglehetősen kedvelt Our Beloved Summer c. széria epizódjainak dirigálásában vett részt korábban. Nem egy rossz referencia!
De hogy miről is szól a bejegyzésünk tárgya? A kapcsolatokról. Önmagunkról. Arról, hogy milyen csodálatos és könyörtelen is tud lenni néha a szerelem. Totál klisé, de ha egyszerűen így van?! Tudom persze, hogy ezzel aztán semmit nem mondtam még…
A sorozat első epizódjában elkezdünk megismerkedni a két főszereplővel. A hölgy, azaz Jung Mo-eun éppen a színészi pályáját próbálná egyengetni, de fogalmazhatnék úgy is, hogy mozgásba hozni, amikor aztán találkozik Cha Jin-wooval… És akkor innentől kezdve mondhatnánk, hogy megy is minden, mint a karikacsapás. De persze ez távolról sem igaz…
Részben azért is, mert mindkét karakter túlontúl félénk, zárkózott és magának való, másrészt meg mert valamelyikük szíve talán jobban össze van törve, mint amennyire a többségünk – akárcsak önmagának is – bevallaná valaha is az életben. És hát ugye van még egy csavar a történetben, mert az úr bizony még fiatalon elveszítette a hallását…
Szóval ez a kiindulási pont. Innentől kezdve egyre jobban beleássuk magunkat a karaktereink életébe, és természetesen kettőjük kapcsolatának alakulásába. Ami azért nem egyszerű. A fentiek tükrében elképzelhetitek… De annyira megmosolyogtatóak, annyira visszafogottak akárcsak a legapróbb kunkorodással tarkított gesztusaik is a másik irányába, hogy néha tényleg úgy vigyorogtam közben, mintha már én magam is aktív résztvevője lettem volna a látottaknak. 😅
Nagyon megkedveltem mindkettőjüket. De persze az a bizonyos kérdés mindezektől független még nem eldöntött. Megmaradnak szimpla ismerősnek, barátnak vagy megpróbálják esetleg egy igazi kapcsolatban is… Nyilván bele kell kalkulálniuk a kommunikációs nehézségeket. De ha ezt sikerülne is valamilyen szinten leküzdeniük, még mindig ott lenne az a bizonyos múlt. Amelyről most inkább nem is írnék semmi konkrétabbat. De annyit azért elárulhatok, hogy az első nagy, igaz (?) szerelem emléke is erősen kihat az egyikükre…
Tüneményes kis sorozat a Tell Me That You Love Me. Rengeteg cuki, de nem öncélúan cukiskodó pillanattal. Teli van apró finomsággal, tiszta és önzetlen kedvességgel, megértéssel és odaadással. Na meg ugye jó adag törekvéssel is. És ez azért sokunk számára kétségtelenül példaértékű is lehet.
A sorozat egy szép, lassan kibontakozó kapcsolat – érzelmekben gazdag – árnyalataiba enged betekintést. Amely aztán természetesen ki tudja, mennyire illékony pillérekre is támaszkodik. Csodálatos kis mozgókép ez. Mondhatnám, hogy nincs benne semmi extra; nem bohóckodnak benne, de nem is drámázzák túl. Ellenben itt legalább tényleg élnek és lélegeznek a szereplők. Nincsenek furcsa, oda nem illő mellékszálak, nem keverik a műfaji elemeket, egyszerűen csak az elejétől a végéig az, ami; egy lebilincselő és megható, de viszonylag ráérősen csordogáló romantikus dráma.
Ez a dal is fantasztikus. A második felére szavak nincsenek…
El is gondolkoztam alatta, illetve utána, hogy sokan mondják az életkor előrehaladtával, hogy a szerelem egy teljesen irracionális dolog. Én értem, miért gondolják ezt egyesek, de… Szóval ha pl. ezt a kijelentést annak a „felfogásnak” a kritikájaként értelmezzük, hogy bizony vannak köztünk olyanok, akik csupán valaki mással együtt, kapcsolatban tudnak egész és boldog életet élni, akkor egyet is értenék. Azonban rengetegen úgy általában mondják ezt, elcsapva a végét, ki sem fejtve, miért gondolják így.
Természetesen nem (mindig 😉) romantikus témájú beszélgetéseket hallgatok és nézek, és persze az ítélethez tisztában kellene lenni az adott személy szerelmi életének múltbéli mivoltával is. Lehet rendesen ráfázott, és a keserűség kacsintott ki belőle. Viszont ha már itt vagyunk, nézzük meg mit is mond a 303-ban Jule. Azzal érvel a szerelemmel kapcsolatban – amikor a szexről, valamint a kapcsolatok alakulását meghatározó ösztönök jelentőségéről értekeznek –, hogy bizony szerelmes a szívével és az eszével lesz az ember…
Oké, hogy ő csak egy karakter, és oké, hogy ebbe is bele lehet kötni, viszont ha pl. én egy már egyszerű hobbit és programot ki tudok választani racionális alapokra támaszkodva, akkor miért ne tudnám eldönteni egyszer, hogy ki lesz az, akibe szerelmes leszek? Racionális alapokat említek, hiszen nyilván valamelyik hobbi túl drága lenne nekem, veszélyes is, nem is vonz, túl sok nyűg van vele, meg hát nem is nyújt számomra sem szellemileg, sem pedig érzelmileg semmi extrát. Míg más dolgok viszont képesek így is megmozgatni. Abszurdnak tűnhet, hogy a hobbikhoz kapcsolódva példálózom, de mindkettő esetében megfoghatnak kézzelfogható és leírhatatlan dolgok is.
