Kategória Könyvek

K. A. Tucker – The Simple Wild – Az egyszerű vadon

Ha már annyira elcsúszok mostanság néhány dologgal, gondoltam pótolom közben egy hiányosságom. Csak pár könyvet olvastam sajnos eddig idén – de legalább szerencsésen jártam mindegyikkel, hiszen egytől-egyik tetszettek. Ezek közül is kiemelkedik viszont K. A. Tucker könyvsorozatának első része, amely valamilyen szinten az egyik legrizikósabb próbálkozásom is volt már jó ideje.

Miért rizikós, ha már így szóba hoztam? Hát mert műfajilag romantikus regényként van a legtöbb helyen besorolva, aztán erre még rájön az, hogy new adult is. Az az egy-két férfi olvasó, aki erre tévedt, látom, hogy fejvesztve menekül, pedig hát lehet korai lenne az még… Szóval miért is akartam ezt elolvasni már meglehetősen régóta? Eléggé összetett okok vezettek oda, hogy a könyvjelzőim közé is külön kimentettem K. A. Tucker írását, nem pedig csak a több száz kívánságlistás egyéb regény mellé beékeltem valahova. Tavaly, illetve leginkább idén úgy alakult (bár már egy ideje tart ez a fajta “éhségem”), hogy rákaptam a romantikusabb dolgokra. Mindig is szerettem ezt a műfajt, nem egy nagy all-time kedvenc filmem (Mielőtt-trilógia, The Worst Person in the World, The Big Sick, stb…) is ebben a kategóriában villantott maradandót. És hát tetszett a borító is. Az meg aztán különösen megfogott, hogy a történet egy része Alaszkában játszódik. Mindezek mellett nem elhanyagolható az tény sem, hogy az olvasók mindenütt nagyon lelkesen értékelgették a szerző regényét. Hát gondoltam akkor; próba szerencse. Reméltem, hogy tetszeni fog, mert szerettem volna odaadni valakinek ezt a regényt, szóval ha innen nézzük, akkor azért nem semmi elvárásoknak kellett megfelelnie ennek a majd 500 oldalas történetnek. Hogy sikerült, az már az első bekezdésben is nyilvánvalóvá válhatott mindenkinek. De hogy mennyire és miért…

Úgy, hogy semmit, de tényleg semmit ne spoilerezzek el a történetből, össze kell szednem a gondolataimat… Még nyár közepén olvastam egyébként, de az emléke még most is elevenen bennem él. Pedig aztán ha valamit, hát ezt abszolút nem szabad evidensnek venni. Mivel romantikus történetről van szó, ezért nagy titkot nem árulok el azzal, hogy leírom: egy nő és egy féri viszonyának alakulása van a középpontban. Eddig semmi izgalmas nincs ebben ugye, de Az egyszerű vadon titka pont a részletekben rejlik. A kereten, a családtagokon, a mellékszereplőkön, a dinamikán, meg persze magán az írás minőségén is. És hát ilyen szinten tényleg telitalálat a regény.

Nem mondanám azt, hogy katartikus élménnyel gazdagodtam az olvasás során, de ettől még bőven lehet valami istentelenül jó. És ez a regény tényleg piszok jó lett. Az elején már önmagában az is zseniális, ahogyan megágyaznak a fő történet szálnak, és innentől kezdve el is szálhatott volna szinte minden kétségem a továbbiakat illetően. De hogy mégis – legalább nagyvonalakban –, miről szól ez az egész? Hát most jönne az a rész, amikor “előveszem a facebookot” és kikeresem nektek az összes valamire való, nagyon menő bölcsességet, aztán beillesztem ide suttyomban. Na jó, azért csak nem… Szóval… Nem csupán a félelemről, a bátorságról, az áldozatok meghozataláról, a szeretet egyfajta elnyűhetetlenségéről mesélnek benne, hanem maguknak a kapcsolatoknak a bonyolultságáról is. Az élet önmagában is tud rohadt nagy szívás lenni, és ezen olykor még mi is csak rontani tudunk. De talán soha nincs semmi veszve. Hiszen minden egyes nappal okosabbak, értebbek és tapasztaltabbak vagyunk, de ha ez még nem is lenne így; a lehetőség mindig ott van előttünk a fejlődésre. Arra, hogy kilépjünk a saját komfortzónánkból, és végre merjünk nagyot álmodni. Garancia persze soha nincs semmire, de hát ez a fajta játék már csak ilyen. Ez a szép benne nem?!

