Kategória Filmek

Stories We Tell [ Apáim története ] – 2012

“A szerelem olyan rövid, a felejtés pedig olyan hosszú.” Írta Pablo Neruda, Nobel-díjas chilei költő. De hogy miért is ezzel az idézettel kezdek? Hát mert Sarah Polley által rendezett dokumentumfilmben is szerepel ez a mondat, és mert elég jó támpontot is ad arra vonatkozóan, hogy miről is szól ez a majd két órás dokumentumfilm.

Régóta tervben volt ennek a filmnek a megnézése, pláne, hogy Polley 2011-es, Take This Waltz című alkotása is meglehetősen tetszett. És hát nem tudok nem hivatkozni azon tényre, hogy a nemzetközi sajtó mennyire egyöntetűen keblére ölelte ezen bejegyzésünk tárgyát. Felsorolni is nehéz lenne, mennyien adtak rá maximális pontszámot. Így tett például az IndieWire, az Empire, a The Guardian, a The Washington Post, valamint a The New York Times is… Ilyenkor mindig nagy várakozással ülök le a megnézendő produkció elé, hiszen egyfajta gyermeki lelkesedéssel átitatott kíváncsiság kezd el dolgozni bennem. Szóval az elvárásaim meglehetősen nagyok voltak.

És hát nem is kertelek tovább, engem ez nagyon betalált. Miről is szól ez a dokumentumfilm? Sarah Polley családjáról és szüleiről elsősorban. Szóval ha jót akartok magatoknak, ne olvassatok utána se a rendezőnőnek, se a filmnek, mert könnyen spoilerekbe futhattok. Nem mintha egyébként annyira pörgős és izgalmas lenne ez a dokumentumfilm. Mert – önmagában nézve – egy meglehetősen egyszerű történet tárulkozik ki előttük. Ezt az alkotást nem feltétlen a “cselekmény” milyensége határozza meg, hanem sokkal inkább az, ahogyan és akik nekünk tálalják ezt a valamilyen szinten hétköznapi életutat. Felettébb érdekes látni, hogy a családtagok hogyan is élték meg a történteket. Mert bizony ez egy ilyen film. Mindannyian részt vettek ebben a projektben, ők azok akik megosztják velünk a gondolataikat, érzéseiket, ettől pedig annyira bensőséges lesz az egész, hogy ilyet valóban nagyon ritkán lehet látni.

Felmerülhet a kérdés, hogy kit érdekel ez az egész, hiszen biztos vannak és lesznek is még olyan nézők, akik azzal érvelnek majd, hogy ez kizárólag rájuk tartozik; mégis mit érdekelje őket mások élete és családja? De pont ettől olyan intim az egész. És hát azért ne ijedjen meg senki: itt szó sincs róla, hogy a rendezőnő vagy egyes családtagjaik akárcsak az önnön nagyszerűségüket fennhangoztatva kürtölnék világgá, hogy hát náluk ez meg az bizony ilyen jól is ment akkoriban… Nem egy tablóképet festenek le nekünk, nem egy tetszőleges karrier csodálatos fénypontjaihoz vezető rögös út lépcsőfokainak árnyoldalairól értekeznek benne. Sokkal inkább szól ez az érzésekről. A kapcsolatokról, kötelékekről, a házasságról, a szerelemről, a veszteségekről valamint a csalódásról magáról.

A dokumentumfilm egyébként azért izgalmas kérdéseket is felvet. Például azt, amivel az előző bekezdést kezdtem. Érdemes erről ilyen szinten a nyilvánosságnak tudnia? Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ha készülni fog a történtekről egy film, akkor az mire és kire fókuszáljon? Számtalan kérdés, amelyre persze utólag már könnyű válaszolni. De akkor és ott bizony nem mindig és mindenben volt akkora egyetértés.

Nem tudom, hogy ki és milyen következtetést fog levonni a film megtekintése során. Amelynek egyébként ajánlott nem álmosan nekikezdeni, hiszen a bevágott videók önmagukban nem mindig vezetnek bennünket kézen fogva, így aztán meglehetősen sokat is beszélnek benne. Ha valamit mégis mondanom kellene, talán annyit tudnék hozzátenni, hogy Sarah Polley ezzel az egy munkájával is annyira lehetetlenül közel került hozzám, amennyire más rendező valószínűleg egész élete során nem fog tudni. És ha valamiért, már csak ezért is megérte megnézni a Stories We Tell című remekművét.

