Kategória Minisorozatok

Conversations with Friends [ Baráti beszélgetések ] – 2022

A Normal People-el Sally Rooney mozgóképen és nyomtatott formában is meglehetősen nagy sikereket tudhatott magáénak. Idén pedig a Hulu jóvoltából aztán bemutatásra került az egy évvel korábban publikált – 2017-es – regényéből készült sorozatos feldolgozás, a Baráti beszélgetések, amely nyugodtan kimondhatom, hogy minden várakozásomat felülmúlta.

De miért is voltam kevésbé lelkes, mint a Normális emberek esetében? Hát ennek egyszerű okai vannak; láttam a kritikák átlagát, az imdb pontszámokat… És hát bár a különbség – ha messze nem is megdöbbentő –, azért nem elhanyagolható a korábbi sorozat javára. Ha csak rajtam áll, akkor tuti hanyagolom is egy ideig, de szerencsére nem így alakult.

Érdemesnek tartom egyébként megjegyezni, hogy a két könyv között értékelések átlagát tekintve (3.84 vs 3.82 via goodreads) szinte semmi különbség nincs, szóval a sorozat megítélésének kérdésében az alapanyagra fogni – elviekben – nem lehet semmit. A benyomásom az elejétől kezdve az volt, hogy audiovizuálisan teljesen rendben van a sorozat. Értő, gondoskodó kezek ügyeltek a finom részletekre, és ilyen téren tényleg egy szavam sem lehet. Az első két epizódot lényegében ez vitte el a hátán, és húzta fel egy jó, erős 8-asra. Aztán ahogy apránként beindult a cselekmény, megismertük a karaktereket, nem is volt nagyon megállás a legvégéig. De hogy miről is szól ez a sorozat. Talán a hétköznapi modern világban való útkeresésről, az apróbb küzdelmekről, önmagunk és a boldogságunk esetleges megtalálásáról.

Sally Rooney ismét az emberi kapcsolatokat, a kommunikációt teszi központi témává, ezen belül pedig a barátság, a szerelem és a komplexebb (?) helyzetek bemutatásával tölti ki a fél órás epizódok játékidejét a rendező úr közreműködésével. Mivel semmilyen előolvasottságom nem volt sem a regényt, sem a sorozatot illetően, tényleg nem tudtam, hogy mire számíthatok. Szóval egészen nagy meglepetésként ért, hogy milyen kellemes érzelmi hullámvasút ez az egész. A négy fő karakter nagyon jól hozza amit kell, a párbeszédek egyszerűek, valójában gyakran szűkszavúan esetlegesek; ennek köszönhetően pedig egy kicsit sem éreztem benne azt, hogy meg akarták volna benne mondani (vagy fejteni) az élet nagy igazságait. A tempója viszonylag lassú, a képei pedig szépek és kimértek, mindezek mellett a vágásokkal sem kapkodnak, tényleg van idő elmerengeni a látottakon, hallottakon. Nem gondolnám, hogy ebből a sorozatból fognak idézgetni az emberek idővel, hiszen ahhoz sem a megítélése, sem a népszerűsége nem egyöntetűen pozitív irányba mutat, de nekem tetszett ez a fajta természetesség. Kiemelhetném még, hogy a készítők milyen remek munkát végeztek azt illetően, hogy a produkció – úgymond – jellegtelensége ellenére is ilyen remekül mutasson. Mindenki tud néhány olyan nagy rendezőt, akinek vannak bizonyos védjegyei, melyeket aztán előszeretettel alkalmaz alkotásaiban – jelentsen ez akár tartalmi, akár esztétikai vonatkozást. Pedig aztán ezek sokszor már nem úgy funkcionálnak, mint tették azt egykoron…

Szóval itt van nekünk a sorozatban két páros, akik összeismerkednek. Elkezdenek beszélgetni, aminek eredményeként kialakul egyfajta szimpátia bizonyos karakterek között, hogy aztán majd jöjjön, aminek jönnie kell…

De mitől is működik nálam annyira a sorozat? Talán leginkább attól, hogy nem fél az érzelmekkel játszani. Hogy nem fél önmaga lenni. Igen, el tudom képzelni, hogy valakit ez így nem érdekel, mert épp elég neki az az érzelmi csokor és impulzus mennyiség (minőség?) amelyet a szürke hétköznapok során megtapasztal élete során, és maximálisan megértem, ha valakinek ez túl szenvedős, és unalmas lenne. Viszont nekem meg a popcornból van egy ideje elegem, és ez a fajta sorozatos élmény olyan szinten totálisan telitalálat volt, hogy úgy volt művészi, hogy közben totálisan közérthető, szórakoztató és elgondolkoztató is volt. Nem merengett el az író és rendező által vélelmezett hatalmas igazságokon, nem vált mesterkéltté vagy öncélúvá. Pedig aztán elgondolkodtató amit látunk. Lehetett volna benne moralizálni a fiatalabb generációk szexualitásáról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, így a megélhetés nehézségeiről is, és akkor a mai világ technológiai fejlettségének bizonyos árnyoldalairól (vagy esetleges előnyeiről) még csak szót sem ejtettem…

