Filmek

The Killing of Two Lovers [ Két szerető meggyilkolása ] – 2020

Ritka nagy kincs ez a film. Mi is lehetne az, ami ilyen jól sikerült, de mindössze 2900 értékelésnél tart imdb-n, annak ellenére, hogy már egy ideje be lett mutatva, illetve ki lett adva? Valószínűleg nem ez lesz a legkiemelkedőbb cím az idei toplistámon, de ettől még egy végtelenül szikár, következetes, jéghideg, de valahogy mégis szívet melengető, majd másfél órás produkcióról van szó, amelyet a kritikusok is eléggé szerettek.

Különleges a “zenei” aláfestés, amely akár egy thriller vagy horror egyes jelenetei mellé is passzolna, remekbe szabott az, ahogyan az elején az atmoszférát megteremtik, és igazság szerint egy rossz szavam nem lehet a produkcióra. A párbeszédek valóságosak; ritkán mondok ilyet akár film, akár sorozat kapcsán, de itt egy felesleges szó nincs, nincs semmi sallang. Valódi, hétköznapi problémákat tárgyalnak ki a diskurzusok során, melyek elképesztően valószerűek és gyakran könyörtelenül húsba vágóak.

A táj és a környék csodálatos, ahogyan a fényképezés és a feszültségkeltés is az. A színészek pedig elsőrangúak. Nem vicc, a gyerekektől kezdve mindenki hozza azt amit kell, meglepően erős darab ilyen szinten, nincsenek túljátszott szerepek, nincsenek bénácska pillanatok, ez a mozgókép valóban minden pillanatában hiteles képet fest az átlagemberek problémáival kapcsolatosan.

Clayne Crawford pedig valami eszméletlen átéléssel hozza azt a családfőt, aki olykor sem továbblépni, sem küzdeni nem látszik elég erősnek. Egy igazi érzelmes alakítás ez, mely során végre nem az anya kerül a történet középpontjába. A film tempója kellemes, bár bizonyos jeleneteken elidőzünk, de ezen percek – a különböző beállítások és operatőri munka miatt – elrepülnek, a többi pedig szinte már magával sodorja az embert.

Kár lenne innentől kedve minden szóért, az év egyik nagy meglepetése. Clayne Crawford pedig valami hihetetlen alakítást nyújt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire komoly az, amit láthattunk. Utána is néztem, hogy tőle mit láttam korábban, és trakt.tv-s profilom szerint eddig csak a Justified és a Jericho c. sorozatokban találkozhattam vele. Hát ezek alapján vannak hiányosságaim… Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, látom, hogy a Halálos fegyver c. sorozatban is ő játszott, és azt elég sokan szerették (mármint az első két évadot), aztán mivel nekem az egyik kedvenc filmsorozatomról van szó, hát adja magát, hogy ma be is próbáljam végre…

Addig meg – csak így zárásnak – annyit szeretnék még megjegyezni, hogy az úr ezzel a szerepével nálam eddig magabiztosan az év színésze és felfedezettje is egyben. Remélem megéri figyelni rá a jövőben is.

Cold War [ Hidegháború ] – 2019

Pawel Pawlikowski a 2013-as Ida elsöprő sikere után (91% metacritic-es átlag mellett a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja, valamint számtalan egyéb jelölés és elismerés) 2018-ban új filmmel jelentkezett.

Bevallom az úrtól még – jó régen – csak a My Summer of Love c. alkotást láttam, és hát akkor meglehetősen közömbösen hatott rám, csupán csak az egynek elmegy kategóriába tudtam besorolni. Azt viszont egyből sejtettem – amikor először megláttam a Cold War posztert –, hogy ezen esetben valami igazán különleges élményről lehet majd szó. A visszafogott poszter, a kontrasztos fekete-fehér kép, a kompozíció mind nagyon jó benyomást tettek rám. Nagyon megszerettem (már amennyire egy posztert meg lehet), és tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerül majd, annak ellenére is, hogy a zenei műfaj nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé.