Mint a legtöbb nagyszerű, magával ragadó produkció esetében, úgy itt is bátran ki lehet jelenteni, hogy ezt is az apróságok tették naggyá. Az, ahogyan meg lett vágva, az, ahogyan és amiről beszéltek… Ahogy hagyták őket kibontakozni, és ahogyan – mindeközben – vezettek bennünket. Nem szabad elfejezetni azt sem, hogy különösen érdekfeszítő volt átélni azt is, hogy a fókusz – egy idő után – egyre inkább a kamera mögött tevékenykedő hölgyre helyeződött át.

A pontszám egy hozzávetőleges érték most csak. Lehet később még ennél is többre fogom tartani. Majd talán pont a második megtekintés után…

9.3/10

20th Century Girl [ 20. századi lány ] – 2022

Nem tudom mit tudnak a koreaiak – amit mások nem –, de ez a film ismét egy kivételes kis kincs. Kevés olyan film lehet a világon, amely ennyire könnyedén veszi azt az akadályt, hogy úgy maradjon ilyen cuki, hogy közben semmilyen visszatetszést ne keltsen az emberben…

Ismét egy romantikus sztorival van dolgunk, de nagyon kellett ez már a sok krimi mellé vagy inkább közé… Mondjuk gondban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi olyat is írhatnék, amit korábban nem fogalmaztam már meg itt valahol, valamikor… De hát próbálkozzunk…

A 20. századi lány egy végtelenül habkönnyű felnövéstörténetként indul. Adva van négy fő, két fiú és két lány baráttal, akiket – kezdetben – egy különös dolog köt össze. Hogy aztán kivel mi történik, abba most bele sem nagyon mennék. A lényeg az maga az utazás lenne egyébként is. Pláne egy ilyen történetnél. Nekem mindenesetre az első pillanattól kezdve nagyon tetszett ez a produkció, játszva lecsúszott ez az egy perc híján két órás alkotás. Ezek a végtelenül egyszerű, de roppant kedves és szeretetre (szerelemre) éhes karakterek könnyedén magukkal ragadtak. Nagyon jó viszont látni ezt a fajta lelkesedést a TV képernyőjén. De nem kizárólag csak azért, mert megidézett néhány dolgot, hanem mert valóban szépen is van megírva. Bizonyos jelenetek alatt hallható zene meg egészen varázslatosan eggyé válik nem csupán a képekkel, hanem talán egy kicsit velünk is. Én néhány jelenetet legszívesebben ötször is visszanéztem volna, annyira el volt benne találva minden… (És szerintem a legtöbben ugyanígy lesznek ezzel.)

A képek önmagukban is kifejezetten jók, de hát a dél-koreaiaktól ez nem is lehet meglepő. Az már inkább, hogy ez a produkció mennyi érzést képest megmozgatni bennünk. Többek között azért is, mert egyszerre mesélnek nekünk benne a barátságról és az első szerelemről. A botlakozástól kezdve a felismerésig sok mindenen végigmegyünk. Unalomig ismert sémák – mondhatnák –, de hát minden alkotás valamilyen sablonra épül, akár csak a műfajából adódóan is. A lényeg az szerintem elsősorban, hogy működik-e. És hát itt ebben bizony hiba nincs.

Mindegyik karakterben van valami kis extra, de persze leginkább magáért a főszereplőért fogunk és tudunk majd izgulni. Kim Yoo-jeong egészen lehengerlő a maga nemében. Persze egy romantikus mozgóképben, pláne egy impulzív, első szerelemmel foglalkozó filmben nem feltétlen az árnyalatokkal, apró kis rezdülésekkel fognak bennünket a színészek megfogni, de a színésznő igencsak jól és természetesen hozta azt, ami kellett ahhoz, hogy végleg a szívünkbe zárjuk őt… Kétséget kizáróan megindító film a 20th Century Girl. Nem csak azért mert úgy nyúltak a készítők az alapokhoz, ahogy azt kell, hanem mert gondos kezdek munkájával olyan hiteles lenyomatot alkottak a karakterek életének alakulása szempontjából is kiemelten fontos korszakukról, hogy arra aztán már tényleg csak csettinteni tudunk.

A film pedig az idő előre haladtával csak jobb és jobb lett. A végéről pedig nem is mondanék inkább semmit… Mondhatnám, hogy lehetne emlékezetesebb és valahol karakteresebb Woo-ri Bang rendezése, de hát az a lényeg, hogy szíve és lelke volt. Bár többen próbálnának meg úgy erről vagy akár csak másról is mesélni, ahogyan azt itt láthattuk és hallhattuk…

Netflixen mindenki részese lehet ennek az élménynek.