A sorozat ilyen téren pedig hibátlan. Bizonyos dolgok – ma már – magától értetődőek. Lehet – visszafogott használat mellett is – többet mosolygunk a telefon képernyőjére meredve, mint a másik fizikai jelenlétében? A szexuális irányultság sem olyan téma, amit nagyon feszegetne a sorozat, pedig lehetősége lett volna éppen rá, de mint említettem, itt bizonyos dolgok csak megtörténnek, vannak; fogadd el őket. Nem ítélkezik senki és semmi felett, még érintőlegesen sem próbálja önnön értékrendszerét apránként belesulykolni az emberbe. Ez a könnyed megközelítés pedig rohadt jól áll a szériának.

A sorozatból egyébként 7 epizódot az a Lenny Abrahamson rendezett, aki a Normal People esetében 6 epizódot vezényelt le, de az ő keze munkáját dicséri többek közt az egy Oscar-díjjal jutalmazott Room (A szoba) című film is. Szóval nem mondhatnánk, hogy egy ismeretlen, kezdő vagy tehetségtelen úriemberre bízták volna a dolgokat. Ennek ellenére a megítélése a sajtóban visszafogottan megosztóra sikeredett. Bár a The Telegraph és a Time nem sajnálta a tökéletes minősítést, és az IndieWire is egy erős 83-as értékkel jutalmazta meg a készítőket, azért közben a The Guardian 60-as, valamint a The Washington Post és a The Boston Globe 40-es értékei már-már szinte lehangolóak. De ez most nem is arról szól, hogy ők mit gondolnak ugye a sorozatról, csak kis kiegészítésként megemlítettem.

Persze mindezek ellenére azért bele lehet kötni. A történetben a karakterek talán túl sokat foglalkoznak a magánéletükkel, pontosabban fogalmazva nem nagyon látni olyat, hogy mondjuk otthon valóban ki is kapcsolódnának (leszámítva néhány kitérőt, pl. az iszogatásokat vagy a nyaralást), amely azért valamilyen szinten ront a szememben a hitelességen. És bizony szerintem nem ártott volna, ha a kultúráról is többet értekeznek, pláne, hogy elvégre tulajdonképpen – nem is véletlenül – ebből élnek. Ha ezzel kicsit megfűszerezik az egészet, akár egy hibátlan sorozat is lehetett volna, így viszont nekem van egy kis hiányérzetem. A látottakból viszont ez semmit nem von le.

Én nagyon tudtam szorítani egyes karakterekért; azonosulási pontokat szerintem – a kor szellemét tekintve – nem csupán én fogok tudni találni. Érzelmes, olykor szinte feszült, remek hangulattal operáló sorozatról van szó, amely szerintem ér majd egy második megtekintést is még idén. Mert bizony – így a megtekintése után másfél héttel –, ezt a kis szösszenetet írva tudatosul leginkább bennem, hogy én ezt még jobban szeretem, mint ahogy akkor be mertem volna vallani – akár csak – önmagam számára is.

9.4/10

Dopesick – 2021

Öt epizód után simán azt hittem, hogy lazán az év sorozata lehet a Dopesick, de az egymás után érkező magas pontszámok ellenére azért végig éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Talán a lélek? Vagy pont én vagyok most túl nyúzott hozzá, hogy ne lássam meg benne azt, amiért máskor annyira odáig tudnék lenni?

Nehéz megfogalmazni, mit csináltam volna másképp a készítők helyében, mert az elvitathatatlan, hogy ez a Hulu-s sorozat profi, tényleg vérprofi cucc. De valahogy nekem túl steril az egész. Danny Strong mindenből akart egy kis szeletet mutatni, és ez persze ilyen formában még bőven az átlagon felüli eredménnyel ért fel végeredményben, de valamiért nem üt akkorát, nem olyan emlékezetes, stílusos, mint amilyen egyébként lehetett volna. Közben persze az sem ártana, ha leírnám, miről is szól a sorozat, ugye? Hát a történet Beth Macy könyvét dolgozza fel, amely a Dopesick: Dealers, Doctors, and the Drug Company that Addicted America címet viseli. Ezek után aztán már nem nagy meglepetés, hogy egy olyan gyógyszercég (Purdue Pharma) ténykedéseit veszik górcső alá, amely gátlástalan módon visszaélt szinte mindennel, amivel csak tudott. A “szándék” látszólag persze nemes volt. Hiszen az ilyen-olyan szintű, fizikai fájdalommal együtt élő emberek szenvedéseinek enyhítéséből profitálni önmagában még nem lenne bűn. Csak hát kérdéses, hogy milyen áron lesz hirtelen olyan sikeres egy fájdalomcsillapító? Hogyan trükköznek, kiket és hogyan vezetnek meg, milyen befolyásos emberek vannak a zsebükben, és egyébként is, összeomlik-e valaha ez a rendszer? És ha igen, akkor kiket ránt magával?

