Hirokazu Kore-eda a legnagyobb kedvencem a rendezők közül. Ezen 2022-es alkotása volt számomra a 10. filmje, és hát ennek ellenére is képes volt meglepni. Nem is akárhogyan… Az immáron 62 éves japán úrnak egyébként olyan esztétikusan és finoman átszőtt mozgóképei vannak, annyira minden apróságra is figyel a filmkészítési folyamatok során, hogy már önmagában ez ámulatba ejtő.

Így aztán tényleg kisebb csoda, hogy nem veszik el a részletekben, tudja mit és miért szeretne nekünk elmesélni. Filmjeiben a veszekedések vagy konfliktusok nem csak sima, mesterkélt, kimatekolt érzelmi csúcspontokként írhatóak le, hanem – ha fogalmazhatok így – szimplán csak természetes veszekedésekként és konfliktusokként. Már ha látunk belőlük egyáltalán valamit. Ő a kevesebbet ugyanis többre tartja. Munkáiban nem maga a pofon adja a „hűha” érzést, hanem az, ami belőle következik.

Így aztán nem is csoda, ha mi gyakran csak becsatlakozunk egy történetbe – bizonyos helyzetek és karakterek ellenállhatatlan ecsetvonásainak magával ragadó íve mentén. És ez cseppet sem túlzás. A rendező annyira egyszerű, de mégis realisztikus képet fest le a hétköznapi emberek mindennapos megpróbáltatásairól, hogy azt tényleg egyszerűen csak öröm nézni.

Még ha bizony vannak itt lehúzósabb pillanatok is bőséggel… De hát nincs is mosoly bánat nélkül, ugye? Ellenben ha már itt tartunk, az első örömhírem legyen az, hogy bizony bár lehet sokan tudjátok, de az egyik főszereplőnk ki más is lehetne, mint maga IU… (My Mister, szépséges fiatalság, illetve kedvenc live felvételek tőle féle bejegyzés.) A másik lenyűgöző dolog pedig az, hogy én a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen remek OST kápráztat el majd alatta bennünket. Be is teszem ide az egyik – de direkt nem a legnagyobb – favoritomat. Nem azt mondom ezzel, hogy Jung Jaeil zenei anyaga hibátlan, vagy hogy önmagában is végtelenszer meghallgatható lemezről van itt szó, de szerintem nagyon passzolt a filmhez ez az OST, amelynek tényleg vannak kiemelkedő pillanatai.

Annyira kivételesen varázslatos amúgy, ahogy a mozgóképeiben az általa teremtett bensőséges kis kitárulkozások részesei lehetünk. Lehet valakinek nagy családja, lehet valakinek sok barátja, de messze nem vagyok arról meggyőződve, hogy akár csak kis dózisokban is képesek az elvileg hozzánk közel álló emberek ilyen szinten felfedni számunkra a valódi, legbensőbb, legféltettebb énjüket. (Kivételek persze lehetnek…) Ezzel nem azt mondom, hogy dobjatok el magatoktól mindent és mindenkit, aztán csak filmezzetek egész nap, de csak értitek na. Talán érzitek is majd.

A film témaválasztása egyébként meglehetősen merész. Lehet-e olyan nyomós oka egy anyának, amiért elhagyja, otthagyja valahol a gyermekét? Ha igen, micsoda? Ha sikerül neki, mivel jár mindez számára? És hát a legfontosabb, hogy ez arra a bizonyos gyermekre nézve milyen kilátásokkal kecsegtet majd? Van vajon jó megoldás? El kell, illetve el lehet-e ítélni az ilyen anyukákat? És akkor még nem is beszéltünk az állami gondozás, vagy éppen az örökbefogadás intézményesített rendszerének buktatóiról…

A lényeg azonban szerintem mégsem teljesen ezeken van, hanem a kapcsolatok minőségének és milyenségének fontosságán. A közegen, amely körülvesz bennünket, és így vagy úgy, de mindannyiunkat meghatároz bizonyos szinten. A Broker a fentiek miatt – vagy éppen annak ellenére – egy igazi, vérbeli családi film. Annak a legnemesebb értelmében.

Egy nagyon súlyos, és mégis szívmelengető road movie ez. Egy olyan utazás, amely során azonban sokszor még maga a cél is – csupáncsak – bizonytalanul dülöngélő kérdőjelekkel van közrefogva. Az egyik legnagyobb erénye viszont – érzelmi vonatkozásától eltekintve –, hogy nem csak hangulatfilmként, hanem történetének vázát tekintve is kiemelkedő produkcióként őrizhetjük meg emlékeinkben.

IU olyan amilyen… Imádom is érte. Imádom, hogy ezt a szerepet is elvállalta. Vagy ő áll nagyon közel hozzám (is) lelkiekben, vagy az ügynökének van kicseszett jó ízlése… (Ahogyan nekem is, ugye?! 😅) De meglehet, hogy tényleg tisztában van azzal, hogy mire kell igent mondania. A többiekre pedig újfent nem lehet egy szavunk sem. Az utolsó mellékszereplőig bezárólag mindenki lubickol a szerepében. Ez pedig bár Hirokazu Kore-eda produkcióiban nem akkora meglepetés már, mégis érdemes elgondolkodni azon, miért is van ez – az ő esetében – rendszeresen így…

Biztos vagyok benne például, hogy a forgatáson különösen emberségesen, érzékenyen, közérthetően „tálalja” az instrukcióit. A szereplők pedig – különösképpen ha így fogják a kezüket a munka során –, egyszerűen képtelenek hibázni.

