Kategória Filmek

Fallen Angels [ Bukott angyalkák ] – 1995

Nem is olyan rég, a heti (olykor napi) rutin részeként kattintgattam rateyourmusicon – ezúttal a filmes szekcióban. Aztán láttam, hogy az 1995-ös toplistán a Fallen Angels bődületesen magas értéken áll, konkrétan 3.9/5, amellyel az év ötödik legjobb produkciója lett. “Hmm, mi is ez” – mondtam magamban… Majd kiszúrtam – mert ugye én ilyen ügyes vagyok –, hogy műfajilag bizony ez egy romantikus krimi / dráma egyveleg lenne. Hát ennél nagyobb hívószó nekem már nem is kellett…

A kontextus kedvéért nem árt leszögezni, hogy Wong Kar-wai rendező úrtól eddig két filmet láttam:  az egyik az az In the Mood for Love, a másik pedig a Chungking Express. Mindkettő romantikus dráma, utóbbi azonban szerintem jobban sikerült, ráadásul még vicces is. Tetszettek, de hatalmas kedvencemmé nem váltak, holott tudom, hogy sokan nagyra tartják őket. (Előbbi 8.1-es, utóbbi kerek 8-as átlagon áll imdb-n.) 

Szóval térjünk vissza a Fallen Angels-re. Ambivalens érzéseim vannak. De nagyon. Bizonyos szempontból mérhetetlenül zseniális az egész, más szemszögből megközelítve viszont egy egoista trip ez a másfél óra, amelyet lehet ugyan egyfajta kísérletező stlílusgyakorlatnak is tekinteni, de nekem ez nem hozzáadott a filmhez, hanem inkább elvett belőle. Mit értek ez alatt? Mondjuk azokat a nagylátszószögű, plusz gyakran szaggatott, szó szerint akadozó felvételeket, valamint pl. a színektől burjánzó képkockák hirtelen átmenetét a fekete-fehérként megelevenedő jelenetekbe.

Nekem ez művi, abszolút nem kifinomult, szinte ad hoc jellegű eltakarása annak, hogy itt ilyen téren bizony nincs koncepció. Nem arról beszélek, hogy nem tudatosan lett olyan a film amilyen, hanem arról, hogy a kreativitás hiányából fakadóan tényleg rohadt olcsó megoldás ilyen szélsőséges eszközökbe menekülni. A durva az egyébként, hogy annak ellenére, hogy nekem nem jött be, nyugtaton ez a fajta képalkotás a filmkedvelők között mégis nagyon népszerű és menő lett. Miért? Mert formabontó, merész és progresszív. Nem a szokásos beállításokat használja a filmben, nem unalmasan kimért és profi ilyen téren Wong Kar-wai alkotása. És ez sokaknak már elég is. Nem vitatom, hogy üdítőleg hathat arra, aki több ezer film után valami mást, vagy máshogy szeretne látni, de ez nem változat azon, hogy én ilyen szinten azonban – talán már mondanom sem kell –, meglehetősen konzervatív vagyok. 

Na de akkor térjünk rá a pozitívumokra. Mert vannak azért bőséggel. Kezdjük a karakterekkel. Két férfi és két nő életébe nyerünk bepillantást. Az egyik pasi egy laza, magányos bérgyilkos, akinek van egy női társa, aki távolról segíti… A másik hapsi pedig egy néma figura, aki hol itt dolgozik, hol ott, és bár nagyon szerethető és humoros alak, nem sok választja el attól, hogy ne nézzük teljesen hülyének. A lényeg, hogy ezek az arcok, és az életük ezen szakaszában jelen lévő nők igazán izgalmasak és hát mondjuk ki: aranyosak is.

