Kategória Zenék

Boygenius: Me & My Dog

Idén is lesz pár jó lemez… Többek közt itt van nekünk a Boygenius is, amely a lent látható három nagyszerű zenész hölgy (Phoebe Bridgers, Julien Baker és Lucy Dacus) 2018-as összeállását követően idén végre megjelenteti az első nagylemezét. Az album címe a “The Record” lesz. Már csak március 31-ig kell kibírnom…

Nem teljesen tudom mit várjak a lemeztől, hiszen kicsit félek tőle. Az első EP-jüket nem nagyon hallgattam agyon, hiszen sokáig alig – illetve csak pocsék minőségben – lehetett beszerezni, és közben a streaming szolgáltatásokat is sikeresen elkerülték vele… Mostanság viszont kezdek ráhangolódni az új lemezre… És hát egyébként is veszem elő a hiányosságaimat, plusz azokat a hanganyagokat szintúgy, amelyek (pár hallgatásos) lenyomatait még mind a mai napig magammal hordozom, de valamiért – egy ideig legalábbis – mégis távolságtartóan viseltettünk egymás iránt…

Azt tudom, hogy a Me & My Dog az régen és ma is kérdés nélkül 10/10-es dal. Iszonyatosan imádtam és imádom. Ahogyan most is kényszeresen mindig visszatérek ehhez a dalhoz… Annyira meseszépen, melankolikusan és szomorúan indul, hogy már szinte meglepő, mennyire jó kis ritmusos dal kerekedik ki belőle… A végére aztán meg kiváltképpen parádés, szinte már karcos kis rockzeneként maradhat meg bennünk. Szóval ez lenne az a tétel, 13:50-től (elvileg időzítve).

A dalszöveg szintén nagyon kedvemre való persze…

We had a great day
Even though we forgot to eat
And you had a bad dream
Then we got no sleep
‘Cause we were kissing

I had a fever
Until I met you
Now you make me cool
But sometimes I still do
Something embarrassing

I never said I’d be all right
Just thought I could hold myself together
But I couldn’t breathe, I went outside
Don’t know why I thought it’d be any better
I’m fine now, it doesn’t matter

I didn’t wanna be this guy
I cried at your show with the teenagers
Tell your friend I’ll be all right
In the morning it won’t matter

I wanna be emaciated
I wanna hear one song without thinking of you
I wish I was on a spaceship
Just me and my dog and an impossible view

I dream about it
And I wake up falling

Itt van még – közkívánatra – egy kicsit máshogy eljátszva is a dal, nekem ez szintén nagyon tetszik.

Szóval mire fel a félelmem? Hát kicsit tartok tőle, hogy ilyen remek zenészek, és alkotók mennyire tudnak összehangoltan dolgozni. Mennyire tudnak majd egységes, koherens dalok összképében ragyogó, minimum remek jelzőkkel illetendő lemezt megírni, amely után aztán a rajongók valóban azt láthatják és hallhatják ki belőle, hogy ennek a fajta egyesülésnek tényleg volt is értelme, és nem elvettek egymástól, hanem hozzátettek valamit – ahogyan a zenéhez, úgy talán egymáshoz is…

Phoebe Bridgers – Egy kép, amely tökéletesen előrevetíti, hogy milyen zenére is számíthatsz

Egyébként ajánlom mindenkinek a fent megnevezett három előadónak utánanézni. Elég korrekt, sőt olykor kiváló anyagokkal jelentkeztek már eddig is. Hoztam kezdésnek néhány kedvenc dalt… Itt van pl. Julian Baker szívszorítóan elénekelt Go Home című szerzeménye, amely egyébiránt végig csupán zongorával kísért… Lucy Dacustól pedig mi mást ajánlhatnék; igen, itt a Hot & Heavy, amely a 40. másodperctől olyan ritmusos, remek ütemmel operáló, nagyszerű dallá növi ki magát, hogy legszívesebben egy órán keresztül erre táncolnék… A billentyűs résztől, leginkább 3:00-tól meg konkrétan feláll minden szőrszál rajtam. Meseszép, hipnotikusan magával ragadó az egész. Olyannyira igaz ez, hogy ettől elfelejtem egy pillanatra, hogy mennyi szarság van a világban – és körülöttem is olykor persze… Konkrétan talán még magáról a levegővételről is megfeledkezem… És akkor jöjjön a Phoebe Bridgers. A személyes kis kedvencem. Nem vagyok ezzel gondolom egyedül. És nem, már csak azért sem a Motion Sickness lesz ajánlva, hanem a Funeral. Még mielőtt nagyon nagy tánci lenne itt kérem szépen. Néha nem tudom, hogy az ilyen dalok miatt legszívesebben a nyakába ugranék valakinek, vagy inkább magamra húznám a takarót, aztán elbújnék a világ elől…