Néhány napja végre valahára hát megnéztem, és nem mondhatnám azt, hogy a lelkesedésem nem volt jogos, mert ez a film zseniális képi világgal rendelkezik. A képarány, a helyszínek, a mélységélesség és árnyalatok finomsága, egyszerűen magával ragad, és már önmagában ezért is érdemes megnézni ezt a mindössze 90 perces filmet. Elég nagy gond viszont, hogy ezt leszámítva én meglehetősen üresnek érzem az egészet. Pedig a háború utáni időszak, és a film által átfogott sok-sok év ideális teret biztosított volna egy komplex, személyes, élményekkel és drámákkal tarkított történet lefestéséhez. Ehhez képest itt van nekünk egy olyan – viszonylag rövid – film, amelynek nem elhanyagolható részét a zenés és táncos részek teszik ki…

Ez azonban még csak a jéghegy csúcsa. Problémám van a karakterek közötti kommunikációval, azzal, hogy néha csak úgy megtörténnek a dolgok, később aztán ez az egész a nagy semmiben lógva hagyja a lelkes nézőt, arról nem is beszélve, hogy olykor mennyire mesterkéltnek is hatnak bizonyos drámázások. Nem, nem arról van szó, hogy a két főszereplő közötti viszony bemutatása során ne lennének hiteles, gyönyörű képekkel megáldott jelenetek, és szituációk, hanem arról, hogy olyan érzése van az embernek, mintha bizonyos köztes állapotokat, helyzeteket elfelejtettek volna megmutatni. Nyilván felesleges most belemenni, hogy egy kapcsolat mitől és hogyan lehet működőképes hosszabb távon, de itt olyan érzése van néha az embernek, hogy nem elég, hogy keveset beszélnek – idejük pedig lenne rá –, hanem még hibát is hibára halmozva élik le életük legfontosabb szakaszát.

Szerelmes film ez egyébként a javából, ahol persze a kor szokásos szellemével is meg kell valamilyen szinten küzdeniük, de nekem ez kevés volt, érzelmileg kicsit sem facsart ki, a közelében nem járt ennek. Mindezek mellett valahol mindkét szereplőt a totális érdektelenség fátyla lengte körül. Egy jobban megírt forgatókönyvvel, több szereplővel, jobb dialógusokkal, legalább plusz 30-40 perc játékidővel bizony akár egy igazi klasszikus is születhetett volna ebből a vizuális csodából, így viszont számomra megmarad annak, aminek egyébként szerintem mindig is tökéletes lesz; egy csodálatos mozgóképes körítés során bemutatott lenyűgöző fényképalbumnak.

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.

Külön falka – 2021

Régen nem nagyon néztem rövidfilmeket. Gondoltam nem lehetnek elég hatásosak, mélyek, hiszen idő hiányában csak a felszínt kapargathatják, hogy aztán mire tényleg belemerülne az ember a történetekbe, már vége is lenne az egésznek. Aztán persze belegondoltam, hogy milyen klassz zenei klipek is vannak, hogy mennyire szeretem néha ezeket újra és újranézni, meg hát igen; sorozatokban és filmekben is kifejezetten szeretem a hatásos montázsokat, persze kellően jó és a pillanatokhoz erősen passzoló zenei aláfestésekkel. Aztán gondoltam érdemes és érdekes is lenne ezek után komolyabban bepróbálkozni ezzel a short movies kategóriával. Kezdésnek megnézem az Újratervezést, a Rossz színészt, a Susotázs valamint az Utolsó hívás c. rövidfilmet. Utóbbit az a Kis Hajni írt (Fanni Szántó segédletével) és rendezett, akinek a Külön falkát is köszönhetjük. Már ez is végtelenül profi munka volt; nagyszerűen, hiteles képekkel, helyzetekkel mutatta be, hogy milyen is a hétköznapi karakterek küzdelme, csetlése és botlása a mai rohanó világunkban, és bár ezen állapotok taglalásában nyilvánvalóan semmi új és forradalmi nincs, azért mindig jóleső érzéssel tölti el az egyszeri nézőt, amikor valaki veszi a fáradtságot, és ilyen kérlelhetetlen pontossággal és kifinomultsággal készít filmet rólunk, nekünk. Innentől kezdve tudtam, hogy látni akarom a Külön falkát. Persze az sem bizonytalanított el, hogy szinte mindenhol magasztalták az SZFE-n végzett hölgy első egész estés alkotását.