Aztán az sem éppen elhanyagolható részlete a történetnek, hogy kik azok, akik előremozdítják ezt a társadalmi jelentőségű ügyet. Nem csupán azt érdekfeszítő megfigyelni, hogyan építik fel a vádat, amellyel majd aztán talán apránként célba is érnek, hanem, hogy mindezek közben mennyi munkát is görgetnek maguk előtt, arról nem is beszélve, hogy ezen személyek milyen falakba ütköznek, és ezeken hogyan, milyen kockázatokat vállalva próbálnak meg felülkerekedni. Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen érdekfeszítő a cselekmény, pláne, hogy az időben is ide-oda ugrálunk, de ezt szerencsére egyáltalán nem gondoltam zavarónak, mert szinte óramű pontosságú az írás és a rendezés.

Említettem az elején ezt a “lelki” vonatkozást. Nos ezt azért nem úgy kell érteni, hogy nem lenne bizonyos szintű érzelmi töltet a sorozatban, és még csak azt sem mondhatom, hogy a sorozat csupán egy modern kori Dávid és Góliát harcot járna körül, hiszen nem egy karakter és család kínkeserves küzdelme is számtalanszor a látókörünk középpontjába helyeződik. A gond inkább kicsit azzal van, hogy ezen küzdelmek nem elég letaglózóak, nem elég személyesek. A karakterekkel nem tudunk kellőképpen azonosulni, mert ugye mindig elég hamar jön is a vágás, ahol aztán máris elegánsan öltözött emberek diskurzusait követhetjük figyelemmel. Nem foglalkoztak eleget bizonyos karakterek magánéletével, aztán emiatt a minisorozat nem tudott kiszakadni a túl dokumentarista vonalból. Nyilvánvaló, hogy ez még mindig jobb, mint mondjuk a Breaking Bad megoldása, ahol ezzel nem nagyon problémáztak; mintha nem is léteznének, csak úgy lesöpörték az asztalról az egészet, hogy aztán szimplán az éremnek csupán az egyik oldalát mutassák meg. Az izgalmasabbat és szórakoztatóbbat.

Szóval igen, vannak előnyei és hátrányai is egy ilyen rövid, mindössze 8 epizódos etapnak. Szerintem lazán elbírt volna ez a sztori még legalább négy részt, de akár egy komplett évadnyit is. Nem így döntöttek. Nyilván a könyvet még nem olvastam, így nem tudom mennyire pontosan lettek átültetve az ott leírtak erre a mozgóképre, de legyen az a vége, hogy van egy kis hiányérzetem. Pedig aztán – még így is – magával tudja rántani a Dopesick a nézőjét. A legfontosabb azonban talán az, hogy valahol felemelő is tud lenni a dolgok mikéntje; eszméletlen jó látni ugyanis, hogy vannak akik valóban kérlelhetetlenül küzdenek embertársaikért és az igazságért. És ez, ebben a modern világban több mint egyszerűen csak szükséges üzenet. Bár nem ez lesz a legnépszerűbb sorozat az utóbbi évekből, de hogy az egyik legfontosabb, abban egészen biztos vagyok.

9/10

Maid [ Egy szobalány vallomása ] – 2021

John Wells sorozata az idei szezon egyik nagy meglepetése, na persze nem azért mert jó sikerült, hiszen az úr olyan sorozatoknál működött közre rendezőként és/vagy íróként mint a Shameless, Animal Kingdom, Vészhelyzet vagy éppen a Southland. A jogos kritikai és közönségsiker mellett azonban még így sem várhatta senki, hogy ilyen szép számokat produkáljon a sorozat. Ha a várakozások beigazolódnak, akkor 67 millió felhasználói account alatt indították el a sorozat pilot részét. Ami azért döbbenetes valahol, mert ez nem egy nagyköltségvetésű vagy önmagában nagy hype-ot kapó sorozat, hiszen már a téma maga is, hát hogyan is mondjam; meglehetősen visszafogott választás. Egy tapasztalt úr sorozatáról van szó tehát, melyben egy fiatal szobalány történetét követhetjük figyelemmel. Egy olyan utazás részesei lehetünk, amelynek megtekintése során kétségtelenné válik majd mindenkiben, hogy mennyire profin összerakott munkáról is van itt szó.. A képek, a hangulat, a zenék, a casting maga, az írásról és rendezésről nem beszélve.