8.4/10

Stockholm – 2013

Netflixen feldobta ennek a 2013-as filmnek a poszterét, én meg kicsit utána mentem. Spanyol romantikus dráma, kevés értékeléssel. De azért még pont olyanokkal, amelyek egyfajta bizakodásra is okot adtak. És hát azért imdb-n ott van az a “12 wins & 17 nominations” is. De klassz egyébként ez a poszter – tudatosult bennem egyre inkább –, miközben éppen elolvadtam, mert hát milyen remek volt ez a másik kép is ott? És emezen meg csak úgy sétálnak, és látszólag jót beszélgetnek ők ketten. Hát pontosan ez kell most, egy egyszerű kis romantikus valami – gondoltam magamban.

Fókusz
Focus

Aztán a film első fél órája mi volt már kérem szépen?! Egyes jelenetei konkrétan akár egy Richard Linklater filmből is ki lehetnének vágva, bizonyos hangulati elemei és képei meg egyenesen a The Worst Person in the World-öt idézik meg bennem. Szinte minden képe annyira eltalált és annyira jól illeszkedik az adott jelenetekhez, hogy tényleg kockánként ki lehetne elemezni a filmet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy még inkább tudatosítsuk magunkban, milyen gyönyörű munkával is van dolgunk. Vagy pont hogy nem szabad semmi ilyesmit tenni, csak elveszni bennük…

fokus

Mert azt bizony el lehet. Két karakter beszélgeti lényegében végig ezt a vérbeli művészfilmet. A miért az nem lehet túl nagy titok. A meddig és hogyan az már egy fokkal érdekesebb… Most nem írom le, hogy mennyi különbség van a két karakter között, már ha vannak jelentősebbek egyáltalán… Ki tudja, kit látnak, kit szeretnének látni a másikban. Ki tudja, kinek mire van szüksége… Ki tudja, ki és mit tud megadni a másiknak… Rengeteg kérdés, de ezek csak apránként villannak be nekünk. Körülbelül úgy és akkor, ahogyan a szereplőknek is szembesülniük kell bizonyos kétségeik gondolatokban, illetve szavakban való kivetüléseivel.

A filmben pontosan olyan precízen rakosgatnak egymásra minden egyes pillanatot, mintha azt valahol egyszer már megálmodták volna. Érdekességképp megemlíteném, hogy Rodrigo Sorogoyen gyakorlatilag közösségi finanszírozással hozta tető alá ezt az egyesek szerint már-már kultikus második filmjét, amellyel – mint már említettem – több díjat is elnyert.

Aki azt hiszi viszont, hogy engem csupán annyival le lehet venni a lábamról, hogy egy jó operatőr előtt elbeszélget egymással két szereplő, az azért téved. Érezni is akarom, hogy élnek és lélegeznek. Érezni, hogy izzik köztük a levegő. Vagy épp azt, hogy feszengenek. Mindent. És ilyen szinten ez a film mindent megadott, amire csak vágyhatnék. Most mondhatnám, hogy bizonyos mondatok és momentumok alatt mintha én saját magam köszöntem volna vissza a képernyő virtuális vásznáról… De ugye ilyet nem tesz egy “kritikus”…

A Stockholm sokkal több, mint aminek az elején gondoltam, de annyival szerencsére már nem vállalja túl magát, hogy ettől a súlytól – és a felstrófolt elvárásoktól – időközben összeroppanjon. Bombasztikus meglepetés, egy igazi kis indie gyöngyszem. Nem mindenkinek fog bejönni, ez nem is vitás. Aki viszont nyitott erre a műfajra, és szereti a drámákat, az tegyen vele egy próbát. (Netflix-en nézhető.) Nem egy végtelenül elvont művészfilmről van szó, hiszen egy meglepően hétköznapi szituációba kerülünk bele, amit a két főszereplőnk maximális átéléssel voltak hivatottak előadni. Aura Garrido meg valóban minden téren levett a lábamról… És most nem csak a nyilvánvaló külsőségekre gondolok… Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

Spoileresen is elég izgalmas lenne kitárgyalni a filmet, de ezt meghagyom későbbre. Majd egyszer lehet írok a kedvenceimről, hogy mit, kit és miért szeretek bennük a legjobban. Majd jól elvitatkozok benne magammal.

