Hosszú órákat lehetne arról diskurálni, hogy ki és miért néz filmeket. Illetve arról is persze, hogy ki és miért készíti el úgy és abban a formában az alkotásait, ahogyan azt a publikum aztán viszontláthatja. 

Egy valamiben viszont egyre biztosabb vagyok. Van, amikor nem maga a történet a lényeg. Sőt, én azt vettem észre magamon, hogy a cselekményorientált alkotások egyre inkább hidegen hagynak. Végtelen számú példát fel lehetne sorolni, amikor hiába pörögnek az események, hiába követnek csattanók csattanókat, de igazából egy vállrándítással le lehet tudni az egészet…

És akkor ezzel szemben léteznek olyanok is, ahol a karaktereken, a személyiségeken van a hangsúly. Ahol nem félnek attól, hogy leteszik a kamerát valahova, aztán a színészekre bízzák a továbbiakat. Ahol tényleg van ideje, és kedve is elveszni a nézőnek az apró gesztusokban, ahol valóban akár minden kis apróságra felfigyelhet az ember. És ezek egyre csak gyarapodnak bennünk, egymásra rakódnak a dolgok, így aztán végtelenül könnyen megeshet, hogy velük együtt sírunk vagy nevetünk. Egyszerűen ott vagyunk már-már szinte bennük is, miközben nem zökkent ki semmi a helyzetből, már jóformán te magad is megéled és megtapasztalod mindazt, amit ők ott – abban a helyzetben – a képernyőn.

Nem akarom ezzel azt mondani, hogy minden filmes így álljon a filmkészítéshez, de azért szerintem nagyon kevesen mernek ennyire bevállalósak lenni. Ehhez gondolom két dolog is elengedhetetlen… Az egyik az az önmagunkba, illetve a karaktereinkbe vetett hit, a másik pedig a nézőkhöz való viszonyulás bizalmi indexét jelenti.

Meg hát a pénz ugye. Mégis ki kíváncsi hosszú, szimpla, hétköznapi, talán sehova ki nem futó beszélgetésekre? Ki nem alszik be rajtuk? Kinek a gondolatait kötik le az egészen hétköznapi helyzetek és karakterek relációja?

Felettébb izgalmas kérdés, hogy egyébként léteznek ehhez fogható könyvek? Ha igen, akkor hol, illetve mi a címük? Ott hogyan lehet áthidalni azt a problémát, hogy nem látjuk folyamatosan karaktereink minden apró kis rezdülését? Le lehet egy nagyon hosszúra nyúlt beszélgetést olyan érzékletesen írni, hogy az élvezetes és érdekes is maradjon? Mert bizony elnézve a hazai könyves piacot, ott is a történeteken, a megálmodott és elképzelt világokon van a hangsúly, nem pedig pusztán a karaktereken, illetve azok bizonyos, akár meglepően hétköznapi helyzetein…

Engem nagyon-nagyon feldobott ez a film. Annyira magával ragadott, hogy az már-már képtelenség. Rikiya Imaizumi alkotása volt egyébiránt idén a 338 mozgóképes élményem. És szerencsére ő most véget vetett egy hosszabb és rosszabb szériámnak. (Ezen sorokat még az Anora, illetve az An Elephant Sitting Still előtt láttam és kezdtem el feljegyezni.) Rég volt olyan, amikor könnyűszerrel, gondolkodás nélkül ment egy alkotásra nem csupáncsak egy magas értékelés, hanem letterboxdon bizony egy izzó kis szívecske is. (Agyalok is rajta, hogy az értékeléseknél utólag bevezetek egy ilyen kis ikont én is, amit aztán kibiggyesztek mindenhova, amelyeket nagyon a magaménak érzem. Legyen az akár csak egy egyébként 8-as vagy 9-es mozgókép is.)