Most például eszembe jutott egy jelenet a filmből az egyik kettőstől, és egyből konkrétan fülig ért a szám. Egyébként is: hozzám elég közel állnak az ilyen “elesett” személyiségek. Mármint nincs senkijük, és semmilyük. Próbálkoznak. Keresik a szerelmet. Megtalálják. Vagy nem… Néha szenvednek is éppen eleget. De közben azért teszik a dolgukat. És ha mindehhez hozzáveszem még azt is, hogy mennyire fedobja az összképet az, ahogyan kitárulkoznak nekünk a szereplők… Hát tényleg nem túlzok ha azt mondom, hogy ebből a filmből – mármint ilyen alapanyagból és ennyi ötletből merítve – lazán lehetett volna egy 10/10-es, hibátlan mozgókép is. Sajnos nem így lett. 

Ennek ellenére egy eléggé egyedi, és kétségkívül emlékezetes darabról beszélhetünk, és bár közepesen jóra értékelt filmekről nem nagyon szoktam írni – sem időm, sem kedvem mindig azt boncolgatni, mi és hol ment félre –, de ez egyenesen az iskolapéldája is lehetne annak, hogy valamiről akkor is érdemes megemlékezni, ha egyébként messze nem a – minden elemükben – remekbeszabott produkciók szűkös táborát erősítő filmes élményről volt most szó.

6.8/10

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10

A Love Song – 2022 – október 3-án az Apple TV-n

Megint milyen kis potenciális kincset találtam. Max Walker-Silverman első egész estés filmje október 3-án válik majd elérhetővé az Apple TV kínálatában. Előzetest ismét nem néztem, de az aranyos plakát, a hegyek, a meglehetősen jó kritikák meggyőztek arról, hogy azonnal nézős legyen. Aztán meg kivételesen bátorkodtam elolvasni a kis leírását, ajánlóját is… (Lentebb megtalálod!) Most mondjam ki tényleg, hogy pontosan ez kell az én lelkemnek?! Szóval először a poszter…

“Faye (Dale Dickey) magányos utazó, aki horgászattal, madármegfigyeléssel és csillaglessel üti el az idejét egy vidéki, coloradói kempingben, miközben régi ismerőse, Lito (Wes Studi) érkezésére vár, aki saját kísérletező és nomád útját járja a zord nyugaton. Ahogy a countryzene, ami hagyományosan az összetört szívekről és az önmagukat és másokat kereső amerikaiak kitartásáról szól, úgy az A Love Song lírai, de végső soron vidám refrént alkot az egyedüllét személyiségformáló hatásáról, és emlékeztet rá minket, hogy a szerelem bármely életkorban erőt adhat és elkápráztathat.”

Ugye mennyire jól hangzik? Sajnos magyar feliratos előzetest youtube-on nem találtam. De itt van legalább addig ez…

A The Washington Post ezzel zárta a kritikáját. / 100 pont /

“Like silent meditation, “A Love Song” isn’t for everyone. The movie requires its audience to both remain still and stay engaged. Those are skills many directors no longer value, so they’re skills many moviegoers no longer possess. But for those who will do the work, “A Love Song” is a special film that will stay with you long after the clamor of real life rushes back in around you.”

A The New York Times összegzése egy mondatban. / 90 pont /

Slow, sweet and subdued, A Love Song, Max Walker-Silverman’s lovely first feature, is about late-life longing and needs that never completely go away.

A The Wrap utolsó bekezdése pedig ez lenne az írásukban. / 100 pont /

“As exquisitely transcendent a film as 2022 will likely see, “A Love Song” is a cinematic rhapsody told in whispers of truth that confirms that love, for a lifetime or for a moment, merits the effort to be pursued in other people and in the overlooked wonders of existence.”

75 pont alatti értéket mindössze 6 kritika alatt kapott, de az is nagyon bíztató, hogy a tomatometer 96%-os rotten-en. Hát meglátjuk majd. Már nem sokat kell aludni.

Beautiful Beings [ Csodálatos teremtmények ] – 2022

Éjszakás műszak után nagyon lelkesen caplattam fel Budapestre; részben lecserélni a megdöglött fejhallgatóm, nagyobb részt viszont megnézni ezt a Guðmundur Arnar Guðmundsson által rendezett izlandi drámát, hiszen bár elég kevés kritikát találni róla a neten, azok viszont nem győzték dicsérni a rendező úr második egész estés munkáját.

