Kategória Filmek

Koe no katachi [ A Silent Voice ] – 2016

Döbbenetes, milyen hatású film is ez a 2016-os manga feldolgozás. Egészen elképesztő. Először sem poénból adtam rá 10/10-et, de másodjára már az első 15 perc alatt éreztem, ha lehetne, többet és még többet érdemelne...

A képi megoldásaira szavak nincsenek. A színek, az arányok, a karakterek, a rajzok úgy ahogy vannak egyszerűen magával ragadnak. Minden egyes apró mozzanata. Vannak filmek amelyek dialógusok és narratíva nélkül nem működnének. Ez nem ilyen. Ha hang és felirat nélkül tudnám csak újra megtekinteni, akkor is rendszeresen elővenném. Annyira szép, annyira kimért, annyi mélység, lélek és szeretet szorult ebbe a kicsit több, mint két órába, hogy azt leírni is közel képtelenség. 

Kevés olyan produkció van, amely ennyire megviseli az embert, de mindezt úgy sikerült abszolválniuk, hogy közben borongós és öncélú önmarcangolást erősítendő vizuális elemekkel, beállításokkal nem nagyon találkozhatunk benne. Sőt. Meglepően színes, vidám és életigenlő a körítés, amely szerintem meglehetősen erős kontrasztot mutat a cselekménnyel magával, meg hát a karakterek viselt dolgaival kapcsolatban is, de ha így működik…

Tudtam, hogy írni fogok erről a filmről. Tudtam, hogy mennyire jó… Volt már így korábban is. Általában azt csinálom ilyenkor, hogy a legszebb pillanatokat – amelyek azért nem spoileresek – elmentem, feljegyzem, mert hát jó lesz ez és az a kép majd két bekezdés közé… Itt meg sem próbáltam ezzel foglalkozni, mert annyi és annyi megmutatni valóm lenne, hogy csak kapkodom a fejem… Legszívesebben mindenkit leültetnék magam mellé, aztán megnézetném vele ott és akkor, már-már lélegzetvétel nélkül. De nem lenne ám popcorn, nasi, meg ilyesmi. Bár ahogy ezen sorokat írom, felötlik bennem az a gondolat, hogy ez a film lehet akkor tud igazán hatásos lenni, ha egyedül, nyugodtan és koncentráltan tudunk rá időt szánni. Meghálálja. Higgyétek el. 

Még egy szót sem szóltam arról, hogy miről is szól ez a történet… Legyen meglepetés? Ha körvonalaznom kellene, akkor írhatnám – kissé leegyszerűsítve –, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfokát mutatja be. És hogy pontosan ez mit is takar? Azt majd meglátjátok…

Annyit azért elárulhatok, hogy rengeteg témát érint ez az utazás. A gyerekek kegyetlensége, meggondolatlansága, kiszolgáltatottsága és szeretetéhsége mellett a valahová való tartozás utáni vágyakozás kimondottan fontos építőkockáci ennek a zseniális alkotásnak. De ez még nem minden. Nagyon ritka az olyan dráma, amelyen az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködünk, a másikban meg – ha nem is gyakran, de – hangosan felnevetünk… 

Mindezek után úgy érzem, ez a valaha volt egyik, ha nem legszebb mozgókép amit láttam. Szívszorító. Sziporkázó. Emellett pedig olykor irtózatosan vagány is. Példának okáért magáért a kezdésért és a zenéért is taps jár… És akkor még nem is beszéltem a szinte katartikus pillanatairól sem.

Az, hogy szerintem látnia kellene legalább egyszer mindenkinek, nem mondja el mennyire is szeretem Naoka Yamada munkáját. Lehet én vagyok ennyire elvont, hogy ennyire odaadóan tudok rajongani egy ilyen történetért, de mit csináljak, ha kisgyerekként is lazán “beleszerettem” – a TV képernyője előtt ülve – egy néma kislányba…

10/10

The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – 2020

Nem tudom ezzel miért vártam eddig. Pedig az egyik legérdekesebb magyar film volt a premierje környékén. Miért? Hát erről készítettem egy táblázatot még az oldal FB csoportjába régen. Eléggé szerette a “hazai szaksajtó”. Valamiért aztán eddig nekem kimaradt…

