Tell Me That You Love Me – 2023

Kimondottan romantikus sorozatot nem sokat néztem az elmúlt években. Volt néhány persze, amelyeket aztán hol jobban, hol kevésbé szerettem, de kevés olyan produkcióval volt dolgom, amely már a címével is ilyen egyértelműen felvállalja, mi is szeretne lenni, illetve miről is szeretne szólni.

Kicsit tartottam is tőle, de azért reményekkel telve ültem le megtekinteni ezt a 2023-as dél-koreai alkotást, amelyet nem más, mint maga Kim Yoon-jin (hogy ezeket a neveket én a büdös életben nem jegyzem meg, az biztos 😅) rendezett. Róla azt kell tudni, hogy az általam szintén meglehetősen kedvelt Our Beloved Summer c. széria epizódjainak dirigálásában vett részt korábban. Nem egy rossz referencia!

De hogy miről is szól a bejegyzésünk tárgya? A kapcsolatokról. Önmagunkról. Arról, hogy milyen csodálatos és könyörtelen is tud lenni néha a szerelem. Totál klisé, de ha egyszerűen így van?! Tudom persze, hogy ezzel aztán semmit nem mondtam még…

A sorozat első epizódjában elkezdünk megismerkedni a két főszereplővel. A hölgy, azaz Jung Mo-eun éppen a színészi pályáját próbálná egyengetni, de fogalmazhatnék úgy is, hogy mozgásba hozni, amikor aztán találkozik Cha Jin-wooval… És akkor innentől kezdve mondhatnánk, hogy megy is minden, mint a karikacsapás. De persze ez távolról sem igaz…

Részben azért is, mert mindkét karakter túlontúl félénk, zárkózott és magának való, másrészt meg mert valamelyikük szíve talán jobban össze van törve, mint amennyire a többségünk – akárcsak önmagának is – bevallaná valaha is az életben. És hát ugye van még egy csavar a történetben, mert az úr bizony még fiatalon elveszítette a hallását…

Szóval ez a kiindulási pont. Innentől kezdve egyre jobban beleássuk magunkat a karaktereink életébe, és természetesen kettőjük kapcsolatának alakulásába. Ami azért nem egyszerű. A fentiek tükrében elképzelhetitek… De annyira megmosolyogtatóak, annyira visszafogottak akárcsak a legapróbb kunkorodással tarkított gesztusaik is a másik irányába, hogy néha tényleg úgy vigyorogtam közben, mintha már én magam is aktív résztvevője lettem volna a látottaknak. 😅

Nagyon megkedveltem mindkettőjüket. De persze az a bizonyos kérdés mindezektől független még nem eldöntött. Megmaradnak szimpla ismerősnek, barátnak vagy megpróbálják esetleg egy igazi kapcsolatban is… Nyilván bele kell kalkulálniuk a kommunikációs nehézségeket. De ha ezt sikerülne is valamilyen szinten leküzdeniük, még mindig ott lenne az a bizonyos múlt. Amelyről most inkább nem is írnék semmi konkrétabbat. De annyit azért elárulhatok, hogy az első nagy, igaz (?) szerelem emléke is erősen kihat az egyikükre…

Tüneményes kis sorozat a Tell Me That You Love Me. Rengeteg cuki, de nem öncélúan cukiskodó pillanattal. Teli van apró finomsággal, tiszta és önzetlen kedvességgel, megértéssel és odaadással. Na meg ugye jó adag törekvéssel is. És ez azért sokunk számára kétségtelenül példaértékű is lehet.

A sorozat egy szép, lassan kibontakozó kapcsolat – érzelmekben gazdag – árnyalataiba enged betekintést. Amely aztán természetesen ki tudja, mennyire illékony pillérekre is támaszkodik. Csodálatos kis mozgókép ez. Mondhatnám, hogy nincs benne semmi extra; nem bohóckodnak benne, de nem is drámázzák túl. Ellenben itt legalább tényleg élnek és lélegeznek a szereplők. Nincsenek furcsa, oda nem illő mellékszálak, nem keverik a műfaji elemeket, egyszerűen csak az elejétől a végéig az, ami; egy lebilincselő és megható, de viszonylag ráérősen csordogáló romantikus dráma.