Ha olvastok majd még erről a filmről valahol máshol is, biztos rendszeresen vissza fog köszönni, hogy mennyire nehéz néznivaló, és hogy bár egyszer mindenképpen érdemes megnézni, másodszorra nem szívesen ülnének neki ennek a meglehetősen súlyos drámának. Szerintem ennyire azért nem vészes a helyzet, de hát én lehet már edzettebb vagyok az átlagnál…

Egy földhözragadt filmről van ugyanis szó, amely a “hétköznapi” fiatalok “rosszabbik” oldalát mutatja be. Igen, olvastam sokszor, de egyébként is tudjuk, halljuk; kint sincs kolbászból a kerítés. És hát ez a film is azt bizonygatja, hogy szinte bárhol padlót lehet fogni – akár szülő, akár gyermek az illető. Persze bele lehet menni, hogy ebben a gyerekek szüleinek mekkora (kizárólagos?) felelőssége van, hogy mégis milyen utakat bejárva lehet megnehezíteni egy serdülő, kamasz felnövését. Néhány ilyen kiragadott példával is találkozhatunk, de ebben aztán – mondhatnátok –, ha úgy vesszük, semmi igazán új nincs. Nincs is. A lényeg a hangulaton, a kereten, a történtek elmesélésének mikéntjén van.

Oké, hogy roppant sötét dolgok is történnek a filmben, de valahol szerintem szívet melengető érzés, amikor a barátságok szárba szökkenésének lehetünk szem- és fültanúi. Igen, lehetne arról vitatkozni, hogy mégis milyenek is ezek a barátságok, de hát szerintem maradjunk csak csendben, mert lehet mindenkit ért már ilyen téren is pár nagyobb pofon az életben.

Szóval néhány nehéz sorsú srác egymásba kapaszkodik, és így merítenek erőt a túléléshez – igen, már csupán azzal is, hogy közösséget vállalnak egymás szarságaival. A kérdés, hogy ez a túlélés milyen életet eredményez? Mert ha valahonnan, hát akkor innen nehéz kievickélni. A Csodálatos teremtményekben az talán a legkülönlegesebb, hogy egyébként nem sok csodálatos dolog van benne. Még talán pozitív karakterrel sem nagyon lehet benne találkozni. Igen, van aki annyira nem szemét, és van aki kevésé balhés gyerek, de ettől még ő sem feltétlen lesz azonosulható karakter. Többek közt ezért is nehezen emészthető ez a film.

A képek és a zenék hangulatosak, de utóbbiakat nem vitték túlzásba azért. Itt nem kell azonnal a Shazam után kapni, hogy megtudjuk mi is az a klassz dal éppen ami szól. Vannak kiemelkedőbb pillanatai, de alapjában véve ez egy eléggé nyers film, amit helyenként feldobtak ezzel-azzal. De nem is lehetne másmilyen egy ilyen sötét, realisztikus, hiteles és mély betekintéssel szolgáló két óra.

Mint már említettem az elején, engem annyira nem vágott agyon érzelmileg, de persze erre azért nem is vártam. Azonban bevallhatom nektek – a többséggel ellentétben –, én viszont kifejezetten szeretném újranézni majd. Nem tudom miért. Mert oké, hogy fáradt voltam, álmos voltam, de ebben a filmben volt valami. Kicsit visszarepített abba a korszakba, amikor suli után (néha közben), illetve bizonyos hétvégeken sokat haverkodunk, vagy csak lógtunk együtt pár órát – csak úgy, gyakran a semmiért. De hát aztán ugye ez a semmi jelentette akkor a mindenünket néha. Persze én ennyire rossz sosem voltam, még ha ordító hülyeségeket én is csináltam…

Igen, biztos találtok majd ezerszer jobb kritikákat, de úgy gondolom felesleges lenne szaporítanom a szót. És igen, sokat lehetne beszélni a szeretet fontosságáról, hogy ezekre minden egyes gyermeknek és fiatalnak mekkora szüksége van, még akkor is – sőt talán akkor a leginkább –, ha ennek talán a jelét sem látjuk. De én nem vagyok szakértő, pláne nem szülő, szóval majd mindenki érez ahogy érez.

