Megjött a TV-m. 🥹 Úgy két hete. Hibátlan. Csak persze megint sok volt a plusz munkanapom, de a napokban végre használhattam komolyabban is. A TV-ről csak ennyit; I ❤️ you Sony Bravia 9 (75”). 😅 Észvesztő élmény. Remélem 10+ évig boldogítjuk egymást. Nemrég láttam valakit youtubeon, aki azt tanácsolja, hogy vedd meg a magad szintjéhez, azaz a lehetőségeidhez mérten a legjobbat, aztán azt tartsd is meg a lehető legtovább. (Persze csak olyan dolgot vásárolj, amit valóban használni is fogsz…) Hát egy ideje már én is ehhez a fajta filozófiához tartom magam…

Oké, a régebbi mozgóképes kedvenceimmel még direkt nem avattam fel a TV-m, hiszen szoknom kellett még a méretét, illetve amúgy is rendezgetem, csiszolgatom, illetve bővítgetem a gyűjteményem. De most lapozzunk, hiszen…

Tegnapelőtt megtekintettem ezt a kis filmet. És bizony ez az első új kedvencem az én kis saját mozimban. Jobban bizony nem is választhattam volna. Igazi kis HSP-s gyöngyszem. 😊

A főszereplőt maga a rendezőnő alakítja, így még mélyebb, még hitelesebb, még személyesebb lett az alkotása. Már maga ez is nagyon tetszik, hogy ennyire komolyan, ennyire konkrétan fel merte vállalni “saját magát”. Mert itt bizony erről van szó. Mármint gondolom, illetve remélem, hogy a saját személyisége köszön vissza Christine karakterében. (Ha ebben nem is lennénk azonnal biztosak, a film egészére visszatekintve azonban már kétségünk sem nagyon lehet. Ő valóban ilyen lehet. ☺️)

Akit illetően egyébként elég volt számomra pár pillantás, aztán azonnal bele is szerettem. (Mekkora lúzer meg nyomi vagyok, te jó isten… 🙈) És akkor oké, ott egy kedves, “kicsit” furcsa nő, a saját gazdag belső kis világával és kihívásaival, de egyébiránt ezen túlmenően is annyira HSP-s és hozzám közel álló a film. Néhol kicsit már-már “perverz” is, – hiszen most komolyan, mi lehet ennek a nőnek a fejében –, de mégis valahogy egészen bolondozósan cuki lett az eredmény – minden finom elvont őrültsége ellenére (illetve talán pont ezért is) annyira emberi ez a fajta történetmesélés.

Hogy aztán amúgy miért szerettem bele a karakterébe? Azoknak a szemeknek, gesztusoknak és rezdüléseknek nehéz is lenne ellenállni. A mély önreflexiós képessége, a szeretetéhsége, a proaktivitása… És hát veszett csinos is persze. 😅 Csupa fontos, vonzó dolog, de igazából szimplán a kisugárzását is írhatnám. (Ő nem csak szeretve szeretne lenni, hanem talán ennél is jobban vágyna valakit – úgy igazán – szeretni.) Egy olyan HSP-s karakter ő, aki bár már tisztában van a saját értékeivel, de ettől még nem lesz hirtelen más, maximum csak van egy kis támasza, illetve talán lesz is később miből erőt merítenie…

Christine egyszerre kicsit flúgos és veszettül visszafogott, nyomulós és végtelenül szelid, cseppet talán vad és mégis nagyon törékeny. Komplex teremtés, aki nem csak képben van a személyiségéből fakadó hátrányok és előnyök elkerülhetetlen összefonódásával, hanem el is fogadja azokat. Ha kell, akkor akar, küzd, kicsit emészti magát, majd vesz egy nagy levegőt, aztán ha kell, akkor megy tovább. De sosem lesz, és nem is akar más lenni. Empatikus, kötődésre, kapcsolatra vágyakozó kis földi lakó ő, akinek nem csak a körülötte lévő elemekkel és hétköznapi kihívásokkal kell ringbe szállnia, hanem bizony saját magával is. És ha valamihez, hát ehhez – nézőként – képtelenség nem mosolyogva asszisztálni.

Igen, olykor kifejezetten ügyetlen, esetlen, bénácska hölgy ő, de nem lehet nem imádni. És persze tudom, hogy nem érdekel, hogy amúgy én is ilyen vagyok, meg tudom, hogy unalmas és amúgy is lejártam már ezt a kört néhányszor a blogon, ha közben még mindig jóleső érzéssel tölt el, amikor ilyen karakterekkel találkozok.

