Címke 9.4/10 – film

Stockholm – 2013

Netflixen feldobta ennek a 2013-as filmnek a poszterét, én meg kicsit utána mentem. Spanyol romantikus dráma, kevés értékeléssel. De azért még pont olyanokkal, amelyek egyfajta bizakodásra is okot adtak. És hát azért imdb-n ott van az a “12 wins & 17 nominations” is. De klassz egyébként ez a poszter – tudatosult bennem egyre inkább –, miközben éppen elolvadtam, mert hát milyen remek volt ez a másik kép is ott? És emezen meg csak úgy sétálnak, és látszólag jót beszélgetnek ők ketten. Hát pontosan ez kell most, egy egyszerű kis romantikus valami – gondoltam magamban.

Fókusz
Focus

Aztán a film első fél órája mi volt már kérem szépen?! Egyes jelenetei konkrétan akár egy Richard Linklater filmből is ki lehetnének vágva, bizonyos hangulati elemei és képei meg egyenesen a The Worst Person in the World-öt idézik meg bennem. Szinte minden képe annyira eltalált és annyira jól illeszkedik az adott jelenetekhez, hogy tényleg kockánként ki lehetne elemezni a filmet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy még inkább tudatosítsuk magunkban, milyen gyönyörű munkával is van dolgunk. Vagy pont hogy nem szabad semmi ilyesmit tenni, csak elveszni bennük…

fokus

Mert azt bizony el lehet. Két karakter beszélgeti lényegében végig ezt a vérbeli művészfilmet. A miért az nem lehet túl nagy titok. A meddig és hogyan az már egy fokkal érdekesebb… Most nem írom le, hogy mennyi különbség van a két karakter között, már ha vannak jelentősebbek egyáltalán… Ki tudja, kit látnak, kit szeretnének látni a másikban. Ki tudja, kinek mire van szüksége… Ki tudja, ki és mit tud megadni a másiknak… Rengeteg kérdés, de ezek csak apránként villannak be nekünk. Körülbelül úgy és akkor, ahogyan a szereplőknek is szembesülniük kell bizonyos kétségeik gondolatokban, illetve szavakban való kivetüléseivel.

A filmben pontosan olyan precízen rakosgatnak egymásra minden egyes pillanatot, mintha azt valahol egyszer már megálmodták volna. Érdekességképp megemlíteném, hogy Rodrigo Sorogoyen gyakorlatilag közösségi finanszírozással hozta tető alá ezt az egyesek szerint már-már kultikus második filmjét, amellyel – mint már említettem – több díjat is elnyert.

Aki azt hiszi viszont, hogy engem csupán annyival le lehet venni a lábamról, hogy egy jó operatőr előtt elbeszélget egymással két szereplő, az azért téved. Érezni is akarom, hogy élnek és lélegeznek. Érezni, hogy izzik köztük a levegő. Vagy épp azt, hogy feszengenek. Mindent. És ilyen szinten ez a film mindent megadott, amire csak vágyhatnék. Most mondhatnám, hogy bizonyos mondatok és momentumok alatt mintha én saját magam köszöntem volna vissza a képernyő virtuális vásznáról… De ugye ilyet nem tesz egy “kritikus”…

A Stockholm sokkal több, mint aminek az elején gondoltam, de annyival szerencsére már nem vállalja túl magát, hogy ettől a súlytól – és a felstrófolt elvárásoktól – időközben összeroppanjon. Bombasztikus meglepetés, egy igazi kis indie gyöngyszem. Nem mindenkinek fog bejönni, ez nem is vitás. Aki viszont nyitott erre a műfajra, és szereti a drámákat, az tegyen vele egy próbát. (Netflix-en nézhető.) Nem egy végtelenül elvont művészfilmről van szó, hiszen egy meglepően hétköznapi szituációba kerülünk bele, amit a két főszereplőnk maximális átéléssel voltak hivatottak előadni. Aura Garrido meg valóban minden téren levett a lábamról… És most nem csak a nyilvánvaló külsőségekre gondolok… Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

Spoileresen is elég izgalmas lenne kitárgyalni a filmet, de ezt meghagyom későbbre. Majd egyszer lehet írok a kedvenceimről, hogy mit, kit és miért szeretek bennük a legjobban. Majd jól elvitatkozok benne magammal.

Tavaly a Come True talált be első filmként nagyon, idén meg a Stockholm. Ezek után jövőre is tuti valami alig ismeret filmmel kezdem az évet. A pontszám meg… Nem is tudom. Erős. Nagyon erős. Lehet megy ez még feljebb is idővel. Addig meg…

9.4/10

Come True – 2020

2021. legelső filmélményével lehet le is tehetek arról az igényemről, hogy még az idei év során ennél is különlegesebb alkotással találkozzak. Mert az bizony – ezt látva –, roppant valószínűtlen lenne.

A Come True szinte minden ízében remek, sőt; Anthony Scott Burns második önálló, egész estés munkájához – az utóbbi évek termését átfutva – igazából nagyon kevés alkotás ér fel. Nem vitatom, ma már alapvetően kerülöm a horrorfilmeket, bár néha azért bepróbálkozok velük, de idővel nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a legtöbb messze nem volt képes annyit adni, hogy a műfajjal kapcsolatos – egyre lanyhuló – lelkesedésemet akár csak szinten tartsák.

