When Life Gives You Tangerines [ Ha az élet mandarinnal kínál… ] – 2025

Rendkívül megindító, monumentális kis családi tablókép lett Kim Won-suk legújabb sorozata. Amit egyébként persze attól a pillanattól fogva rettentően vártam, amióta be lett jelentve. A My Mister után ugyan fokozottan magasan voltak az elvárásaim, de még így is meglepett, mennyire fantasztikus kis sorozathoz volt szerencsénk. 

Amelyben aztán mi más, ha nem az olykor harsány, hevesen lüktető érzelmi kavalkád, olykor meg a My Mister-t idéző visszafogott, hűvös eleganciával operáló, apróbb történetszálak keresztezéseiből összeálló, nem éppen mindennapi utazás élménye teszi majd felejthetetlenné ezt a szériát…

A szerelem, illetve a család maga pedig nem egy nagy dolog. Önmagában véve talán az egyik legelcsépeltebb téma. Nehéz benne már maradandót alkotni. Meg hát ott van az is, hogy egyesek hisznek még az előbbiben, mások meg már nem. Egyesek szerint átalakul, mások szerint meg talán sosem volt igaz.

A fentit persze művészeti szempontból értékelve állítom. Talán nincs szebb és felemelőbb érzés, mint valóban szerelmesnek lenni. (Nem vakon, bemondva, szinte a semmiért, hanem úgy igazán, ezért is, meg azért is.) De ez, azaz tényleg szerelmesnek lenni – azt hiszem – egy igazán kivételes állapot. Ez pedig akár tetszik, akár nem, piszok keveseknek adatik meg. Szóval nem, nem a múlandósága végett “kivételes állapot”. Mert abban meg én nem hiszek. Ha van mögötte igazi kapocs és kötelék, valamint ki van ékelve közös munkával, mély tartalommal, lélekkel, odafigyeléssel és el nem múló szenvedéllyel, akkor – azt hiszem – sokunk lehetne örökkön örökké szerelmes. Csak hát ezek a feltételek és adottságok gyakran már a kezdéskor sem adottak. Viszont az embereknek „kell” a szerelem, meg hát az ugye jár is mindenkinek…

IU által alakított fiatal Oh Ae-sun engem is tuti az őrületbe kergetett volna. 😅 Nem megyek bele, hogy milyen változásokon is ment át a karakter, nem részletezem, milyen döntéseket kellett meghoznia, de nagyon együtt mozogtam kreatív téren a rendezővel.

Többször elgondolkodtam, hogy az átlagos nők, illetve nézők hogyan döntöttek volna hasonló helyzetben, de nem vagyok naiv… Továbbra is úgy gondolom, hogy sokan a valóságban bizony “rosszul” döntenének a nők közül. Árnyalnám a képet persze, hiszen aki ilyet néz, az talán kisebb eséllyel tenne így, de könyörgöm; a sorozatban a szülők, a közösség, sokszor maguk a sorozatban lévő mellékszereplők, azaz maguk a nők is elismerik, hogy márpedig mennyien mennyire szarul választottak. (Ezek alapján tehát maga a rendező is úgy látja, mint pl. én. Pedig ez egy hosszú évtizedeken átívelő történet, a helyzet pedig ma, 2025-ben minden eddiginél rosszabb ilyen téren.) Persze igen, kivételek mindig lesznek…

Elgondolkodtató egy mozgóképes csoda ez. Olykor valóságos tájfunként söpör át az emberen. Nem kérdez, hanem megtépáz. Nem viccel, nem kérkedik, nem hiteget, csak lesújt, hatalmas tócsákat hagyva maga után… Igazi, felbecsülhetetlen értékű, színtiszta flow élmény. Amelyben igen, azért előbb-utóbb csak kisüt az a nap… Aztán persze az, hogy mi marad vissza a sötét fellegek által vetett árnyékok tovatűnése után… Na az már egy másik kérdés.

Sokszor egyébként tényleg csak kapkodjuk a fejünket a sorozat nézése közben, elvégre időben is sokat ugrálunk az egyes epizódok alatt, miközben a “vélt jelen” elillan, aztán máris ott a kihívásokkal teli “jövő”… Töredezett, néha szerkezetileg behatárolhatatlan és kiszámíthatatlan, mégis egységes, finoman összeálló, filmszerű kis dráma ez.