Tavaly a Come True talált be első filmként nagyon, idén meg a Stockholm. Ezek után jövőre is tuti valami alig ismeret filmmel kezdem az évet. A pontszám meg… Nem is tudom. Erős. Nagyon erős. Lehet megy ez még feljebb is idővel. Addig meg…

9.4/10

Larry – 2022

A Decision to Leave – délutáni vetítése után – este 18:45-kor erre a filmre ültem be a moziban. Nem is véletlen… Hogy mennyire érte meg? Hát annyira mindenképpen, hogy utána önfeledten mosolyogva jöjjek ki a moziteremből, pedig aztán Bernáth Szilárd első egész estét alkotása eléggé lehúzós témát dolgoz fel.

Hogy mi is lenne ez a téma? Amikor a film leírásával találkoztok, akkor ezzel a mondattal szembesültök legelőször: “A juhpásztorként tengődő, 21 éves Ádám magának való vidéki fiú, aki szégyelli dadogását.” Én is csak ennyit tudtam róla, meg még azt, hogy a filmet Serrano története ihlette. Vele igazából csak a 444-es videókban találkoztam. (Itt az első és második rész is.) De nem rémlett kifejezetten sok minden, csak az, hogy nem volt egyszerű gyerekkora, és hogy egy leszakadt, sokak szerint kilátástalannak titulált régióból próbált meg feljebb kapaszkodni.

Szerintem közel zseniális film Bernáth Szilárd rendezése. De tényleg úgy érzem, hogy keresve sem találhatnánk benne hibát. Visszafogott, de közben egészen hitelesnek tűnő képet mutat arról, hogy Larrynek hol és milyen problémákkal kellett megküzdenie. Hogy aztán mibe menekül Larry, és minek a segítségével próbál túlélni a meglehetősen hányattatott sorsú karakterünk? Hát a rappeléssel. Igen, azzal.

De hát Larry dadog nem? De. Ez az egészben a legszebb. Mármint, innen – az ő képességeivel és családi hátterével –, hogyan építi fel magát, talál-e segítő kezeket, vagy senki nem veszi elég komolyan? Van-e ehhez egyáltalán bármi tehetsége? Mennyiben járul hozzá ez a lelkesedés és elhivatottság ahhoz, hogy túllépjen saját maga, valamint mások által is beárnyékolt önmagán?

A produkció szerencsére nem csak ezzel a felemelkedési ívvel foglalkozik. (Amely egyébként is ki tudja meddig tart ugye…) Larry édesapja ugyanis nem egyszerű eset… Larrynek így tényleg több fronton is helyt kell állnia. Ő nem nulláról, hanem szinte már valamiféle körhátrányból indul. És akkor itt megint eljátszhatjuk a pszichológust… Szerintem a teljesen normális, minden téren (lelkileg és szellemileg is) egészséges, átlagos emberek is kompenzálnak valamit valamivel. Azok akik valamilyen szinten – akár önmaguk hibáján kívüli okokból – bizonyos nehézségekkel kénytelenek együtt élni, nem tehetnek nagyon mást, minthogy először alkalmazkodnak, majd szépen lassan arra koncentrálnak amiben igazán jók lehetnek. Ezzel persze a szerencsésebb emberek is így lennének, szóval nincs ebben semmi új – mondanátok –, de nem szabad elfelejteni, hogy nekik nem feltétlen kell nagyot gurítaniuk.

A színészek egyébként parádésak. Most, hogy meghallgattam a főszereplővel valamint a rendezővel egy 83 perces podcastet, még inkább többre tartom a filmet. A befejezés meg úgy szenzációs, ahogy van. Abszolút megalapozatlan az a félelem a produkcióval kapcsolatban, hogy a jómódú, budai értelmiségi rétegből bizonyos személyek félreértelmezve látják és tálalják számunkra ezt az egész közeget. A rendező azt is elmesélte az alábbi podcastben, hogy ő úgy ment le a terepre, hogy tulajdonképpen akkor még nem is reklámozta ott, hogy egy film forgatásához gyűjt igazából anyagokat.

Tavaly a Külön falka lett az egyik kedvenc filmem, idén meg a Larry. Ha nem is ér fel teljesen előbbihez Bernáth Szilárd első nagy rendezése, nehéz lenne nem azt állítani, hogy ennél ütősebb bemutatkozást nagyon kevesen tudhatnak magukénak… Várjuk a következőt!

