Címke 9.3/10 – film

Stories We Tell [ Apáim története ] – 2012

“A szerelem olyan rövid, a felejtés pedig olyan hosszú.” Írta Pablo Neruda, Nobel-díjas chilei költő. De hogy miért is ezzel az idézettel kezdek? Hát mert Sarah Polley által rendezett dokumentumfilmben is szerepel ez a mondat, és mert elég jó támpontot is ad arra vonatkozóan, hogy miről is szól ez a majd két órás dokumentumfilm.

Régóta tervben volt ennek a filmnek a megnézése, pláne, hogy Polley 2011-es, Take This Waltz című alkotása is meglehetősen tetszett. És hát nem tudok nem hivatkozni azon tényre, hogy a nemzetközi sajtó mennyire egyöntetűen keblére ölelte ezen bejegyzésünk tárgyát. Felsorolni is nehéz lenne, mennyien adtak rá maximális pontszámot. Így tett például az IndieWire, az Empire, a The Guardian, a The Washington Post, valamint a The New York Times is… Ilyenkor mindig nagy várakozással ülök le a megnézendő produkció elé, hiszen egyfajta gyermeki lelkesedéssel átitatott kíváncsiság kezd el dolgozni bennem. Szóval az elvárásaim meglehetősen nagyok voltak.

És hát nem is kertelek tovább, engem ez nagyon betalált. Miről is szól ez a dokumentumfilm? Sarah Polley családjáról és szüleiről elsősorban. Szóval ha jót akartok magatoknak, ne olvassatok utána se a rendezőnőnek, se a filmnek, mert könnyen spoilerekbe futhattok. Nem mintha egyébként annyira pörgős és izgalmas lenne ez a dokumentumfilm. Mert – önmagában nézve – egy meglehetősen egyszerű történet tárulkozik ki előttük. Ezt az alkotást nem feltétlen a “cselekmény” milyensége határozza meg, hanem sokkal inkább az, ahogyan és akik nekünk tálalják ezt a valamilyen szinten hétköznapi életutat. Felettébb érdekes látni, hogy a családtagok hogyan is élték meg a történteket. Mert bizony ez egy ilyen film. Mindannyian részt vettek ebben a projektben, ők azok akik megosztják velünk a gondolataikat, érzéseiket, ettől pedig annyira bensőséges lesz az egész, hogy ilyet valóban nagyon ritkán lehet látni.

Felmerülhet a kérdés, hogy kit érdekel ez az egész, hiszen biztos vannak és lesznek is még olyan nézők, akik azzal érvelnek majd, hogy ez kizárólag rájuk tartozik; mégis mit érdekelje őket mások élete és családja? De pont ettől olyan intim az egész. És hát azért ne ijedjen meg senki: itt szó sincs róla, hogy a rendezőnő vagy egyes családtagjaik akárcsak az önnön nagyszerűségüket fennhangoztatva kürtölnék világgá, hogy hát náluk ez meg az bizony ilyen jól is ment akkoriban… Nem egy tablóképet festenek le nekünk, nem egy tetszőleges karrier csodálatos fénypontjaihoz vezető rögös út lépcsőfokainak árnyoldalairól értekeznek benne. Sokkal inkább szól ez az érzésekről. A kapcsolatokról, kötelékekről, a házasságról, a szerelemről, a veszteségekről valamint a csalódásról magáról.

A dokumentumfilm egyébként azért izgalmas kérdéseket is felvet. Például azt, amivel az előző bekezdést kezdtem. Érdemes erről ilyen szinten a nyilvánosságnak tudnia? Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ha készülni fog a történtekről egy film, akkor az mire és kire fókuszáljon? Számtalan kérdés, amelyre persze utólag már könnyű válaszolni. De akkor és ott bizony nem mindig és mindenben volt akkora egyetértés.

Nem tudom, hogy ki és milyen következtetést fog levonni a film megtekintése során. Amelynek egyébként ajánlott nem álmosan nekikezdeni, hiszen a bevágott videók önmagukban nem mindig vezetnek bennünket kézen fogva, így aztán meglehetősen sokat is beszélnek benne. Ha valamit mégis mondanom kellene, talán annyit tudnék hozzátenni, hogy Sarah Polley ezzel az egy munkájával is annyira lehetetlenül közel került hozzám, amennyire más rendező valószínűleg egész élete során nem fog tudni. És ha valamiért, már csak ezért is megérte megnézni a Stories We Tell című remekművét.