Ha röviden ki kellene fejteni, hogy mi tőről fakadt is ez valójában, akkor leginkább egyfajta családcentrikus, egzisztenciális drámáról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben szükséges “egy konfliktus”, ami lényegében az egész történet gerincét alkotja. Ennek ellenére a sorozat nem ragad le egy kiemelt probléma taglalásánál, rengeteg dologra, karakterre hatással vannak bizonyos döntések, és részben ez is teszi olyan hitelessé azt.  

Mondhatnánk, hogy oké-oké, hitelesség ide vagy oda, mindezek mellett még mindig kissé értetlenkedve állhatunk azon tény előtt, hogy ilyen felfokozott az érdeklődés a sorozat iránt. Habár már említettem, hogy mennyire jó a casting, úgy érzem nem lehet eléggé dicsérni a színészeket, mert tényleg mindenki csúcsformában van, a főszereplő hölgy, Margaret Qualley például maga a bájos kisangyal ebben a darabban, akinek ha vannak is hibái, ki nem tudna egy ilyen anyukával könnyedén azonosulni, ki nem szeretne egy ennyire szerető édesanyát maga mellett tudni? Szerintem egy ilyen kedves arc, egy ilyen főszereplő már önnön valójában is rengeteget hozzá tud tenni egy sorozat népszerűségéhez; bátran állítom, hogy jobbat tényleg nem is választhattak volna.

Térjünk azonban vissza a cselekmény vázlatosabb, vagy inkább felsorolásszerű ismertetéséhez; mint említettem, tényleg van itt minden, ami adná is magát a valóságban; korán bevállalt gyerek, nem teljesen oké párkapcsolat, bántalmazás, elcseszett családi háttér, nélkülözés, kiútkeresés, aztán a szociális háló gyengesége és hiánya is felvetődik, miközben – kissé indirekt módon valahol – áthatja az egészet a “felső tízezer, az elit” és a rendszer alapvető kritikája is.

A sorozat egyik nagy erénye, hogy nem megy át szélsőségekbe; nem válik öncélúan sokkolóvá, nem hajszolják a nézőt – erősebb vagy gyengébb cliffhangerekkel – az újabb és újabb részek felé. További, szinte elvitathatatlan érdeme az alkotóknak, hogy a didaktikusság nem nagyon jellemzője az írásnak. Valóban nem célja ítélkezni senki és semmi felett; majd szépen a nézők, azaz mi levonjuk a megfelelő következtetéseket, és pálcát törünk azok felett akik erre rászolgáltak. Ezen sorsa érdemes karakterekből ellenben elég kevés van, mert a legtöbben kellőképpen árnyaltak, nincsenek igazán jó és rossz figurák, és hát nem is kell részleteznem szerintem, hogy ez milyen jót is tesz ennek a minisorozatnak.

Nagyon szerettem ezt az évadot. Ha kell, akkor lehangoló, rosszabb esetben feszült pillanatokkal tarkított, ha kell akkor megmosolyogtató, szívet melengető jelenetekkel próbál bennünket szinten tartani, szóval egy igazi kis érzelmi hullámvasútról beszélhetünk, amelyben a problémák és a megoldások sem mindig úgy és onnan érkeznek, ahonnan az ember várná őket. Én pedig – mindezek után – roppant hálás vagyok ezért a sorozatért, nagy valószínűség szerint az idei toplistámon is előkelő helyen fog szerepelni.

KultNapló – 2021

Végre létrehoztam az alábbi kis naplót, ahol mindent is vezetek majd. Itt láthatjátok mit fogyasztottam – láttam vagy olvastam – éppen. A legfrissebb élmények vannak legfelül. Sorozatoknál az évszám nem az évad, hanem az első etap TV-s vagy streaminges premier idejére vonatkozik. Ha írtam valamelyikről, akkor a linkre kattintva el tudjátok olvasni, hogy mit is gondoltam az adott alkotásról. 8.0-tól felfelé külön színekkel jelölöm a produktumokat.

2021-ben 24 évadot néztem végig, ebből 8 volt minisorozat. Pont 100 filmet láttam idén, ebbe az újranézéseket természetesen nem számoltam bele. Ezen 100 alkotásból 4 tétel volt rövidfilm.

