Vége a vetítőteremnek. Nem hiszem, hogy sokan követték, de mindegy is. A mai napig csak én írtam meg a véleményem ebben a körben. A My Mister első epizódját illető taglalásnak ma este fogtam volna neki, de így hogy ennyi, úgy kaszálom el, ahogy éppen áll. (Plusz a sorozat egészéről már írtam ebben az ajánlóban.) Egy perc energiát sem teszek már bele a VT-be. (Pedig szorgalmas voltam, már kész volt a következő adatlapja, és ahhoz az egyik kritikát is megírtam már. Itt a linkje.)
A srácoknak köszi, jó és szép volt, de igazából azért sosem volt ez annyira jó, mint amennyire lehetett volna. Legalább megpróbáltuk. Majd nyugdíjasként meglátjuk még, lehet újra nekifutunk. 😅
303 – 2018
Patrick – 10/10
Újra megnéztem. Eddig a 145 perces verziót nem is láttam. Nem mintha nem akartam volna, csak úgy voltam vele, hogy várok még vele valameddig. Kicsit olyan ez, mint amikor szinte már félsz valamit megtenni, pedig tudod, hogy jó lenne már… Vagy amikor utoljára hagyod a legízletesebb falatokat… Esetleg még félre is teszed őket…
Maradjunk annyiban, hogy nagyon-nagyon tetszett. Kétségtelen, hogy jobb is, mint a szinkronos. Mármint ez így nagyon egyben van, nincsenek hézagok, „érdekesen sikerült” vágások… Szerintem hibátlan. Az, hogy ez 10-nél kevesebbet érne, fel sem merült bennem.
Igazából nehéz megmondani, mit is szeretek benne a legjobban. Talán a hangulatát. Michael Regner aláfestő zenéjét. Annyira varázslatos. Legyen az akár az Opening, akár a Fear of Loss… Elég volt most csupán pár dallamot meghallgatnom belőle, aztán menten kész is vagyok… A történetet ismertem persze – ebben az írásban lelkendeztem róla már korábban –, de ez mit sem vett el az erejéből. Most még jobban is tudtam figyelni az apróságokra.
De persze akármit mondhatnék. A karaktereket, a párbeszédeket, a dinamikát… Biztos vagyok benne, hogy nektek (azaz Gabo81-nek és JackOneill-nek) nem tetszik annyira majd, mint nekem. Vagyis meglepődnék rajta…
Azt is értem, hogy valakinek lehet túl sok benne a szövegelés. De szerintem felnőttként megosztani a gondolatainkat, félelmeinket, vágyainkat, gátlásainkat, azaz őszintén mesélni magunkról, illetve érdeklődni a másik felől az egyik legtermészetesebb dolog kellene, hogy legyen. Mármint ha úgy érezzük, hogy ebben a tekintetben is partnerekre találtunk. És azt hiszem, minél idősebb az ember, annál többet tudna mesélni, hiszen annál többet élt már meg. Ennek ellenére sokan mégsem beszélgetnek talán eleget… Vagy kellő mélységekben…
Tudtátok egyébként, hogy van belőle egy 2021-ben vetített sorozat is, amely aztán 6 epizód során, 204 percben foglalkozik párosunk útkeresésével? Hát az pont majd egy órányi plusz játékidő. 🙂 Már csak valahol meg kellene találnom. Nagyon érdekel, milyen jeleneteket vágtak ki, meg hogy miről, illetve hol is társalogtak még ők ketten…
A 303 nem reformálja meg sem a romantikus, sem pedig a road movie műfaját. De nem is kell. Jóval több mint 100 éve készülnek már mozgóképek… Azt hiszem az a lényeg, hogy találjuk olyanokat, amelyek elvarázsolnak, megbabonáznak, esetleg éppenséggel megrémisztenek vagy csak kikapcsolnak bennünket. Olyanokat, amelyekhez valamiért személyesen is tudunk kötődni. Csúnya világ is lenne, ha mondjuk a Before trilógia után nem lehetne beszélgetős drámákat és romantikus filmeket készíteni. (Vagy onnantól kezdve mindennek járna -1 pont, csak mert…)
Egyébként tényleg imádtam, hogy egyszerre tudott hol könnyed és súlyos, hol pedig humoros és komor is lenni… És ezeket olyan szépségesen gyönyörű átmenetekkel és átvezetőkkel oldották meg, hogy az már szinte lehetetlen. Aztán ott van még az is, hogy én amúgy meg piszok mód nem voltam biztos abban, hova is fut majd ki a történet…