Mint a legtöbb nagyszerű, magával ragadó produkció esetében, úgy itt is bátran ki lehet jelenteni, hogy ezt is az apróságok tették naggyá. Az, ahogyan meg lett vágva, az, ahogyan és amiről beszéltek… Ahogy hagyták őket kibontakozni, és ahogyan – mindeközben – vezettek bennünket. Nem szabad elfejezetni azt sem, hogy különösen érdekfeszítő volt átélni azt is, hogy a fókusz – egy idő után – egyre inkább a kamera mögött tevékenykedő hölgyre helyeződött át.

A pontszám egy hozzávetőleges érték most csak. Lehet később még ennél is többre fogom tartani. Majd talán pont a második megtekintés után…

9.3/10

The Day Will Come [ Eljön az a nap ] – 2016

Kevés olyan filmes produkcióval találkoztam eddig, amely annyira meg tudott érinteni, mint ez a 2016-os, valós eseményeken alapuló dán történet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy helyenként egészen felkavaró élményben lehet része annak, aki ad egy esélyt neki.

A film elején nem sokáig húzzák az időt, hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a központi témát az 1960-as években állami gondozásba vett gyerekek szolgáltatják. Egy nagyon szép keretbe ágyazva mesélik el nekünk néhány fiú történetét. Nem csak úgy belecsöppenünk a sűrűjébe, hanem tényleg – legalábbis a lehetőségekhez és a két órás játékidőhöz mérten – mindenre kiterjedően megfelelő rálátást biztosítanak számunkra ahhoz, hogy a lehető legjobban eggyé válhassunk bizonyos karakterekkel. Igen, el lehetne mondani, hogy ugyan, mi új is van ebben; hiszen minden felnőtt el tudja képzelni, hogy mégis milyenek lehettek akkor az ilyen intézményeken belüli “nevelési eszközök”, de ugye nem mindegy, mennyire átélhető, valóságos, hiteles egy ilyen sztori. Ahogyan az sem mellékes, hogy a színészek mennyire jók… És hát ezen a téren aztán tényleg egy szavunk nem lehet. A gyerekektől a felnőttekig mindenki remekel.

Dühítő, gyomorforgató és végtelenül szomorú történet ez, azonban szerencsére a gyerekekkel együtt mi is kapunk időnként egy kis kapaszkodót. Hogy mennyit és mikor? Hát szépen, apróbb falatok képében és meglehetősen lassan adagolva. Csodák – már ha vannak ugye –, nagyon ritkán esnek meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sokszor egy átlagos, de jó körülmények között felnőtt embernek is nagyon sokat kell küzdeni azért, hogy bizonyos célokat elérjen, és biztosan azt mondhassa el magának; megérkezett. Elképzelhetitek hát, hogy az ehhez hasonló intézetekben akkor milyen jövőkép rajzolódhatott ki a gyerekek – egykor talán még határtalan – képzeletében…

Nehéz és kemény film ez, amely méltatlanul kevesek által ismert csupán. Azok, akik viszont látták, eléggé szerették. Többek között hat díjat nyertek el vele a 2017-es Robert Awards-on. A forgatókönyvet pedig az a Søren Sveistrup írta hozzá, aki első regényével, A gesztenyeemberrel szó szerint szinte berobbant, hogy aztán a Netflix egy elég jó sorozatként adaptálja az eredetileg 2018-ban megjelent könyvét. Mellesleg meg ő az, aki a Forbrydelsen (The Killing) című sorozat írójaként és kreátoraként tartanak számon. A rendező pedig az a Jesper W. Nielsen, aki eddig leginkább arra lehetett büszke, hogy hat Borgen epizód rendezését is magénak tudhatja. Ugye egy olyan sorozatról beszélünk, amelyet nem véletlen tartanak sokan az egyik legjobb európaiként számon, de vannak akik ennél is tovább merészkednek…

Szóval ilyen háttérrel nem is lehetne olyan nagy meglepetés, hogy egy ilyen remek filmes élménnyel gazdagodhattuk. De azért engem így is szíven ütöttek néha. Ritkán mondhatom azt, hogy nem a kifejezetten lehúzós dolgok viseltek meg jobban… Igen, vannak benne szívfacsaró, de kifejezetten felemelő pillanatok is. És olyanok is, amikor csak tátott szájjal néztem a képernyőre, hogy ez meg milyen csodálatos jelenet volt ezzel a zenével, képekkel, kameramozgással… Majd meglátjátok.