Flower Face – “leaking my new demos”

Ahelyett, hogy befejeznék legalább egyet azon nem kevés bejegyzés közül amelybe már belekezdtem korábban, hát jöjjön most inkább zene, mert hát miért ne – ez még lehet érdekel is valakit… 😅

Ők már egyszer szerepeltek itt a blogon, és hát mit tagadjam, nagy szerelmem a Flower Face… Annyira, hogy a bal karomra tetováltatok majd hamarosan fekete virágokat is… Nap jó, azért nem. Bááár… 😅

Szóval tavaly áprilisban a Pisces Moon apropóján írtam róluk – bár számtalan más zenéjük miatt is elővehettem volna őket…

Most reggel meg kutakodtam kicsit, és mit találtam? Na mit? Ezt a gyönyörűséget itt. Amitől teljesen odáig vagyok megint, pedig hát messze nincs kész, így kissé rövidke is, de az biztos, hogy nagyon-nagyon akarom én ezt készen, kidolgozottan… Remélem sok-sok ehhez hasonlóan érzelmes kis dalt szerez még nekünk, valamint bízom benne, hogy nem teszi “tönkre” majd, és nem rabolja el majd tőlünk – idejekorán – a “nagy szerelem” sem… 🤭

A dalszöveget is bepötyögtem gyorsan, mert nekem kell ez így egyben és külön is…

i would buy a gun
and i’d take any pill
if i knew it would bring me to you
but i don’t think that it will
it doesn’t make me angry
i don’t feel that anymore
i’m never disappointed
cause i’ve seen this place before
i think i saw you in the city
you looked paranoid and thin
your face betrayed the weather
i could see it on your skin
i think i found our constellation
i can see it from your house
they say the stars are dying
but so is everybody else

do you think someone would tell us
if we make some grave mistake?
all our buried conversations
our forgiveness came too late
now it’s someone else’s secrets
on the collar of your shirt
it doesn’t make a difference
it just makes my stomach hurt
i think i heard you on the radio
you sounded like a star
now everybody loves you
but they don’t know who you are
they say you don’t have any manners
cause they didn’t raise you right
but the world has been so cruel
how could you bear to be polite

Végre új (!) The Cure dalok

Jaj, én sírok megint, esküszöm… 😅 Kicsit érdekesebb hetek vannak mögöttem – előttem meg remélem még ilyenebbek lesznek… 😀 Kicsit hullámvölgyes minden is, de legalább – ezek szerint – nem törtem teljesen össze még.

Szóval viszonylag jókor találtak rám újra… Twitteren láttam valakitől egy The Cure témájú megosztást… Szívecskéztem is becsülettel. Aztán egyszer csak egy vegyes hírblokk egyik tagjaként üdvözölhettem ezt itt…

A fenti cikk linkje

Viszonylag rég hallgattam őket, de valamiért motoszkált bennem a gondolat egy ideje, hogy bizony jó lenne újra elővenni a régi kedvenceket. Aztán jött ez a fenti ajánlás, minek okán felkorbácsolva én persze egyből éreztem: mintha újra pillangók repkednek a gyomromban. Azonnal hatalmas várakozással tekintettem az új hanganyagokra, amelyek majd a Songs of a Lost World-öt színesítik.

Az utolsó album Robertéktől még 2008-ban jelent meg (4:13 Dream). Azóta sok-sok világ összedőlt bennem, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül… Mivel rég alkottak már, és még egyetlen egy dalt sem hallottam az új lemezről, kicsit szkeptikus voltam. Aztán ma reggel – miközben valahol kint ácsorogtam a hidegben –, meghallgattam az Endsong című tételt, és hát szinte minden kétségem elillant azzal kapcsolatban, hogy ez valóban lehet-e egy újabb nagyszerű lemez. Vagy konkrétan az év, de akár az évtized és a The Cure diszkográfia legborongosabb albumja is. Nem húzom tovább a szót. Itt a felvétel. Hallgassátok, szeressétek vagy gyűlöljétek…

Szerintem tényleg varázslatos. Igaz, hogy lehoz az életről, de engem ez már megmosolyogtat. Amikor valaki ilyen mélységekbe tud merülni, aztán azt akár zeneileg, akár bármilyen téren is “kidolgozza” magából, akkor talán még nem veszett oda minden remény. Talán azért is tetszenek ezek a szomorú dalok (mert sokszor én is az voltam, vagyok), mert tudom és látom, hogy mennyi érzés van bennük, és hát nem is lehet kétséges, hogy ezen mélységekre viszonylag már kevesen tudnak – és akarnak szeretettel és örömmel – rezonálni.