Ez a dal is fantasztikus. A második felére szavak nincsenek…

El is gondolkoztam alatta, illetve utána, hogy sokan mondják az életkor előrehaladtával, hogy a szerelem egy teljesen irracionális dolog. Én értem, miért gondolják ezt egyesek, de… Szóval ha pl. ezt a kijelentést annak a „felfogásnak” a kritikájaként értelmezzük, hogy bizony vannak köztünk olyanok, akik csupán valaki mással együtt, kapcsolatban tudnak egész és boldog életet élni, akkor egyet is értenék. Azonban rengetegen úgy általában mondják ezt, elcsapva a végét, ki sem fejtve, miért gondolják így.

Természetesen nem (mindig 😉) romantikus témájú beszélgetéseket hallgatok és nézek, és persze az ítélethez tisztában kellene lenni az adott személy szerelmi életének múltbéli mivoltával is. Lehet rendesen ráfázott, és a keserűség kacsintott ki belőle. Viszont ha már itt vagyunk, nézzük meg mit is mond a 303-ban Jule. Azzal érvel a szerelemmel kapcsolatban – amikor a szexről, valamint a kapcsolatok alakulását meghatározó ösztönök jelentőségéről értekeznek –, hogy bizony szerelmes a szívével és az eszével lesz az ember…

Oké, hogy ő csak egy karakter, és oké, hogy ebbe is bele lehet kötni, viszont ha pl. én egy már egyszerű hobbit és programot ki tudok választani racionális alapokra támaszkodva, akkor miért ne tudnám eldönteni egyszer, hogy ki lesz az, akibe szerelmes leszek? Racionális alapokat említek, hiszen nyilván valamelyik hobbi túl drága lenne nekem, veszélyes is, nem is vonz, túl sok nyűg van vele, meg hát nem is nyújt számomra sem szellemileg, sem pedig érzelmileg semmi extrát. Míg más dolgok viszont képesek így is megmozgatni. Abszurdnak tűnhet, hogy a hobbikhoz kapcsolódva példálózom, de mindkettő esetében megfoghatnak kézzelfogható és leírhatatlan dolgok is.

Szóval szerintem lehet a szerelem is racionális. És ettől az még nem lesz kevésbé meseszerű vagy kevésbé izgalmas. Ellenben lehet az akár élethosszig tartó is. Mert nem pusztán fellángoló vágyak és ösztönök vezetik benne az embert, hanem a kiválasztott személyiségének ékkőként parázsló varázsa. Például az, hogy mit szeret, mi érdekli, hogyan kommunikál, milyen szenvedélyes, mennyire mosolygós a társaságunkban, vagy csak szimplán mennyire érzékeny nem csupáncsak az őt, hanem a körülötte élők, valamint akár a világot magát is érintő problémákra és kihívásokra. Persze most az ideális esetekről beszélek, hiszen lehet valaki “racionálisan szerelmes” a másikba egy szuper kocsi vagy egy jól fizető állás miatt is…

Én nem nagyon hiszek ebben a szerelem első látásra dologban. Igen, lehet egy jó benyomásom valakiről, lehet nagyon vonzó, de azért nem gyerek vagyok már. Jobban hiszek az építkezésben és a megtapasztalásban, miközben amúgy is tisztább, ha bizonyos dolgok előtt mélyebben megismerem a másikat. Na de csak sikerült megint elkalandoztam egy kicsit. De ez nem is véletlen…

Tényleg üdítő kis szériával van dolgunk. A többségnek talán túl lassú is lehet, de szerintem mindenképpen megéri rászánni az idejét az embernek. Az utolsó négy rész annyira szép, és közben jobban fel is pörögnek az események. Addigra pedig a karakterekről alkotott képünk már sokkal letisztultabb lesz. Még ha ez néha további kérdéseket is vet majd fel…

A Tell Me That You Love Me egy felnövéstörténettel megbolygatott romantikus útvesztő. És itt nem túlzok, mert olykor bizony kimondottan nehéz döntéseket kell meghoznia a szereplőinknek benne. Van, hogy talán hibáznak is közben. A kérdés az, hogy mekkorát. Van-e valahonnan visszaút, tanulnak-e bizonyos dolgokból, vagy az egyszerűbb utat választják, és próbálják elmaszatolni a választásuk okán felvillanó, akár már kétségbeejtő jövőképük kivetülésének megborzongatóan ható jelentőségét is.