És hát nem kellett csalódnom. Minden benne volt ebben a filmben, amiért élni és halni tudok a mozgóképekért. Személyes, valahol szinte már intim mozgóképről beszélhetünk, olyan – társadalmi megítélés szempontjából – perifériára szorult emberekről, akik akár mi magunk is lehetnénk. A karakterek közötti kapcsolatok alakulása, képlékenysége, illékonysága, ilyen természetesnek ható párbeszédekkel, gesztusokkal igazán elismerésre méltó munka. Nem szeretem általában leírni, miről szól egy konkrét film – hacsak nem éppen szét szeretném cincálni –, de itt azért nem nagy titok, hogy a sztori vázát az apa és lánya közötti dinamika testesíti meg. De milyen dinamika is ez… Ha kell, akkor csendes pillanatok közti, elfojtott érzéseket közvetítenek, ha kell akkor frappáns, ámbátor feszült szituációkba helyezik a főszereplőket.

Kis Hajni munkája azért is elismerésre méltó – bár ez valamilyen szinten minden komoly rendező védjegye is –, hogy úgy tud mesélni ilyen elcseszett élethelyzetekről és az ebbe a szinte kilátástalan helyzetbe szorult személyekről, hogy abszolút nem érződik rajta, hogy mennyire távoli világ is ez számára. Nem, nem arról beszélek, hogy a rendező nem lenne empatikus személy, hanem arról, hogy valakiknek ez sokkal könnyebb. Hogy az egyik legjobb példát említsem: David Simon-nak ilyen szinten pl. játszi könnyedség volt úgy összehoznia minden idők egyik legjobb sorozatát, a Drótot, hogy előtte abban a világban élt, abban a világban dolgozott, hiszen bűnügyi újságíróként tevékenykedett, és bár ezt egyáltalán nem lekicsinylő módon értem, de nyilvánvaló, hogy ilyen háttérrel és múlttal sokkal gyorsabban, hatékonyabban és hitelesebben lehet adott témában autentikus mozgóképekkel – cselekményes formában – irányt és kritikát mutatni valamint megfogalmazni.

Nem, kifejezetten nem vagyok nagy filmfogyasztó, a nagyköltségvetésű filmek nagyobbik részét pl. szinte eleve elkerülöm, és mit tagadjam a hazai filmalkotások terén is óriási hiányosságaim vannak, attól függetlenül is, hogy azért a régi és az újkori klasszikusok egy részével is megismerkedtem már. Ezek után aztán nem is feltétlen lesz meglepetés, hogy számomra ez eddig minden idők legjobb magyar filmje. Imádtam a képeket, imádtam a zenéket. Változatosak és hangulatosak voltak; az olykor hipnotikus vagy épp feelgood jelenetekkel együtt iszonyatosan harmonikus egyveleget sikerült velük teremteniük. Annyira jól választottak, hogy pl. a darwave-es Kælan Mikla egyik dala is hallható a film alatt, mely korábban is különösen közel állt hozzám, ebben a filmben viszont hallani meg egészen örömteli pillanat volt számomra. És akkor még meg sem említettem a youtube profilomon korábban kedvencek közé rakott Believer c. remek szerepeltetését.