Külön öröm, hogy ez egy 10 perces dal lett. 🥹 És naná, hogy erre a dalra találtam rá legkorábban a már fent lévők közül… (Azért nem osztottam meg őket korábban, mert egyik sem jelent meg még hivatalos kislemez dalként sem! És nem gondoltam volna, hogy ilyen jó minőségű felvételeket is találok majd…) A dalra visszatérve meg… Sötét. Nagyon sötét. Az első másodpercektől kezdve olyan érzése van az embernek, mintha elveszett volna már minden. Bár itt vagyunk még, eszünk, iszunk és lélegzünk, de már nem sok értelme van ennek az egésznek… De ki vagyok én, hogy megmondjam mit érezzen valaki a szöveget és a dalt hallgatva… Szóval a dalszöveg:

And I’m outside in the dark
Staring at the blood red moon
Remembering the hopes and dreams I had
All I had to do

And wondering what became of that boy
And the world he called his own
And I’m outside in the dark
Wondering how I got so old

It’s all gone, it’s all gone
Nothing left of all I loved
It all feels wrong

It’s all gone, it’s all gone, it’s all gone
No hopes, no dreams, no world
No, I don’t belong
AI don’t belong here anymore

It’s all gone, it’s all gone
I will lose myself in time
It won’t be long
It’s all gone, it’s all gone, it’s all gone

[Outro]
Left alone with nothing at the end of every song
Left alone with nothing at the end of every song
Left alone with nothing
Nothing
Nothing
Nothing

A többi tétellel még csak ismerkedek, de itt lennének elvileg az új dalok szépen sorban. ☺️

Kedvenc filmzenéim live felvételei – Part I

Összeszedtem, keresgéltem pár kedvenc filmzeném élő verzióját. Van néhány… De ezek a legjobbak mind közül. Kifejezetten olyan zenei produkciókról van szó, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, és meglehetősen sokat hallgattam őket. Nem csupán egy tétel remek ezeken a lemezeken, hanem úgy ahogy van; nagyszerű minden másodpercük.

1. # James Newton Howard: The Graver Road [ The Village ]

M. Night filmjei közül többet nagyon-nagyon szeretek. A klasszikusok mellett (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) imádom a Jeleket és a Széttörve c. munkáit is. És persze A falut. Utóbbihoz különösen erősen kötődök. Nem tudom miért, de szerintem még mindig csak egyszer láttam. Pedig eredeti DVD-n is megvan. De a következő hetekben előveszem majd végre. Csak valahonnan be kéne szereznem jó minőségben…

De miért szerettem én ennyire ezt a filmet? Talán mert egyszerre volt romantikus és meglehetősen rémísztő? Misztikus és közben “realisztikus”? Szerettem a képeit, a színészek is nagyon jók voltak… Egyszerűen magával ragadott a film hangulata, és nem tudom nem szóvá tenni, hogy a gyönyörű vak lány is egészen megszédített. Mármint valamiért összeszorul a szívem, ha ilyen teremtésekre gondolok, de gondolom ez gyerekkori “ártalom” lehet, mert ugye akkoriban “belezúgtam” – egy delfines sorozatban szereplő néma kislányba… 😅 (Mai napig nem tudom melyik sorozat lehetett, és ki is az a kislány, akinek van ötlete, az kommentben jelezze legyen olyan kedves. Köszi!)