Tényleg nagyon kedveltem, hogy nem csupán szimplán olvasmányos, hanem kimondottan könnyed, és szórakoztató írást tarthattam a kezeimben. Eget rengető meglepetésekre azért senki ne számítson, de engem bizony ez a kifinomult, részletekben gazdag, és roppant következetesen elmesélt hétköznapi cselekmény magával ragadott. Imádtam, hogy olyan az egész, mint az élet. Olykor vicces, olykor bicskanyitogató, néha meg szimplán csak szomorú. Nincsenek benne kimondottan jó vagy rossz karakterek. Mindenki teszi benne a dolgát és éli az életét, úgy, ahogy azt megszokta. Aztán ugye történik valami a regény elején, amelyre valamit Calla-nak, a 26 éves fiatal hölgynek lépnie kell…

Az egyszerű vadon szépsége abban rejlik, hogy akkor is nagyszerű, sőt, talán még jobb regény benyomását kelti, ha lehámozzuk róla az összes, – de tényleg az összes – romantikus kis körítést. Nem mintha olyan sok lenne benne belőle, de ez így is van jól. Nincsenek benne öncélú, túlszexualizált oldalak és jelenetek; nem kell azt éreznie a férfi olvasóknak a lapozgatás alatt, hogy bizonyos pillanatai úgymond – a női olvasónak szánt – valamiféle softcore anyagként manifesztálódik. Minden benne van, de csak mértékkel, jókor és jó helyen.

Kiemeltem már kicsit, hogy – egyes rétegeiben – az újrakezdésről szól a regény. De messze nem csak erről. Önmagunk felfedezése, megtalálása legalább akkora hangsúlyt kap benne, mint a család és a kapcsolatok ápolása, valamint bizonyos értékek fontossága és jelentősége. Beszélni és írni persze rohadt könnyű ilyen dolgokról. Mert mindenki tudja, hogy mindeközben “helyesen” cselekedni – és élni bizonyos lehetőségekkel –, nem mindig olyan egyszerű – még ha olykor annak is tűnik.

Hogy kinek ajánlanám ezt a regényt? Kivétel nélkül mindenkinek. Egy bájos, szívhez szóló kis történet ez, amely lehet ugyan, hogy valakinek túl csajos lesz, de én kimondottan értékeltem, hogy beleláthattam egy fiatal hölgy minden apró gondolatába. Üdítő élmény volt. És akkor még nem is említettem, hogy a lezárás is úgy volt tökéletes, ahogy volt.

A második kötetben igazából ötletem sincs mi lesz – direkt nem is olvasok utána. De tuti megveszem azonnal, mert nagyon érdekel, hogy merre nyitnak és mit mesélnek még el nekünk. A Wild at Heart – Vad szívvel [ Az egyszerű vadon 2. ] a könyvmolyképzőn már előkészületben van. Talán hamarosan meg is kapjuk majd. Én biztos ott leszek.

9.1/10

Heat 2 – Michael Mann, Meg Gardiner – 2022 – borító, értékelések és még néhány dolog

Augusztus 9-én jelent meg a négyszer is Oscar-jelöléssel díjazott és immáron 79 éves rendező úr, valamint a szintén tapasztalt, és mostanság elég jó értékelésekkel futó regények szerzőjének, a 65 éves Meg Gardiner kettősének közös regénye; a Heat 2.