9/10

Magasságok és mélységek – 2022

Másznék már, de a szó visszaránt,
Létrám szelídíti a mélységet, magasságot egyaránt.
Kérdésem rétegeket hánt elmémről,
Felelet gyanánt néha fogadd el a talánt
Tékozoloja magasát a menny,
Hullajtja nagyságát a hegy,
Lépek: a mostban gázolok

Mióta néhány órája az egyik haverommal – akivel régebben többször is túráztunk együtt elég nagy távokat megtéve –, megnéztük a címben szereplő alkotást, folyamatosan az a dal szól a fejhallgatómból, amelynek első sorait fentebb olvashatjátok. A Platon Karataev nevet viselő zenekar – 2022-ben megjelent – Létra című szerzeményéről van szó, amely a stáblista alatt csendült fel. Nekem pedig azonnal rá is kellett keresnem, hiszen annyira passzolt hangulatilag nem csak a filmhez, hanem hozzám is… (A dalt a kritika végén megtaláljátok beágyazva.)

Nagyon kellett ez most egy Avatar után. Mintha valami terápiás kezelésen estem volna át. Csoma Sándor produkciója ha nem is az èv legjobb filmes élménye számomra, de mindenképpen üdítően hatott rám. Egy ilyen munkát persze viszonylag könnyű gondolatébresztő alkotásként lefesteni, hiszen órákon át lehet vitatkozni már csupán arról is, hogy mi is az a hobbi, mennyire válhat az életünk szerves részévé, illetve kell-e egyébként mérlegelnünk, hogy mi és mennyi rizikót ér meg.

De ez még mindig csak a felszín karcolgatása. Hogy miről szól a Magasságok és mélységek? Arról, hogy miképpen éli meg Erőss Zsolt hegymászó felesége, a kétgyermekes Sterczer Hilda, amikor megtudja, hogy a férje eltűnik. És hogy mi minden következik ezután. Ebben a 98 perces mozgóképben nem a hegymászásé a főszerep. Konkrétan szinte alig látunk hegyeket. Pillanatképekben és személyes drámákban ellenben nem sok hiányunk lesz. És ez így is van jól. Végre nem a győzelemig tartó úton, és nem is az addig meghozott áldozatokon van a hangsúly. De ugyanígy nem is a tragédia van a központi szerepben. Hanem a veszteség feldolgozásán, magán a gyászon. A poklok poklán.

Merész választás ez a téma. Mármint még kívülállóként is nehéz megítélni, hogy mennyi minden játszódhat le egy magára hagyott családanya fejében egy ilyen csapás után. Nyilván a film ezzel foglalkozik, így ez nyújt is egyfajta támpontot számunkra… De nem tudom… Maradjunk annyiban, hogy ha az én párom hegymászó lenne, és a legmagasabb csúcsokat mászná meg sorozatban, annyira lehet nem repdesnék az örömtől. Mert hát – mint utaltam már rá –, mi a fontosabb? Miért kell ennyit kockáztatni? A hegyekbe vagy a párodba, gyermekeid édesanyjába (adott esetben édesapjába) vagy szerelmes? Lehet egyszerre mindkettőbe? Könnyű lenne azt mondani, hogy el kell engednünk az életünk során bizonyos dolgokat. De a szenvedély az bizony szenvedély. Számos dolog már lehet az életünk szerves részévé vált, mire megtaláljuk azt a személyt, akinek oldalán meg szeretnénk öregedni. Ha a párunk elfogadja azt a csomagot, ami velünk együtt jár, akkor erre lehet persze hivatkozni. De meddig? És ha akkor még nem volt gyerek? Ha akkor még nem tartoztunk akkora felelősséggel? És ha később voltak intő jelek arra vonatkozóan, hogy ezt lehet abba kellene hagyni, de mi persze tettünk az egészre? Akkor ki a hibás? Számít egyáltalán? Vagy csak a jövő generációi okuljanak belőle? Vagy majd lesz valahogy?

A film egyik nagy erénye, hogy nem csinál hőst Erőss Zsoltból. Nem tudom jó dolog-e ez, de szerintem nem sokan fognak elismerően biccenteni a teljesítményét “látva”. (Ezekbe egyébként is csak említés szintjén megyünk bele.) A fókusz ugye a feleségén és a nagyobbik lányán van, akiknek ezúttal nem a magasságokkal, hanem a mélységekkel kell leginkább megküzdeniük. Hogy mennyire sikerül? Majd meglátjátok…