Pedig tényleg nagyon finom, érzékeny alkotásról van szó. Csakhogy iszonyat csalódást okozott. Miért? Mert a párbeszédek olyan silányak voltak, annyira életszerűtlen volt minden egyes mondat, – mit mondat –, minden egyes szó és pillanat a két főszerelő között, hogy az totálisan hiteltelenné tette az egész filmet. Pedig a felütés még nem is lett volna feltétlen rossz, már ha elfogadjuk azt az abszurd döntést, amit Vizy Márta meghozott… De legyen. Utána is voltak ettől függetlenül kellemes momentumai Horvát Lili rendezésének, gondolok én itt a hölgynek a pszichológussal való kommunikációjára, a fényképezés nagyszerűségére, illetve a produkciót körüllengő atmoszférára, de ez nem menti meg az iszonyatosan fapados diskurzusoktól, amelyek úgy magával rántják az egészet, hogy azt szinte elmondani nem lehet. Ritkán láttam még filmet így földbe állni. Ezeken túlmenően azt sem gondolnám, hogy a karakterek komplexek, vagy árnyaltak lennének, mármint mondjuk ki: utóbbihoz szerintem kell mélység is, itt meg olyan felszínes volt minden egyes pillanat, hogy az már fájt…

A szerelem vak – szokták mondani. Persze, csak közben azért az ember alapvetően egy racionális lény. Pláne igaz lenne ez az állítás a két diplomás, szakmailag is nagyon elismert orvosra. Nekem visszatetsző volt az is, hogy míg a munkájuk során tudnak érthetően, világosan, olykor kimondottan logikusan és számonkérően is beszélni, addig – a hétköznapi helyzetekben – egymással, vagy másokkal a magánéletben olyan kínosnak érződött minden másodperc, hogy csak a fejemet csóváltam, és azt mondtam magamban, hogy ilyen bizony nincs. Persze lehetne azzal jönni, hogy őket – pont ezért – az isten is egymásnak teremtette, meg attól még, mert valaki szakmailag profi, jó előadásokat tud tartani, nyilvánvaló, hogy simán belefuthatnak olyan fatális helyzetekbe a szerelmi életük esetleges hajnalán, amelyek egy külső szemlélő számára röhejesek, vagy akár kimondottan bicskanyitogatóak is lehetnek, de ami sok, az bizony sok.

Alapvetően a hölgy rajongását sem érzem kellőképpen megalapozottnak, és mivel egyik ostobább jelenet követi a másikat, én a film felénél körülbelül már el is engedtem a kezüket. Az úr nyilvánvalóan lehet jó szakember, de egy ilyen nő, aki korábban csak pár szót váltott vele, mit látott meg benne? És akkor persze elő lehet megint hozni azt, hogy a szerelem útjai bizony gyakran kifürkészhetetlenek…

Ezzel nem is lenne tényleg gondom, de ezek a karakterek nem érdekesek, nem izgalmasak, a sztori is teljesen fapados, pedig egy ideig jól állt neki az, hogy nem tudtad, mi is a helyzet valójában, de aztán mi is maradt a másfél óra végére ebből? Semmi. A lezárás, ahogyan az odáig vezető út is pocsék volt. Nem tudom ki hagyta jóvá a szöveget és a forgatókönyvet, de minden elismerésem Horvát Lilié, hogy ehhez a munkához talált finanszírozót és színészeket is… Más kérdés, hogy ebből, így filmet készíteni meglehetősen felesleges volt…

5/10

Comet – 2014

Nem tudom mi lesz ennek a vége, azt pláne nem, hogy miért, de idén biztosan egyéni rekordot döntök olyan tekintetben, hogy annyi romantikus filmet nézek meg, amennyit még soha egy éven belül. De nincs is ezzel gond, amíg ennyi jobbnál jobb mozgóképes alkotás várja azt, hogy elmerüljek bennük…

A Comet is ilyen. De tényleg. Első körben talán nem árt tudni róla – bár az sem gond, ha valakinek ez nem feltétlen mond semmit –, hogy a készítője az a Sam Esmail, akinek a meglehetősen népszerű és nagy sikernek örvendő ’15-ös Mr. Robot-ot köszönhetjük. Ez a produkció viszont 2014-es, szóval konkrétan ez az első írása és (egész estés) rendezése a ’77-es születésű úrnak. Viszont már itt is rengeteg olyan hangulati elemmel találkozhatunk, amely miatt az a sorozat is nagyon valószínű, hogy sokáig emlékezetes marad még a legtöbbünk számára.