A mellékszereplők aranyosak és kedvesek – esetenként kimondottan szórakoztatóak is –, és bizony a széria végére én mindenkit megkedveltem. Még ha korábban húztam is néha a számat, mert egyesek tettei miatt képes voltam kicsit fel is bosszantani magam. De hát én már csak ilyen vagyok.

Nekem nagyon könnyen lecsúszott ez a történet. Az elejétől a végig élveztem, de valamiért mégis az utolsó négy epizódot érzem a legerősebbnek. Szerencsére. Igazi kis dél-koreai csemegével van itt dolgunk, amelyet talán nem csak a műfaj kedvelőinek lenne érdemes bepróbálnia. Már ha nem riaszt el persze, ha valami ennyire életszerű és hiteles képet festhet nem csak önmagunkról, hanem a kapcsolatainkról is, amelyekben élünk. Vagy esetleg egyszer élni fogunk…

9/10

The Day / De Dag – 2018

De kellett ez már. Hiába, Európában még készülnek igazán jó krimik. Hogy miért mondom ezt? Mert nekem nagyon nem tetszik az, amit pl. David Fincher a Netflixnél művel. Szerettem a Mindhuntert nagyon, de a streaming platform ugye “egy időre” elkaszálta. Pénzügyi okokra hivatkozva. Gondolom, azaz pontosabban fogalmazva olvastam, hogy a nézettséggel nem volt arányos az a a bizonyos összeg, amelyet a sorozatba bele kellett ölni. És pontosan ez az én problémám.

Oké, hogy a Netflix mennyi pénzt elver totál gagyi filmes anyagokra. Vagy legyen nem oké, de az biztos, hogy értem az okát, még ha visszataszító is. Viszont Fischer miért nem ír akkor olyan filmeket és sorozatokat, amelyeknek a tető alá hozása minimális anyagi forrásokat emésztene csak fel…

Játszódjon a mai világban mondjuk az a bűnügyi történet. Nem kellenek speciális effektek, nem kell szétlőni egy várost. Még talán egy fegyver sem kell hozzá feltétlen. Írjon. Legyen kreatív… És ezt persze sok más mindenkire is elmondhatnám. Értem én, hogy fáj, hogy az álomprojekt harmadik etapját nem tudja megvalósítani, de hát akkor alkalmazkodjon. Vagy ha ennyire kötik a kezét az iparban, és ő nem akar bizonyos elvárásoknak eleget tenni, költségeken faragni, megvalósítható munkákba fogni, illetve nem tud pénzt keríteni az ötletei viszontláthatóan valóságossá tételéhez, akkor írjon könyvet. Ott mindent szabad…

Na és akkor itt ez a sorozat. Amely annyira jó, de közben annyira mérges is vagyok rá. De most kezdésnek azért szögezzük azt le, hogy iszonyatosan sötét és nyomasztó az egész. Ezt pedig szeretjük természetesen. De hát milyen is lenne egy olyan széria, amely egy túszejtéses bankrablásról szól… Néztem ezt a sorozatot, és néha azon gondolkodtam közben, hogy jesszusom, egyeseknek tényleg így és ebből állhat az élete? (Mondom ezt én – figyelitek?! 😅) Oké, hogy csak egyetlen egy napot ölel fel a széria, de hát azért amikor nagyjából összeálltak a dolgok a fejemben, akkor sem lettem sokkal vidámabb… Fogalmazhatnék úgy is, hogy még inkább elborzasztott mindaz, amit láttam.


És ez még mind semmi, mert bizony maga a koncepció is egészen érdekes… Mármint abból a szempontból adódóan, hogy váltott szemszögből követhetjük figyelemmel az eseményeket. Egyszer a rendőrök, a sajtósok munkáját látjuk, egyszer meg a bűnözők belső tevékenységét. És ez váltakozik. Epizódról epizódra. Emiatt én aztán mindig szerettem kettesével letudni őket, hogy képben legyek azzal, egyébként mi minden zajlott a korábban látottak alatt a másik oldalon is…

Az első két rész szerintem megér egy 7 pontot, amit aztán 3 darab 9 pontos epizód követ. A végére meg elspoilerezem, de egy erősebb 8-as értéken zárt a sorozat. Lehetett volna ez jóval több is, de nem mertek igazán sötét lezárást adni a történetnek. Még ha happy end-nek távolról sem lehet nevezni a történet kifutását…