Szóval szerintem lehet a szerelem is racionális. És ettől az még nem lesz kevésbé meseszerű vagy kevésbé izgalmas. Ellenben lehet az akár élethosszig tartó is. Mert nem pusztán fellángoló vágyak és ösztönök vezetik benne az embert, hanem a kiválasztott személyiségének ékkőként parázsló varázsa. Például az, hogy mit szeret, mi érdekli, hogyan kommunikál, milyen szenvedélyes, mennyire mosolygós a társaságunkban, vagy csak szimplán mennyire érzékeny nem csupáncsak az őt, hanem a körülötte élők, valamint akár a világot magát is érintő problémákra és kihívásokra. Persze most az ideális esetekről beszélek, hiszen lehet valaki “racionálisan szerelmes” a másikba egy szuper kocsi vagy egy jól fizető állás miatt is…
Én nem nagyon hiszek ebben a szerelem első látásra dologban. Igen, lehet egy jó benyomásom valakiről, lehet nagyon vonzó, de azért nem gyerek vagyok már. Jobban hiszek az építkezésben és a megtapasztalásban, miközben amúgy is tisztább, ha bizonyos dolgok előtt mélyebben megismerem a másikat. Na de csak sikerült megint elkalandoztam egy kicsit. De ez nem is véletlen…
Tényleg üdítő kis szériával van dolgunk. A többségnek talán túl lassú is lehet, de szerintem mindenképpen megéri rászánni az idejét az embernek. Az utolsó négy rész annyira szép, és közben jobban fel is pörögnek az események. Addigra pedig a karakterekről alkotott képünk már sokkal letisztultabb lesz. Még ha ez néha további kérdéseket is vet majd fel…
A Tell Me That You Love Me egy felnövéstörténettel megbolygatott romantikus útvesztő. És itt nem túlzok, mert olykor bizony kimondottan nehéz döntéseket kell meghoznia a szereplőinknek benne. Van, hogy talán hibáznak is közben. A kérdés az, hogy mekkorát. Van-e valahonnan visszaút, tanulnak-e bizonyos dolgokból, vagy az egyszerűbb utat választják, és próbálják elmaszatolni a választásuk okán felvillanó, akár már kétségbeejtő jövőképük kivetülésének megborzongatóan ható jelentőségét is.
A mellékszereplők aranyosak és kedvesek – esetenként kimondottan szórakoztatóak is –, és bizony a széria végére én mindenkit megkedveltem. Még ha korábban húztam is néha a számat, mert egyesek tettei miatt képes voltam kicsit fel is bosszantani magam. De hát én már csak ilyen vagyok.
Nekem nagyon könnyen lecsúszott ez a történet. Az elejétől a végig élveztem, de valamiért mégis az utolsó négy epizódot érzem a legerősebbnek. Szerencsére. Igazi kis dél-koreai csemegével van itt dolgunk, amelyet talán nem csak a műfaj kedvelőinek lenne érdemes bepróbálnia. Már ha nem riaszt el persze, ha valami ennyire életszerű és hiteles képet festhet nem csak önmagunkról, hanem a kapcsolatainkról is, amelyekben élünk. Vagy esetleg egyszer élni fogunk…
Pontosan 4 nappal ezelőtt jelent meg az Alcest új, Les Chants de l’Aurore címet viselő lemezének első kislemeze, valamint természetesen a hozzá tartozó zenei videó is.
A 2000-ben alapított francia együttes 7. korongja lesz ez. Zeneileg a postmetáltól kezdve egészen a dream pop műfajáig bezárólag mindent is fellelhetünk náluk.
Tegnap láttam ezt a kis varázslatot, és munka után úgy éreztem, hogy rögtön ki is kell ide tennem. Mintha ezzel akár én is szebbé tehetném a világot. Annyira egyszerű kis klip ez, mindeközben pedig mégis olyan mágikusan csodás momentumokat képes egymás után is a retinánkba és a hallójárataink kusza labirintusába fűzni, hogy a lelkesedésemtől túlfűtve is képes vagyok tőle menten elalélni. Nem egyszer. Nem kétszer…
Az első két perc még csak egyfajta petting csupán, de aztán 2:13 után nem csodálnám, ha másnak is elakadna a lélegzete. És bizony ezek a pillanatok nem szállnak csak úgy el, nem vesznek a semmibe, mi több képesek a ragyogó tündöklésükkel talán magát a hallgatót is felruházni… Na és ami 4:00 után következik…
Szívesen kifeküdnék most egy mezőre, és – ezt hallgatva – belevigyorognék a világmindenség képébe…
