Geci egy film ez. Tudom-tudom, egy ilyen mozgókép ajánlását valami ütős, hangzatos, de legalábbis emlékezetes bekezdéssel kellene kezdeni. Mint láthatjátok, ennyire futotta. Sajnos most képtelen vagyok többre és jobbra. Egy alkotás láttán ritkán, tényleg nagyon ritkán élek meg ilyen érzelmi magasságokat és mélységeket is egyszerre. Az életünk során szinte egészen biztos, hogy csak néhány ilyen kivételes pillanatunk lehet. Már az…
Tessék, csak itt vagyok megint. 😅 Egy ilyen saját listára eléggé régóta ki voltam éhezve. Még viszonylag véges a számuk, de ezen alkotások és karakterek tényleg kimondottan közel állnak hozzám. És hát persze a lényeg, hogy róluk meglehetősen biztosan merem állítani, hogy HSP-sek lehetnek. Mivel – egy-két kivételtől eltekintve – szinte egy ismerősöm sem nézte meg egyiket sem, így nem…
Adam Elliot második rendezése az idei év egyik legfényesebben tündöklő és legszomorkásabban nevetgélős ékköve számomra. Első alkalommal jártam a Toldi moziban, ahol sikerült pontosan középre jegyet foglalnom. Ennek ellenére – kissé meglepő módon – közvetlenül mellettem senki nem ült. El is engedtem hát magam… Írom ezt most, aztán amúgy közben szinte az egész produkciót összefont ujjakkal voltam kénytelen végignézni… Megkönnyeztem?…
Hosszú órákat lehetne arról diskurálni, hogy ki és miért néz filmeket. Illetve arról is persze, hogy ki és miért készíti el úgy és abban a formában az alkotásait, ahogyan azt a publikum aztán viszontláthatja. Egy valamiben viszont egyre biztosabb vagyok. Van, amikor nem maga a történet a lényeg. Sőt, én azt vettem észre magamon, hogy a cselekményorientált alkotások egyre inkább hidegen…
Négy óra – minimum megfeneklett csónakként átható – melankólia. Hu Bo egyetlen egész estés alkotásában. És tőle bizony már nem lesz több ilyen… A film elkészítése után nem sokkal ugyanis öngyilkos lett. Még csak azt sem élhette meg, hogy láthassa és érezhesse, mennyire nagyra tartják a munkáját nem csupáncsak a kritikusok, hanem a közönség soraiban ülő, átlagos nézők is. Valahol már…
Úgy volt, hogy azzal kezdem a mai mozis élménybeszámolómat, hogy talán valóban nem véletlen létezik az a mondás, hogy „kurvából lesz a legjobb feleség”. Persze aztán ezt elvetettem. Azonban nem is én lennék, ha nem gondoltam volna meg magam. Szóval mégis itt van. Nem állítom, csak hát ez is beugrott a film alatt – milliónyi más gondolat mellett természetesen. Én…
Értem én, hogy ebben a rohanó világban kevesen szánnak időt a régi klasszikusok felfedezésére, illetve megismerésére, de azért vannak filmek, amelyeket egyenesen vétek lenne kihagyni még az olyanoknak is, akik egyébként nem rajonganak annyira komolyan a mozgóképekért. Olyan produkciók ezek, melyeken nemcsak hogy nem fogott az idő vasfoga, hanem talán aktuálisabbak is, mint valaha. A They Shoot Horses, Don’t They?…
Hú, hát ez a film… Szóval vannak olyan kedvenceim, amelyeket nehéz, de legalábbis nehezebb szívvel veszek elő újra, és akkor ezzel szemben vannak olyanok is, amelyekre bármikor igent fogok tudni mondani… A Swallowtail Butterfly pedig ilyen. Egy állatira komfortos kis utazás. Egy fimkedvelő ínyenc valóságos vágyálma. Egy olyan szerelem első látásra, amelybe – vigyorgó arccal – nem csupáncsak belecsobbanni lehetünk…