Mindig lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy a készítők nem ásnak valamiben elég mélyre, pedig a téma adott lenne. A vád sokszor maga ez: felszínes, kommersz megközelítésben tömegek számára eladhatóvá silányítsanak egy eredetileg talán sokkal ütősebb történetet. Ezen mozgókép esetében is biztos többen felhozzák majd ezt. Tény, hogy lehetett volna progresszívebb és merészebb a cselekményvezetés. Lehet vágni is kellett volna belőle, már ha nem ennyi mindent akartak volna elmesélni nekünk. Én viszont nagyon örülök annak, hogy mindezt így és ebben a formában látattam. Ez a film lehúz, sokszor felpofoz, aztán amikor már nem számítasz rá, gyomorszájon is rúg. De ugye tudjuk, hogy talán soha semmi nincs veszve teljesen. A remény pislákolásának legalább fenntartásához viszont bizony akkor is akarni és küzdeni kell, amikor egyébként már azt hisszük, hogy talán valóban minden és mindenki ellenünk van.

9.3/10

What Maisie Knew [ Maisie tudja ] – 2012

Pont az előző bejegyzésemben írtam David Siegel és Scott McGehee legutóbbi közös filmjéről, a Montana Story-ról, aztán mivel sokat nem mondott hirtelen a nevük, utána is néztem, milyen filmeket köszönhetünk nekik. És ott volt köztük ez a aprócska, de gyönyörű és szívszorító történet is.

Nem kifejezetten nagy elvárásokkal ültem le elé, de azért lelkes és óvatos optimizmus járta át a lelkem, pláne, hogy alig aludtam az elmúlt pár napban, de valamiért erre felettébb kíváncsi voltam. Jól is tettem, mert a film nagyon magával ragadó lett. Egy kislány útját követhetünk végig; láthatjuk, hogy a szülei egyre romló kapcsolatára és a válásuknak kihívásaira miképpen is reagál ez a hihetetlen aranyos kis csöppség. Mert tényleg az. A Maisie-t alakító Onata Aprile több mint imádnivaló. Ahogyan a történet maga is az volt. Együtt lüktettem a kicsivel szinte, szorítottam érte, miközben ezek felváltva, gyakran egymást erősítve kísértek a filmezés során: nagy levegő – visszafojtott lélegzettel –, mosolygás, szomorúság, düh, értetlenség, szeretethiány, csalódás, könnyek és hát persze szeretet és még egy kis adag szeretet.

Borzasztó giccses kis bevezető volt ez mi? Dehát ha valami ilyen… Mármint jó értelmében. A What Maisie Knew egyik nagy erénye, hogy bár a giccs határán táncol, azt nem lépi túl, viszont ettől még abban biztosak lehettek, hogy becsületesen megdolgozza az embert. A film elején bár nyilvánvalóvá válik az alapszituáció, azért így is lesz pár kisebb-nagyobb meglepetés, és bizony az én szívemhez egyre közelebb és közelebb lopta magát nem csak a kislány maga, hanem úgy ahogy van, ez a másfél óra, valamint lényegében az egész felvázolt helyzet is.

Nekem nagyon tetszett a film, vannak benne kifejezetten szép képek, Onata Aprile pedig szenzációs. Tényleg az. Most felsorolhatnék pár olyan filmet, amelyben szintén különböző fiatalok kiváltképpen nagyszerű alakításaikkal találkozhatnak a nézők, de úgy érzem, hogy ez a kis hölgy valami olyasmit tett le itt az asztalra, amelyre nem sok példa lehet a filmtörténelem során, sőt tovább megyek, szerintem ha gyerekek színészi munkáját és teljesítményét kellene értékelnem, ez lenne az új etalon. Egy olyan új mérce, amelyet túlszárnyalni nagy eséllyel lehet már senki nem fog az én életem során. Elhamarkodott megnyilatkozásnak tűnhet, de ez van. Maisie itt sokat van a képernyőn, rengeteg mindenre kell megfelelően reagálnia, érzésekre és helyzetek sokaságára kell hitelesen pulzálnia. És ő gond nélkül vett minden akadályt. Nem csupán néhány jelenet erejéig remekelt, hanem egy filmet töltött meg igazi élettel.

De ne féljetek, nem lesz annyira (jó értelemben véve) szenvedős ez az utazás, hiszen olykor kifejezetten fel is pörög a történet, és bár a film sok újat nem mond, attól még valami egészen ámulatba ejtő az, ahogyan elmeséli Maisie és a többiek ügyes-bajos dolgait. Rám tényleg kifejezetten nagy hatással volt ez a film. Többször is összetörték a szívem, hogy aztán pár perc elteltével megint tudjak mosolyogni, és bizakodhassam valami – remélhetőleg tartósabb – pozitív fordulatban.