Nekem a HEAT mind a mai napig a legnagyobb kedvencem (most mondhatjuk, hogy a The Worst Person in the World mellett, után), és ez mindig is így volt. Abban a filmben minden benne van, amiért a mozgóképeket szeretni lehet, dráma, igazi karakterek, mélység, látvány, hangulat, a fényképezés zseniális, a zenék iszonyat eltaláltak, a színészekről meg ne is beszéljek. A Heat egy olyan nagybetűs akciófilm, amely drámaiságával önmagában is a legnagyobbak közé emelkedhetett volna, de így, ilyen csomagban nem csoda, hogy még mindig vastagon hivatkozási alap tud lenni.

Kevés film volt amelynek régen valóban megnéztem a dvd-s duplalemezes extáit. A Szemtől szemben pedig ilyen volt. Szóval ha valaki, hát én nagyon vártam, hogy mi sül ki ebből az egész második részből. Persze önmagában meglehetősen szkeptikus voltam; Michael Mann már túlvan a fénykorán, Meg Gardiner meg igazából sosem gurított akkorát. Jelzésértékkel bírhat, hogy tőle még nem jelent meg itthon semmi. De persze mint már fentebb említettem, a goodreads átlagokat nézve bíztató, hogy az utolsó három regénye (Az UNSUB sorozatának tagjai) így állnak pontszám ügyileg: 4.06; 4.15 és 4.16.

De vajon mennyire lehet ez sikeres? A trailer, teaser bíztató volt, mit bíztató, most is újranéztem ahogy rákerestem youtube-on, hát én kész vagyok tőle, azok a fények, ez a szomorú háttérzene (Moby: God Moving Over The Face of the Waters), nem is tudom, teljesen kész vagyok tőle – tudom, mondtam már –, de tényleg ide vele, most kérem azonnal, és közben arra gondolok, hogy nem tudom mikor lesz végre ismét egy olyan akciófilm, amely érzelmileg is nagyon megdolgoz, nem pedig csak úgy azt mondom rá jó esetben, hogy ez igen, klassz volt… Hátha majd most…

A Heat 2 nagyon jó úton jár eddig, mert hát már maga az ötlet is, hogy egyszerre előzmény és folytatás is, eléggé izgalmassá teszi. Mindezektől eltekintve azért voltak félelmeim, de igazából egyre optimistább vagyok. És örülök. Miért? Ezért:

Mint láthatjátok elég jól fut a regény értékelések szintjén. Igazából én azt mondtam volna, hogy egy 3.6-os könyves alapanyagból is lehetne csodát tenni – persze csak egy jó rendezővel és forgatókönyvvel –, de ezek az értékelések, valamint magának a regénynek a hossza is bizakodásra ad okot. És hát azért csak így – lásd lentebb a képet – nyitott a The New York Times bestseller listáján. Más kérdés, hogy azóta lecsengett ez a láz, és az elmúlt pár hétből csak még egyszer tudott listás helyet megkaparintani. De ettől nem nagyon félek. Hiszen alapból egy filmes folytatás regény formában, és nem szabad elfelejteni, hogy a könyvek szereplése meglehetősen kiszámíthatatlan. Pl. lehet ez még nagyon felfut egyszer, ahogy elkezdik bejelentgetni pl, hogy ki rendezi majd a filmet, kik alakítják majd többek között Al Pacino és Robert De Niro karaktereit… És akkor nem is beszéltünk még arról, hogy milyen húzó ereje lehet egy igazán jó filmnek a könyvre nézve. Nekem igazából “teljesen mindegy”, örülök, hogy a könyv láthatóan elég jól sikerült – a többit meg majd meglátjuk.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen aktívan “reklámozza” Don Winslow ezt a regényt. Szinte már meglepő. De hát egy olyan író mint ő, kötve hiszem, hogy rá lenne szorulva apróra, meg arra, hogy egyfajta reklámfalat csináljon a twitter accountjából. Meg ha ő azt írja, hogy rohadt jó a cucc, akkor én el is hiszem neki.