Remélem nagyon sok filmet köszönhetünk még meg neki a jövőben. Egyébiránt az éjszakai munka után, a buszon ülve – és hazafelé tartva – bele is gondoltam egy pillanatra, hogy mennyivel szegényebb lesz egyszer majd a világ nélküle… Egy pillanat alatt könnyek szöktek a szemembe.

Nagyon érdekes, ahogyan a drámai momentumai pókhálóként áthatják filmjének minden pillanatát. Csakhogy közben a Broker sem akkor és úgy üt igazán, amikor és ahogy azt szinte mindenki más is elvárná – legalábbis egy másik, átlagos film esetében. Hiszen itt talán már az is egy jókora teher lehet közben a számunkra, amikor a készítők gyöngéden elkezdik cirógatni a lelkünket… A végtelenül törékeny dolgok valamiféle megilletődött magabiztossággal való keresztezése ez. Talán már zavarba is ejtő, hogy mennyire betalált nálam ez a 129 perc. Az utolsó néhány jelenetsor, a képek, azzal a zenével a végén…

Nagyon elkeserítő, hogy itthon ilyen kevesen látták, illetve hát ugye be sem mutatták ezt a filmet. Pedig nem éppen egy ismeretlen rendezőről van szó… De ezt már megszokhattuk… Hirokazu Kore-eda művészete azonban tényleg nem való mindenkinek. Még ha különben pont ez az alkotása talán a leginkább cselekmény-centrikus is az eddigiek közül… (Szóval ha valamivel, akkor talán ezzel lenne érdemes kezdeni az ismerkedést – már ha érdekel valakit a munkássága.) Persze egyből jobb helyzetből indul az, aki valóban értékeli az apró gesztusokat, és mindamellett tényleg elég kíváncsi és empatikus…

Kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes – és messze nem hibátlan – karakterek kalandos útja ez. Olyanoké, akik talán – tettek szintjén – valahol már kifejezetten visszataszítóak is olykor. De mégis felmerül közben az emberben, hogy vajon mennyire végzetesen rontotta már meg őket az élet… Lehet valakin már senki és semmi nem képes segíteni? Lehet, hogy nem is igazán szükséges?

Talán mind elbukunk az életünk során. Nem is egyszer. Talán olyan ez, mint a halál maga. Szimplán elkerülhetetlen. Talán nem is az a lényeg, hogy hogyan, mi okból és mikor történnek meg ezek a mélyrepülések, hanem az, hogy mi minden következik mindezekből. Én kimondottan szimpatizálok a vesztesekkel, a gyengékkel, az áldozatokkal… Győzni – alapból nyertes pozícióból – rohadt egyszerű. A padlóról felállni… Egyáltalán megpróbálni felállni… Adott esetben pedig újra és újra elbukni – ez az, ami valahol mélyen emberi és megindító.

Ugye azt írtam, hogy ez a film sem való mindenkinek. Ennek a legalapvetőbb oka az lehet, hogy egyszerűen érzelmileg sokan nemhogy nem tudják a látottakat befogadni, hanem képtelenek még csak rájuk – minimálisan – rezonálni is. A másik fontos ok ugye abból tevődik össze, hogy ebben a “tiktokos”, ingerekkel telített világban ez sokaknak már „kevés”. Egyeseknek unalmas és fárasztó végigülni egy ilyen filmet.

Ennek ellenére most újból elmondom, hogy valahol tényleg nem is értem, miért olyan sikeresek mondjuk pl. a szuperhősös filmek. Olyan, mintha ebben a fránya világban mindenki csak hős vagy hercegnő akarna lenni. (Ezekre egyszer még visszatérek egy másik posztban…) Holott hiába tudjuk mindannyian, hogy belőlünk, átlagos, jobb sorsra, több szerencsére, valamint több szeretetre érdemes emberből van sokkal több a világon… És közben mégis milyen kevesen látták, milyen kevesen keresik egyáltalán az ilyen tartalmakat…

Szóval lehet itt mondani, hogy oké Patrick, de ugyan ki ne szorítana azoknak, akik sok jót talán már nem is remélnek az élettől!? Legyen így persze, viszont akkor felteszem azt a kérdést, hogy hol vannak ezek a nagy tömegek? Mit néznek, olvasnak és hallgatnak? És hát hol vannak tömegével azok a rendezők, akik – mindenféle „mondvacsinált műbalhé” és odahányt látványelem nélkül – ilyen hitelesen, következetesen és szívbemarkolóan mesélnek nekünk – filmről filmre – szimplán csak rólunk, emberekről? Hol?!

Hirokazu Kore-eda egyike azon keveseknek, akiknek a „meséiben” nemcsak hinni tudok, hanem élni is. Pedig nem ígér sokat. Gyakran talán még keveset sem. De én mégis folyton szomjazom az ilyen történetekre és karakterekre. Jómagam csak abban bízhatok, hogy a jövőben egyre többen és többen éreznek majd hasonlóan…

10/10

Ha valaki mindezek ellenére, esetleg mindezek fényében a megtekintésére adná a fejét, az itt pl. könnyen megteheti.