Filmszerű, mert néha annyira egész és kerek nem is egy epizód, hogy azok már önmagukban is megállnák a helyüket. Nem szimpla töltelékek, hanem bizony a kép szerves részei, újabb lépcsőfokok, újabb ecsetvonások, hogy még mélyebben és intenzívebb kapcsolódhassunk hozzájuk…

Három olyan dolog is történt velem ennek a sorozatnak köszönhetően, amelyre eddig még nem volt példa az életem során – legalábbis egy mozgókép miatt… Az egyik, hogy soha nem sírtam még sorozaton ennyit. 🥹 A második pedig mi más is lenne, ha nem az, hogy bizony többször azt is megkönnyeztem, hogy mennyire fantasztikus is ez a produkció. Nem bizonyos érzelmi csúcspontok miatt, nem is a meghatódottságtól, hanem szimplán a lelkesedésem, a puszta örömöm miatt. A harmadik pedig nem tudom mennyire különleges, de leírom; életemben először vettem magamnak nem is egy, hanem rögtön két plüssfigurát. 😅

Annyira tetszett az első néhány epizód, hogy megesett, hogy naponta rákerestem, van-e valami olyan finomság a sorozathoz köthetően, amit a polcaim egyikén szeretnék tudni. És igen. Találtam valamit! Ezek lennének itt. 20 centimétereset rendeltem, mind a kettőből. (Nehogy magányosak legyenek, ha nem vagyok otthon. 🤣) Meg hát nagyon szépen mutatnak majd együtt az ágyam felett. 🤗 Eredeti Netflixes cuccok, remélem szépek lesznek. (Tegnapelőtt meg is érkeztek. Annyira cukik! ☺️)

De most irány vissza a sorozathoz. Hogy az első epizódok meglehetősen tempós történetvezetése után mi lesz velünk nézőkkel? Hát lehetne miről beszélgetni… Bizonyos karakterek olykor háttérbe szorulnak, mások veszik át a helyüket, aztán mire észbe kapok, máris lett nem egy, nem kettő, hanem talán három új kedvenc szereplőm és jelenetsorom is… (Illetve utóbbiból megszámlálhatatlan.)

És bár ezen időben való ingázás megtöri a cselekmény feszességét, de ehelyett a lineáris történetmesélés helyett adva lesz egy változatos, dinamikus és sokrétű, a rétegeit apránként magáról levetkőző sorozat, amely úgy mer gyakorta visszanyúlni a múltba, illetve előre ugrani “a jövőbe”, hogy már pusztán ettől a merészségtől sem maradhat szem szárazon. Elképesztő mennyiségű munka, vágás, illetve írói teljesítmény lehetett ezt így összehozni…

Audiovizuálisan végig nagyon erős a sorozat, sokszor elképesztően hatásos képekkel teremtik meg a jelenetekhez passzoló atmoszférát, de mit sem érne ez ilyen karakterek, jellemek, gesztusok, illetve helyzetek nélkül. Hogy amúgy sokat sírnak benne? Igen. De láttatok volna néha engem! 😅 Egyszer mondtam, írtam, hogy nem is az a kérdés szerintem, hogy sokat sírnak-e valamiben, hanem, hogy a néző miképpen reagál a látottakra. Hát ebben itt hiba nincs.

When Life Gives You Tangerines egyszerre végtelenül realisztikus, illetve meseszerűen álomszerű is. Mármint nekem biztosan. És igen, ebből is sokat lehet tanulni. Én soha nem éltem együtt senkivel. (Mostanság lettem 39.) Lehet olyan vagyok, amilyen. De valahol jelzésértékű is, hogy itt tartok. (Micsoda teljesítmény! Köszönöm! 😅) És nem bánom.

Azt gondolom, hogy bár mi, átlagos pasik “kissé” talán el is lehetnénk keseredve – az okokat most nem részleteztem, sokszor írtam róluk –, de valahol meg kit érdekel, hogy nekem pl. egy barátnőm volt csak eddig. Mindig és minden téren is inkább a minőség érdekelt, nem pedig a mennyiség.

Talán nincsenek is igazán nagy és fontos kérdések az életben. Talán teljesen felesleges mindent túlagyalni. Talán csak úszni kellene az árral, hagyni, hogy a szíve vigye az embert, és amúgy mi más lenne egyfajta biztos alap, ha nem ez? Talán hatalmas hibák sincsenek. Csak apróbb, kisebb lépések és pillanatok, amelyek egy ponton kicsúcsosodva mérföldkőnek, vízválasztónak hathatnak. Talán én is csak a sötétkés szívem miatt vagyok még mindig egyedül. De már nem érdekel, már lazán veszem, nagyon jól elvagyok így, talán ez az egyik legnagyobb kincsem. A végtelen szabadságom.