Egyébként meg nem tudok arról, hogy itthon kiadná valakit, vagy hogy szándék lenne-e rá. Igazából mondhatnám azt, hogy kivár mindenki, hogy aztán majd a film megjelenése előtt nem sokkal lecsapjon valaki a jogokra, de bízom abban, hogy vagy félnek attól, hogy más addig elhalássza előlük ezt a bizniszt, vagy akkora Heat fan valamelyik fejes, hogy megrizikózza a regény kiadását.

Ha lehetne, akkor a fenti borítóval kérném, köszöntem szépen! Ha meg nem jön úgy egy éven belül, akkor megvesszük angol nyelven, velem ugyan nem csesznek ki…

Matt Haig – Éjfél Könyvtár

Ha létezik egy olyan könyvespolc a világon, amely telis-tele van olyan írásokkal, amelyek képesek úgy lehozni az életről, hogy közben bizonyos pillanataiban – karaktereinek, gondolatiságának és cselekményének vezetése útján – azért kellő lelki erőt is adjanak a folytatáshoz, akkor azok között Matt Haig története biztos előkelő helyen láttatná magát.

Az első néhány fejezetben annyi és annyi azonosulási pontot kaptam, amennyit talán még soha egy fő karakterrel kapcsolatosan sem éreztem. Hogy ez milyen fényt vet rám, az megint egy másik kérdés, de nem is ez a lényeg. Azért valahol tényleg megmosolyogtató volt, hogy Nora életkora mellett az egy helyen ledolgozott éveinek száma, valamint az is közös volt kettőnkben, hogy hasonlóképpen hozzám, őt is nem olyan régen érte egy nagyobb veszteség. És akkor a lelkiállapotról ne is beszéljünk…

A lényeg azonban nem is ez. Az író regényének központi témája nem csupán az, hogy feltegye azt a kérdést; “mi lenne, ha”, hanem próbál ezen történetek elmesélésével bizonyos üzeneteket is közvetíteni az olvasók felé. Az egyik nagy erénye ilyen téren, hogy úgy él ezzel a magától értetődő lehetőséggel, hogy közben nem lesz öncélúan didaktikus. Mondhatnám azt is, hogy az Éjfél Könyvtárat az élet 350 oldalas kézikönyvének is tekinthetnénk.

Úgy írt Matt Haig szórakoztatóan, hogy azért kellően komoly is tudott maradni, és bár szóba kerülnek bizonyos írók és filozófusok nézetei is, ezek nem száraz ismertető jelleggel, hanem logikusan felépítve lesznek felemlegetve.

A könyv egyébként szerintem nem mond sok újat, hiszen ki ne töprengett volna már el számtalanszor azon, hogy mennyi mindent rontott el az élete során, illetve melyik döntése bizonyult talán a legrosszabbnak az összes közül, aztán ezekből melyiket szeretné akár örökre semmissé tenni… De nem szabad itt leragadni, mert nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Nora Seed miképpen reagál ezen lehetőségek kapujában, hanem hogy bizonyos alternatív énjeiként létezve milyennek látja majd nemcsak a világot, hanem saját magát is. Számtalan opció és kihívás – adott esetben sikerre vezető – rögös útjai közül aztán melyiket választja, azokat hogyan éli meg, és milyen hatása lesz ennek az érzelmi hullámvasútnak a valódi énjére nézve? Rengeteg kérdés, nem egyszerű válaszokkal.

Néhány nem kimondott szó, elkapkodott döntés és néhány balszerencsés véletlen – pillangóeffektus képében – igazi felfordulásként kész káoszt, vagy éppen totális ürességet is tud okozni az életünkben, de vajon máshol élve, más munkát végezve, mást ölelve mennyivel lennék valóban boldogabbak? Illetve találunk-e egyáltalán olyan életet amelyre mindenféle fenntartások nélkül azt tudnánk mondani, hogy az lesz az igazi, azt kérném szépen?!

Mennyi időt emészt fel ez az egész, mennyi időt szánjunk a keresésre, mennyi időnk van még helyrehozni a dolgokat, és egyébként meg valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi minden tenne bennünket boldoggá és elégedetté? Tanulunk-e a korábbi hibáinkból, valamint az újabb tapasztalatokból? Az életünk megelőző szakaszában bekövetkező – látszólag – végzetes törésvonalakat képesek vagyunk-e bármilyen szinten pozitív kontextusba helyezni, hogy aztán azokból építsük fel újra önmagunkat? Vagy minden csupán ócska önámítás?