Szóval minden adott volt egy jó filmhez, amelyre aztán James Newton Howard olyan zenét írt, hogy azt elmondani nem lehet. Emlékszem, hogy film alatt is mennyire elvarázsolt az egész. Aztán fogtam magam, majd meghallgattam a rendes filmzenét önmagában is, és onnantól kezdve számomra ez volt az etalon. Annyira az lett, hogy mai napig kétség nem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy bizony ennél szebb és jobb eredeti filmzenét én lehet már nem hallok az életem során… Közben megnéztem last.fm-en is, hogy mennyit pörgettem a The Village soundtracket… Hát összesen 1344 alkalommal játszottam le a lemezen lévő dalokat, de ezt szerintem még idén feltornázom pár százzal… Az egyik közkedvelt és szerintem is nagyon erős szerzeményről itt egy live felvétel, amelyet sokadszorra néztem meg a napokban, és mindahányszor – még a lábamon is – felállt a szőr. Az elejétől a végéig tökéletes tétel… Ahogy fülelek az elején, azonnal kedvem lenne egy szál virággal meglepni valakit és egy jót sétálni egy erdőben… 😅 Vagy akárhol máshol persze… Aztán 3:50 után jön az a bizonyos hidegrázós élmény… Nem véletlen tartják sokan ennyire nagyra ezt a hanganyagot.

2. # James Newton Howard: Main Titles & The Hand of Fate [ Signs ]

Ismét egy M. Night film zenéje. Ezt már többször láttam és a mai napig nagy kedvenc… Igazából leírhatnám itt is a korábban említettek egy részét. Számomra ez az egyik, ha nem a legfélelmetesebb sci-fi, amit valaha bemutattak. Hogy is mondjam… Van amikor a kevesebb több. Mármint a rémisztgetések terén. Itt pedig egy olyan fiktív történetét kapunk – az átlag emberek szemszögéből bemutatta –, hogy arra tényleg csak csettinteni tud az ember. És hát maga a körítés is… Lehet én látok már ott is romantikát, ahol valójában nincs is, de azért nem lehet letagadni, hogy az indiai származású filmrendező jobban sikerült filmjei szinte mindegyikének központi témája a szerelem. A körítés mindig más, mindig kicsit másnak is láttatja magát, de ha lehámozzuk a felszínt, és pusztán érzelmi síkon közelítve értékeljük ki az adott produktumot, akkor bizony az jön ki, hogy ezek mindegyike egyfajta szerelmesfilm – a szerelemről magáról.

Azért is különleges ez a felvétel, mert ahogy én tapasztalom, eléggé ritkaság, hogy egy filmből 11 percet – élő koncert keretében – bemutassanak. Az első tétel meglehetősen virtuóz összképe borongós, kétségbe ejtő és roppant dinamikus mivolta kiváló alapozás, és egyébiránt is különösen jól illeszkedik a filmbe. Az ezt követő The Hand of Fate első tétele tovább viszi ezt a vonalat, de úgy, hogy közben rengeteg fajta érzelem pulzál az emberben. Két kedvenc részem van ebben a számban. Az egyik 3:25-től kezdődik, és én a veszteséget, a tragédiát, a keserűséget, majd a reménytelenséget is éppúgy belelátom a hallottakba, mint az egyén belső vívódását. A következő nagyszabású – és az emlékezetes pillanatok sorát gyarapító – részt én 6:00 után datálom. Itt aztán trillázó hangjegyek képében felcsendülő, haloványan vibráló reményeink haláltusájának és egy új, virágzó kezdet végső küzdelmének fültanúi lehetünk.

A legutolsó szakasz, a The Hand of Fate Part 2 pedig talán maga a megváltó fénysugár. Mondhatnám, hogy a télből a tavaszba szökkenés – várakozással teli – örömteli érzete. Csodálatos szerzemény.

3. # James Horner: Suite [ Titanic ]

Na és akkor meg is érkeztünk a Titanichoz… Hatalmas kedvencem a film is; általános iskolásként volt lehetőségem moziban látni, és hát mit tagadjam, most is tisztán látom magam, ahogyan a buszon állva – messze elkalandozva – sóvárgok az igaz szerelemért… Nagyszabású, izgalmas, romantikus… Számtalan jelzőt el lehetne rá puffogtatni, de tisztább ha azt mondom, szerintem ez volt az első olyan szerelmes történet, amely igazán nagy hatással volt rám, és a koromat, valamint az akkori és mostani lelkiállapotomat tekintve nem mondhatnám, hogy a hatása nem lett volna egy életre szóló. És bár láttam előtte már szappanoperákat (egy-kettő úgy ahogy nekem is lecsúszott), de a Titanic az egészen más volt. És hát maga az üzenete is… “A szerelem nem ismer határokat…” Túlontúl idealista az egész, de én mindig szerettem reménykedni, pláne ha más nincs… 😅

Annyira tetszett a Cameron alkotása, hogy míg a többiek nagyon nagy többsége a Dunai tábor alatt elmentek valamerre (azt hiszem kenuzni), én maradtam pár fővel, és még egyszer megnéztem a filmet. Nem nagyon érdekelve, hogy ki mit gondol, mert hát ugye azért vagányabb volt már akkor is azt mondani rá, hogy egynek elment az egész… De én valamilyen szinten rajongtam érte.