Egy dolgot leszögezhetünk már az elején; ez a másfél órás trip két ember párkapcsolatának alakulásáról szól, de úgy, hogy a többieket szinte mellékszereplőnek sem nagyon lehetne nevezni. De ez jól áll neki. Ahogyan az is, hogy nem lineáris a cselekmény. Olyan érzése van a megtekintése közben az embernek, mintha egy olyan puzzle-lal próbálna szerencsét, amelyről igazából csak sejtése van, hogy mit ad majd ki a végén. De ez teszi izgalmassá valamilyen szinten, ettől lesz dinamikusabb hatása Esmail rendezésének. Van még néhány dolog ezen túl is, amelyekben remekel a film. Kétségtelen, hogy – az erre fogékonyaknak – már önmagában képek, a hangulat, az effektek és a színek is eladják az egészet. Imádom, hogy itt sincs minden pillanatban tankönyvszerűen betartva az aranymetszés szabálya, miközben a karakterek így sem esnek le a vászonról, sőt, kifejezetten kellemes érzés, hogy valaki végre kicsit formabontó módon szeretne megmutatni bizonyos dolgokat.

A szereplők jók, a párbeszédek helyenként szinte kiemelkedőek. Néhány alkalommal el is gondolkoztam azon, hogy ezt vagy azt a beszélgetést felveszem és elteszem a bármikor újranézős pillanatok közé. Aztán annyira mégsem éreztem őket klasszikusnak, de majd egy újranézés egyszer lehet segít tisztázni magamban, hogy akkor most mennyire is remekbeszabottak azok a dialógusok.

Kinek a filmje lesz a Comet? Aki egy hagyományos romantikus drámára vágyakozik, az szerintem lapozzon tovább… Aki kicsit kísérletezős kedvében van, és megpróbálja elengedve magát átadni ennek a kis indie mozis élménynek, az biztos vagyok benne, hogy találni fog benne valami felejthetetlen momentumot.

És akkor abba még bele sem kezdtem, hogy adott esetben milyen értelmezései lehetnek a filmnek… Plusz ott van még a két színész is… Emmy Rossum és Justin Long kettőse annak ellenére is eléggé magával ragadó tudott lenni, hogy alapvetően a konfliktusok kereszttüzében ismerhetjük meg őket. Mindezek után és mellett simán úgy gondolom, hogy ezt majd szívesen újra előveszem a közeljövőben. Aztán ez úgy gondolom, hogy sokkal többet jelent egy szimpla, érzésre adott pontszámnál.

8.2/10

Thelma – 2017

Joachim Trier előző, misztikus produkciója egy egészen merész vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük a korábbi drámáinak hétköznapi mivoltát. De csapjunk is akkor bele, mert engem konkrétan már a 12. másodperctől kezdve nyomasztott a Thelma. Mármint jó értelemben véve. Ahogyan szépen bekúszik az a dallam a film elején, az valami egészen zseniálisan megágyaz annak, mire is lehet számítani, és – már önmagában ezzel is – tényleg egy nagyon jó, komor hangulatú kis alapozó lett.

Bár még igazából semmit nem láttam, de egy plusz pontot már csak ezért is felírtam neki. És igen kérem szépen, amikor először hallottam ezt a másfél percet, bizony egyből A világ legrosszabb embere original score-ja jutott eszembe, ennek okán aztán rá is kerestem; most én látok bele túl sokat, vagy van valamiféle kapcsolat a kettő között? Talált, süllyedt. Ola Fløttumnak köszönhetjük Trier legújabb munkájának zenei aláfestését is. A hideg is kiráz tőle.

Kezdjük ezek után azzal, amibe nem lehet belekötni. Illetve nem is ez a leghelyesebb megfogalmazás, mert ezen szempontok alapján vizsgálva tényleg hibátlan munkáról van szó. A színészektől kezdve, a fényképezésig mindenről maximális elismeréssel lehet csak nyilatkozni. A történet már más kérdés, az jóval megosztóbb lehet legtöbbek számára, és én is itt érzek egy kisebb fajta megbicsaklást. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem kicsit szeretem ezt a filmet. De nem lehet elmenni amellett, hogy azért ez valószínűleg nehézkesen csúszhat le egyeseknél. Részben az érintett témák okán, részben mert ez a film sem éppen az eszetlen kapkodásáról lett híres. Ettől azonban még szemernyi kétségünk sem legyen, a Thelma egy magabiztos kezek által levezényelt, kiváló dráma lett.