A legnagyobb gond mindezek mellett az a sorozattal, amely egyébként az egyik erényéből eredeztethető. Abból, hogy egy meglehetősen komplex cselekménnyel van dolgunk, sok karakterrel, érdekes motivációkkal. Hiába nagyon okos, a részletekre odafigyelő, aprólékosan kidolgozott az egész, amikor voltak olyan pillanatai is, mialatt képtelen voltam nem összeráncolni a homlokomat. Ebből következően aztán vannak benne kisebb hibák és hiányosságok. Át lehet ugyan siklani ezeken a zökkenőkön, de azért egy olyan ínyenc, mint én, nehezen néz el bizonyos dolgokat…

Mindezek ellenére a lezárás nagyon jó lett, az utolsó képkockák is nagyon eltaláltak. És hát már maga a téma is kiváló. Nem sok sorozatot láttam, amely ezzel foglalkozik. Pláne ilyen kiemelten. Néha elgondolkodom, hogy mennyire jó is lenne másból megélni, mint amivel éppen foglalatoskodom. Aztán erre itt egy ilyen sorozat… Szóval bár első blikkre lazán el tudnám magam képzelni bűnözőként túsztárgyalóként is, de azért nagyon nehéz lehet a félresikerült dolgokat feldolgozni. Azokon rágódni. Emészteni magad. Akár évekig vagy egy egész életen át…

A sorozat első részei bár csak a kötelezően bevett dolgokat veszi végig, de azokat legalább nagyon részletesen és precízen. Aztán apránként, ahogy egyre többet és többet tudunk meg, úgy tisztul majd a kép is bennünk. Miközben persze azért egyre szövevényesebb is lesz az egész. Hiszen van, ami aztán nem csupán annyiból áll, mint amire mi akár csak feltételezni is mertünk volna…

Tényleg egyedülálló valamilyen szinten ez a történet. Nem csupán feszültséggel teli kis bankrablós mozgókép ez, hanem egyben egy érzelmileg is meglepően hatásos kis dráma. Rengeteg emberi pillanattal és dilemmával. Igen, bizonyos szinten egyfajta bennfentes macska-egér játszma ez. Olyan, ahol a jók sem mindig hibátlanok, ahol a rendőrség bizonyos lépései már szinte meg is kérdőjelezhetőek. Morálisan és erkölcsileg is. Emellett aztán bár a másik oldallal nyilván nehezen lehet azonosulni, de valahol már olykor talán elismerően is csettintettem a ténykedéseiket látva.

Mindenképpen élvezetes néznivaló, és nagyon hamar le is lehet darálni. 12 db 45 perces epizódról van itt szó. Néhány – azért bosszantóbb – csekélységet leszámítva már szinte zseniális és sokrétű kis krimi ez. Olyan, amely ritkán készül már manapság. Olyan, amely talán nem is készülhet el máshol, csak itt, Európában. És ha ez nem elég ahhoz, hogy bepróbáld, akkor csak magadra vess. Az első három epizód után egészen biztos leszek benne, hogy nehéz lesz megállnod, hogy ne indítsd el majd a következőt is egyben.

8.3/10

One Fine Spring Day – programfüzet

Megjött egy újabb kis csomagom. (Van még pár… 😅) Ezúttal sem tudtam, hogy mit tartogat a boríték, csak sejtettem… Szerintem nagyon is gyönyörűséges. ☺️ Lehetett volna benne több kép, de így is bőségesen lesz mit kitenni a falra. Lassan a WC-be is jut valami. 😂 Azt akarom, hogy már az előszobában is szembesüljön azzal az a valaki, aki felmerészel ide, azaz hozzám jönni, hogy bizony lehet rossz helyre jött. 😆 Mert ugye valószínűleg – finoman – apró darabokra szabdalom ezt a kis füzetet, nem csak felteszem egy polcra így porosodni. Ezt a posztot meg amúgy a fene se tudja, milyen kategóriába tegyem. De ha már gondolkodom, legyen hát az. 🙂 (Közben rájöttem, hogy van nekem egy „gyűjteményesem” is… Hát akkor az lesz!)

