Adam Elliot második rendezése az idei év egyik legfényesebben tündöklő és legszomorkásabban nevetgélős ékköve számomra.

Első alkalommal jártam a Toldi moziban, ahol sikerült pontosan középre jegyet foglalnom. Ennek ellenére – kissé meglepő módon – közvetlenül mellettem senki nem ült. El is engedtem hát magam… Írom ezt most, aztán amúgy közben szinte az egész produkciót összefont ujjakkal voltam kénytelen végignézni…

Megkönnyeztem? Igen. Többször is? Naná… Egyszer az is megesett, hogy bár éppenhogy csak sikerült kitörölnöm őket a szememből – mielőtt azok szélsebességgel végigcikáztak volna az arcomon –, egy perccel mindezek után ellenben már képtelenség volt nem hangos nevetéssel jutalmaznom a látottakat.

Frenetikusan jó volt. Hát mégis nézzetek már rá pl. erre a poszterre… És ezek a képek… Hát lehet nem imádni őket?! És akkor a karakterek maguk is…

Adam Elliot korábban jelentkezett már egy egész estés alkotással. Az a Mary and Max címet viselte, mely persze azonnal a kedvencek meglehetősen szűk táborát erősítette. Így aztán nem is kis elvárásokkal utaztam fel egyedül a premier előtti vetítésre. Maximálisan megérte.

Unalmas lehet, hogy megint ilyet írok, de ez is annyira “én vagyok”. Sötét, mint a fene, tragikus, mint a rosseb, mégis teli van veszett jó, szívmelengető momentumokkal és bolondozós poénokkal.

Egy olyan történet ez, amelyen Grace narrációja vezet át bennünket. És ez annyira intim légkörrel ruházza fel a filmet. Folyton belelátunk a kis buksijába, minden kétségét, örömét, félelmét és bánatát tolmácsolja felénk. Néha mondjuk meg sem kell persze igazán szólalnia… 

Annyira cuki film ez, közben meg mégis annyira gyűlölni tudtam volna néha… Egy olyan keserédes felnövéstörténetet láthatunk viszont az Egy csiga emlékirataiban, amelyhez foghatóval nagyon ritkán találkozik az ember.

Igazi érzelmi hullámvasút ez az egyébként 1970-es évek Ausztráliájában játszódó történet. Azok közül is olyan, amelyeket talán soha nem feled el az ember. Ez a stop-motion tragikomédia pillanatok alatt kizárja a nézője számára a külvilágot. Emellett meg szinte valósággal lerántja rólad a ruháidat, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, szimplán csak ott hagyva lebegtetné a nézőjét az érzések kusza tengerében. Nem kell itt ellenkezni, nem kell itt finnyáskodni, ha kell sírjatok, ha kell nevessetek, ha kell fogjátok és szorongassátok meg a saját, khm’ a másik kezét a megtekintése közben. Szükségetek lesz rá.

Alapvetően egy testvérpár sorsának alakulása a kiindulási pont. És hát mivel aprócska kis koruktól láthatjuk mi is történik velük, nagy titkot nem is árulok el azzal, hogy rengeteg témát érintenek közben. A család, a testvéri szeretet, az iskolai bántalmazás, a magány, a munka, az élet értelmének, valamint apró örömeinek keresésén át, ott vannak a hobbik, a kapcsolatok, a szerelem, valamit a saját belső énünk védekező mechanizmusai által emelt vaskos falaknak és rácsoknak a miértjei és a hogyanjai is.

Csak egy-egy témát kiragadva is hosszú órákat lehetne beszélgetni a látottakról. És igen, néha talán túl soknak és túl töménynek is tűnhet ez a 94 perc, de hát ha közben az ember nem győz szüntelen pislogva csodálkozni az ötletek parádés mivoltán, valamint az élet tragikomikus abszurditásán…

Felnőtteknek szóló mese ez. Hol simogatja az ember szívét, hol meg hanyag eleganciával kivágja az ablakon a dagonyába – lesz, ami lesz alapon.

Egyes jelenteknél nagyon, de tényleg nagyon komolyan magamra ismertem. Máskor meg annyira azért nem. (Vagy már csak túl vagyok rajta…) Nyilván nem attól lesz jó, illetve kiemelkedő valami, mert magára ismer benne az ember, de azért egy szomorkás mosoly keretében nyugodtan bele lehet kapaszkodni a látottakba. Még ha csapkod is közben a szél, ver is közben a eső…

Elbűvölő, de közben mégis valahol riasztó látlelete ez a modern világ aprócska kis lakóinak. Hiába más korban játszódik, hiába szerencsésebbek is jóval egyesek, ha a Memoir of a Snail mindeközben egyfajta fájdalmas szembenézés is. 

Kontúros lenyomata a megkerülhetetlen kereszteződések, valamint a potenciális végállomások vacogtató ölelésében való tétován reménykedő toporgásunknak. Félénkebb lelkeket magukhoz édesgető, csöndesen visszhangzó suttogás és sikoltás is egyben.

Szerintem minden felnőttnek látnia kell. Lehetsz te introvertált, magadnak való örök szingli, szűz, családos, reménytelen álmodozó vagy Rendőrakadémia fan… Igazából tök mindegy.

A helyszíni tudósítók – ezen emlékirat megtekintését – az érzékenyebb lelkek egyenesen valamiféle kalandvágyból elkövetett, rituális öngyilkosságaként írják le. Oké, na jó, ennyire azért nem vészes a dolog. Mert közben ettől az élménytől még bizony a legnagyobb és legmorcosabb jéghegyek is lassú, olvadozó, olykor-olykor már kacarászó táncba kezdenek.

Elég sok csigát megmentettem már valószínűleg az életemben – vagy pont hogy jól kicsesztem velük 😅 –, amikor átraktam őket egy biztosabb, a lehető legélhetőbbnek vélt, zöldebb terepre. Hát nem csodálkoznék azon, ha ezután már el is nevezném őket…

Nézzétek meg moziban! 🥺 Nagyon szeretném, ha anyagilag is sikeres lenne Adam Elliot második munkája. Lehet ezt még jobban is szeretem az elsőnél. Majd az idő eldönti…

9.4/10