Trier mozgóképeiben részben az a különleges, hogy minden fenntartás nélkül elhiteti veled, hogy mindenki – a zeneszerzőtől, a sminkesig, kivétel nélkül mindenki – a szívét, lelkét beletette a készítés minden egyes pillanatában. A másik legvarázslatosabb dolog pedig talán az, hogy a mély emberi sorsokat milyen hatásosan és földhözragadtan tudja úgy elmesélni, hogy közben nem fél játszani az érzelmi állapotok felerősítésével sem, és annak ellenére, hogy szinte mindent bevet a maximális hatás érdekében, nem csorbul semmit mozijának drámaisága. Igen, tudom, hogy ezt kicsit másként már leírtam A világ legrosszabb embere kritikájában, de mit tegyek, ha itt is ezt érzem.

A film története egyébként itt sem túl bonyolult, még ha akadnak is kérdőjelek közben az ember fejében, azért a végére letisztul valamennyire az a bizonyos kép. A kezdésnél elsütött felütés nálam működött, onnantól van egy kis nyugisabb rész, hogy aztán egy felnövéstörténettel, hittel, valamint önmaguk el nem fogadásának lélektani terheivel és hatásaival is foglalkozó, meglehetősen melankolikus betekintést nyerhessünk – ezúttal egy fiatal lány életébe. Szerintem ebben a filmben is rengetegen találhatnak kapcsolódási pontokat. Nem üt úgy, és nem kapaszkodsz végig úgy a karakterek után, mint a norvég úr legutóbbi alkotása során, de ettől független egy roppant értékes drámának tartom, amely annak ellenére, hogy hasonlóan igényes munka, valahogy mégis teljesen más. És ez így is van jól. Nem gondolnám egyébként, hogy bármit is forradalmasítanának ebben a két órában, legalábbis a film és a történet alkotóelemeit tekintve semmiképpen, de ahogyan a fent már említett filmje, úgy ez is iszonyat összerakottnak érződik, még ha talán az illesztések nem is olyan tökéletesek most.

9/10

I Want to Eat Your Pancreas – 2018

Kezdem úgy érezni, hogy lehet több animét kellene néznem. Bár most kicsit nehéz helyzetben leszek, hiszen láttam már négy-öt olyan – egész estés – produkciót, amelyeknél azt hiszem, már nem lehet többet nyújtani. Persze ezt mondtam a második és a harmadik után is…

Aztán most itt vagyok, még szinte csak kora délután van, éppen 23:33-at mutat az óra, szóval bőven ráérnék még filmezni, hiszen csak holnap este megyek melózni, de amikor valami ehhez foghatót látok, akkor nem megy semmi ilyesmi, mert az ehhez hasonló mozgóképeket nem szeretném egy adott darálás egyik lépcsőfokaként magam mögött tudni, ezt ki szeretném írni magamból, még ha csak ilyen vázlatos gondolatfoszlányok képében is. Itt akarom tudni még magamban, nem szeretném, hogy ez az élmény hamar köddé váljon; jó lenne ezen képek, zenék és karakterek friss emlékét a lehető legtovább megőrizni.

Ömlengős kis első bekezdés lett ugye? Hát ez ilyen, mit csináljak. Shin’ichirô Ushijima rendezése elsőosztályú. Pedig aztán simán beletörhetett volna a bicskája. Mert nem egyszerű ezt a témát úgy feldolgozni, hogy ne essenek át vele a ló túloldalára. A képek, a helyszínek, a színek és a fények zseniálisak, aprólékos gonddal elkészített két óráról beszélhetünk. De ez önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. A sztorit a két fő karakter és a köztük lévő kémia uralja le. Ez sok filmre igaz, de itt már szinte meglepően sok teret és időt kapnak ők ketten, és ez a húzás nagyon jót tett a történetnek. Igen, kapunk egy fiatal lányt, akinek van egy

Mutasd a spoilert!

komoly betegsége.
A film pedig ezt a témát járja lényegében körül. Ezt nem nagyon gondolom spoilernek, mert a film elején már szinte azonnal megtudhatjuk, mi is a helyzet, ennek ellenére megjelölöm. Szóval az a kérdés, hogy a lány mit kezd az életével így. Kivel, és hogyan kommunikál, milyen konfliktusai lesznek, mennyire tudja feldolgozni azt ami rá vár, mihez kezd konkrétan a barátaival és szüleivel, és hát mi lesz azzal a szerelemmel?