A művészmozi bejáratánál elcsíptem egyébként a vetítés után egy gondolatfoszlányt egy beszélgetés során, amelyben egy hölgy azt taglalta, hogy nem tudja, mennyire volt hiteles az a jelenet, amikor egy pszichológussal beszélgetett Zsolt felesége. Szerinte a doktornőnek nem teljesen úgy és azt kellett volna mondania Hildának, mint amit végül is vele közölt – még az első találkozásuk alkalmával. Nem mintha ostobaság hangzott volna el a filmben, de hát nem is vagyok szakmabeli, hogy ezt kiértékeljem… De látjátok, még ilyen szinten is érdekes eszmecseréket lehetne folytatni…

Emlékszem amikor apuval az Everest-et megnézettem, ő azt állította, hogy nem is sajnálja azokat, akik odavesztek… Én szerettem nagyon azt a filmet. De a Jon Krakauer által írt Ég és jég című könyvet meg egyenesen imádtam. Szóval hozzám nagyon közel áll ez a téma. Sok filmet láttam amely ehhez hasonló tragédiákkal foglalkozott, és bizony nem egy könyvet is elolvastam. De ilyen élményben még nem volt részem. Nem mondom, hogy ez a legemlékezetesebb, leghatásosabb utazásom, amely a messzi magasságokba, majd aztán mélységekbe vezet, de hogy ezzel nem kevesebb, hanem több lettem, az egészen biztos. Csoma Sándorra pedig érdemes lesz a továbbiakban is figyelni. A korábbi munkái közül két kisfilmjét is láttam, és mindkettő tetszett. A Casting annak ellenére – vagy éppen azért is – volt különösen jó, mert egy ilyen kényes téma kétségtelenül megérne akár egy egész estét feldolgozást is. A másik pedig a Tabula Rasa volt. Lehet ideje lenne pótolni a többit is…

8/10

Avatar: The Way of Water [ Avatar: A víz útja ] – 2022

A második részek nagy mestere, James Cameron életének jelentős részét erre a projektre szánta. Hogy minek, azt nem tudom. Mert ezért bizony kár volt… Sokféle véleményt lehetett hallani, olvasni a második résszel kapcsolatban, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy a kritikusok ezért már kevésbé voltak oda… (Metacriticen a folytatás csupán 67, míg az előzmény még 83 százalékon áll.)

De engem nem kifejezetten érdekelt ki és mit mond. És az sem számított, hogy az első epizódot is csalódásként éltem meg. Miért? Mert úgy voltam vele, hogy oké, Cameron megálmodott egy komplex (?) világot, ennek pedig kellett egy ilyen első epizód. Legyen. De innentől kezdve lesz csak igazán szabad a pálya, az “ismeretlen” világban bármit, de tényleg bármit elmesélhetett volna. Készíthetett volna egy egyszerű szerelmes filmet, egy helyi konfliktusokról szóló mély családi drámát, bármit…

Ehelyett csinált egy végtelenül egyszerű, ostoba, de közben azért szerencsére legalább látványos háborús filmet. Rövid kritika lesz, mert nem érdemel a film többet. Szóval az alapfelvetés, a konfliktus kiindulópontja, és annak “magyarázata” már önmagában is nevetséges. Nincs mélység, nincsenek okok: nem látunk bele, hogy bárki tárgyalt volna bárkivel, vagy legalább próbált volna, nem látjuk, érezzük, hogy miért így jönnek a megszállók.

Azt látjuk, hogy van egy ostoba főgonosz (aki személyében meg is testesíti a gyarló emberiséget), akivel szemben a másik oldal képvisel a filmben minden jót, amit jónak tarthatunk: érzelmesek, családcentrikusak, barátságosak, a természettel együtt élő és lélegző, azt megbecsülő egyének közösségeit. Ez már itt sok… És hol van még a vége…

Minden felismerés, minden gondolat egyfajta giccshalmaz részét képezi, szájbarágós az egész, úgy ahogy van. A víz alatti jelenetek hiába festenek szenzációsan, ha aztán azt is túltolták. Legközelebb hegedülő fűszálak segítségével győzik le a gonosz ellenséget. (Én szóltam!)