Minden nem lehet a miénk… Ahogyan a könyvben megfogalmazódik az is, hogy nem kell ismerned az összes zenét a világon, hogy élvezni és szeretni tudd őket.

Valahol nagyon szomorú, de kedves és szeretetre méltó is lett Matt Haig olykor szinte filozofikus regénye. Nem markol túl sokat, de egészen addig nem is engedi el azt amibe belekapaszkodott, amíg ki nem bontja úgy, hogy abban valóban mindenki megtalálhatja a saját életének és reményeinek egy kis szeletkéjét. A többi meg már a mi dolgunk…

9/10

Stephen Chbosky – Egy különc srác feljegyzései [ The Perks of Being a Wallflower ]

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg hasonlít rá, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem az unalmas volt, és nem különösebben fogott meg az a világ, amelynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja. 

Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát érint, de ezen nem nagyon lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek… Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenység, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását elégé komolyan befolyásoló tényezővé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el; igazi útkeresésről szól ez a regény, de úgy, hogy közben erőltetettségnek nyomát nem látni rajta. 

Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán – nekik is köszönhetően – ezerféle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.

Charlie ír a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról is. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról és a kedvenc könyveiről… Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja magát képzelni az olvasó. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.

A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi konkrét, akár nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva…

Az Egy különc srác feljegyzései nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Főszereplőnk pedig egy igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Ennek több oka is van… Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben… És talán felkészíthet bizonyos nehézségekre is, még a rázósabb terepre érkezés előtt. Az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor “túl komolynak” látszottak, és hát általában meglehetősen nehéz is azonosulni a legtöbb könyv “főhősével”. Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk…

Jodi Picoult – Egyszerű ​igazság [ Plain Truth ]

Bár már a tavalyi nyár végén elkezdtem olvasni, de aztán bizonyos okok miatt csak idén fejeztem be az amerikai írónő eredetileg 2000-ben megjelent regényét, amely ha nem is lett hatalmas kedvenc, azért ha mással nem is, egy kellemes kis élménnyel gazdagabb lehettem.

Személy szerint mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző, viszonylag zárt közösségek, legyenek azok bárhol és bármikor is. Nem csak azért, mert roppant érdekes lehet – külső szemlélőként – bepillantást nyerni azon emberek és családok életébe, akik akár önként, akár nem, de ezt a fajta elszigeteltséget választják, hanem mert – már pusztán ebből a helyzetből adódóan – rögtön számolatlan mennyiségű alapanyag áll rendelkezésére akár az írók, akár a rendezők számára, hogy megmutassák nekünk nem csupán azt, hogy mi, miért és hogyan működik valamilyen szinten elzárva a külvilágtól, hanem az olyan bennünk is rögtön felmerülő kérdésekre is próbáljanak meg válasszal szolgálni, mint hogy honnan az a hatalmas motiváció, amely ilyen sokáig egyben tartja őket. Már persze akkor, ha saját elhatározásukból választották ezt az utat… Szóval lehetett volna ez egy lassú lefolyású kis dráma, amely szépen komótosan bemutatott volna mindenkit, hogy aztán felvázoljon bizonyos konfliktusokat, amely majd adott esetben megágyaz egy komolyabb drámai eseménynek a vége felé, de aztán nem így történt…

Mert hát természetesen egy felütéssel kezdődik minden. Egy pennsylvaniai amish kisváros egyik istállójában

Mutasd a spoilert!