Nem egy olyan filmet láthattunk már, amelyik ezt az élethelyzetet emelte központi szerepbe, de pont ebből adódóan rengetegféle kimenetele lehet egy ilyen felütésnek, hiszen sokan teljesen különböző módon alkalmazkodnának ehhez a sajnálatos tényálláshoz. Legutóbbi hasonló filmélményem talán pont a

volt, amelyről írtam a blogon is. Az I Want to Eat Your Pancreas azonban más. Most mondhatnám azt, hogy a készítők direkt meg akarnak mindenkit siratni, de ez aztán túl riasztó és túl csábító is lehet, miközben az elvárásokat is csak fokozza, szóval a lényeg szerintem az, hogy majd mindenki átéli, aztán eldönti, hogy hatásos-e az, amit összehoztak. Szerintem az. Nagyon is az. A cselekmény különben viszonylag egyszerű, és a szülőkkel sem foglalkoznak kiemelten, ami, mint már utaltam rá, jót tesz a filmnek, mert a két karakterre így jut elég idő, nem kell kapkodniuk, kivágniuk jeleneteket, mondatokat…

Tényleg jó és szép amit láthatunk, és pont attól lesz úgy gondolom elég különleges ez az animáció, mert fel meri vállalni önnön magát, miközben nem akar még több drámát láttatni ott, ahol egyébként is van már elég. Mert hát mindenki volt fiatal, mindenki tudja, hogy nem olyan egyszerű korszak az…

Sokszor idegesített bizonyos animékben, hogy elég gyakran túlrajzolnak bizonyos érzelmi állapotokat. Példának okáért nem egyszer már szinte vicsorogva üvöltöznek egymással, de előfordult, hogy mint Superman, úgy kergeti az egyik karakter a másikat… Nos itt szerencsére ilyen nem nagyon van. Illetve ami túl is van reagálva, azt azért be lehet tudni az alaphelyzetből következő dolgok lelki kivetülésének…

Nehéz film. De valahol meg könnyű is. Tessék, keresem a szavakat… Igen, kézzelfogható üzenetet közvetít ez a majd két órás alkotás, amely persze lehet néhányotoknak erőltetettnek és elcsépeltnek hangzik majd, de ettől még teljesen érthető, hogy ilyenkor az ember fejben átértékel mindent, és bizony kialakul benne egy életfelfogás – legyen az bármilyen is. Aztán pedig ha van valaki, akivel úgy érzi, hogy megoszthatja a gondolatait, akkor azt meg is fogja tenni. Ha veszed a fáradtságot, és rászánod magad a megtekintésére, akkor bátran állítom, hogy egy kiváló kis utazás részese lehetsz, amely úgy szól a barátságról, a szerelemről, a kommunikáció fontosságáról és a lehetőségek megragadásáról, hogy azt talán tanítani is kellene. És akkor a stáblista közben elhangzó dalról még nem is beszéltem…

10/10

The Worst Person in the World [ A világ legrosszabb embere ] – 2021

Gondban leszek… Január ötödike van, és már láttam idén két 10/10-es filmet. Az egyik ugye a Never Rarely Sometimes Always, a másik pedig jelen kritika tárgya lenne. Még nem tudom melyik erősebb. Máshogy tökéletesek. Újra fogom, újra kell néznem mindkettőt. Joachim Trier munkája – első benyomás alapján – közelebb áll hozzám, nem csak a karakterek miatt, hanem mert egyszerűen emészthetőbb és szórakoztatóbb is a filmje.