A képek olykkor nagyon eltaláltak voltak, és felettébb örülök, hogy Maisie ennyi közelit kapott. Tényleg azt éreztem, hogy a rendező is nagyon tisztában volt a kislány kiváló alakításával, és nem félt ezt hozzánk sem közelebb hozni. Ami még nagyon jót tett a filmnek, hogy bár ő van a fókuszban folyamatosan, a többiek is élnek és mozognak, még ha valamilyen szinten felületesnek is hathat a ténykedésük. Engem szépen lassan beszippantott a dolog, és hát mint mondtam, teljesen át tudtam érezni ezt a helyzetet, néhány karakterért pedig szinte lerágtam a körmömet is.

Ki lehetne elemezni, és boncolgathatnám mi az, ami egy ilyen helyzet során fontos lehet a gyerekeknek, egészen onnantól kezdve, hogy milyenek is alapvetően ők fiatal korukban, de úgy érzem ezt azért – jobb esetben – mindenki tudja. Arról is lehetne sokat beszélni, hogy kinek, mikor mit kellett volna tennie és legfőképpen miért. De lehet az is éppenséggel, hogy ez volt az egyetlen járható út, és akkor most lehet pont így lett minden “a lehető legjobb”? Valamin persze felesleges lenne agyalni, ez azért csak egy film. Sok mindenbe bele lehetne még menni, főleg ha spoileresen is érinteném a dolgokat, de tényleg nem akarom elvenni ennek a csodás élménynek az élét. Szóval ha tehetitek, ne hagyjátok ki.

9.3/10

Animal Kingdom [ Animal Kingdom – A rettegés birodalma ] – 2010

Még 2013-ban láttam először David Michôd 2010-es első egészestés rendezését. 9/10-et akkor lazán megadtam rá. Aztán most, 2021 nyarán azon agyaltam, mit ajánljak a vetítőterembe, és ez is felmerült ahogy a trakt.tv-n az előzményeimet böngésztem… Mivel pedig egyébként is ritkán készül hasonló film, szinte gyermeki lelkesedéssel az újranézés mellett döntöttem. Hát másodszori megtekintés után be is dobtam a következő körbe, mert még mindig nagyon erős darabnak tartom. A film hangulata, naturalista megközelítése már az első pillanatokról kezdve magával ragad. A színészek parádésak, a karakterek jól megírtak, de tényleg szinte mindenről csak pozitívumokat tudok mondani.

Amitől talán különleges az egész, az az, hogy mennyire ütős az egész koncepció. David Michôd beletalált a tutiba, sokan egész életükben nem készítenek olyan filmet, amely 33 kritika után 83 ponton áll metacriticen, neki meg elsőre összejött. Ezen kívül egy oscar és számtalan egyéb jelölésre és díjra is érdemesnek tartották a történetét.

Több kritikát is olvastam a Michôd első komoly munkáját illetően és szinte mindenhol ellövik az alapfelállást, sőt, néhány “spoilermentes” kritika után szinte már megelevenedtek az események, a helyzetek a fejemben, amit meglehetően nagy írói hibának tartok; most valami vagy legyen ténylegesen spoileres, már-már kibeszélő szintjén, vagy legyen olyan, mint ezen rövidke írás…

Nagy titkot nem árulok el, ha azt mondom, hogy itt nem elsősorban az akciókon, hanem a húsbavágó drámán, a kialakult helyzetek súlyosságán van a fókusz, már a karakterek mellett természetesen. Ezen két óra során nem egy “banda” szimpla ténykedését és felemelkedését követhetjük figyelemmel, annál ez azért sokkal mélyebb, komplexebb, és hát valamilyen szinten mocskosabb is. Az egyik legnagyobb erénye magából a felütésből adódik. A kezdő képsorok is zseniálisak; már itt is fojtogatóan durva atmoszféra uralkodik el az emberen; nem sok kétséget hagynak bennünk azt illetően, hogy itt bizony valami mást és valahogy máshogy élhetünk át, mint azt általában a hasonló témájú filmeket illetően eddig tehettük.