holtan találnak egy csecsemőt.
Ebből kifolyólag viszont eléggé a feje tetejére áll minden. Mert hát ez a közösség nem olyan, meg egyébként is, hogyan került ő oda, kié lehet… Nyilván viszonylag hamar előkerül a feltételezett tettes, de az okok továbbra sem teljesen világosak. Márpedig ezt nyilván tisztázni kell, mert a büntetőjogi következmények nem válogatnak, ahogyan az ügyészeket és a bírót sem nagyon érdekli, hogy ki honnan jött, milyen emberek veszik körül; a törvény az törvény. A problémák és kérdések azonban csak sokasodnak. Ki képviselje őt a bíróságon, legyen-e tárgyalás, illetve tanúskodjon-e? És az egyik legfőbb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, hogy tényleg nem emlékszik mi történt, vagy csak úgy tesz, mint aki nem emlékszik? Közben aztán megismerhetjük a fiatal lány barátait, testvéreit és szüleit, ahogyan magát az amish életformát is, annak sajátos játékszabályairól, valamint annak – esetlegesen nyitva hagyott – kiskapuiról már nem is beszélve. Mert hát természetes, hogy az egyén nem tudja teljesen függetleníteni magát azon impulzusokkal szemben, amelyeket a modern, zajos külvilág apró rezdülései okoznak egy olyan emberben, aki előtt ez az egész nem csak egyfajta kísértés, hanem maga a végzetes fenyegetés is.

A regény két fő karakterre összpontosít, miközben mindkettő életének kulcsmomentumaiba belepillanthatunk. Ezek aztán szépen apránként felvázolják előttünk, hogy ki és hogyan jutott el életének ezen töréspontjáig. Egy olyan pszichológia drámáról, krimiről beszélhetünk egyébként, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a szerelem, valamint magának az ügynek a jogi vonatkozása is. Ettől független azonban nem igazán állítanám, hogy észveszejtően izgalmas a dolog, hiszen biztos vagyok benne, hogy látott és olvasott már mindenki jobb romantikus regényt, ahogyan krimit is, de valamiért ettől még működik és érdekes is az Egyszerű igazság. Jodi Picoult úgy írta meg ezt a történetet, hogy az nem akar feltétlen több lenni, mint amit elbír maga a sztori és a karakterek, nem akar mindenben a legkomolyabb, legmélyebb vizekre evezni, hogy aztán esetlegesen ezen terhek mentén összeroppanjon mindaz, amit megpróbált felépíteni. Szimplán fogta magát, majd egy viszonylag könnyen fogyasztható történetbe ágyazott két olyan, meglehetősen más világot látott karaktert, akik kellő dinamikával úgy fel tudták dobni ezt az meglehetősen egyszerű alapfelállást, hogy különösebb hiányérzetünk a végére ne maradjon.

Igen, eléggé együtt lehet érezni bizonyos karakterekkel, még kifejezetten szorítani is lehet értük, ez mind könnyen megy. A gondom, hogy nekem kicsit felületesnek tűnik az egész, és hát maga a megoldás sem tartogat olyan hatalmas meglepetéseket, miközben a tárgyalás annak ellenére lett szinte kifejezetten középszerű, hogy lazán befaltam ezen oldalakat. De hát én már csak ilyen vagyok, szeretem a jogászkodós témákat, így a mércém is kicsit magasabban van… Ennek ellenére ez nekem most kevés volt, messze nincs bennem valamiféle tátongó űr az elolvasása után, ahogyan kérdéseim sem nagyon vannak már; láttam, feldolgoztam és éreztem, aztán ennyi.

7.4/10

J.D. Barker – Szíve ​helyén sötétség [ She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ]

Kicsit tovább tartott letudnom ezt a 720 oldalt, mint szerettem volna, de ez részben a körülményeken bukott el most. Ennek ellenére nagyon jó kis történetet kaptunk, remek leírásokkal, karakterekkel. Ettől független nem tudok 10/10-et adni rá, mert bizonyos részei jobban tetszettek; a felvezetés, az alaphelyzet lefestése, a főszereplő kissrác gyerekkorának leírása pl. a könyv első negyedében irtózatosan zseniális volt – bármikor be tudnám újra és újra falni.