Igazából mindenből lehetett volna több, de ez nem lett egy igazán jó év, és hát néha játszottam és szimulátoroztam is. Nem is olyan keveset. Jövőre nincsen kimondottan tervem, maximum annyi, hogy ezen számokat felül szeretném múlni jövőre. Reméljük a legjobbakat.

Képregény

Craig Thompson:  Takarók – 9.3/10


Regények

J.D. Barker: Szíve helyén sötétség – 9.2/10
Jack Ketchum: A szomszéd lány – 10/10
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés – 10/10


Sorozatok

Ray Donovan – 2013 – S01 – 8.4/10
Maid – 2021 – minisorozat – 9.3/10
Baron Noir 2016 – S01 – 8.4/10
The Marvelous Mrs. Maisel – 2017 – S03 – 7.1/10
Animal Kingdom – S01 – 8.2/10
StartUp – 2016 – S03 – 8.3/10
Feel Good – 2020 – S02 – 7.1/10
The Marvelous Mrs. Maisel – 2017 – S02 – 9.6/10
Battlestar Galactica – 2004 – S01 – 6.6/10
Lonesome Dove – 1989 – minisorozat – 9.5/10
The Underground Railroad – 2021 – minisorozat – 9.7/10
Mare of Easttown – 2021 – minisorozat – 9.5/10
Little Fires Everywhere – 2020 – minisorozat – 8.5/10
Bosch – 2015 – S03 – 7.8/10
StartUp – 2016 – S02 – 8.4/10
StartUp – 2016 – S01 – 8.5/10
The Last Dance – 2020 – minisorozat – 9.6/10
Deadwind – 2018 – S02 – 7.1/10
Informer – 2018 – minisorozat – 9/10
I Know This Much Is True – 2020 – 7.8/10
Caliphate – 2020 – minisorozat – 8.8/10
Deadwind – 2018 – S01 – 8.1/10
The Crown – 2016 – S04 – 9.4/10
Borgen – 2010 – S03 – 8.6/10


Filmek

The Monster – 2016 – 7/10
The Power of the Dog – 2021 – 8/10
Don’t Look Up – 2021 – 5/10
What We Do in the Shadows – 2014 – 7/10
The Last Duel – 2021 – 7/10
Ginger Snaps – 2000 – 7/10
Alone in the Wilderness – 2004 – 5/10
Homicide – 1991 – 7/10
Graduation – 2016 – 7/10
The World’s End – 2013 – 6/10
Night Moves – 2014 – 8/10
The Name of the Rose – 1986 – 6/10
Certain Women – 2016 – 8.2/10
Judas and the Black Messiah – 2021 – 8/10
Wendy and Lucy – 2008 – 8/10
The Maltese Falcon – 1941 – 4/10
Meek’s Cutoff – 2010 – 10/10
16 Blocks – 2006 – 7/10
Lone Star – 1996 – 7/10
Oslo, August 31st – 2011 – 7/10
The Chaser – 2008 – 10/10 újranézés (harmadszor)
The Big Sick – 2017 – 9.6/10 újranézés (ötödször)
The Killing of Two Lovers – 2020 – 8.6/10
Help – 2021 – 6/10
Cold War – 2018 – 7.2/10
One Night in Miami… – 2020 – 9.2/10
Coyote – 2017 – 7/10
Carlito’s Way – 1993 – 8.4/10 – újranézés (másodszor)
Broken – 2012 – 7/10
I Lost My Body – 2019 – 9.2/10
Inside Llewyn Davis – 2013 – 9.5/10 újranézés (másodszor)
Rams – 2015 – 7.9/10
The Big Sick – 2017 – 9.6/10 újranézés (negyedszer)
Wild Roots – 2021 – 10/10
No Time to Die – 2021 – 9/10
Chuchotage – 2018 – rövidfilm – 6/10
Last Call – 2018 – rövidfilm – 8/10
Rossz színész – 2018 – rövidfilm – 8/10
My Guide – 2013 – rövidfilm – 7/10
Skyfall – 2012 – 6/10
Custody – 2018 – 7/10
The Green Knight – 2021 – 6.4/10
Malignant – 2021 – 5/10
Babyteeth – 2019 – 8.3/10
Beckett – 2021 – 3/10
Pig – 2021 – 4/10
Flickering Lights – 2000 – 5/10
The Big Sick – 2017 – 9.6/10 – újranézés (harmadszor)
The Right Stuff – 1983 – 7.4/10
Sound of Metal – 2019 – 9.3/10
A Quiet Place Part II – 2020 – 5.6/10
Biutiful – 2010 – 8.2/10
The Best of Youth – 2003 – 9.6/10
The Rundown – 2003 – 2/10
No Mercy – 2010 – 2/10
Minari – 2020 – 7/10
Take This Waltz – 2011 – 8/10
Riders of Justice – 2020 – 6.5/10
The Vast of Night – 2020 – 6/10
Revenge – 2017 – 7/10
The Yellow Sea – 2010 – 7/10
Seaspiracy – 2021 – 7/10
Weekend at Bernie’s – 1989 – 5/10
Nomadland – 2021 – 7/10
Columbus – 2017 – 8/10
Treasure Planet – 2012 – 3/10
The Father – 2020 – 5/10
King Kong – 2005 – 3/10
Ruby Sparks – 2012 – 7/10
The Kid Detective – 2020 – 7/10
Eagle Eye – 2008 – 6/10
Ain’t Them Bodies Saints – 2013 – 9/10
Fury – 2014 – 6/10
Sherpa – 2015 – 6/10
The Diary of a Teenage Girl – 2015 – 7/10
Battle Royale – 2000 – 5/10
Another Earth – 2011 – 7/10
The Constant Gardener – 2005 – 6/10
Louder Than Bombs – 2015 – 8/10
Spies Like Us – 1985 – 5/10
The Farewell – 2019 – 6/10
Monos – 2019 – 7/10
A Very Long Engagement – 2004 – 5/10
Encounters at the End of the World – 2007 – 7/10
These Final Hours – 2014 – 7/10
After You – 2003 – 7/10
Sorry We Missed You – 2019 – 9/10
Weathering with You – 2019 – 6/10
Corpus Christi – 2019 – 7/10
A Simple Plan – 1998 – 7/10
The Dig – 2021 – 6/10
A War – 2015 – 9/10
Summer of ’42 – 1971 – 8/10
Crimson Tide – 1995 – 7/10
Promising Young Woman – 2020 – 8/10
Alita: Battle Angel – 2019 – 7/10
Richard Jewell – 2019 – 7/10
The Call – 2013 – 6/10
Stargate – 1994 – 6/10
Booksmart – 2019 – 7/10
Resolution – 2012 – 6/10
The Hunt – 2020 – 7/10
The Peanut Butter Falcon – 2019 – 7/10
Vanishing Point – 1971 – 6/10
The Shape of Water – 2017 – 7/10
Another Round – 2020 – 7/10