Nehéz megfogalmazni, hogy mit is hiányolok igazán belőle. Talán túl sok a karakter, így meg aztán talán túl sok a felszínesen leírt, megjelenített probléma. És hát a kérdések is… Lehet ütősebb és drámaibb lett volna, ha két karakterre fókuszálnak. Persze valamit, valamiért…

Furcsa lesz ezt a szót használni itt az utolsó bekezdésben, de valahol igazán üdítő egy film lett a Beautiful Beings. Többek közt mert végre úgy mutat be egy fiatal baráti társaságot, ahogyan korábban azért nem sokszor láthattuk. Így a megtekintése után (és először) letudtam kíváncsiságból az előzetesét… Aztán most még jobban dolgozik bennem az, hogy ezt bizony újra kell majd élnem. Nem vagyok benne biztos, hogy annyira “jó lesz” – de hát ha akarom, akkor akarom…

8.4/10

Aki gondolja, az nézze meg az előzetest, szerintem baromi jó hangulata van ennek is. Maximum ne olvassa közben, már ha annyira tart a spoilerektől.

Részlet az A Tale of Winter című Éric Rohmer filmből

Hit, szerelem, filozófia, lélek… Ez meg egy nyolc perces, szerintem nagyon aranyos részlet a filmből. Tipikus Rohmer. Mondom ezt úgy, hogy csak két filmjét láttam még, azok is a “Négy évszak meséje” első két darabját jelentik csupán.

Youtube-on nem lehet megosztani, a blog tárhelye meg nagyon hamar elfogyna, ha ide raknék fel ilyeneket, szóval aki nem ismeri a filmjeit, vagy érdekli egy jó kis elmélyültebb beszélgetés, az kattintson erre a linkre. Nem kell izgulni, csak a google drive videóra irányít. Kedvcsinálónak itt egy kép a filmben szereplő, szavakat nem találóan bájos Charlotte Véry-ről.

Egyébként nekem egyik film sem hatalmas kedvencem eddig, bár a második – ahonnan ez a pár perc is van – egész jó azért. De ettől még nem lehet kérdés, hogy ez a beszélgetés, vagyis bizonyos momentumok igenis nagyon tetszenek a rendező úr munkáiból. Persze az elismertebb alkotásai még hátra vannak; nagyon érdekel A Summer’s Tale c. filmje is; 91-es metacritic és 7.6-os Imdb értékkel csak nem lehet gyenge. A történetek egyébként nem függenek össze, szóval aki kedvet kapott valamelyik Rohmer filmhez, az kezdheti a “jobbnak” véltekkel is – például az utóbbi megemlített A nyár meséje cíművel.

Montana Story – 2022

David Siegel és Scott McGehee közös filmjét epekedve vártam – már persze miután megtekintettem a Maisie tudja c. korábbi, 2012-es alkotásukat. Szerencsémre nem kellett csalódnom. Oké, igen, már a plakátjaikkal is megvettek rögtön – nem volt mondjuk nehéz dolguk, mert valamiért az USA északi része különösen vonz. Seattle-től, Montana államon és Chicagon át New York-ig; minden jöhetne. Talán az igazi tél ígérete. Vagy a szél teszi. Nem tudom. Majd egyszer netalántán.

Szóval elindul a film, és hát szögezzük le az elején: nem éppen karfába kapaszkodós tempót kapunk, még ha nyilván ilyet nem is várt volna az ember. Aki szereti a lassabb dolgokat, vagy pont arra lenne most épp szüksége, hogy kicsit eltávolodjon a rohanó világunk – és néhanapján saját magunk által is felerősített –, szinte bántó háttérzaja elől, az a Montana Story-val jó üzletet csinálhat.

Néhány szereplőt köszönthetünk csak a filmben, az ő karaktereik és beszélgetéseik által nyerünk betekintést egy család múltjába. Nem túl szívderítő történet. De hát az élet ilyen… Egyébiránt érdekes, már-már ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Rajongok érte? Vagy csak szeretem? Én sem tudom még teljesen… Miért nem?