Aki nem látta, és szeretne egy különösen szép romantikus – dél koreai – drámát látni, az feltétlen nézze meg. (Itt írtam róla.) Nekem hatalmas kedvencem. Letterboxdon sem véletlen van ott a 4 kiemelt kedvencem között a profilomon. Trakt.tv-n szintúgy.

Egyébként nem követek be túlságosan sok embert ezeken az oldalakon. De lehet így is kissé megszaladtam… Szóval azon agyaltam, hogy én ugyan bár nem vagyok akkora szemét, de ha valamelyik legnagyobb kedvencemet valaki lehúzza, azt lehet kikövetem. 😅 Hiszen akkor lehet nagyon nem ugyanazt keressük egy mozgóképben.

Hur Jin-ho ezen filmje azon alkotások egyike, amelynél nem nagyon kell aggódnom ilyenek miatt. ☺️

abriction: Banshee – 2024

Február 9-én megjelent az abriction új korongja. Nekem meg fülig ért a szám. Olyan izgatott voltam, mint lemez miatt már nagyon-nagyon rég.

Hogy miért? Először is azért, mert semmit nem tudtam a hanganyagról. Nem előzte meg a megjelenést sem egy single, sem egy klip, szóval tényleg semmi. A Bandcamp jelzett, én meg alig vártam, hogy letudjam az esti csapatépítőt, és legalább megízlelhessen az első néhány tételét ennek a 81 perces dalcsokornak. (Még mielőtt másnap, az indiai étteremben elfogyasztott vacsora után, szombat hajnalban, bár kissé kialvatlanul, de ismét beestem a munkába…)

Oké, de mire fel ez a nagy lelkesedés? Hát mert pl. egyenesen imádtam a Sandessel való kollaborációt. Hogy mennyire, arról itt írtam korábban. Ez egy 2023-as album volt, melyet követően aztán még ugyanazon évben követett egy abriction lemez, amely az Interstates címet viselte magán. Mi sem mutathatná meg jobban, hogy mennyire odáig voltam azért is, mint az a tény, hogy ezt a tavalyi, 83 perces LP-t rengetegszer meghallgattam már. Hogy egészen pontos legyek, összesen eddig 1553 alkalommal játszottam le a rajta található szerzeményeket. 😅

Az Interstates (2023) lemezborítója.

Ezek után aztán képtelenségnek véltem, hogy 2024-ben is jelentkezik a hölgy egy anyaggal, de hát így lett. És bár kicsit tartottam a stíluskavalkádja arányainak esetleges felborulásától, de már az első három tétel után tudtam, hogy ez egy új, mindennél nagyobb, mindent elsöprő, és soha el nem múló, igaz szerelem lesz.

Az abriction új korongja ott folytatja, ahol a korábbi befejezte. Hol black metálosan kemény, hol pedig már elringatóan kellemes és lágy – elektronikával is felkavart –, álmodozós pop dalokkal próbál magához édesgetni. Van amikor egy tételen belül is megkapunk mindenféle jóságot. És az a legfurcsább az egészben, hogy ez mennyire működik. Oké, a mai modern világban már szinte mindent szabad és lehet, de pontosan ezen okból kifolyólag roppant könnyű átesni a ló túloldalára.

Itt pedig szerencsére távolról sem ez a helyzet. A Banshee olyan, mint maga az élet. Ha kell, akkor végtelenül szelíden mosolyogva felkérnek benne egy meseszép, álomszerűen valószerűtlen lassúzásra, ha kell, akkor viszont a fejemre koppintanak, szinte már szétcincálnak; kaotikus, lüktetően nyers hangjegyek képében rángatnak ki a hétköznapi, szürke valóságba. Vagy csak rámcsapják éppen az ajtót, és bedeszkázzák az összes kijáratot…

Előfordult, hogy már majdnem mintha diszkóban éreztem volna magam, hogy aztán két pillanattal később a hol dream popos, hol pedig post-rockos – rózsaszirmokkal kiékelt – varázslatának hatásától fűtve, bódultan álmodozzak valami olyanról, amelyről talán még csak álmodoznom sem lenne szabad.