Sorozatok, amelyeket idén bepróbáltam

Eltelt az év fele, júniusban meg már nem kezdek el új sorozatot, szóval lássuk, hogy milyen darabokkal is ismerkedtem eddig 2021-ben. Pontszám szerint, csökkenő sorrendben. Az alábbi értékelések csak a pilot epizódra vonatkoznak. A vastaggal jelöltekből az első évadot befejeztem. Idén, az év második felében szerintem nem sokkal fog gyarapodni ez a lista; pótlásokat tervezek, meg a szinten tartással sem szeretnék megcsúszni, és hát egyébként is olvasgatni tervezek majd inkább.

  1. Lonesome Dove – 9/10
  2. The Underground Railroad – 9/10
  3. The Last Dance – 9/10
  4. Mare of Easttown – 8/10
  5. Patria – 8/10
  6. Caliphate – 8/10
  7. Deadwind – 8/10
  8. Little Fires Everywhere – 8/10
  9. Battlestar Galactica (mini 03′) – 8/10
  10. The Mosquito Coast – 8/10
  11. Primal – 8/10
  12. Startup – 7/10
  13. Informer – 7/10
  14. I Know This Much is True – 7/10
  15. Battlestar Galactica (’04) – 7/10
  16. Itaewon Class – 7/10
  17. We Are Who We Are – 7/10
  18. Mrs. America – 7/10
  19. For All Mankind – 7/10
  20. Debris – 7/10
  21. Egynyári kaland – 6/10
  22. Tales From The Loop – 6/10
  23. Hanna (’19) – 6/10
  24. To the Lake – 5/10
  25. Sky Rojo – 5/10
  26. Invincible – 5/10
  27. The Wilds – 5/10
  28. Angie Tribeca – 3/10

Lonesome Dove [ Texasi krónikák: Lonesome Dove ] – 1989

Az ilyen eléggé “ismeretlen” kincsekért éri meg néha rászánni az időt a neten a keresésre. Egyébként is kicsit belefásultam a próbálkozásokba, hogy az aktuálisan nagy népszerűségnek örvendő sorozatokból szinten tudjak maradni – még ha csak bepróbálás szintjén is –, hát most kicsit hozzáállást váltok, mindezek mellett meg ugye újra elkezdtem olvasgatni is. Mint említettem, megpróbálom a régebbi – részben az iszonyatos tartalom dömpingnek köszönhetően – mára már szinte feledésbe merült gyöngyszemeket felkutatni, amelyek anno – részben a koromból adódóan is – kimaradhattak.

