Nawapol Thamrongrattanarit szépen lassan a kedvenc rendezőim listáján is egy igencsak kiemelkedő helyre lavírozza fel magát. A Happy Old Year [ Hogyan lépjünk tovább? ] című 2019-es drámája volt az első mozgóképes élményem tőle, amellyel pedig aztán azonnal le is vett a lábamról. Nem olyan rég megnéztem a Mary Is Happy, Mary Is Happy.-re keresztelt 2013-as alkotását, és ott már tudtam; kapcsolatunk nem csupáncsak egy filmre szól.
Pár napja pedig letudtam a bejegyzés címében megnevezett produkcióját is. Hatására kipattintottam a konyhát, a tömítést is lekapirgáltam a fürdőben ahol kellett, és hát újra is szilikonoztam természetesen. Hát a leszedés az elég macerás volt, de megoldottam. Szóval van amikor úgy feldob valami, hogy úgy érzem, akár hegyeket is megmozgathatnék utána. Pedig ez „csak egy film”. (Még ha ez mindössze egy pár órás munka is volt csupán, és nem mondjuk a lakás szétverése, majd annak felújítása…)
Oké, nyugi, nem spoilereztem el az előbbivel, hogy happy enddel ér-e véget a film. Egyszerűen csak annyira feelgood, annyira piszok kellemes volt az egész élmény, hogy tényleg nehéz rá szavakat találni. Lehet nem is véletlen, hiszen a rendező korábban említett filmjeihez viszonyítva messze ez a legkönnyedebb darab. De azt azért mégsem lehet rá mondani, hogy nem súlyos, illetve nem aktuális problémákkal foglalkoznának benne.
Ebben a 130 perces alkotásban máskülönben szintúgy alig van csak néhány szereplő, és emellett még bizony a helyszínek sem éppen a legváltozatosabbak. De hát egyeseknek ilyen az élet maga is… Mondhatnánk a legtöbben. Most leírhatnám, hogy mi a történet alapfelállása, hogy honnan indulunk, de egy ilyen aprócska filmnél tényleg nem szeretnék (és nem is érdemes nektek sem) lelőni bizonyos dolgokat. Ha valakinek mégis kell a film rövid leírása, hát azt megtalálhatja rengeteg egyéb más oldalon.
Az idei filmes naplómat böngészve hirtelen semmi olyan cím és élmény nem ugrik be, amelyen akár csak fele ennyit is nevetgéltem volna. Oké, tény, hogy nem is a kedvenc műfajom a vígjáték, de a Heart Attack-re akkor is azt mondanám, hogy kiemelkedő ebben a műfajban, ha egyébként csak idén 200-nál is több komédiát elfogyasztottam volna már. Miért? Az összkép miatt. A varázslatosan realisztikus hangulatával, az izgalmas (vagy pont unalmas?) karaktereivel, illetve a remek párbeszédekkel egyszerűen nem pusztán csak beszippant, hanem – egy pofon és egy nevetés között – leheletfinoman meg is érint.
Maradjunk annyiban, hogy tényleg nehéz nem teljesen belehabarodni a látottakba… Ugye én az a fajta filmkedvelő vagyok, aki szereti, ha önmagában nem csak a kacagtatás a cél, hanem emellé valódi tartalom is társul. És hát ilyen téren egy cseppet sem panaszkodhatunk. Gondolkoztam utána, hogy miért is szeretem én ezt a filmet annyira. Hát azt hiszem talán mert – szerintem – hatalmas szíve van. Visszaemlékezve – már persze leszámítva a “rázósabb” éjszakákat –, általában “ilyeneket” is szoktam álmodni. (Már amikor…)
Ebből kiindulva már nem lesz meglepetés, ha azt írom, hogy természetesen a kémia is nagyon jól működik a karakterek között, a főszereplő srác narrációja pedig egyszerűen parádés. És igen, itt van egy olyan férfi karakter, aki bizonyos szemszögből akár én magam is lehetnék. Nyilván vannak alapvető különbségek, de összességében egészén ismerősen kommentál, illetve reagál le egyes szituációkat… Persze azért nem egy The Green Ray szintű hasonlóságról van szó, itt azért árnyaltabb az a kép amellyel azonosulni tudok, de még így is kézzel fogható hasonlóságokról beszélek. És biztos vagyok benne, hogy sokan mások is így érezhetnek.