A zene meg… Monumentális. Önmagában is. Ebben a videóban 3:55-től jön a kedvenc részem, amely nyugodtan kimondhatom, hogy egészen a végéig kitart. Az álmomból felverve megmondanám melyik jelenet alatt szól ez a zene. És nagyon sok erőt is ad. Mármint ez a dinamika, a dobok, a ritmus… Ha érzem, hogy jön “a baj”, akkor is tudom, hogy küzdeni kell, nem feladni; teljes gázzal hátra, jobbra, balra, esetleg padlógázzal előre… 😄

Jövőre jön a 4K HDR verzió belőle, addig már nem szabad megnéznem… (Mert bizony sajnos ezt is régen láttam…)

4. # Hans Zimmer: Journey to the Line [ The Thin Red Line ]

Valami egészen döbbenetesen hatásos, és hátborzongató élmény ezt a felvételt végignézni. Terrence Malick háborús filmje egyébként is kiemelkedő darab, de nem tudok mást mondani, csak azt, hogy bizony ez a zene… Ez a zene mennyire elkeserítő…

Ahogy pulzálva az elején elindul halkan a dal, a háttérben a csíkozott vonalakkal… Tudod, hogy háborúban állsz, tudod, hogy ennek nem lesz jó vége… És mégsem tudsz mit tenni, maximum reménykedni… Mintha egy fék és kormány nélküli kocsiban ülnél, és 120-al repesztenél a szembe jövő sávban találva magad. Előtted lehetne az egész élet… Karrier és hobbi… Szerelem és család… Minden a tiéd lehetne. Legalábbis egy részüknek sokáig önfeledten élhetnél… De valahol tudod, hogy ebből már semmi nem lesz a tiéd…

Vizuálisan elég minimalista. De az ötlet maga egészen szenzációs. Ehhez a filmhez, ehhez a szerzeményhez jobbat talán kitalálni sem lehetett volna. Mennyiszer megnéztem én ezt még tavaly…

Snail Mail: kedvenc live felvételeim és néhány apróság a zenekarral kapcsolatban

Tegnapelőtt késő este – az otthoni, halmozott (azaz három az egyben) születésnapi buli után – szenvedtem kicsit az ágyban, aztán inkább nekiálltam még kutatgatni – vagy egy órán keresztül – a kedvenceim élő felvételei után. Volt az persze több is, pláne ha a korábbi kereséseket is hozzáadom… Aztán azért találtam ezt-azt… Csak hogy tudjátok mire számítsatok; gondoltam teszek ki ide néhány mosolygós képet a hölgyről. Nincs mit. 😉

Fotó: Emily Gardner

Most elsősorban a Snail Mail nevű, Lindsey Jordan gitáros és énekes-dalszerző szólóprojektének ékköveit gyűjteném egy csokorba. A ma is még mindössze 23 éves Jordan a marylandi Ellicott Cityből származik eredetileg. Első fellépését már 15 évesen letudta, hogy aztán két év elteltével kiadja a Habit című EP-jét, amelyen olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint a Thinning és a Stick.

Fotó: Phil Smithies

Ilyen szenzációs EP után aztán már nem is volt kérdés, hogy tarolni fognak. 2018-ban megjelent az első nagylemezük, a Lush, amit aztán a 2021-es Valentine követett. A kritikusok mindkettőért nagyon odáig voltak.

Nézegetem mit írtak a kritikusok a lemezekről, aztán ez tetszik eddig talán a legjobban:

“Few other artists can so perfectly capture the dizzying life-or-death stakes of those who love too young and too hard.” / The Line of Best Fit /

Hát igen… Engem ami először – és aztán végleg – beszippantott az érzelmes kis világába, az a már említett Thinning című dalt klipje volt. Egészen parádés, rockos, lendületes, közben persze meglehetősen lehangolt, és már-már meglepő őszinteséggel átszőtt kitárulkozás elelevenedik meg ebben a dalban.