Mert igen, a filmben Christine – mint gondolom a valóságban is – meglehetősen kreatív kis lélek. Szóval oké, hogy sok-sok kapcsolódási pont van közöttünk, de nyilván én pasi vagyok, és jó, nagyon-nagyon üdítő látni, hogy vannak, lehetnek, azaz “pontosabban fogalmazva” (😅) lehettek ilyen nők is még ezen a bolygón. 😅

A film egyéb karaktereit nem vesézném ki inkább, de van valami bohókásan fülledt, piszkos kis erotikája is a látottaknak. És bizony itt valamiképpen minden egyes karakter szerethető. A gyerekek egyes jelenetei konkrétan egészen parádésak. Felnövés és szexualitás… Kapcsolódások és kitörési pontok keresése, illetve felfedezése, a kíváncsiság hajtóereje, a mókuskerék bizonyos szintű elfogadása, valamint a szakítások és válások feldolgozása utáni ismeretlenségekbe való aprócska lépések sora… 

Lehet sokan túlzásnak találnák, de szerintem ez annyira a vágyak filmje… Meg hát persze az önkifejezés és az életigenlés egyfajta realista, mozgóképen való megelevenedése is. Kis film ez, de egészen biztos, hogy hatalmas szívvel készülhetett. Nem mindenkinél talál majd be, valakinek simán lehet tök para lesz az egész. És nem pusztán csak az egyes karakterek vonatkozásában, hanem más aspektusait tekintve is. De én imádom, és igazán értékelem az ilyen fajta őszinte kitárulkozásokat. Oké, tételezzük fel, hogy mégis kamu. De képes lehet valaki ilyen filmet készíteni, valamint ilyen szerepet magára vállalni, ha nem lenne benne belőle több, mint egyszerűen csak valami? Kötve hiszem…

Számomra pont ezektől a “hát ez nem teljesen százas” momentumoktól is lett roppant felemelő a végeredmény. Simán írhatnék valami hasonlót én is. 😄 Próbálnék én is a saját hülyeségeimre koncentrálni, nem elfeledve, elhazudva persze olykor az egyes kitalált karakterek hozzáállását bizonyos dologhoz. Ehhez hasonlóan személyes, egyeseknek nyilván unalmas, viszont amúgy azért pasis, hol kissé vicces, hol kissé szomorú, pimasz, olykor esetleg provokatív, de mégis talán szerethető valami is lehetne. Legalábbis azt hiszem. 😅 

Egyébiránt pedig az alkotás tartalmát, lélektanát tekintve valahol nagyon kétségbeejtő, hogy már 2005-ben itt tartottunk. És akkor csodálkozunk, hogy 2025-ben feje tetejére áll a dating market, és akkor most sorolhatnám…

Ritka őszinte munka a Me and You and Everyone We Know. Bár nem vállalja túl magát, mégis képes az emberben hegyeket megmozgatni. Nagyon kedves, aranyos 91 perc ez. Olyan kis útjelző tábla, amely úgy segít, úgy nevettet, hogy közben nem öntötték le a filmszalagot fél vödörnyi, a romantikát, a cukiságot és a naivitást tartalmazó mesterséges, agyonfilterezett mázzal.

Szerencsére nem vesződtek a zseniális képek, valamint az egyedi kompozíciók megtalálásával, azaz nem vesztek el a részletekben. Egyszerű, igazi független filmes audiovizuális anyagra támaszkodtak, így a belbecs hangsúlyozásán volt a fókusz. Lehet, hogy lehetett volna ezt másképpen is csinálni, de szerintem egy ilyen filmhez az ilyen egyszerűség dukál. Természetes, könnyed, valódi élettel és képekkel teli kis betekintés ez néhányunk életébe. (Vagy ha úgy vesszük, lehet ez egy kivételes lehetőségként adódó kis kukkolás is – egyenesen Miranda July buksijába. 😅)

Nagyon érzékeny elgondolás a rendezőnőtől egyébként, hogy bár a főszereplő karakter egymaga is bőven elég izgalmas lehetne, mégsem felejti el, hogy a világ nem csak körülötte forog, nem csak róla szól. Tudja, hogy mások is megvívják a maguk kis harcait, és ezeket a küzdelmeket ő nem csak látja, illetve érzi, hanem becsüli, és értékeli is. Talán ez is az egyik oka, hogy valakihez ennyire kapcsolódni szeretne…

Igen, kicsit zavart, hogy a legutolsó posztom arról és úgy szólt, amiről. Mégha “fájóan” igaz, illetve őszinte is. Ez viszont jobban fog mutatni lezárásként. 🙂 Ha ismertek, esetleg találkoztok majd potenciálisan HSP-s személyekkel, ajánljátok nekik a blogot, innen pár filmet, vagy konkrét írást, esetleg a korábbi toplistám. Bár nem mintha azt hinném, hogy egy szuperérzékeny személy mondjuk nem találná meg a maga kis helyét a világban, de azért nem is olyan egyszerű dolog ez. És mint fentebb is látható, még egy ilyen aprócska kis produkció is mennyire fel tudta dobni a kedvemet. (Hátha más is így értékeli majd…) Amennyire intenzív álmaim vannak mostanság, az sem lenne meglepő, ha a látottak – így vagy úgy – még az éjszaka leple alatt is megihletnének. 🙂

9.3/10