A két hölgy pedig brutálisan szép. 😅 (De egyszerű, felszínes és igénytelen dolog hirtelen ezzel kezdeni a következő bekezdést, ugye? Hát egy biztos, nem véletlen ezzel nyitottam most…) Mert mondjuk a valóságban igazából már csak megrántom a vállam egy kifejezetten szép nő láttán. Komolyan nem nagyon hatnak meg. Facebookon korábban sem lájkolgattam – már amikor még fent voltam – a női ismerőseim profilképeit… Láttam, hogy nélkülem is pikpakk kaptak lazán néhány száz kedvelést… És egyébként is épp elég csatornán rajongják körül a nőket a férfiak – meg persze mások is. (Hát én nem állok sorba, az biztos…)
Néha úgy érzem, hogy már pusztán csak azzal, hogy nő valaki, egy csomó minden ingyen jár neki… (A linkelt videó “miatt” egyébként komolyabban össze is különböztem ma valakivel. Ezt majd jövő héten el is mesélem… Fel is húztak sajnos rendesen…) A lényeg, hogy nem csak facebookon, hanem máshol is végleg felhagyok az egyébként rohadt jó női portrék kedvelgetésével. Talán még twitterről (X-ről) is törlöm magam, mert – kb. pár személyt leszámítva – totál felesleges és időpocsékolás ott lenni. Van jobb és értelmesebb elfoglaltságom is…
Mindezeket azért írtam le, mert engem pusztán a szépségével soha nem vett le senki a lábamról. Soha nem kezdtem valakivel csak azért beszélgetni, illetve ismerkedni. És ez igazából így van a filmek fiktív világában is. Leírtam, hogy milyen bájos teremtések is ők ketten, pontosabban Davika Hoorne és Violette Wautier, de hát az egész lényük, jelenlétük mit sem érnének bizonyos tettek, gesztusok finom nyomatékosítása nélkül. Szimplán szövegelni és hallgatni azért sok mindenki tud.
És hogy ez miért fontos? Mert ez a film bizony a tettekről, illetve azon hatásokról és ellenhatásokról szól, amelyek ütközőzónájában küzdve a főszereplőnk megpróbál (?) valamiféleképpen változtatni az életén. Egy csodás kis portré ez ebből a modern világból. Egy kitépett, összehajtott, és kissé esetlenül zsebre vágott ígéret. Egy halovány reménysugár, valamint egy vállalás is egyben – egy legalább kicsit többre és jobbra. Egy kicsit másra. És lehet néhány aprócska lépés csak az életünk bizonyos szakaszainak egyfajta retusálásának látszatát kelthetik, de ki tudja aztán, hogy a későbbiek során hova is vezetnek majd ezek a parányi kis dolgok.
Néha nagyon nehéz elengedni bizonyos dolgokat. Néha talán pont a tudatos; “baszok én az egészre” féle passzivitás is egyfajta tettnek minősíthető. Ezt úgyis mindenki elrendezi magában.
Egyébiránt meg én amúgy nem is hinném, hogy sok emberre lennének olyan hatással pl. a filmek, mint mondjuk rám. De persze én meg más irányban vagyok teljesen közönyös… Emiatt pedig én sem gondolom úgy, hogy ettől vagy attól az alkotástól emberek tömegei hirtelen mássá, vagy legalábbis önmaguk egyfajta sokkal jobb verziójává fejlődnének. (Mondjuk a közízlést látva ez elég nehéz is lenne…) De biztos vagyok benne, hogy az ehhez hasonló alkotások hozzánk tesznek. Akár akarjuk, akár nem, megragadnak bennük bizonyos gesztusok és momentumok. Hogy aztán ezekkel mit kezdünk, az újfent csak rajtunk múlik.
Nyilván nem úgy ülök le filmet nézni én sem, hogy hú, ebbe ha kell, ha nem, akkor is belelátok majd mindent – akár konkrétan saját magam is… Egyszerűen csak megyek, élvezem, hogy van időm ezeket felfedezni, hogy van lehetőségem ezt itt veletek megosztani, és ez engem már önmagában nagy boldogsággal tölt el. És hát igen, bár csodákban nem hiszek, de ettől még érzelmileg is hol lehúznak, hol felemelnek ezek a kis filmek. És ha mindezek mellett még kicseszett mód jól is szórakozom közben, akkor nincs tovább mese, hiszen nyugodtan állíthatom; ezt bizony mindenkinek látnia kell!
Sokadik csapongásom és okoskodásom egy újabb felvonása következik, de a film témáját illetően néha talán tényleg pont annak az illetőnek van a leginkább égető szüksége valamire, illetve valakire, aki egyébként váltig bizonyos abban, hogy ő márpedig úgy van jól, ahogy éppen akkor és ott van. Néha egyeseknél ez persze még talán igaz is lehet. De ugye ha már ott az ok, a lehetőség és a motiváció a cselekvésre, talán nem kellene mindig lespórolni azt a plusz néhány lépést…
Egy veszettül kedves, aranyos, humoros kis romantikus komédia ez. Nem olyan végtelenül könnyed, mint amilyennek talán a legtöbben szeretnék, de szerintem pont ettől lesz realisztikusabb, pont ettől vigyorgok én is úgy egyes jelenetek alatt, mintha legalábbis én magam is a történet részese lennék.
A Heart Attack egy olyan mosolygós dráma, amely nem hazudja és ígéri le nekünk a csillagokat az égről, nem romantizál túl dolgokat (sőt), hanem szimplán csak pislákoltatja a valójában mindannyiunkban ott lapuló, sötét alagút végi fényeket. Néha ennyi is elég már. Néha többet talán már nem is kívánhatnánk.
10/10
Igazából nem is értem, hogy a fenébe lehet ennyire ismeretlen ez a film… (3 ezer értékelés IMDb-n, letterboxdon is mindössze 7100 ember jelölte, hogy látta már, trakt.tv-ről meg ne is beszéljünk. Csak azért, hogy tudjátok hova tenni a számokat; a Barbie című filmet 3.9 millióan “látták” letterboxdon…) Pedig aztán az értékelések terén sem vallhat szégyent Nawapol Thamrongrattanarit munkája. Az előbb említett oldalon a 3.9/5-ös átlag kimondottan magasnak is számít.