Mindezeket pedig – egy ideig – pont annyi misztikummal édesítették meg, amennyi még nem csapott le a dráma éléből semmit, sőt inkább kiszínezte azt. És akkor egy idő után a meglehetősen egyszerű történet elkezdett egyre komplexebb lenni; kicsit pörgősebb lett a regény, több szálon futottak az események, és ez jó is volt a maga nemében, meg nem is. Nyilván jól esett, hogy tempó váltás történt, de nekem személy szerint néhány apróbb részlet már-már sok is volt. Egy ilyen hosszú regénynél nyilván nem tudom megfogalmazni és egyértelműen kijelenteni, hogy mitől nem tökéletes nálam; ha napokat agyalnék akkor sem biztos, hogy rájönnék, hogy miképpen alakítottam volna a cselekményt, miről írtam volna kevesebbet vagy többet, illetve máshogyan. Azt tudom, hogy mint már említettem, voltak a regénynek erősebb részei, és voltak gyengébbek is. Önmagában nincs is ezzel gond, ez szinte minden szórakoztatóipari termékre igaz; a katarzisnak, a legjobb, legütősebb pillanatoknak is meg kell ágyazni valamikor. Én viszont úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy az igazán jó könyveknél, sorozatoknál az ilyen csúcspontokat megelőzően legalább annyira érdekes, ha nem érdekfeszítőbb már maga az odáig vezető út is. Itt valahol azonban mintha kissé félre ment volna valami.

A csúcspont előtt már annyi minden történt, hogy kicsit mehh lett az egész. Nem volt rossz, nem volt kifejezetten ötlettelen vagy unalmas, de sajnos semmi extrát nem tartogatott Barker a végére. Tényleg kicsit hullámvasútszerű olvasmány a Szíve helyén sötétség; hol ilyen, hol olyan. Középszerűnek persze sehol nem mondanám, még azt is fenntartások nélkül el tudom képzelni, hogy tömegek új kedvencének tárgyáról írok most. Ahogy látom a hazai és a nemzetközi értékeléseket, nagyon sokan már most is odáig vannak a könyvért.

Nekem azonban van még egy gondom vele, a fentieken túl. Az írás olyannak tűnik, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen műfajban is szeretne maradandót alkotni a szerző. Ez az első könyvem tőle, így sajnos nem tudom, hogy a többiben miben erős, miben gyengébb, de az biztos, hogy itt a családi dráma, a személyesebb dolgok (leginkább a történet elején) sokkal hatásosabbak voltak, mint a későbbiek során bizonyos cselekményesebb részek és átvezetők. Nincs gondom a darkosabb fantasy elemekkel, történetekkel sem, de néhány dolgot itt lehetett volna ilyen téren visszafogottabbra venni, és akkor járhatna érte akár a maximális értékelés is.

A könyv mindezek ellenére igen emlékezetes képekkel gazdagítja az olvasásért rajongó lelkünket, bizonyos részein még most is mosolygok – már amikor felidézem őket –, olyan jól sikerültek. Szóval egy szépen megírt, izgalmas, az elejétől kezdve érdekfeszítő és szívhez szóló, mindezek mellett pedig eléggé ambiciózus történet Barker misztikus krimije. Igazából bárki szerencsét próbálhat vele, csalódás szerintem majdnem ki van zárva, maximum másban is maradhat egy kis hiányérzet az olvasottak után.

Jack Ketchum – A szomszéd lány [ The Girl Next Door ]

Stephen King utószójában többek között az alábbi sorokat is olvashatjátok a regény után: “ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos: a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum-regényből. És akkor ez még csak finom árnyalása a dolgoknak.