Persze ez is csak viszonyítási pont kérdése. Ezt pedig úgy értem, hogy bár A világ legrosszabb embere több mint 2 órás játékideje alatt számtalan jó poén elhangzik, mindezek közben pedig ugyan vannak viszonylag boldogabb és nyugodtabb életszakaszok és pillanatok is, ennek ellenére szinte az egészet belengi valamiféle árnyaltabb, de alapvetően sötétebb tónusú jövőkép ígérete, amit részben a remek zenei aláfestéssel érnek el. És ez roppant jól áll neki. Nem csak azért, mert így nem lesz annyira mesterkélt ez az egyszer fent, egyszer lent érzés, hanem mert ennek ilyennek is kellett lennie, hiszen többek közt én is hasonlóképpen látom az életet, én is ennek a korosztálynak, az elveszett generációnak a tagjaihoz tartozom, sőt bizonyos pontokat illetően elég sok közös vonásom is van a főszereplő hölggyel, annak ellenére, hogy én ugye férfi vagyok, valamint párkapcsolatom sem mostanában volt.

Ez a korunkba való betekintés egy prológusból, tizenkét fejezetből és egy epilógusból áll, és kimondottan hangulatosra sikerült; mertek a képekkel, a lassításokkal, a dalokkal és a zenékkel játszani, és ezek aztán roppant vonzóvá, csúnyább jelzővel élve – mondhatnám – eladhatóbbá teszi a rendező munkáját, mert egy ilyen témával foglalkozó mozgóképet lazán le lehetett volna forgatni sokkal konzervatívabban is. De úgy gondolom, hogy ha valaki, akkor Trier megtehette, hogy merészen áll hozzá ezekhez az eszközökhöz; jómagam először leginkább az Oslo, augusztus címet viselő rendezésének opening jelenetében éreztem azt, hogy valami különlegeset láthattam tőle, és hát így utólag nézve nem véletlenül lett magasztalva az évek során a munkáiért; új filmjén egyértelműen látszik, hogy ismét a szívét-lelkét beletette az egész csapat. Kétségtelenül úgy gondolom, hogy ez végre minden téren profi darab lett. Ha már így megemlítettem és fel is lehet tölteni, álljon is itt annak a drámának az első két, szerintem végtelenül zseniális perce.

A nézők ezúttal valóban számtalan remek, emlékezetes jelenettel gazdagodva búcsúzhatnak el a mozitól, tényleg mindenki feltöltődhet egy kicsit a látottak után. Persze furcsa is lenne, ha pont én nem élveznék egy ilyen (bizonyos szinten) nyitott könyvet, meg nem tudnék azonosulni olyan szereplőkkel, akik olyan problémákkal küzdenek, amelyek a generációm egy nem éppen elhanyagolható részét sújtják. Értem én, hogy a szerelmi és a párkapcsolati problémák kifejezetten olyan témák, amelyekről mindig is lehetett és lehetne írni, mesélni, de azért ez “kicsit” aktuálisabb annál; ez a produkció nem készülhetett volna el csak úgy, akármikor. Meg hát Renate Reinsve is az ember szívéhez nő. Pedig hát ő lenne talán a világ legrosszabb embere.

Mit imádtam még a filmben? Hát hogy repült az idő. Az elején, az első 5-15 percben még kicsit féltem, hogy mi ez a sok karakter itt hirtelen, hiszen még a főszereplőket sem igazán ismerem… Aztán reméltem, hogy azért lesz időnk levegőt is venni, és nem megy át valami szimpla darálásba az egész, de szerencsére tényleg mindenkinek és mindennek megvolt a maga oka és helye. Nincs egyébként hiány parázs párkapcsolati és kulturális vitákból, valamint elmélkedésekből, útkeresésekkel, önmarcangolásokkal, hogy aztán ezeken túl még akár napestig sorolhatnám, milyen sok mindent is érint a film. De van és volt rá ideje, mert kiváló ritmusú filmről van szó, amelyben nem fukarkodtak azért az érzéseknek teret és csodálatos, de hétköznapi helyszíneket sem adni. Én is vergődtem már kétségek között, én is lézengtem pirkadatkor csak úgy a városban, az utcákon, egymagamban. Ahogyan sokan mások is. Ez a film nekik, róluk szól elsősorban. Ez a film a modern világról mesél. A fejlődés áráról. A szerelem kihívásairól. A továbblépésről és a választásról. Az életről magáról.

10/10