Aztán ezek után itt is az egyik első, címben említett telitalálat, mely iszonyat kellemes meglepetés volt annak ellenére is, hogy tudtam, mennyire sokan is szerették régen. Igen, már az első részt is imádtam. Bár már a plakátokról is ordít, de ez egy amerikai eposzi kaland western minisorozat, amelyet Simon Wincer rendezett. Az alapanyaga pedig Larry McMurtry 1985-ös azonos című regénye, mely nem szimplán csak bestseller volt, hanem 1986-ban összejött neki az, hogy a továbbiakban már Pulitzer-díjas írásként tartsák számon. Szóval minden adott volt egy jó TV sorozathoz. Hogy hogyan sikerült?

Hát ha a wikipedia nem hazudik, 26 millió nézője volt a sorozatnak, amely akkoriban szokatlanul magas szám volt egy westernt illetően, hiszen azt a legtöbb ember akkora már halottnak tekintette. A történet végeztével szinte mindenki elismerésekkel illette, a 1989-90-es évek televíziózását nem csupán felpezsdítette, hanem talán valamilyen szinten forradalmasította is. Nem csak a közönség, de a kritikusok között is nagyon népszerű darab volt; az 1989-es Emmy-díjkiosztón aztán a döbbenetes 18 jelölésből hét győzelemig jutott, Simon Wincer pl. a legjobb rendezésért vihette haza a trófeát, de a Lonesome Dove nyert még két Golden Glob díjat is; az egyiket a legjobb minisorozat, a másikat pedig a legjobb színész (Robert Duvall) kategóriájában.

Tudom, eddig igazából semmit nem mondtam arról, hogy nekem mégis mennyire jött be, mármint pár jelzőt leszámítva, de mivel ugye nem szeretek spoilerezni, hát kicsit gondoltam írok a fentebbiekről is. Szóval az első rész itt is meglehetősen alapozós és lassú, de hát ez western, ezen meg sem lehet lepődni, ami viszont engem elvarázsolt, az az autentikus világ, a táj, a díszletek, ennek a kis városnak a bája, és hát a karakterek közti kémia is magával ragadó volt, egyik jobban tetszett, mint a másik, de Gus már önmagában is szenzációs volt.

Mondtam már, hogy milyen színészek is szerepeltek a sorozatban? Állakat alátámasztani: négy Oscar-díjas színészt tudhatott magáénak a széria: Robert Duvall-t, Tommy Lee Jones-t, Chris Cooper-t és Anjelica Huston-t, de itt volt még mellettük többek közt Danny Glover és Steve Buscemi is. Parádés. Ilyen még ma sem sok van, amikor pedig premiert, premier követ. Persze ettől még tény, hogy a négy Oscar-díjasból kettő csupán a minisorozat után szerezte meg a hőn áhított díjat.

Az első rész címe; “Az indulás”. Ennyivel akár le is tudhatnám miről szól az első rész, de mint már írtam, sziporkáznak a karakterek; egyszerűen feelgood nézni, ahogy tesznek-vesznek, kommunikálnak és egy idő után azon kapod majd magad, hogy szinte már te is várod azt a bizonyos napot. A sorozaton egyébként néha azért meglátszik az idő vasfoga, az effektek bizonyos szempontból eléggé illúziórombolóak tudnak lenni (pl. egy viharnál), de ettől független panaszra nem sok okunk lehet; rengeteg a jószág, hitelesnek hat az egész utazás, arról már nem is beszélve, hogy a tájak is csodálatosak, az időjárás kegyetlen mivolta pedig szinte fogcsikorgatásra készteti az embert.

Nem nagyon csépelném a szót a továbbiakban, remek sorozattal van dolgunk, nagy figurákkal, olyanokkal, amelyeket az ember nem könnyen felejt majd (már ha egyáltalán), miközben a sztori is kellően érdekes, valamint több szálon is fut. Bár van néhány szereplő, akik csupán tölteléknek érződnek, de hát egy négy epizódos miniszériában lehet sem idő, sem szükség nem lett volna többre bizonyos karakterekből – nem kizárt, hogy valamilyen aspektusból az többet ártott, mint használt volna. Kalandos, olykor romantikus kis dráma ez, amely azonban meglehetősen kegyetlen is tud lenni a szereplőivel, de hát az egy ilyen világ volt, és amúgy mit is tagadjam; roppant mód örülök, hogy ennek az utazásnak, még ha csak ilyen távolról is, de részese lehettem. És akkor a zenéről még nem is beszéltem…

The Underground Railroad [ A föld alatti vasút ] – 2021

Kevés sorozat van egy évben, amely megtekintése után rögtön közléskényszerem támad, de ez ilyen. Mert ez valami borzasztóan erős volt. Nem is nagyon tudom hol kezdjem… Szóval legyen akkor itt az elején egy felütés? Igen, akármennyire is furcsán, groteszkül hangzik, de én és sokan mások egy ehhez hasonló Terminator filmre vágyunk – már mióta… Elhiszem, hogy sokan megrökönyödnek a példán, meg hát igen, hogy jön ez ide, meg miért is írom ezt, de maradjunk annyiban, hogy ennél nagyobb elismerést sorozat nem is nagyon kaphatna részemről.