Iszonyatosan gyűlölöm ezt a filmet. Érzelmes? Kinek? Mi? Miért? A két kezem kevés lenne arra, hogy számszerűsítsem mennyi film és sorozat alatt pityeredtem el – csak az idén folyamán. Itt ezzel szemben semmit nem éreztem, maximum frusztrációt… Oké, ez sem igaz. Sok mindent éreztem. Dühöt, és csalódottságot leginkább. Nem értettem, hogy ez mi akart lenni. Nem értettem, hogy egy ennyire szép film, hogyan lehet közben ennyire primitív is. Végtelenül idegesített, hogy ezerrel le akarták nyomni a torkunkon, hogy márpedig most hatódj meg, most sírd el magad, most legyél meghatott, és most csodálkozz rá a világ szépségeire…

Cameron ezer hibát vétett a filmmel kapcsolatban. Bizonyos tekintetben túl keveset akart markolni, más szempontokat vizsgálva meg túl sokat. Utóbbi persze szerintem kimerül a karakterek számában. Mert azokból kapunk szép számmal. Hogy minek, az egy teljesen jogos kérdés. Totálisan felesleges volt ennyi szereplő, hiszen a legtöbbnek nincs súlya, nincs kiforrot személyisége, azonosulási pontokról meg inkább ne is beszéljünk… Ha nem tud velük mit kezdeni, akkor lehet a kevesebb több lett volna…

Szerettem volna szeretni ezt a produkciók, hiszen Cameron nagy rajongója voltam: a Titanic mai napig az egyik kedvenc filmem – a régi nagyok mellett természetesen. Volt egy hatalmas Titanic-os poszterem is régen, miközben az extrás lemez most is itt feszít a polcomon, ahogyan a T2 is… De mit tagadjam: ez (vagy legalábbis a következő rész) nagyon remélem, hogy előbb-utóbb hatalmasat bukik. És részemről könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó film a rendezőtől, amit még moziban néztem meg…

Amikor édesapámnak szokásomhoz híven hangot adtam véleményemnek, és megemlítettem, hogy gyűlölöm az olyan filmeket, amelyben egy idő után már a rossznak szorítok, akkor annyit volt képes mondani lényegében, hogy gondolkozzam el rajta, miért is van ez. Nem vettem a szívemre persze, de ettől még igaz, tényleg egy idő után átálltam a másik oldalra… Annyira felbőszített Cameron filmje, annyira dróton van rángatva benne a néző, annyira túltoltak benne mindent, amiért persze egyébként valóban élni és küzdeni lenne érdemes, hogy nálam az már visszataszító volt.

Értem én, hogy valaki ettől még képes ezen meghatódni. Értem én, hogy mások vagyunk. De rám – ennyi remek filmmel és sorozattal a hátam mögött – ez már semmilyen szinten nem volt hatással. Szétszedhetném az Avatar: The Way of Water-t sokkal jobban is: a zene teljesen felejthető, és hát nem kevés – a korábbi munkáiból – az újrahasznosított elem sem, de szerintem kár lenne a gőzért. Most iszom egy kávét még, aztán nézek valamit, ami reményeim szerint meg is mozgat, és közben azért szól is valamiről…

2/10

New World [ Egy új világ ] – 2013

Park Hoon-jung szép lassan az egyik kedvenc rendezőmmé válik. 1975-öt születésű úrnak az Egy új világ volt mindössze a második rendezése. Néhány napja fejeztem be ezt a filmet úgy, hogy sajnos két részletben tudtam csak megnézni… És biztos vagyok benne, hogy ez rontott is kicsit az élményen. Mert egyébként azzal aztán nem volt gond. Annyira, hogy még mindig itt motoszkálnak bennem bizonyos dolgok. Ez pedig a legjobbak ismertetőjele. Fel-fellángoló kérdések, valamint esetleges válaszok – mondhatni zenei kísérettel kirajzolt – képében nem is lehet kérdés, hogy ez a film is nagyon sokáig velem fog maradni.

Ez a második egyébként, amelyet tőle láttam. Az első a 2019-es Netflixe-es Night in Paradise. Azt is nagyon szerettem, és kimondottan érdekes, hogy ugyanazon dolog miatt tudok rajongani azért a produkcióért, amiért ezt is nagyon kedvelem. Ez pedig nem más, mint az, ahogyan a rendező úr az érzelmeinkkel játszik. Mondjuk ki nyugodtan, hogy olykor szinte szó szerint szétcincál. Igen, ez az egyik és legfőbb oka annak, hogy két film után máris a kedvenceim között emlegetem a dél-koreai rendezőt és forgatókönyvírót.

De miről is szól a New World? Hát ez egy vérbeli gengszterfilm. De azok közül is az egyik legjobb. Miért? Mert hatásos. Mert emlékezetes. És azért ennek a műfajnak hatalmas klasszikusai vannak, azokhoz pedig bármilyen szinten is felérni – akár csak a 2010-es években – meglehetősen nehéz feladat. Ezúttal azonban úgy érzem, hogy sikerült megugrani azt a bizonyos lécet.