Konklúziót meg életigazságot megfogalmazni – nem kell félnetek – nem fogok, egyszerűen csupán azt tudom mondani, ami már az eddigiekből is nyilvánvaló lehet mindenkinek; akit csak kicsit is megmozgatnak a drámák, az menjen el egy moziba, és nézze meg ezt az apró kincset. Azon ritka alkalmak egyike adott most, amikor egy magyar film ennyire jól sikerül, és ennyire képes mindenkihez szólni. Nem feltétlen szeretem a kifejezetten életigenlő művészetet, pedig ez valahol mégis az. Az egyik titka az lehet, hogy úgy éri ezt el, hogy közben nem egysíkú, egyoldalú és giccses, hanem igazi hullámvasútként éli meg az ember az eseményeket, ez az egyensúly pedig lehetőséget ad mindenkinek abba kapaszkodni, azt keblére ölelni, akit, amit és amikor épp szeretne. Ennél többet pedig nem is várhatnánk el egy filmtől.

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb “hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

Animal Kingdom [ Animal Kingdom – A rettegés birodalma ] – 2010

Még 2013-ban láttam először David Michôd 2010-es első egészestés rendezését. 9/10-et akkor lazán megadtam rá. Aztán most, 2021 nyarán azon agyaltam, mit ajánljak a vetítőterembe, és ez is felmerült ahogy a trakt.tv-n az előzményeimet böngésztem… Mivel pedig egyébként is ritkán készül hasonló film, szinte gyermeki lelkesedéssel az újranézés mellett döntöttem. Hát másodszori megtekintés után be is dobtam a következő körbe, mert még mindig nagyon erős darabnak tartom. A film hangulata, naturalista megközelítése már az első pillanatokról kezdve magával ragad. A színészek parádésak, a karakterek jól megírtak, de tényleg szinte mindenről csak pozitívumokat tudok mondani.

Amitől talán különleges az egész, az az, hogy mennyire ütős az egész koncepció. David Michôd beletalált a tutiba, sokan egész életükben nem készítenek olyan filmet, amely 33 kritika után 83 ponton áll metacriticen, neki meg elsőre összejött. Ezen kívül egy oscar és számtalan egyéb jelölésre és díjra is érdemesnek tartották a történetét.

Több kritikát is olvastam a Michôd első komoly munkáját illetően és szinte mindenhol ellövik az alapfelállást, sőt, néhány “spoilermentes” kritika után szinte már megelevenedtek az események, a helyzetek a fejemben, amit meglehetően nagy írói hibának tartok; most valami vagy legyen ténylegesen spoileres, már-már kibeszélő szintjén, vagy legyen olyan, mint ezen rövidke írás…

Nagy titkot nem árulok el, ha azt mondom, hogy itt nem elsősorban az akciókon, hanem a húsbavágó drámán, a kialakult helyzetek súlyosságán van a fókusz, már a karakterek mellett természetesen. Ezen két óra során nem egy “banda” szimpla ténykedését és felemelkedését követhetjük figyelemmel, annál ez azért sokkal mélyebb, komplexebb, és hát valamilyen szinten mocskosabb is. Az egyik legnagyobb erénye magából a felütésből adódik. A kezdő képsorok is zseniálisak; már itt is fojtogatóan durva atmoszféra uralkodik el az emberen; nem sok kétséget hagynak bennünk azt illetően, hogy itt bizony valami mást és valahogy máshogy élhetünk át, mint azt általában a hasonló témájú filmeket illetően eddig tehettük.

Az eseményekről, mint már írtam, nem szeretnék sokat írni, maradjunk annyiban, hogy több emlékezetes jelenetet is láthatunk; olyanokat, amelyek többeknél akár hivatkozási alap is lehet a későbbiek során. Nem mondanám ettől független, hogy hibátlan minden perce, vannak dolgok amelyek talán magyarázatot érdemelték volna, és talán a tempó sem mindig az igazi, de hogy a film kellőképpen hatásos, az biztos. Többen logikátlanságnak vélnek bizonyos dolgokat a cselekményt illetően, de én ezekre azt mondom, hogy azért, mert nincs minden egyes beszélgetés, intézkedés, konfliktus a képernyőn megmutatva, attól az ok-okozati összefüggések még élhetnek, csupán egy kis képzelőerő kell hozzá. Így is majd két óra hosszú darabról van szó, és bár tényleg lehetett volna ebből egy 3-4 órás drámát is készíteni, de valószínűleg az meg nem adta volna ennyire magát, nem sikerült volna ilyen maradandó élményt összehozni, többek közt azért, mert lehet, hogy az már simán túl nagy falat lett volna egy “elsőfilmes” rendezőnek.