Többször találkoztam már olyan elvont témával foglalkozó filmmel, amelyekben a “művészetet” szerintem túltolták, túl direktre vették bennük a dolgokat. Mármint a túl sok díszlet, a túl harsány színek, a túl elvolt ábrázolás, egyszerűen nekem sokszor túl sok volt már, és nem is értem, hogy néha egyesekben miért nem merül fel az, hogy adott esetben simán kontraproduktív is lehet, ha mondjuk akár csak egy szürreális világot is csordultig töltünk “élettel”.

Hogy példát is említsek, ilyesmi csalódás volt a The Fall (2006) illetve a The House That Jack Built (2018) is, még ha – tartalmukból eredően – vizuálisan mindkettőben teljesen más stílust és megközelítést is kellett alkalmazni. Előbbit végig sem tudtam, akartam nézni, utóbbi pedig a végére lett számomra nyilvánvalóan ásítozós darab. Pont azzal érték el ezt, amivel el akartak volna elvileg varázsolni. Egyes filmek döbbenet, hogy mennyire görcsösnek is érződnek bizonyos jelenetek beleerőszakolása miatt. Szóval számomra nagyon művi és öncélú produkciók voltak, melyeknél folyamatosan az járt a fejemben, hogy hú, akkor nekem most kellene tátott szájjal ájuldoznom, csak sajnos közben meg azt éreztem, hogy “nem, nem működik”, és egyébként is, “ez mennyire gagyi már”…

A horrorfilmek másik képtelensége sokszor az, hogy nem fektetnek le szabályokat. Egy Jaws vagy Alien esetében ez régen fel sem merült – működnek is mai napig szépen. Ezzel szemben viszont ott vannak pl. a szellemes témát feldolgozóak is, ahol aztán hol itt van, hol ott van a kísértet, de persze a szereplőink mindig becsukják az ajtót, aztán meg megy a nagy ijedezés… Fárasztóak. És mivel az ilyenekben tényleg bármi is lehetséges, hiszen nincsen általában meghatározva semmi a világukra vonatkozóan, gyakran iszonyat tét nélkülinek, halálosan unalmasnak érződnek. Ha viszont vannak bizonyos törvények, amelyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, akkor van is miért izgulni. Ilyen dedósan egyszerű példa az, hogy ha beleesel a vízbe, elkap a fehér cápa.

Visszatérve az elvontabb művészfilmekre, valamint azok audiovizuális minőségére… Ha már fel kellene hozni valamit követendő példának, akkor az a Donnie Darko lenne. Igen, vannak benne effektek, igen, jól néznek ki, de úgy, hogy közben nem alkalmazzák őket minden ötödik percben… És ami talán a legfontosabb: a filmet nem ez adja el önmagában, nem ezekre építik fel a csúcspontot, hanem csupán csak kiegészíti, elmélyíti, hitelesíti Richard Kelly sci-fi elemekkel és misztikummal átitatott drámáját.

A Come True nyilván nem olyan jó, mint a Donnie Darko. Annál nem véletlenül sokkal megosztóbb is. Meg hát teljesen más is. Ennek ellenére a kritikusok viszonylag lelkesen fogadták. Én pedig mocsok mód élveztem ezt az 1 óra 45 percet. Voltak pillanatai, amikor a kíváncsiság vitt előre, volt amikor a képei, a zenéi és a hangulata maga varázsolt el. De beszéljünk most komolyan; nem tudom mikor rázott ki utoljára úgy a hideg, mint eme ismeretlen gyöngyszem megnézése során. Ezen okból adódó lelkesedésem pedig most nem is nagyon szeretném tagadni. Meglepett ez a dráma. Sejtettem, hogy jó lehet, hiszen pár képet láttam korábban belőle, és Julia Sarah Stone is képes kész jelenségként leuralni a képernyőt, de akkor még nem is gondoltam, hogy ez a csomag ennyire egyben lehet. Audiovizuálisan elsőnek talán a Death Stranding jut eszembe róla, amellyel ugye még (sajnos?) nem játszottam, de gondoljunk csak bele, hogy már csak ez a kijelentésem is milyen hatalmas elismerés egy ilyen kis produkció felé!

A sztori viszonylag egyszerű. Vagy bonyolult. Valaki lehet kidobott két órának fogja tartani. Valaki meg odáig lesz érte. Mint én. Az is lehet, hogy értékeled majd bizonyos elemeit, de neked ez kevés lesz. Egy biztos: én csak vigyorgok. Még a soundtrack-et sem próbálom be külön, amíg újra nem nézem valamikor a közeljövőben. Valószínűleg bedobom a következő vetítőtermes körömben, aztán nagyon kíváncsi leszek arra, hogy kiből mit vált majd ki, miután pedig újráztam, lehet írok majd egy spoileres, elemző kritikát is róla, addig viszont kár a részletekbe belemenni. Értetek, miattatok, az újranézési élményem miatt.

Mert újrázós fajta. Igazi, lassú hangulatbomba.


Azért itt a végén megjegyezném, hogy nem is olyan kis nevek ugrottak ám be a megtekintése során, után. Hogy tisztában legyél vele, ha felfeded (spoiler alá rejtem), milyen rendezők és írók ugrottak be “elsőként” a film megtekintése során, elvehetsz magadtól az élményből, mert ezen információk birtokában lehet csak fokozod az elvárásokat, illetve az is lehet, hogy pont ezen nevek miatt felkészülsz fejben arra is, amire egyébként nem is gondolnál… [spoiler title=”mutasd a spoilert”]Bár ez lenne M. Night legutóbbi munkája. De akár maga Damon Lindelof is összehozhatta volna. P. K. Dick meg alap. Szó is van róla a filmben, de azért ezt sem szerettem volna megemlíteni nyilvánosan.[/spoiler]