Az eseményekről, mint már írtam, nem szeretnék sokat írni, maradjunk annyiban, hogy több emlékezetes jelenetet is láthatunk; olyanokat, amelyek többeknél akár hivatkozási alap is lehet a későbbiek során. Nem mondanám ettől független, hogy hibátlan minden perce, vannak dolgok amelyek talán magyarázatot érdemelték volna, és talán a tempó sem mindig az igazi, de hogy a film kellőképpen hatásos, az biztos. Többen logikátlanságnak vélnek bizonyos dolgokat a cselekményt illetően, de én ezekre azt mondom, hogy azért, mert nincs minden egyes beszélgetés, intézkedés, konfliktus a képernyőn megmutatva, attól az ok-okozati összefüggések még élhetnek, csupán egy kis képzelőerő kell hozzá. Így is majd két óra hosszú darabról van szó, és bár tényleg lehetett volna ebből egy 3-4 órás drámát is készíteni, de valószínűleg az meg nem adta volna ennyire magát, nem sikerült volna ilyen maradandó élményt összehozni, többek közt azért, mert lehet, hogy az már simán túl nagy falat lett volna egy “elsőfilmes” rendezőnek.

Külön kiemelném amúgy, hogy a “filmből” készült egy sorozat is, szintén Animal Kingdom címmel, amelynek első évadját már le is daráltam. Az első epizód nem olyan ütős és súlyos, mint a film maga, de már a pilotban is vannak érdekességek, pozitívumok, egyébként meg egyre jobb és jobb lesz a sorozat, igazán kellemes néznivaló. A karakterek, a párbeszédek olykor kiemelkedőek, a helyszín remek, a család meg olyan amilyen ugye. Alig várom, hogy folytathassam a második évadot.

Szóval mindent összegezve; két pacsi is jár a rendezőnek, először is, ez egy nagyon jó film, másodszor meg azért, mert egy nagyon jó sorozat alapjait ágyazta meg vele.

Sound of Metal [ A metál csendje ] – 2019

Darius Marder első drámája zsigerien mélyre hatol az ember lelkében. Az úrnak azonban nem ez az első komolyabb munkája, egyszer dolgozott már együtt íróként Derek Cianfrance-el is, akinek többek közt olyan tartalmakat köszönhetünk, mint pl. a Blue Valentine, a The Place Beyond the Pines vagy az I Know This Much Is True. Az sztori alapfelállását gondolom nem kell nagyon részleteznem, aki hallott a filmről, az rég tudja már, miről is szól; van egy dobos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy beütött a szar; gond van a hallásával. Nem is olyan kicsi…

A film ennek a problémának a feldolgozásával, illetve a orvoslásával foglalkozik, elsősorban a főszereplő; a már sokszor bizonyított Riz Ahmed szemszögéből. És ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes és maradandó, ha nem lenne olyan jó mellette mindenki és minden más is, mert bizony egy hasonló témával könnyen nagyon mellé lehetett volna nyúlni. Szerencsére itt nem így lett, hiszen tényleg sziporkázóan jó ez a két órás utazás. Bár jómagam nem doboltam az életben egyszer sem, a metál – tizenéves korom óta –, a mai napig eléggé közel áll hozzám. Amiért viszont talán jobban át tudom érezni a főszereplő karakter pokoljárását, az az, hogy már több mint 15 éve csillapíthatatlan, kikapcsolhatatlan fülzúgásom van…

Szóval nem egyszerű ez a téma, pláne egy olyan karaktert illetően elmesélve, aki valamilyen szinten az életét a dobolásnak köszönhette. A képek, a hangulat és maga a (nem)feldolgozás is zseniálisan van ábrázolva a filmben, és bizonyos dolgok nagyszerűségéről tényleg csak spoileresen tudnék megfogalmazni gondolatokat, de maradjunk annyiban, hogy valóban nagyon egyben van egész. Számomra meg aztán kifejezetten örömteli, hogy a zenei szegmens potenciális kiemelésével nem estek túlzásba; mit tagadjam, nem nagyon vagyok oda a zenés darabokért, csupán a Whiplash és az Almost Famous azon kivételek kevese, amelyeket hajlandó vagyok bármikor megnézni, már sokadjára is.

Nem kell azonban megijedni, a film nem rendel mindent annak alá, hogy könnycseppeket csikarjon ki belőlünk, nem esik át a ló túloldalára, szigorúan megmarad annak, aminek lennie kell; egy tisztességes, remekül összerakott dámának, amely nem csak a hasonló problémákkal küszködőnek nyújthat valamiféle kapaszkodót, hanem talán az – ilyen szinten – egészséges emberek is jobban át tudják érezni nem csupán a sérült emberek lelki megpróbáltatásait, hanem azt is, hogy milyen kincs birtokában is vannak ők.