Külön kiemelném amúgy, hogy a “filmből” készült egy sorozat is, szintén Animal Kingdom címmel, amelynek első évadját már le is daráltam. Az első epizód nem olyan ütős és súlyos, mint a film maga, de már a pilotban is vannak érdekességek, pozitívumok, egyébként meg egyre jobb és jobb lesz a sorozat, igazán kellemes néznivaló. A karakterek, a párbeszédek olykor kiemelkedőek, a helyszín remek, a család meg olyan amilyen ugye. Alig várom, hogy folytathassam a második évadot.

Szóval mindent összegezve; két pacsi is jár a rendezőnek, először is, ez egy nagyon jó film, másodszor meg azért, mert egy nagyon jó sorozat alapjait ágyazta meg vele.

The Big Sick [ Rögtönzött szerelem ] – 2017

Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi “problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.

A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…

Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.

Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?

Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, “érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…

Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…

Sound of Metal [ A metál csendje ] – 2019

Darius Marder első drámája zsigerien mélyre hatol az ember lelkében. Az úrnak azonban nem ez az első komolyabb munkája, egyszer dolgozott már együtt íróként Derek Cianfrance-el is, akinek többek közt olyan tartalmakat köszönhetünk, mint pl. a Blue Valentine, a The Place Beyond the Pines vagy az I Know This Much Is True. Az sztori alapfelállását gondolom nem kell nagyon részleteznem, aki hallott a filmről, az rég tudja már, miről is szól; van egy dobos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy beütött a szar; gond van a hallásával. Nem is olyan kicsi…

A film ennek a problémának a feldolgozásával, illetve a orvoslásával foglalkozik, elsősorban a főszereplő; a már sokszor bizonyított Riz Ahmed szemszögéből. És ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes és maradandó, ha nem lenne olyan jó mellette mindenki és minden más is, mert bizony egy hasonló témával könnyen nagyon mellé lehetett volna nyúlni. Szerencsére itt nem így lett, hiszen tényleg sziporkázóan jó ez a két órás utazás. Bár jómagam nem doboltam az életben egyszer sem, a metál – tizenéves korom óta –, a mai napig eléggé közel áll hozzám. Amiért viszont talán jobban át tudom érezni a főszereplő karakter pokoljárását, az az, hogy már több mint 15 éve csillapíthatatlan, kikapcsolhatatlan fülzúgásom van…

Szóval nem egyszerű ez a téma, pláne egy olyan karaktert illetően elmesélve, aki valamilyen szinten az életét a dobolásnak köszönhette. A képek, a hangulat és maga a (nem)feldolgozás is zseniálisan van ábrázolva a filmben, és bizonyos dolgok nagyszerűségéről tényleg csak spoileresen tudnék megfogalmazni gondolatokat, de maradjunk annyiban, hogy valóban nagyon egyben van egész. Számomra meg aztán kifejezetten örömteli, hogy a zenei szegmens potenciális kiemelésével nem estek túlzásba; mit tagadjam, nem nagyon vagyok oda a zenés darabokért, csupán a Whiplash és az Almost Famous azon kivételek kevese, amelyeket hajlandó vagyok bármikor megnézni, már sokadjára is.

Nem kell azonban megijedni, a film nem rendel mindent annak alá, hogy könnycseppeket csikarjon ki belőlünk, nem esik át a ló túloldalára, szigorúan megmarad annak, aminek lennie kell; egy tisztességes, remekül összerakott dámának, amely nem csak a hasonló problémákkal küszködőnek nyújthat valamiféle kapaszkodót, hanem talán az – ilyen szinten – egészséges emberek is jobban át tudják érezni nem csupán a sérült emberek lelki megpróbáltatásait, hanem azt is, hogy milyen kincs birtokában is vannak ők.