Ennélfogva pedig ebben a lemezben minden benne van, amiért szeretek zenét hallgatni. A megszámolhatatlan ötlet és kivételes kreativitás mellett ami pedig a legfontosabb: érzések és impulzusok végeláthatatlan, de mégis valahol megnyugtatóan, gyengéden cirógató, koherens egésze vehet majd le bennünket a lábunkról. És ennek a nagyfokú kísértésnek – azaz ennek a lehetetlen keringőnek – még talán engedi sem kell nagyon… (Hiszen valamikor szinte már követeljük a következő lépést, illetve ez esetben hangjegyet…)

Ennyire bátor és progresszív, mindeközben mégis babusgatóan lélekmelengető utazásban bizony nem sokszor lehet része az embernek. Az abraction nem csupán egyfajta ígéret egy csodás légyottra. A kezedbe ellenállhatatlanul simuló aprócska ujjak megszeppent remegése egy egészen más dimenzió kapuját hordozza magában. Nem kérdez, nem várat, és hát nem is fél tőled. Egyszerűen csak tudja, hogy van, amikor bizony minden lehetséges. Bár tudod, hogy a ráncaink az életben meghozott – akárcsak legapróbb – döntéseink rajzolatának fizikai kivetülései, de tisztában vagy azzal is, hogy van amikor valamivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni. Részben mert maga alá gyűr, megszédít. Másrészt meg mert néha annyira jó csak utasnak lenni, és engedni az árnak…

Ha bizonyos pillanataiban szomorúsággal, dühvel vagy épp csalódással is töltenek el egyes dallamok, akkor sincs semmi vész, mert két lépéssel odébb már azt suttogja a füledbe kedvesen kacarászva, hogy most bizony márpedig tánci-tánci lesz. 😅 Már látom magam ahogy a konyhában, esetleg pont zuhanyzáskor erre a lemezre ringatom a hátsó – sokak szerint szebbik – felemet. 😄

A Sadness és a Oculi Melancholiarum által jegyzett Springgarden borítója, amely egyik tételénél az abriction is aktívan közreműködött.

Vannak lehúzósabb, súlyosabb, sokkal vidámabb, romantikusabb és így nyilván karakteresebb lemezek is a világon. De elképesztően kevés képes visszaadni azt az érzelmi kavalkádot, amelyet ez a monumentális korong a magáénak tudhat.

Tegnap munka után valamelyik váltós műszakos karbantartó kollégám – a köszönés után – érdekesen nézett rám. Aztán rákérdeztem, hogy mire fel ez a tekintet. Azt mondta, hogy „olyan furcsa” vagyok. 😅 Biztos a fodrász miatt, hiszen két napja megnyírt, de egyébként veszett mód örülök ennek a lemeznek. Aztán szerintem ez látszik is rajtam. Valahogy könnyebb vele minden. Csodás lesz erre elaludni. És még levegőt is jobb venni így, hogy tudom, ott van nekem – amikor csak akarom.

Szerintem ezzel bizony az év lemeze is megvan. Sosem lehet tudni persze, de azért ennyi év, és ilyen sok zene meghallgatásával a hátam mögött nem a levegőbe beszélek. Persze kijöhet az új The Cure LP, és hát ugye elmondhatatlanul várom a Flower Face vagy éppen Ellis új anyagát is. De nehéz dolguk lesz, ha le szeretnék taszítani ezt a trónról.

Ha vannak dolgok, amelyek sebtapaszként funkcionálhatnak az életben, akkor a Banshee egyenesen a csügeddt, megfáradt lélek fenséges oázisa. Egy olyan kéz, amelybe nem óckodsz kapaszkodni – bármerre is vezet majd téged.

Hogy ebből a 12 dalból mit emelnék ki? Nehéz, nagyon nehéz döntés. De legyen itt néhány. A 8. tétel (Where Roses Once Bloomed) egy szívszorítóan fájdalmas kis dal, amely áthatolhatatlan, szürkés köd képében egyenesen mindent és mindenkit beborító csalódottsággal és lemondással hangol át bennünket. (YouTube link)

Where Roses Once Bloomed – dalszöveg

Where roses once bloomed
I see puddles of love
Where roses once bloomed
I see puddles of blood
Where roses once bloomed
I cry and think of you
How I miss that simple time
And what could I do just to feel it pure again
You lay motionless and I'm screaming
But you would never notice
You would never notice
You would never notice a thing