Különösen elvarázsolt ez az egész. Pláne így a viszonylag sok “red pill” tartalom elfogyasztása után. (Ezekről le is jöttem egyébként, mert hiába van igazuk sok esetben, hiába a sok személyes vonatkozás és példa, hiába tapasztaltam, valamint gondolom én is azt a modern nőkről – úgy általában – amit, de nem kell nekem ennyi negatív élménybeszámoló, még adott esetben vicces formában sem. Gondolok, amit gondolok, teszek, amit teszek, de az időt is sajnálom persze ezekre. És egyébként meg annyira nem is érdekel, nem fogom, illetve akarom ezzel lekötni magam. Tudom én bizony más dolgokkal sokkal mélyebben és intenzívebben szórakoztatni magam.

Mert hát közben ugye akár ilyen filmeket is nézhetnék. Amelyektől újra ismerkedni szeretnék, amelyektől talán ismét bele mernék állni a dolgokba. Hiszen lehetne pl. ezt mondjuk “így is”.

Az Over the Town mindezek mellett és ellenére szól is azért valamiről. Nem csak eltalált szituációk kisebb-nagyobb halmazát, hanem egy egészen remek és kerek történetet is köszönhetünk neki. 

Az utcai jelenet szerintem pl. konkrétan parádés volt, de a készítők – mindezen túl – még egy kattantabb mellékszereplőt sem féltek a többiek mellé bedobni. Valamilyen természetes rendellenesség okán, de egyszerűen minden jól áll ennek a filmnek.

Oké, aki ismer, aki sok írásomat olvasta már, annak – látva ezt az alkotást –, biztosan nem lesz nagy meglepetés, hogy így olvadozom tőle. De ez azért nem csak rólam szól, nem csak az elmúlt 3 vagy 15 szingliként leélt évemről. Ez bizony túlmutat ilyen szinten nem csupáncsak az egyedül töltött hosszú évek végtelennek tűnő során, hanem bizonyára még akár konkrétan önmagam legnyersebb és legtisztább lenyomatán is. A varázslat valahol itt kezdődik…

Egy nagyon kicsi és nagyon egyszerű film ez, de mégis teli van élettel. Annyira jó látni, hogy bizony nem kell komplett világokat megteremteni ahhoz, hogy ennyire képes legyek elveszni a valóság által keretezett helyzetek hol hétköznapi, hol abszurd, hol szomorkás, hol pedig szívmelengető helyzeteinek üdítő egyvelegében.

A fókusz egyébként egy 27 éves srácon van, akinek a párkapcsolata, hát szóval igen… Őt követhetjük leginkább figyelemmel a film során, és persze messze nem egy hibátlan döntéseket hozó karakterről van itt szó. Néha bizony fogtam is a fejem, hogy mi mindent művel, de valahol meg talán értem is…

Könnyed kis produkció ez, ami aztán úgy képes szórakoztatni és kikapcsolni, ahogyan az szinte már talán elképzelhetetlen is egyeseknek. Találhattok benne egyébiránt egy olyan hosszabb jelenetsort, amelyet bármennyiszer újra tudnék nézni, és igen, a 14. alkalom után is úgy vigyorognék rajta, mint akinek éppen először fogják meg a kezét. Túlzás lenne? Lehet, de én abból építkezem, amit eddig megéltem, és hát így ezzel a filmmel aztán úgy megszeretgettem magam, ahogyan azt talán csak kevesek tudják. Nekem meg időm is van, energiám is, igényem is az ilyenekre. Vállalom. Néha csak türelmesnek kell lenni, ki kell tartani, aztán kiderül, hogy csodák nem csak a mesékben léteznek. 🥰😅

Olykor nem egy személy, egy haver, egy barát vagy egy esetleges párkapcsolat reménye húz fel, még csak nem is valamiféle társas élmény csal mosolyt az arcomra és kacagtat meg, hanem csak egy ilyen szerfelett egyszerű kis mozgókép. Ehhez persze kellek én is, kelletek ti is. Kicsi egy film ez – egy szűk rétegnek. De nekik aztán nagyon.

Lehet itt azzal jönni, hogy túlértékelem az ilyen alkotásokat, hogy ez az egész valami olyasmi, mintha a kedvenc mozgóképes karaktereim posztereivel szegélyezett, egyébként meg lilában pompázó csillagokkal telipingált gipszkarton falamat csókolgatnám, de hát nincs mit tenni, ha én ezt közben egyszerűen ennyire a magaménak érzem.

9.3/10