KultNapló – 2021

Végre létrehoztam az alábbi kis naplót, ahol mindent is vezetek majd. Itt láthatjátok mit is fogyasztottam – láttam, olvastam, hallgattam vagy játszottam éppen. A legfrissebb élmények vannak legfelül. Sorozatoknál az évszám nem az évad, hanem az első évad TV-s vagy streaminges premier idejére vonatkozik. Ha írtam valamelyikről, akkor a linkre kattintva el tudjátok olvasni, hogy mit is gondoltam az adott alkotásról. 8.0-tól felfelé külön színekkel jelölöm a produktumokat.

Sorozatok

Maid – 2021 – minisorozat – 9.3/10
Baron Noir 2016 – S01 – 8.4/10
The Marvelous Mrs. Maisel – 2017 – S03 – 7.1/10
Animal Kingdom – S01 – 8.2/10
StartUp – 2016 – S03 – 8.3/10
Feel Good – 2020 – S02 – 7.1/10
The Marvelous Mrs. Maisel – 2017 – S02 – 9.6/10
Battlestar Galactica – 2004 – S01 – 6.6/10
Lonesome Dove – 1989 – minisorozat – 9.5/10
The Underground Railroad – 2021 – minisorozat – 9.7/10
Mare of Easttown – 2021 – minisorozat – 9.5/10
Little Fires Everywhere – 2020 – minisorozat – 8.5/10
Bosch – 2015 – S03 – 7.8/10
StartUp – 2016 – S02 – 8.4/10
StartUp – 2016 – S01 – 8.5/10
The Last Dance – 2020 – minisorozat – 9.6/10
Deadwind – 2018 – S02 – 7.1/10
Informer – 2018 – minisorozat – 9/10
I Know This Much Is True – 2020 – 7.8/10
Caliphate – 2020 – minisorozat – 8.8/10
Deadwind – 2018 – S01 – 8.1/10
The Crown – 2016 – S04 – 9.4/10
Borgen – 2010 – S03 – 8.6/10

Filmek

The Killing of Two Lovers – 2020 – 8.6/10
Help – 2021 – 6/10
Cold War – 2018 – 7.2/10
One Night in Miami… – 2020 – 9.2/10
Coyote – 2017 – 7/10
Carlito’s Way – 1993 – 8.4/10
Broken – 2012 – 7/10
I Lost My Body – 2019 – 9.2/10
Rams – 2015 – 7.9/10
Wild Roots – 2021 – 10/10
No Time to Die – 2021 – 9/10
Chuchotage – 2018 – rövidfilm – 6/10
Last Call – 2018 – rövidfilm – 8/10
Rossz színész – 2018 – rövidfilm – 8/10
My Guide – 2013 – rövidfilm – 7/10
Skyfall – 2012 – 6/10
Custody – 2018 – 7/10
The Green Knight – 2021 – 6.4/10
Malignant – 2021 – 5/10
Babyteeth – 2019 – 8.3/10
Beckett – 2021 – 3/10
Pig – 2021 – 4/10
Flickering Lights – 2000 – 5/10
The Big Sick – 2017 – 9.6/10 – újranézés
The Right Stuff – 1983 – 7.4/10
Sound of Metal – 2019 – 9.3/10
A Quiet Place Part II – 2020 – 5.6/10
Biutiful – 2010 – 8.2/10
The Best of Youth – 2003 – 9.6/10
The Rundown – 2003 – 2/10
No Mercy – 2010 – 2/10
Minari – 2020 – 7/10
Take This Waltz – 2011 – 8/10
Riders of Justice – 2020 – 6.5/10
The Vast of Night – 2020 – 6/10
Revenge – 2017 – 7/10
The Yellow Sea – 2010 – 7/10
Seaspiracy – 2021 – 7/10
Weekend at Bernie’s – 1989 – 5/10
Nomadland – 2021 – 7/10
Columbus – 2017 – 8/10
Treasure Planet – 2012 – 3/10
The Father – 2020 – 5/10
King Kong – 2005 – 3/10
Ruby Sparks – 2012 – 7/10
The Kid Detective – 2020 – 7/10
Eagle Eye – 2008 – 6/10
Ain’t Them Bodies Saints – 2013 – 9/10
Fury – 2014 – 6/10
Sherpa – 2015 – 6/10
The Diary of a Teenage Girl – 2015 – 7/10
Battle Royale – 2000 – 5/10
Another Earth – 2011 – 7/10
The Constant Gardener – 2005 – 6/10
Louder Than Bombs – 2015 – 8/10
Spies Like Us – 1985 – 5/10
The Farewell – 2019 – 6/10
Monos – 2019 – 7/10
A Very Long Engagement – 2004 – 5/10
Encounters at the End of the World – 2007 – 7/10
These Final Hours – 2014 – 7/10
After You – 2003 – 7/10
Sorry We Missed You – 2019 – 9/10
Weathering with You – 2019 – 6/10
Corpus Christi – 2019 – 7/10
A Simple Plan – 1998 – 7/10
The Dig – 2021 – 6/10
A War – 2015 – 9/10
Summer of ’42 – 1971 – 8/10
Crimson Tide – 1995 – 7/10
Promising Young Woman – 2020 – 8/10
Alita: Battle Angel – 2019 – 7/10
Richard Jewell – 2019 – 7/10
The Call – 2013 – 6/10
Stargate – 1994 – 6/10
Booksmart – 2019 – 7/10
Resolution – 2012 – 6/10
The Hunt – 2020 – 7/10
The Peanut Butter Falcon – 2019 – 7/10
Vanishing Point – 1971 – 6/10
The Shape of Water – 2017 – 7/10
Another Round – 2020 – 7/10