Mert el is kezdtem gondolkodni azon, hogy lehet az alapján kellene kimondottan értékelni a filmeket és sorozatokat, hogy elmentem-e magamnak őket későbbiekre vagy nem. Újra akarom-e nézni őket valaha is? Ajánlanám-e másoknak is? És itt a válasz egyértelműen igen – mindenre. Viszont ettől még mindig nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Ilyet pedig ugye egy mezei blogger sem tesz, mert hát milyen már az, amikor valakinek valamiről nincs kiforrott, határozott álláspontja ugye. A helyzet az, hogy a Montana Story azért is ütős film, mert nem vágnak úgy gyomron benne, ahogyan egyébként megtehették volna.

Nincsenek régmúlt időkből snittek bevágva, nincsenek drámai események vizuálisan direktbe megjelenítve, az arcunkba tolva. Az van ami. Pár találkozás, és talán néhány óra együtt. És közben – ha csak apránként is –, de kibeszélnek magukból bizonyos dolgokat. És ez bátor döntés szerintem. Lehetett volna a drámát és a feszültséget fokozni benne, hiszen ezt a történetet – még ha egyszerű is –, sokféleképpen el lehetett volna mesélni. Erre egy olyan verziót választottak, amely – nyugodtan mondjuk ki –; szerintem a legkevésbé nézőcsalogató. És nem is tudom – remélem ez nem a totális sznobság előszele –, de én ezt már önmagában is értékelem.

Ami viszont kétségtelen, hogy Montana gyönyörű, hideg és szeles. Én amúgy otthon természetesen teljesen sötétben filmezek, a soundbaron pedig – a megszokottól eltérően – jól felvettem a hangerőt is, mert minden egyes fuvallatott hallani akartam a képernyő előtt ülve. És hát semmi nasi, meg ilyesmi közben. Aztán félig-meddig már tényleg ott is voltam. Illetve bár ott lettem volna. A táj meseszép, a képek között vannak egészen zseniális beállítások is. Nagyon várom, hogy újranézhessem igazán jó minőségben. Meg aztán hiába 1 óra 54 perces ez a dráma, abszolút nem éreztem annyinak, sőt, többet és többet akarnék nem csak a karakterekből, hanem ebből a világból is.

Haley Lu Richardson meg lassan az egyik kedvenc színésznőm lesz. De mit hazudjak… Már az. Nagyon jól állnak neki ezek a filmek, és remélem rendszeresen viszontláthatjuk ehhez, vagy épp a Columbus-hoz hasonló produkciókban. Veszélyesek az ilyen filmek, mert nagyon nem sok van belőlük. Moziban meg aztán már pláne. Valahol a nagyon jó, és a zseniális között ingázok, majd idővel felnövök talán a feladathoz. Addig meg inkább biztosra megyek a pontszámmal.

9.1/10

What Maisie Knew [ Maisie tudja ] – 2012

Pont az előző bejegyzésemben írtam David Siegel és Scott McGehee legutóbbi közös filmjéről, a Montana Story-ról, aztán mivel sokat nem mondott hirtelen a nevük, utána is néztem, milyen filmeket köszönhetünk nekik. És ott volt köztük ez a aprócska, de gyönyörű és szívszorító történet is.

Nem kifejezetten nagy elvárásokkal ültem le elé, de azért lelkes és óvatos optimizmus járta át a lelkem, pláne, hogy alig aludtam az elmúlt pár napban, de valamiért erre felettébb kíváncsi voltam. Jól is tettem, mert a film nagyon magával ragadó lett. Egy kislány útját követhetünk végig; láthatjuk, hogy a szülei egyre romló kapcsolatára és a válásuknak kihívásaira miképpen is reagál ez a hihetetlen aranyos kis csöppség. Mert tényleg az. A Maisie-t alakító Onata Aprile több mint imádnivaló. Ahogyan a történet maga is az volt. Együtt lüktettem a kicsivel szinte, szorítottam érte, miközben ezek felváltva, gyakran egymást erősítve kísértek a filmezés során: nagy levegő – visszafojtott lélegzettel –, mosolygás, szomorúság, düh, értetlenség, szeretethiány, csalódás, könnyek és hát persze szeretet és még egy kis adag szeretet.