And on my own time
I wanna waste mine
And spend the rest of it asking myself
“Is this who you are?”
And I don’t know
It just feels gross

Fotó: Erik Tanner

Oké, de mit kell és lehet tudni még a fiatal tehetségről? Anyukája fehérneműboltban dolgozik (miközben ő is osztozik Jordan divat iránti rajongásában), apja pedig tankönyveket és különböző tananyagokat biztosít otthoni iskolai programokhoz. Szóval bár alapvetően nem zenei múlttal rendelkező családból származik a hölgy, a támogatói közeg meglehetősen erős volt. Édesanyja és a nővére által hallgatott előadók formálták elsőként Jordan zenei ízlését. Egy interjú során elmondta, hogy amíg nem hallotta a Paramore-t, tulajdonképpen nem is tudta, hogy a nőket is beengedik a bandákba. Ötéves korában kért egy gitárt, aztán onnantól kezdve napi két órát gyakorolt. A szülei nem erőltették a dolgot, saját elhatározásából volt ennyire kemény és elhivatott. Hasonlóan lelkes és buzgó hozzáállást tanúsított a jégkorongban is, amelyet középiskolás koráig játszott. 11 évesen kezdett el dalokat írni, hogy aztán e-maileket küldjön a kávézók és az éttermek tulajdonosainak, hátha tudna náluk zenélni. Aztán viszonylag hamar rájött, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Mivel a koraérett és társaságkedvelő Jordan az iskolán kívül is széles hálózattal rendelkezett, csupán csak idő kérdése volt, mígnem egy másik helyi zenész arra biztatta, hogy lépjen fel az Unregistered Nurse-on, egy baltimore-i punkfesztiválon… Innentől pedig aztán nem is volt nagyon megállás…

Ezután a kis kitérő után megnyugodhat mindenki, nem fogok senkit – a továbbiakban – idézetekkel fárasztani. Jöjjön hát a lényeg, a korábban említett és idézett Thinning egy VHS-re (!) rögzített verziója. Nekem talán ez a legkedvencebb verzióm – legalábbis ebből a dalból. (A hangminőség pedig remek!) Ez lenne ugye az egyik első nagy slágerük.

A következő felvétel a Mia, a második korong zárótétele. Gyönyörű, szomorú dal, amelyben Jordan maximális átéléssel énekli el nekünk az elveszített szerelemmel kapcsolatos érzéseit. A videó is nagyon jó minőségű… A borítóképe viszont eléggé csalóka, mert bizony mosolygást csak nagyon távolról nézve láthatunk bele… Nekem nagyon tetszik, hogy a szemei gyakran csukva vannak, miközben a tekintetével és a hangjával annyi érzést és bánatot sugároz felénk, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy a dal egyes részeiben valahol egészen máshol van fejben; talán az éppen megénekelt sorokat éli át újra és újra… Szívszorító szerzemény, tökéletes tálalásban…

Aztán itt van nekünk még egy a Headlock is. Csodás a minőség, de a lényeg úgy is a fiatal hölgy hangja és dal maga… Szavak nincsenek rá, hogyan is játszik velünk, mennyire magabiztosan és érzelmesen énekel fel ismét egy meglehetősen egyszerű szerzeményt… Imádom.

Jöjjön az utolsó most. Deep Sea. Tudtam, hogy régen ezt nagyon, de nagyon sokat pörgettem. 2019 teljes nyarát és őszét leuralta. Még most is emlékszem néhány pillanatra – amikor ezt hallgattam – itt a közelben, a fák és padok közt sétálgatva… Vagy amikor Gabo81 beköszönt a melóban és nagy lelkesen mutogattam neki, hogy nézze milyen csodálatos ez a zene, ő meg újfent elborzadt, hogy “mi ez az érfelvágós” cucc már megint… 😅 Hát ilyen kicsit tényleg, de nem tudom, érzéseket vált ki, az meg csak jó nem?

Most megint rájuk alszom, és megpróbálom még egyszer azt a második albumot, mert bevallom, nekem az annyira elsőre nem adta, mint az első. Ennek ellenére mégis itt van róla két dal, lehet idejekorán feladtam…

Fotó: Tina Tyrell

Hogy mennyi lehetőség van még ebben a projektben – vagy bármiben –, amihez köze lenne a jövőben Jordan személyének, hát remélem részleteznem sem nagyon kell. Bődületesen fiatal még, és már két lemez a háta mögött van… Közben egyre több és több tapasztalatot szerez… Tényleg nagy jövő előtt állhat még. Kedvencek tőle ide vagy oda, én úgy érzem, még fejlődhetnek, és bizonyára zeneileg is lehetnek nyitottabbak, de ha nem, akkor is biztos, hogy az ehhez hasonló dalokra mindig lesz igény. Titkon már csak abban bízom, hogy évek múlva is marad olyan, amilyen fiatalon volt… Egy pulzáló, szenvedélyes és érzelmekkel teli kis fénysugár, aki nem fél megírni és eljátszani azt, amely éppen a szívét nyomja…