Nem teljesen tudom miért fájt nekem így a New World. Az biztos, hogy a színek, a képek, a zenék és a téma maga egészen felkavaró helyenként. A Night in Paradise elveszett szerelmesei (?) után ezúttal a barátság (?) lesz az, ami – a háttérben meghúzódva – megtölti ezt az alapból elég nyers filmet lélekkel. És komolyan ez talán a legnagyobb és nem is akármekkora erénye. Ahogy a korábban említett munkájában, úgy itt sem egy az egyben épít egyfajta kapcsolatra. Nem rág a szánkba kimondottan semmit, sőt még azt is mondhatnám, hogy karaktereinek jellemét tekintve – szó szerint – már majdnem önmaga ellen is dolgozik.

A film egy lassan építkező, hosszú, szépen beérő produkció emlékét hagyta meg bennem. Amely olykor aztán persze kifejezetten erőszakos is. Nekem ezzel sem lenne kimondottan komoly bajom, és nem is mondhatnám azt, hogy túl vannak tolva benne bizonyos jelenetek. Egyszerűen inkább nem érzek néhány dolgot realisztikusnak, kellőképpen megalapozottnak. Ezeken pedig általában ki is szoktam akadni. Nem az a gond, hogy egy vagy két esemény úgy következett be ahogyan, hanem az, hogy nem teljesen értettem, hogy miképpen alakulhattak úgy a dologok. Szívesen megnéznék egy rendezői változatot is. De mondom, ez legyen most a legnagyobb bajom az egésszel…

A történetről talán nem is mondanék semmit, de én elégedetten álltam fel a film elől. Egyszerűen olyan érzésem volt, mintha bizonyos okok miatt minden apró hibáját el tudnám nézni ennek a 2013-as, 134 perces thrillernek. Mintha – a való életben – megrészegített volna egy gyönyörű szempár. Egyszerűen annyira meglepően érzékenyen érintenek Park Hoon-jung alkotásai, hogy olykor tényleg nehéz velük mit kezdeni. Messze nem mondanám, hogy a legjobb rendezők között lehet a világon, de hogy érdekel milyen ötlet pattant ki a fejéből, és milyen hangulat uralkodott el rajta, abban biztosak lehettek. Tudom, hogy tud majd valamit magából adni. Tudom, hogy valamiért és valahogy eléri, hogy hatásuk hetekkel, vagy akár hónapokkal és évekkel később is velem maradjon.

Képzeld el, hogy van egy romantikus film, sok-sok drámával, csókkal és öleléssel. Egy átlagosan jó produkcióra gondolj. Aztán ezzel szemben ott lenne egy film ettől az úrtól, ahol a szeretlek el sem hangzik talán, szerelmes történetnek meg aztán végképp nem lehetne tekinteni a munkáját. De van benne 4-5 olyan perc, pár olyan felvétel, pillanat, mondjuk csak egy kávézás a főszereplő párossal, nagyon esetleg csak egyetlen egy csókkal, kacsintással köztük, amely önmagában többet ér, mint a másik – még egyszer mondom – egyébként nem is kifejezetten rossz film – teljes egészében. És ez itt nem csak egyfajta mennyiségi kérdés, hogy a kevesebb az több… Sokkal inkább minőségi.

Ettől független – vagy éppen ezért – folyamatosan ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi lenne, ha a dél-koreai rendező elfelejtené kicsit az akciózást. Ha tényleg arra fókuszálva készítené el a filmjeit, ami iszonyatosan megy neki. Hiszen az atmoszféra megteremtése, a csodás kémia varázslatos és csábító ígérete szinte kitörölhetetlen vágyálomként már most éket vert a fejemben… Kimondom: szeretnék tőle látni egy teljesen hétköznapi drámát, esetleges egy kimondottan szerelmes történetet.

Lehet nem erről a filmről fogok áradozni a haverjaimnak. Lehet nem ez a történet fog először beugrani, amikor egy gengszterfilmre gondolok. De hogy sokszor eszembe fog jutni, az kétségtelen. Bizonyos képkockák és zenei témák mellett a karakterépítés, valamint a lezárás maga is egészen példaértékű. Annak ellenére, hogy nem tudok neki még csak 9 pontot sem adni, szívesen újra elő fogom venni. A zenéjét meg hallgassátok meg szépen. Egészen elképesztő. Idővel aztán ki tudja, lehet még többre tartom majd ezt a felejthetetlen kis utazást…

8.4/10