moly / last.fm / rate your music / bandcamp
Park Chan-wook-tól ez volt a nyolcadik film, amelyet megtekintettem. Hogy aztán miért maradt pont ez ennyire a végére? Talán mert nem különösebben rajongok a horrorokért, de hát gondoltam szerencsét próbálok vele, hiszen habár az úr nem feltétlen tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, azért – többek közt – a Decision to Leave-nek köszönhetően mindent megbocsátottam neki. Mindezek után – vagy ellenére…
Sokszor módfelett egyszerűbb lenne olyan filmekről írnom, amelyek nem tetszettek, de hát csak ismételten megpróbálkozom fejben összerakni, hogy miért is annyira kedves és roppant tanulságos mozgóképet köszönthetünk Yuki Tanada alkotásában. Mint a címe is utal rá, ez a 121 perces alkotás egy fiatal hölgyről szól, aki éppen a felnőtté válásának küszöbén kopogtat. Hálás téma, hiszen ez az egyik kedvencem. Hogy…
A régi, klasszikus filmekkel mindig óvatos voltam. Lehetnek azok akár amerikaiak is, ha egyébként több produkcióval kapcsolatosan is voltak ilyen-olyan problémáim korábban, és így aztán már nem is egyszer kellett csalódottan felállnom a TV képernyője elől. Pietro Germi 104 perces alkotása azonban egy igazi kis kincs a szívemben. Mondhatnám azt is, hogy egy mosolygós szmájli képében csillogó, fekete-fehér sebtapasz. Nem…
Ismét egy dél-koreai gyöngyszemről írok… És nem is véletlen. Pedig azt hittem, hogy kicsit elszakadok a romantikus műfajtól egy időre, de nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam be ezt a filmet is. Pedig nem vártam tőle különösebben sokat. Eleddig egyfilmes rendezőről lévén szó, szinte minimális elvárásokkal ültem le elé. Ha nem tetszik, akkor törlöm, aztán lesz még egy kis helyem…
Szövényi-Lux Balázs első egész estés filmjében bár vannak remek pillanatok, de bizonyos okok miatt nem igazán éreztem azt, hogy ez ebben a formában megért volna 84 percnyi játékidőt. Pedig még azt sem mondhatnám, hogy ez az egész hidegen hagyott volna… A történet lényege annyi, hogy egy magyar srác és egy amerikai lány kapcsolatába nyerünk betekintést – pontosabban leginkább az utolsó…
Kicsit pihentettem a blogot, pedig aztán lenne mit mutatnom… Eléggé fel agyok pörögve mostanában, néha már szinte túlságosan is. Ha törik, ha szakad, most csak elkezdek posztolgatni megint. Szerintem sokat elmond arról, hogy mennyire is szerettem Gia Coppola rendezését, hogy ez az első dolog egy ideje, amelyről feltétlen, valamint a lehető leghamarabb írni akartam. Pedig aztán milyen végtelenül egyszerű kis…
Mekkora, de mekkora és milyen csodásan vibráló kis film volt ez… És eközben mennyi mindent láthattunk és hallhattunk! A szó szoros értelmében egy valódi időutazás. Egy olyan korba, amelyet valamiért én is annyira a magaménak érzek. Hogy miért? Hol is kezdjem… 1979-et írunk, és a dél-kaliforniai Santa Barbarában járunk, ahol egy 55 éves nő, Dorothea Fields egyedül neveli a kamasz fiát,…