Black Midi, New Road: Snow Globes

Hát ez nem akkora találat, de azért a valamicskénél mindenképpen több. Van ez a Black Country, New Road néven futó angol együttes, amely első lemezükkel 2021-ben a 4. helyre, majd egy évvel később az Ants From Up There c. albumukkal egészen az első helyig kapaszkodtak fel RYM-on. De mondok mást… Míg metacriticen az első lemez; a For the First Time 83 ponton áll, addig a másodikhoz már 92-es (!) szám dukál…

Black Country, New Road – 2022 – fotó: Holly Whitaker

Úgy szórakoztatnak bennünket elég komplex zenével, hogy közben meg végtelenül egyszerű témákat is játszanak. Egyébként ilyen art rock, post-rock, chamber pop féle mindenest hallhatunk tőlük. “The next Arcade Fire, that’s our goal.” Hangzott el még ebben a kis videóban tőlük. És én azt mondom, hogy legyen is így; csak sokkal szebb és több jobb lemezzel, különösebben jelentős lejtmenet nélkül. 😅

A Snow Globes az a tétel, amin fennakad az ember füle, szeme, lelke és szíve – szinte már levegőt sem veszünk közben –, aztán újra és újra elcsodálkozunk, miközben – nemes egyszerűséggel – valójában képtelenek vagyunk rajta túllépni. Amikor először hallottam tényleg így gondoltam. És hát azóta is hasonlóan vélekedek. Imádom ezt a tételt…

Oké, de mi ez a Black Midi, New Road, ha az együttes nem is ezen a néven jelentette meg a lemezét? A banda ezen név alatt lép fel rendszeresen élőben a Black Midi kísérleti rockegyüttessel. Ennyi a történet. “Érdekes” ez a kis koncert egyébként, mert bizony a fent is időzített tétel (11:08) előtt és után is végig improvizációs dalokat hallhatunk és láthatunk. Ez szerintem sokaknak – még nekem is – elég hardcore anyag lehet, de még én sem hallgattam meg őket úgy igazán normálisan. És ez a koncert csak a Part I volna ugye…

Ja és egyébként ez a tétel egy kicsit más, mint az eredeti. Ez egy karácsonyi verzió. 😉 A felvétel pedig nem is tudom… Egészen lenyűgöző és megmosolyogtató, hogy mennyien is dolgoznak össze egy ilyen dalban. Ha csak úgy egyszerűen a zenét magában hallgatod, talán fel sem tűnik az a sok apró részlet. Itt aztán láthatod is… 😌

Alvvays – Friss, live felvételek ❤️😍

Lemegyek dedóba, hogy már a címben is szmájlizom, de hát jobb később, mint soha… 😅 És hát mikor máskor, ha nem amikor ilyen hihetetlenül jó élő (és még szinte ropogós) felvételeket találtam róluk a youtubeon!

fotó: Richard Wintle

Még jó, hogy nincs egy (fő)szerkesztő az oldalon, mert már rég kipenderített volna innen. 😄 De mondjuk nekem ne panaszkodjon senki, miközben pl. tegnap a telex a címlapon, a cikk címével (!!) spoilerezte el Zoe Kazan új filmjét… (Én nagyon haragszom az ilyenekért, hiszen ez több emberen is átment ott, és köszönöm szépen, én innentől telexet nem olvasok… Nem hiszem el, hogy nem tudtak volna enélkül egy frappáns címet adni a kritikának…)

De térjünk a lényegre. Az Alvvays – Molly Rankin énekesnő gyönyörű hangjának és mosolyának hathatós segítségével – nem olyan rég jelentkezett az év legjobb korongjával. Mármint tényleg: RYM-on a 10. legjobb lemez jelenleg is, és már csak másfél hónap van vissza az évből…

Összeszedtem pár kedvencemet. (És szerencsétlenségetekre, még kommentálom is pár gondolattal őket…) Szóval ha ismered őket, ha nem: füles, hangszóró bedug vagy bekapcsol, fényerő fel, aztán lejátszás! 😅