Az az élmény, hogy egyedül tényleg kislányos lelkesedéssel, ragyogó szemekkel, illetve rajongói lelkülettel nézhettem végig ezt a 16 epizódot. Hogy eldönthettem, megvárom vele az új TV-m, ahogyan meghatározhattam azt is, hogy egy nap maximum csak egy epizódot nézhetnek meg belőle. Azokat is csak a pihenős napjaimon. (Azóta csaltam, egymás után kettőt szoktam. Így a legjobb. 😅) 

Ettől persze még a sorozatban néha nagyon irigyeltem egyeseket. Olykor meg szimplán csak megemeltem valaki(k) előtt a képzeletbeli kalapom. Miközben persze letöröltem két vaskos, lefelé csordogáló könnycseppet az arcomról. De hát ilyen ez a szakma…

Szomorú vagyok, hogy vége, de ez már itt marad. Velem, veletek, bennem, bennetek. Kicsit elkeseredett vagyok, hogy korábban a facebookra is kitettem, ajánlottam, de tudtommal nem kezdte el még egyik közeli ismerősöm sem. (Ha meg igen, miért nem lelkendeznek miatta, érthetetlen…) Még a kollégáim közül sem tudok senki olyat mondani, aki akárcsak bepróbálta volna…

Értem én amúgy, lehet legyintenek rá, “unalmas a téma”, valakinek már megvan a maga kis családja, a maga kis csodája, de közben nem is tudom. Én a párommal is tuti nagyon jól elszórakoztam volna alatta. Egyedül meg aztán pláne – kontroll nélkül – kitombolhattam magam.

Lehettem reménytelenül romantikus, aki meghatódik, ha egy lány (!) fut a fiú párjához, lehettem kritikus, de amatőr önjelölt elemző, egyfajta társadalomkutató, aki néha a homlokát ráncolja – egy apróbb mosoly társaságában –, amikor a lelombozó valóságot látom visszaköszönni az epizódok egyes momentumaiban, illetve lehettem szimplán csak egy szerelmes kocka, egy féktelenül veszett mozgókép fanatikus.

Igazából már pusztán IU miatt is megéri megnézni, mert még mindig annyira tündéri… Mindkét szerep jól áll neki, elképesztően szép, a szemei valósággal megbabonáznak… És ő nála tényleg nem állhatott fent az, hogy csak a neve miatt kérték fel erre a szerepre. De egyébként persze egyik szereplőre sem igazán lehet panasz. Remek kis csapat lett összeválogatva.

Nem tudom ki és mit gondol… Lehet úgy is nézni, hogy ez egy átlagos történet, átlagos karakterekkel. Lehet ezért is izgalmas, átélhető. Azonban – mese nincs, különösen a mai világban – ez bizony egy ritka kis ékkő, igazi apró, de annál fontosabb és igazabb értékekkel.csak Kicsit szomorú, hogy ezt ezekben a modern időkben, meg mondjuk úgy az elmúlt évtizedekben egyre kisebb eséllyel élhetjük meg mi saját magunk.

De példának, mintának, szórakozásnak bizony tökéletes. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy új mérce is egyben. (Bármit is nézek meg ezután, a legtöbb a közelében nem lesz valószínűleg…) Így kell ezt csinálni!

Tényleg minden szinten szenzációs. A hátterek, a helyszínek, a díszletek, a snittek közötti apróbb, leheletfinom áttűnések, az adott kor apró jellegzetességeinek megjelenítése, pl. olyan parányi dolgokat belecsempészve, hogy kazettára zenét vettek fel, majd azt játszották le… Mind-mind rengeteget hozzátesznek az élményhez.

Közben pedig lehetetlenül szépen bemutatják, hogy mennyit is változott a világ. Most nem mutogatok újra és újra a felelősökre, illetve “áldozatokra”. (Van amikor a kettő ugyanaz…) Az biztos azonban, hogy nem lehet mindenért csak a rendszert vagy kollektíven a társadalom egészét felelőssé tenni…

Elkalandoztam. Ilyen ez… Hosszú órákig lehetne beszélni róla. Egy olyan piszok aranyos és mély dráma ez, amelyet veszett mód mosolyogva fogok újra elővenni. Majd szépen magam mellé ültetem a kis plüssfigurákat, aztán együtt gyönyörködünk ebben a telis-tele kincsesládákat megszégyenítően gazdag mozgóképben.