Mert számomra vitathatatlan, milyen iszonyat mennyiségű munka lehetett ebben a sorozatban. De maradjunk még a fenti példánál. Igen, bátran állítom, hogy ehhez hasonlóan precíz, alázatos és valahol mégis progresszív munkával lehet bizony ilyen zord, igazságtalan és reménytelen világot teremteni. Oké-oké, itt a készítőnek “könnyű” dolga volt, volt egy könyves alapanyag, meg a történelem maga, amelyből építkezhetett, miközben nem is kellett megfelelnie a minden téren magasra srófolt elvárásoknak, mint akár a Cameron után érkezőknek. Néhány lassabb, drámaibb képi megoldás, ezzel a mondjuk ki; lazán horrorisztikus háttérzenével bizony nekem egyből eszembe juttatta kedvenc Cameron filmjeimet.

Akik azt hiszik, hogy ez az egész téma egy eleve velejéig lerágott csont, hiszen mégis mi újat lehetne mondani ebben a témában, azoknak azért elmondanám, hogy ez majdnem minden más műfajra is igaz lehetne. Engem valahol ez a “mennyire eredeti dolog”, “mennyire eredeti téma” annyira ma már nem érdekel. Ellenben a hatásosság, az, hogy mi marad meg belőle, az már annál inkább. Barry Jenkins pedig, aki az összes epizódot is rendezte, piszok mód hatásos évadot tett le elénk. Nekem az is tetszett, hogy az epizódok hosszait ennyire változatosra lőtték be. Egy könyvnél sem minden fejezet hasonló hosszú, teljesen jogos felvetés, hogy egy sorozatnál miért legyen minden rész 45-55 perces, amikor valamire pont elég lehet akár csak 37 vagy 17 perc is.

Szóval a rabszolgaság. Igen, biztos mindenkinek a könyökén jön már ki, hogy milyen témákat lehetne felhozni, miről is szólhat egy hasonló produktum, de mondom; a körítés, a karakterek, a feszültség, az egész milyensége a nem mindegy. Sok újat nem mutat a sorozat, mégis elborzaszt. Meg kell még jegyeznem, hogy az első rész után nem voltam benne biztos, hogy milyen mértékben lesz ez rabszolgaság trauma pornó, de szerencsére meglehetősen visszafogottak maradtak a készítők, véleményem szerint öncélú erőszakot nem nagyon alkalmaztak a készítők.

Amiről még feltétlen szólni szerettem volna, és szerintem meg is mutatom, azok a képek. Iszonyat szépek. Ilyen szinten tudatos, szép beállításokat, a környezethez passzoló ruhákat; ilyen remek harmóniát rég láttam. Igen, nézzétek meg az első, meg az utolsó képet. Bámulatos a kompozíció és a színekkel való játék. Nagyon adja magát persze a dolog, de mégis kevés helyen lehet ilyen, magáért beszélő kivitelezéssel találkozni. Lehet, hogy kicsit mű, és bizony lehet, hogy Barry Jenkins elveszett néha saját maga által diktált, egyébként zseniális beállításokban, mert bizony van néhány jelenet, amely talán kicsit hosszabb a kelleténél, miközben talán még sem az… Mert hát ugye ezek a hosszan kitartott képek gyönyörűek, ilyenkor végre van egy kis időnk feldolgozni a látottakat, jobban alá tudunk merülni a valóságnak, van időnk még inkább azonosulni a karakterekkel, azok helyzetével. Persze belátom, hogy ez lehet valakinek sok lesz, de aki kellően nyitott ilyen téren, azt biztos vagyok benne, hogy csalódás nem fogja érni. A cselekményről egyébiránt direkt nem írok semmit, spoiler mentesen nem is nagyon tudnám úgy megfogalmazni, hogy az eléggé érdekes legyen, mindenesetre a T2 nem véletlen jutott többször is eszembe a film nézése során…

Visszagondolva az egész évadra… durva, nagyon durva élmény volt. Nem véletlen, hogy a kritikusok körberajongták, metán szép kis 92%-on állt be az átlag, jómagam pedig már most remélem, hogy – a következő egy évben – meg is nyer majd mindent.