Címke 9.4/10 – film

Come True – 2020

2021. legelső filmélményével lehet le is tehetek arról az igényemről, hogy még az idei év során ennél is különlegesebb alkotással találkozzak. Mert az bizony – ezt látva –, roppant valószínűtlen lenne.

A Come True szinte minden ízében remek, sőt; Anthony Scott Burns második önálló, egész estés munkájához – az utóbbi évek termését átfutva – igazából nagyon kevés alkotás ér fel. Nem vitatom, ma már alapvetően kerülöm a horrorfilmeket, bár néha azért bepróbálkozok velük, de idővel nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a legtöbb messze nem volt képes annyit adni, hogy a műfajjal kapcsolatos – egyre lanyhuló – lelkesedésemet akár csak szinten tartsák.

Többször találkoztam már olyan elvont témával foglalkozó filmmel, amelyekben a “művészetet” szerintem túltolták, túl direktre vették bennük a dolgokat. Mármint a túl sok díszlet, a túl harsány színek, a túl elvolt ábrázolás, egyszerűen nekem sokszor túl sok volt már, és nem is értem, hogy néha egyesekben miért nem merül fel az, hogy adott esetben simán kontraproduktív is lehet, ha mondjuk akár csak egy szürreális világot is csordultig töltünk “élettel”.

Hogy példát is említsek, ilyesmi csalódás volt a The Fall (2006) illetve a The House That Jack Built (2018) is, még ha – tartalmukból eredően – vizuálisan mindkettőben teljesen más stílust és megközelítést is kellett alkalmazni. Előbbit végig sem tudtam, akartam nézni, utóbbi pedig a végére lett számomra nyilvánvalóan ásítozós darab. Pont azzal érték el ezt, amivel el akartak volna elvileg varázsolni. Egyes filmek döbbenet, hogy mennyire görcsösnek is érződnek bizonyos jelenetek beleerőszakolása miatt. Szóval számomra nagyon művi és öncélú produkciók voltak, melyeknél folyamatosan az járt a fejemben, hogy hú, akkor nekem most kellene tátott szájjal ájuldoznom, csak sajnos közben meg azt éreztem, hogy “nem, nem működik”, és egyébként is, “ez mennyire gagyi már”…

A horrorfilmek másik képtelensége sokszor az, hogy nem fektetnek le szabályokat. Egy Jaws vagy Alien esetében ez régen fel sem merült – működnek is mai napig szépen. Ezzel szemben viszont ott vannak pl. a szellemes témát feldolgozóak is, ahol aztán hol itt van, hol ott van a kísértet, de persze a szereplőink mindig becsukják az ajtót, aztán meg megy a nagy ijedezés… Fárasztóak. És mivel az ilyenekben tényleg bármi is lehetséges, hiszen nincsen általában meghatározva semmi a világukra vonatkozóan, gyakran iszonyat tét nélkülinek, halálosan unalmasnak érződnek. Ha viszont vannak bizonyos törvények, amelyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, akkor van is miért izgulni. Ilyen dedósan egyszerű példa az, hogy ha beleesel a vízbe, elkap a fehér cápa.

Visszatérve az elvontabb művészfilmekre, valamint azok audiovizuális minőségére… Ha már fel kellene hozni valamit követendő példának, akkor az a Donnie Darko lenne. Igen, vannak benne effektek, igen, jól néznek ki, de úgy, hogy közben nem alkalmazzák őket minden ötödik percben… És ami talán a legfontosabb: a filmet nem ez adja el önmagában, nem ezekre építik fel a csúcspontot, hanem csupán csak kiegészíti, elmélyíti, hitelesíti Richard Kelly sci-fi elemekkel és misztikummal átitatott drámáját.

A Come True nyilván nem olyan jó, mint a Donnie Darko. Annál nem véletlenül sokkal megosztóbb is. Meg hát teljesen más is. Ennek ellenére a kritikusok viszonylag lelkesen fogadták. Én pedig mocsok mód élveztem ezt az 1 óra 45 percet. Voltak pillanatai, amikor a kíváncsiság vitt előre, volt amikor a képei, a zenéi és a hangulata maga varázsolt el. De beszéljünk most komolyan; nem tudom mikor rázott ki utoljára úgy a hideg, mint eme ismeretlen gyöngyszem megnézése során. Ezen okból adódó lelkesedésem pedig most nem is nagyon szeretném tagadni. Meglepett ez a dráma. Sejtettem, hogy jó lehet, hiszen pár képet láttam korábban belőle, és Julia Sarah Stone is képes kész jelenségként leuralni a képernyőt, de akkor még nem is gondoltam, hogy ez a csomag ennyire egyben lehet. Audiovizuálisan elsőnek talán a Death Stranding jut eszembe róla, amellyel ugye még (sajnos?) nem játszottam, de gondoljunk csak bele, hogy már csak ez a kijelentésem is milyen hatalmas elismerés egy ilyen kis produkció felé!

A sztori viszonylag egyszerű. Vagy bonyolult. Valaki lehet kidobott két órának fogja tartani. Valaki meg odáig lesz érte. Mint én. Az is lehet, hogy értékeled majd bizonyos elemeit, de neked ez kevés lesz. Egy biztos: én csak vigyorgok. Még a soundtrack-et sem próbálom be külön, amíg újra nem nézem valamikor a közeljövőben. Valószínűleg bedobom a következő vetítőtermes körömben, aztán nagyon kíváncsi leszek arra, hogy kiből mit vált majd ki, miután pedig újráztam, lehet írok majd egy spoileres, elemző kritikát is róla, addig viszont kár a részletekbe belemenni. Értetek, miattatok, az újranézési élményem miatt.

Mert újrázós fajta. Igazi, lassú hangulatbomba.


Azért itt a végén megjegyezném, hogy nem is olyan kis nevek ugrottak ám be a megtekintése során, után. Hogy tisztában legyél vele, ha felfeded (spoiler alá rejtem), milyen rendezők és írók ugrottak be “elsőként” a film megtekintése során, elvehetsz magadtól az élményből, mert ezen információk birtokában lehet csak fokozod az elvárásokat, illetve az is lehet, hogy pont ezen nevek miatt felkészülsz fejben arra is, amire egyébként nem is gondolnál…

mutasd a spoilert
Bár ez lenne M. Night legutóbbi munkája. De akár maga Damon Lindelof is összehozhatta volna. P. K. Dick meg alap. Szó is van róla a filmben, de azért ezt sem szerettem volna megemlíteni nyilvánosan.