01. # Party Police

Hogy én ezt mennyire imádom… Az első lemez egyik nagy slágere. Annyira nagy, hogy én eddig 460 alkalommal hallgattam meg… És ez csak az, amit a rendszer rögzített is. 😄 Oké-oké, de miért tetszik nagyon – egyébként – ez a felvétel? Hát Molly miatt. Nem szimplán azért mert kócosan is (sőt) nagyon szép hölgy, vagy mert különösen jók a fények, azaz jó a kép és hangminőség. Ennél sokkal többről van szó… Arról, hogy irtózatosan cuki. Munka után ülök a buszon – akkor láttam negyedszer ezt a felvételt –, és úgy vigyorogtam a telefonom képernyőjére, mint egy tökkelütött. Oldalra is néztem, nehogy valaki nettó idiótának nézzen. (Nem mintha nem lenne már mindegy… 😅)

A mosolygás ragadós – szokták mondani. Hát itt ez aztán hatványozottan igaz… És az jutott még közben eszembe – mármint azt hallottam még ki a felvételből (ismerem már annyira a dalt) –, hogy tudjátok; van olyan, amikor valakivel beszéltek telefonon vagy személyesen, és ha bár éppen nem is látod az arcát, de a hangjából tudod, hogy mosolyog. Hogy nagyon mosolyog. Hát sok minden más mellett ezért is rajongok ezért a felvételért…


02. # Fourth Figure & Archie, Marry Me

Itt viszont két dalt hallhattok együtt. De így az igazi. Az első tétel az új, Blue Rev c. albumjuk zárótétele, egy viszonylat rövid szerzemény, amely inkább egyfajta átvezető szerepét töltheti be egy koncerten, de annak aztán több, mint tökéletes. Molly hangja egészen elképesztő.

Aztán jön az Archie, Marry Me. Klasszikus, gigasláger. Mit írjak rá… Szóval emlékszem – amikor még anyukáméknál laktam –, volt otthon egy nagyobb favágási projekt – télire. Hasogatás, elpakolás, stb. Öcsémmel kaptuk meg a melót, de én kivittem a bluetooth hangszórómat, és egész nap az első lemezüket hallgattam. Annyira lelkesen belejöttem, hogy mondtam a tesómnak, hogy megcsinálom az egészet egyedül – ha egész nap betart, hát akkor betart… Apu győzködött, hogy szóljak neki, de én meg úgy voltam vele, hogy öcsi meg haladni akart a dolgaival – gondoltam, hogy menni fog ez nekem egyedül is –, és így nekem meg szólhatott kint az udvaron a saját zeném… Apu legnagyobb örömére ugye. 😂 Na én akkor jött ez a dal… És most is elevenen itt van előttem, hogy ő is nekikezdett a dúdolásának (meg a Hey, hey-esésnek!) miközben tett-vett körülöttem. 😄 Ragadós na!

Ez a felvétel meg szerintem bitang jó lett, imádom ahogy a zenekarral együtt “lélegzik” a közönség, és nincs “szétválasztva” a két hangsáv… El is képzeltem magam, ahogy a – hallhatóan – lányok között ott állok, és elkezdek sikítozni én is… 😂


03. # Dreams Tonite

Már megint azok az álmok. Mondhatnátok. 🙂 Ezen remekmű a második lemezükről (Antisocialites) származik, és emlékszem, amikor először elindítottam, alig hittem a fülemnek. Olvadoztam, gyönyörködtem, tátott szájjal szinte lefagytam. Miközben írom ezt a kis bejegyzést elindítottam ezt a dalt és újfent kirázott a hideg. Jajj, hogy én ezért mennyire odáig vagyok… Erre nem csak a lábaimmal meg az kezeimmel “táncolok”, hanem a szívemmel is. 😄 (Oké, tudom, sok lesz ez már… 😅) De tényleg van az úgy, hogy amikor hallgatsz valamit – pláne már több ezer letudott lemez után –, akkor ledöbbensz, hogy valami ennyi és ennyi dal után is még ennyire magával tud ragadni… Hát ez ilyen volt. Szerelem első hallásra…


04. # Very Online Guy

És akkor most legyen ez az utolsó. Rövidre fogom, hogy miért is ezt választottam. Molly itt szinte térdelve táncol. ☺️ Egy rövid kis nóta ez, de nagyon jó a ritmusa, és hát az egyik titkos favoritommá nőtte ki magát az új lemezről… “óóóóóÓÓóóóóóóÓóóóóÓóó” 😀