Nehéz olvasmány volt. Bosszantó. Káromkodós. A nem túl ideális körülmények ellenére is letudtam egy nap alatt. Hogy miért? Na igen, ez is megérne egy misét. Lehet azért mert alapból különösen gyengéim az ehhez hasonló történetek. Nem, nem elsősorban a műfaji elemekre gondolok, hanem amikor szimplán elesett, gyenge, törékeny fiatalokért kell és lehet szorítani. Kétségtelen, hogy minden filmben, könyvben van valakiért izgulni, de a kiszolgáltatottság mértékétől nehéz ugye elvonatkoztatni… Olyan események leírása ez, amelyről ha nem tudnánk, olvashatnánk, hogy valóban megtörténtek, jószerivel el sem hinnénk azokat. Igen, a szerző itt-ott módosított rajta, a lényegen azonban ezek semmit nem változtatnak…

Ki is egyébként az a Jack Ketchum? Itthon ezt az egyetlen egy könyvét fordították le, pedig egyébként a szakma díjazza az alkotásait, ezt bizonyítja többet közt az is, hogy négy Bram Stoker-díjat is bezsebelt az évek alatt. Valahogy azonban nem lett soha akkora átütő sikere (már ahogy nézem és olvasgatom), inkább egy viszonylag szűkebb olvasóréteg tekint rá szinte kultikus íróként. Egy regény alapján én persze nem tudom eldönteni, hogy mennyire maradandó alkotásokkal halmozott el bennünket, de az biztos, hogy ha mást már soha nem is olvasok el tőle, ennek az emléke örökké kísérteni fog… Simán el tudom képzelni, hogy egyes gyanútlan olvasók a regény felénél leteszik a könyvet (rosszabb esetben kihajítják az ablakon), vagy egy olyan félreeső helyre teszik a lakásban, ahonnan aztán talán soha többé nem kerül a szemük elé. Közhelyek sorát említhetném; mármint pl. “oda az emberiségbe vetett hitem”, meg egyébként eddig is megvolt a véleményem a gyerekekről, ezek után meg… Szóval lapozzunk is inkább, hiszen mindenki levonja majd a maga kis tanulságát a történtekből, mely egyébként nem csupán állít, hanem bizony elég sok kérdés is felvet az emberben…

Egy kalandos kis sztori ígéretét hordozta magában a regény első néhány fejezete, hogy aztán később világossá váljon bennünk; ebben a történetben nem sok köszönet lesz. Kiakasztott? Igen. Bazdmegoltam? Igen. Mégis tovább olvastam, pedig roppant mód nem szeretem az öncélú erőszak-ábrázolást, itt azonban valamilyen szinten gyerekké váltam én is, olyan gyerekké, aki impulzusokra vágyakozik. Meg persze kíváncsi voltam arra is, hogy meddig megyek, illetve meddig mennek el, miközben iszonyatosan vártam valamiféle feloldozást. Arról nem is beszélve, hogy most komolyan, ha félbehagyom csak azért, mert finnyás vagyok, az olyan érzéssel töltött volna el, mintha magukra hagytam volna a gyerekeket. Lehet hülyeségnek hangzik, de biztos vagyok benne, hogy ha nem olvasom végig, akkor meg azért kattogott volna rajta az agyam…

A történet az 1950-es évek Amerikájában játszódik. Az író egyes szám első személyben mesél a történtekről; az egyik karakter, David szemszögéből nézhetjük vissza az eseményeket. David már felnőttként éli életét, és így meséli el nekünk a történteket. Ezzel az író a fókuszt valamilyen szinten áthelyezi a többi karakterre, hiszen az elejétől kezdve tudjuk, hogy Davidért már “nem kell izgulnunk”.

A történet valamilyen szinten roppant egyszerű, ennek ellenére cseppet sem unalmas; a folyamatosan növekvő feszültség, a fojtogató légkör bizony magával ragadják az embert. Akinek van kedve, olvassa el a fülszöveget. Ha esetleg már ez is felkeltette az érdeklődésedet, olvasd el mindenféle háttérinformáció nélkül. A fenti “morzsák” alapján szerintem el lehet dönteni, hogy magadba akarod-e szívni ezt a dohos, penészes és állott levegőt.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek. De lehet senkinek sem. Nehéz ügy. A pontszám ettől független nem is lehet más. Olvastam már sokkal monumentálisabb könyvet, sokszor rengeteg remek fordulattal, sok színes karakterrel, jellemfejlődésekkel és még sorolhatnám. Hatásosabbat viszont nem sokat. Szerintem már nem is fogok…

10/10