Úgy éreztem, hogy olykor akkurátus gonddal túlfeszít. Féltem kissé, hogy a képkockák egymásra szövődő, tornyosuló ívei nyomasztóan magas hullámokat vetnek majd bennem. Ki tudja?! Talán az elmémben rostokló parányi tenger menthetetlenül kibillen a helyéről! A légbuborékokkal lélegző tűzhányók meg életre kelnek, felfalnak, vagy csak maguk alá vetnek. Aztán csak ott voltam, néztem ki a fejemből, majd olykor konkrétan – a stáblista legvégéig – igazán magamhoz sem tértem…

Biztos vagyok benne, hogy a fentiek miatt egészen izgalmas lesz többször is nekiveselkedni. Amikor már nem az agyalás, nem a cselekmény, nem a fordulatok, esetleg maga az ismerkedés határol be, hanem csak a puszta utazás, a lubickolás, a legapróbb részletekre való apró odafigyelés, azaz a tiszta örömszerzés.

Kim Won-suk a végletek és a bársonyosan lágy átmenetek mestere. Hol síró, láncra vert kutyaként, hol meg doromboló kiscicaként szeretne bennünket látni.

A pontszámhoz kétség sem férhet. A többit meg rátok és a képzeletetekre bízom. Nézzétek – lehetőleg legálisan, támogatva a készítőket –, szeressétek, illetve ajánljátok másoknak is. És akkor lehet egy apró ecsetvonásnyival megint szebb holnapra ébredünk. Kár, hogy ez a sorozat is elveszik kicsit a tömeggyártás túlkínálatában, és hát azért is írtam róla, mert írni akartam. (Nem vagyok annyira bonyolult. 😅) Mert ha valami, hát akkor a When Life Gives You Tangerines bizony megérdemli. Itt akartam megünnepelni, megköszönni, valamiféle nyomot hagyni róla. Még ha ez szinte láthatatlan is.

10/10

2 hozzászólás

  1. Ezt nálunk is nagyon dícsérték az emberek, de sajnos én még nem jutottam el odáig, hogy nekikezdjek.

    Kicsit visszatart, hogy ezekről a realisztikus megközelítésű drámákról valahogy lepattanok, mint mondjuk a My Liberation Note-ról vagy az Our Bluesról. Pedig szeretni akarom ezeket!

  2. Hm… Jaja, láttam, látom, IMDb-n is 9.1, mindenhol nagyon szeretik. Nem is véletlen. Én mindig is inkább a realisztikusabb dolgokat kedveltem, mert átélhetőbb, könnyebben azonosulhatóbb. (Számomra persze.) De azt is megértem, ha valakinek ez valamiért nem adja, mert “unalmas”. (Vagy a fene tudja.)

    Egyeseknek már maga a párkapcsolati, családi téma is az lehet. Egyik kollégámnak 4 lánya van, kötve hiszem, hogy megnézne ilyeneket az eddigi beszélgetéseink alapján, ő onnan kikapcsolódáskor inkább “szabadulni” szeretne egy időre. 😅

    Neked jó ízlésed van, meg keresgélsz is, tapasztalatod is van, csak nem egy kezdő junkie vagy, aztán ezek szerint ezek valamiért mégsem jönnek be annyira, vagy nem rántanak úgy be.

    Engem inkább a hitelesség az ami megfog. Amit mondjuk egy fantasy, esetleg sci-fi ötlettel akarnak eladni, illetve azzal keretezni, ott sokszor sajnos teljesen félremegy a fókusz, és az ötlet alá rendelnek mindent és mindenkit, nem pedig a kémia, a karakterek árnyalt, finom jellemfejlődése, az írás maga a meghatározó elem.

    Persze vannak kivételek. Egy realisztikus anyagnál, ha nincs semmi kapaszkodó, egy kedves, érdekes, jól megírt karakter, akkor kb. nincs is semmi, jártam már így. 😅

    Egyébként ez neked lehet mégis jobban bejönne, mert ez a sorozat úgy realisztikus, hogy közben azért pörög is rendesen. Intenzív egy élmény. 😅

    Klassz, hogy írtál, mert 1-2 hónapja (végre!) sokkal többet sorozatozok, a napokban szerintem küldök egy levelet, valamit kérdezni, mesélni akarok, a véleményed kikérni. Pláne ezután, amit írtál. 😅

    Próbálom rövidebbet fogni. 😅

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük