Imádom az olyan filmeket, amelyekben sokat beszélgetnek. Természetesen „nem elég” bármiről és bárhogyan diskurzust folytatni, nem lehet egy film célja önmagában csak az, hogy fel legyen véve néhány hosszabb, végtelennek tetsző társalgás, hogy aztán – a hozzám hasonlóak – az egekig magasztalják… (Ugye?!) Valamiről azért csak szólnia is kell az ilyen filmeknek, valamit meg kell kongatnia az emberben az ilyen alkotásoknak…

Hong Sang-soo – a 121 perces kalandjával – pedig nem egyszerűen egyfajta bravúrt mutatott be, hanem annál is jóval többet. Alkotása egyrészről egy végtelenül egyszerű felépítésű, minimalisztikus dráma, másrészről azonban valami egészen varázslatos, már-már ezen műfaji keretek között értelmezett, pontosabban fogalmazva inkább ezek fölé emelkedett kísérleti film is.

Érdekes, hogy bár korábban azt mondtam, hogy nem nekem való a randizás (bár lehet valakivel az lenne), de közben figyelni az embereket, ahogyan egymással beszélgetnek, ahogyan legalább gesztusok szintjén reagálnak a másik lépéseire… Áh, ez számomra maga a mennyország. Még ha ez – ezen a szinten – már-már valamiféle kukkolás is egyben.

Sokszor mondtam már, hogy milyen jó és hasznos is lehet kapcsolatokról szóló filmeket nézni, mert tanulni is lehet belőlük… Nos, gondolom ez elég hülyén hangzik annak ismeretében, hogy mióta nem vagyok kapcsolatban. De ettől még tartom, hogy bizony minden egyes ilyen filmélmény és jelenet, illetve akár egy könyvben fellelhető néhány ártalmatlannak szánt bekezdés is képes lehet az embert formálni, de legalábbis hatással lenni rá. És hát ezen apró kis hatások, – legyenek azok andalítóan lágy cirógatások, vagy kijózanítóan éles kis lelki szurkálódások – azért csak képesek egymásra rakódni. Hogy aztán ezekből – önmagunk bensőjével karöltve – mi is áll össze… Lehet az eredmény egy kedves kis vár megtámasztásában segít majd, de az is megeshet, hogy egy kietlen, felperzselt, a múlt reményekkel teli romjaira, illetve a szomorúság és magány még izzó hamvaira épített ütközőzóna felesleges (?) öntözésébe és egyengetésébe torkollik majd… De ez az egész már csak rajtunk múlik.

Az is igaz persze, hogy nem írnék erről az alkotásról, ha csak kis hatással lett volna rám. Nem csak sokat vigyorogtam, hanem sokat ráncoltam is a homlokomat közben, hogy mindezek után a végén meg kétszer meg is könnyezzem ezt az élményt. De most nem önmagában a történtek, illetve bizonyos fordulatok miatt. És nem is azért, mert esetleg érzelmileg nem állok elég stabil lábakon – hiszen remekül vagyok. Egyszerűen csak feküdtem a kanapémon, és azon méláztam, hogy ez mégis mennyire képtelenül valóságos és hiteles lenyomata volt egy képzeletbeli estének. Annyira szürreális élmény amikor a valóságot ilyen lehetetlen szinten látja az ember életre kelni egy képernyőn magán… Mintha a Right Now, Wrong Then valamiféle mágikus realizmussal fűszerezett kis dráma lenne.

A két főszereplő egészen fantasztikus alakítást nyújt. A képek mindeközben végtelenül egyszerűek, és hát a zenei aláfestés terén is meglehetősen visszafogottak voltak a készítők. Ezek gondolom teljesen tudatos és ösztönös lépések. Nem akarták, hogy bármi elterelje a figyelmünket a főszereplőkről, nem szerették volna, hogy egy dal, esetleg egy furcsább, merészebb kameraállás kizökkentsen bennünket abból a kis világból, amelyet olyan aprólékosan felépítettek közben…

El lehet filozofálni azon, hogy mennyit is érhet egy olyan film, amely csak és kizárólag a párbeszédekre és az esetlegesen meglévő kémiára épít. Hát nekem sokat. Mert végső soron csak így épülnek fel a kapcsolataink is…

Lehet azt mondani nekem, hogy mennyire negatív, mennyire elemző, és milyen kritikus vagyok… Egyik kollégám korábban megemlítette, hogy annyira nagy teret kapnak nálam a negatív dolgok, de közben én ezt nagyon nem így gondolom. Vagyis ez nálam messze nem egy egyirányú utca. Tök sokra tartok olyan apróságokat, amelyek másoknak lehet semmit sem jelentenének… Ez a film pedig szintén megerősített ebben.

Egy nagyon érdekes alkotás ez, amelyről bár néha magam sem nagyon tudtam, hogy mit is gondoljak igazán, hova is tegyem a látottakat, de aztán egyre inkább a magaménak éreztem. És töredelmesen bevallom, hogy bizony megint kicsit kifordult velem a világ, mert ismét inkább a női karakter állt hozzám közelebb, vele tudtam jobban azonosulni. Ennek okai szerintem meglehetősen nyilvánvalóak lesznek annak, aki a megtekintésére áldozza az idejét, illetőleg persze olvasott már néhány személyesebb dolgot tőlem ezen a blogon.

Elgondolkodtató kis utazás ez, egy reményekkel keszekuszán átszőtt kis érzelmi labirintus. Bár végtelenül könnyen el lehet veszni benne, de közben meg valahogy mintha mégis egyre inkább a másik, valamint önmagad apró kis darabkáira való rácsodálkozás próbálna nekünk utat mutatni valamerre…

Nem biztos, hogy a legjobb és legszebb film, amit eddig idén láttam. Mindenesetre az kétségtelen, hogy bár ilyen szinten sem kell szégyenkeznie, azt azonban ettől függetlenül is bátran ki merem jelenteni, hogy az idei év messze legkülönlegesebb élménye eddig számomra. Ehhez képest az általam nagyra tartott, és különösen kedvelt Mielőtt-filmek már-már popcornnal ízesített, érzelmes és konzervatív „látványfilmek” csupán.

Hong Sang-soo alkotása egyszerre piszok mély és mégis borzasztóan szórakoztató. Egy végtelenül aranyos és olykor meglepően karcos kis dráma egy férfi és egy nő találkozásáról. Aztán azt, hogy végső soron mit és hogyan is lehet kihozni egyetlenegy napból, már tényleg legyen a ti dolgotok felfedezni.

Oldalakat tudnék írni, hogy miről és kiről mit is gondolok, hogy én hogyan reagálnék bizonyos esetekben. De most nem elemezni vagyok itt. Legyen elég csak annyi, hogy én valóban imádtam az első percétől kezdve… Az is igaz egyébiránt, hogy ha van film, amelyet a pszichológiát vagy a filmművészetet hallgató diákoknak levetítenék, akkor az ez lenne.



Lassan a 200. friss filmes élményemhez közelítek az évben, és ez az ötödik, amelyre azonnal, mindenféle hezitálás nélkül ment a maximális pontszám. Sajnos hibátlan magyar felirat nincs hozzá, de angol, illetve AI-os sub van. (Utóbbi néhány apróbb hülyeséget leszámítva elég korrekt lett.) Beszerzésre meg marad mondjuk az Avistaz.

10/10