Amikor aztán a 12. számhoz értem, azt hittem már hallottam mindent. Erre jött a Carried. Az én állam meg leesett… (Azóta is keresem.) Ennyire elringató lágysággal meghintett, ilyen magasságokba szökő éteri énekkel tényleg nagyon ritkán találkozik az ember. Nem is kérdés, hogy az egyik legtüneményesebb szerzemény, amellyel valaha találkoztam. Ezen elkápráztató hangok aztán reményeim szerint sokszor fognak majd egy valóban mesés álomvilágba kísérni. (YouTube link)

Carried – dalszöveg

Teardrops in the dirt
I wonder if you know they're mine
Buried with a tablespoon
You never got a chance to breathe

Words flow through, do they even reach you?
Would you return to your mother's womb?

People will have things to say
But they've never felt a thing like this
Some may say it's for the best
Yet they're growing old with no one there

One day you'll get another chance
Would you return to your mother's womb?
Words flow through, do they even reach you?
Would you return to your mother's womb?

A végére pedig legyen valami pörgősebb dal is. A többit pedig rátok bízom. A No One Cares kellemes, már talán mondhatnám, hogy megtévesztő lágysággal indít, hogy aztán annyi mindent a hallójáratainkba zúdítson… A legszebb talán az az egészben, amikor az 1. perc 29. másodpercében jön az a csodálatos ének, majd annak hátterében egyre pontosabban hallhatjuk a gitárok karistolósabb aláfestését. Ezek után aztán a fókusz inkább egy metálosabb irányba tolódik el. És kicsit ugyanez visszafelé. Az is egészen fülkápráztató, ahogy a dallamos, már-már angyali ének mögött a sokkal nyersebb hangok is szerephez jutnak, de úgy, hogy nem elvesznek a másikból, hanem kiegészítik egymást. Annyira meseszép… (YouTube link)

No One Cares – dalszöveg

Sometimes, it feels like no one cares
Nothing you say is ever of any importance
No one, no one is ever there
 to hear you
You're one - You're on your own
You're one - You're on your own
The colors bleed through, but you are see-through
Do you hear me crying out?
Do you care about anyone other than yourself?
Some... Times... It feels like...
No one really cares...

Sometimes it feels like no one really cares
About where you are or who you're with or what you're doing
While everyone is talking over drinks
You're wide awake and haven't seen the sun in a few days
All the magic you find will have been gazed upon by only you
You're sad that no one else will ever see it
But you're more aware and less distracted

I was lost and never found
Until you came and turned it around
Maybe we were holding hands in sunset fantasies

Will you walk through the worst of storms with me?
Would you take my hand into eternity?
Would you pull me out from this forgotten shadow?
Maybe all I need is within you

I'll leave it all behind
Don't let me slip away and let this all be for nothing
Slipping from my grasp
Please let me know right now
Please let me know -
Right now
Don't let me slip away and let this all be for nothing
Don't let me slip away, don't let me slip away

De most térjünk kicsit vissza ahhoz a munkához, amit ez a hölgy beletesz ebbe a kis projektbe. Elképesztő energiák, művészi ambíciók mozgathatják. Az önkifejezés ilyen fokú meglétére nem lehet mást tenni, mint csettinteni egy nagyot. Példát lehetne róla venni. Nem csak azért, mert ilyen hatékonyan dolgozik, hanem mert nem klipekkel, nem a külsejével akarja eladni magát. Nem csak a testét, esetleges csinos alakját, vagány öltözékét és stílusát nem használja fel a népszerűségének növelése érdekében, hanem még az arcát sem igazán. Pedig biztosan pokolian gyönyörűséges nőről van szó. 😅 Mennyi influenszer, zenész, színész vagy celeb teszi ki a melleit, jár lenge ruhákban akkor is, amikor nagyon nincs szezonja, esetleg hivalkodik a testi adottságaival a közösségi médiában is, stb… Talán pont azért, mert nincs más, amit megmutathatnának magukból. Nincs semmi érdekes, amit elmesélhetnének…

Ez a fajta visszafogottság persze marketinges szempontból lehet nem a legjobb döntés, de így legalább itt biztosan nincs semmi pózerkedés. Csak meghökkentően mély érzések, valamint a zene iránti végtelennek tetsző, megkérdőjelezhetetlen rajongás.

10/10