Borzasztó giccses kis bevezető volt ez mi? Dehát ha valami ilyen… Mármint jó értelmében. A What Maisie Knew egyik nagy erénye, hogy bár a giccs határán táncol, azt nem lépi túl, viszont ettől még abban biztosak lehettek, hogy becsületesen megdolgozza az embert. A film elején bár nyilvánvalóvá válik az alapszituáció, azért így is lesz pár kisebb-nagyobb meglepetés, és bizony az én szívemhez egyre közelebb és közelebb lopta magát nem csak a kislány maga, hanem úgy ahogy van, ez a másfél óra, valamint lényegében az egész felvázolt helyzet is.

Nekem nagyon tetszett a film, vannak benne kifejezetten szép képek, Onata Aprile pedig szenzációs. Tényleg az. Most felsorolhatnék pár olyan filmet, amelyben szintén különböző fiatalok kiváltképpen nagyszerű alakításaikkal találkozhatnak a nézők, de úgy érzem, hogy ez a kis hölgy valami olyasmit tett le itt az asztalra, amelyre nem sok példa lehet a filmtörténelem során, sőt tovább megyek, szerintem ha gyerekek színészi munkáját és teljesítményét kellene értékelnem, ez lenne az új etalon. Egy olyan új mérce, amelyet túlszárnyalni nagy eséllyel lehet már senki nem fog az én életem során. Elhamarkodott megnyilatkozásnak tűnhet, de ez van. Maisie itt sokat van a képernyőn, rengeteg mindenre kell megfelelően reagálnia, érzésekre és helyzetek sokaságára kell hitelesen pulzálnia. És ő gond nélkül vett minden akadályt. Nem csupán néhány jelenet erejéig remekelt, hanem egy filmet töltött meg igazi élettel.

De ne féljetek, nem lesz annyira (jó értelemben véve) szenvedős ez az utazás, hiszen olykor kifejezetten fel is pörög a történet, és bár a film sok újat nem mond, attól még valami egészen ámulatba ejtő az, ahogyan elmeséli Maisie és a többiek ügyes-bajos dolgait. Rám tényleg kifejezetten nagy hatással volt ez a film. Többször is összetörték a szívem, hogy aztán pár perc elteltével megint tudjak mosolyogni, és bizakodhassam valami – remélhetőleg tartósabb – pozitív fordulatban.

A képek olykkor nagyon eltaláltak voltak, és felettébb örülök, hogy Maisie ennyi közelit kapott. Tényleg azt éreztem, hogy a rendező is nagyon tisztában volt a kislány kiváló alakításával, és nem félt ezt hozzánk sem közelebb hozni. Ami még nagyon jót tett a filmnek, hogy bár ő van a fókuszban folyamatosan, a többiek is élnek és mozognak, még ha valamilyen szinten felületesnek is hathat a ténykedésük. Engem szépen lassan beszippantott a dolog, és hát mint mondtam, teljesen át tudtam érezni ezt a helyzetet, néhány karakterért pedig szinte lerágtam a körmömet is.

Ki lehetne elemezni, és boncolgathatnám mi az, ami egy ilyen helyzet során fontos lehet a gyerekeknek, egészen onnantól kezdve, hogy milyenek is alapvetően ők fiatal korukban, de úgy érzem ezt azért – jobb esetben – mindenki tudja. Arról is lehetne sokat beszélni, hogy kinek, mikor mit kellett volna tennie és legfőképpen miért. De lehet az is éppenséggel, hogy ez volt az egyetlen járható út, és akkor most lehet pont így lett minden “a lehető legjobb”? Valamin persze felesleges lenne agyalni, ez azért csak egy film. Sok mindenbe bele lehetne még menni, főleg ha spoileresen is érinteném a dolgokat, de tényleg nem akarom elvenni ennek a csodás élménynek az élét. Szóval ha tehetitek, ne hagyjátok ki.

9.3/10