A Quiet Place Part II [ Hang nélkül 2 ] – 2020

Ambivalens érzéseim vannak így három órával a megtekintése után. John Krasinski ért a feszültségteremtéshez, de ennyi. Tényleg ennyi. A filmet illetően viszont minden más téren sokkal többet vártam volna. Nem vagyok nagy “posztapokaliptikus világ szakértő”, de játszottam az első The Last of Us játékkal, letoltam a képregényes The Walking Dead szezonokat is (kétszer is), és bátran állítom, hogy – hatásosságot és a karaktereket nézve is – mind a kettő jóval többet nyújt, mint itt akár a két rész együttvéve -, és akkor még vegyük bele, hogy bizony elég sok más is lehetne hivatkozási alap…

Szerintem a fényképezés és látvány sótlan volt, de ez már részben magán a koncepción elbukott; kisvárosi, vidéki helyszínek, amelyek akár önmagukban is lehetnek hasonlóan lepusztultak, elhanyagoltak mindenféle invázió nélkül is -, és ehhez nem is nagyon kell messzire mennünk ugye… Értem én, hogy 60-70 millió dollárból készült ez a film, de én pl. bőven meglettem volna ennyi CGI, valamint a lények fokozott jelenléte nélkül is, ha cserébe jobban átjön a világvége hangulat.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a TLOU első részéből szinte bármelyik két óra látványosabb, letaglózóbb és “festőibb”, mint amit itt láthatunk 97 percen keresztül. (A másodikkal sajnos nem még volt szerencsém.) De ez még a kisebb gond. Az még oké, hogy jump scare-ből is volt épp elég, de szerencsére itt nem estek át a ló túloldalára. Mi volt akkor hát a legbosszantóbb a filmben? A szinte mérhetetlen ostobaságok tucatjai. A logikai hibák egymás után – való szemrebbenés nélküli – alkalmazása és a mesterkélt feszültség folyamatos hajszolása, hát nem tett jót a második résznek.

Pedig az első rész ilyen szinten sem volt rossz, ott egyedül a befejezés miatt húztam a szám, de sajnos az elég lelombozó volt. Tudjátok miért. Itt viszont ezer sebből vérzik az egész cselekmény is már maga, ez pedig védhetetlen ilyen szinten. A moziban tényleg a fejem fogtam néha, hogy na, ezt azért ne már gyerekek… De beleálltak a készítők, és végigcsinálták ezt a másfél órát ennyi hülyeséggel. Pedig egy ilyen, viszonylag rövid filmet elég egyszerű lett volna úgy lehozni, hogy az végig következetes, realisztikus, épp ésszel felfogható, érthető és logikus is legyen. Hát ez nagyon nem sikerült.

