Hosszú órákat lehetne arról diskurálni, hogy ki és miért néz filmeket. Illetve arról is persze, hogy ki és miért készíti el úgy és abban a formában az alkotásait, ahogyan azt a publikum aztán viszontláthatja. Egy valamiben viszont egyre biztosabb vagyok. Van, amikor nem maga a történet a lényeg. Sőt, én azt vettem észre magamon, hogy a cselekményorientált alkotások egyre inkább hidegen…
Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne…
Hou Hsiao-hsien japán-tajvani drámája egészen különleges alkotás. Annyira minimalista, látszólag totálisan felesleges részletekben elvesző, a távolságtartó szemlélődést a saját maga kis útjának, nézőpontjának kijelölő, aprócska pillanatképek megigéző egyvelegében kiteljesedő filmremek, hogy még a megtekintése után három nappal is teljesen a hatása alatt vagyok. Pedig aztán nehéz sokat írni erről a mozgóképről. Mármint konkrétumok szintjén. Egy fiatal hölgy sétáit és egyéb…
Megint helyben vagyunk… Hiszen ismét a magány lenne a fő téma. De ezúttal kicsit másféleképpen… Nem is olyan régen láttam egy olyan twitteres (X-es) megosztást, miszerint 40-50 között járva nehéz olyan valakit találni, aki ne lenne valamilyen szinten érzelmi roncs. Most lehet túloztam, de hát a fene sem emlékszik a pontos megfogalmazásra. Meg hát igazából mindegy is, hiszen attól elvonatkoztatva,…
„Hogy a fenébe fogok én erről bármit is írni a blogon?” – Gondoltam magamban első körben a film megtekintése után… Mert hát bizony az Aloners a magányról szól. Látni akartam, amióta csak találkoztam vele, de sajnos magyar feliratot nem találtam hozzá. Sehol sem… Aztán gondoltam egy merészet, megnéztem mennyi sorból áll a felirat, – miközben azért feltételeztem, hogy sokat csak…
Park Chan-wook-tól ez volt a nyolcadik film, amelyet megtekintettem. Hogy aztán miért maradt pont ez ennyire a végére? Talán mert nem különösebben rajongok a horrorokért, de hát gondoltam szerencsét próbálok vele, hiszen habár az úr nem feltétlen tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, azért – többek közt – a Decision to Leave-nek köszönhetően mindent megbocsátottam neki. Mindezek után – vagy ellenére…
Sokszor módfelett egyszerűbb lenne olyan filmekről írnom, amelyek nem tetszettek, de hát csak ismételten megpróbálkozom fejben összerakni, hogy miért is annyira kedves és roppant tanulságos mozgóképet köszönthetünk Yuki Tanada alkotásában. Mint a címe is utal rá, ez a 121 perces alkotás egy fiatal hölgyről szól, aki éppen a felnőtté válásának küszöbén kopogtat. Hálás téma, hiszen ez az egyik kedvencem. Hogy…
Esküszöm, láthatjátok, nem csak és kizárólag romantikus dolgokat nézek… De valamiről nincs kedvem írni. Még nincs. Majd lehet lesz… De lehet nem is éri meg… A Late Autumn viszont nagyon betalált… Sokszor látom, hogy húzzák egyesek a szájukat, amikor azt mondom, hogy romantikus filmet / szerelmi történetet néztem, illetve nézek… De nem értem miért. Egyesek annyira előítéletesek ezzel a műfajjal…