Nekem ez eléggé mellé ment, még ha az elején lévő jelenetsorok tetszettek is. Részemről én itt kiszálltam; ha lesz is harmadik rész, valószínűleg nekem az már ki fog maradni, maximum akkor ugrok rá, ha iszonyat pozitívak lesznek a vélemények róla. Akkor hát legyen itt a végén pár spoileres, “miazisten ez” kérdés, amelyek már a megtekintés közben megfogalmazódtak bennem… És akkor itt csak a legdurvább dolgokat emelném ki…

mutasd a spoilert

1. Miért “mezítláb” járnak? Nem vakok, látják hová lépnek, ha meg véletlen menekülni, futni kellene ismeretlen terepen, akkor elég jól jön egy frankó cipő vagy bakancs… Mert ha pl. emiatt belelépnek valamibe, és azért ordít fel valamelyikük, az ugye elég kellemetlen lenne…

2. A fiatal srác, amikor anyuci rábízza a kicsit… na az rohadt kellemetlen volt – mármint ami utána következett. Gondolom nem kell részleteznem, de tök jó látni, hogy ennyi esze van a srácnak másfél év túlélés után, éjszaka kell távcsővel nézelődni, gratulálok…

3. A kikötői konfliktus is elég tré volt, nem tudom mi volt a célja a bandának, de ugye elég jól sült el, a csoportvezetőjük piaci alapon biztos sokra vinné a valóságban. Itt nyilván kellett valami extra feszültséget generálni, meg hát meg kellett mutatni, hogy az emberek milyen ostobák, önzőek, stb. Mi tagadás egyébként, értem én; kellett valami a kettes pontban vázolt feszültséggóc mellé, mert hát úgy lesz “igazi” az adrenalinbomba.

4. A szörny ugye a szigetre talált. Mikor, hogyan, miért ilyen hamar, és eddig miért nem? A hajón nem jöhetett, azokon csak ők voltak, úszni meg nem tudnak. Itt ezt még ki lehet dumálni annyival, hogy elszabadult egy hajó és partra sodorta a víz, de ugye ilyen másfél évig nem történt egyszer sem, most meg más másnap. Plusz elég szabályosan is parkolt vele valaki oda; pacsi járna érte…

5. Egyébiránt maga ez a heroikus győzelem (“küzdelem”) is eléggé hümmögésre késztető. Mármint oké, ott a hang, és? Egy csomó helyen nem tudják, hogy ez mire szolgálna, azaz ha be is jönne ez a hang valahol, lehet egyből kapcsolnák ki a fenébe, nyilván én sem hallgatnám csak úgy poénból. Aztán ott van még az is, hogy persze áram szerintem – hasonló helyzetben – nem is lehet már sok helyen. Itt nem kis pókokról van szó, hanem kaszabolós nagy dögökről… Nincs azzal gond, ha ezt egy lépcsőfoknak tekintik a túlélők, de az egész úgy lett beállítva, mintha itt most aztán már mindenhol nyugalom és békesség következne.

6. A befejezés is lehangolóan erőltetett volt, hiszen a szvsz elég töketlen, idióta srác, Marcus a végén milyen kemény lett; rádiót a kézbe, mint John Cusack-nak, aztán nyomassuk neki. Nem számít, hogy méteres csápjai vannak annak a dögnek, nem számít, hogy ettől nem lesz hirtelen veszélytelen a lény, nem számít itt semmi, csak happy end legyen. Pedig amikor korábban a vonaton sarokba volt szorítva Regan, akkor ugye sokra nem nagyon ment azzal az effekttel… De persze itt működnie kellett, mert hát ez a film olyan, amikor minden bejön, de ha valami mégsem, és valakinek meg kell halnia, akkor azok olyan művi értelmetlen halált halnak, hogy már szinte öröm nézni.