Gondoltam nagy baj nem lehet, így hát csak rávetettem magam végre René Liu debütáló filmjére, amelyre egyébként már jó ideje nagyon fentem a fogam. Korábban kivártam vele, mert tudtam, hogy a netflixes adatlapján már kapott magyar címet is. Hát aztán ez már több hónapja megrekedt ezen a szinten – és ugye az én türelmem is véges… 😅 Szóval csak nem…
Imádom az olyan filmeket, amelyekben sokat beszélgetnek. Természetesen „nem elég” bármiről és bárhogyan diskurzust folytatni, nem lehet egy film célja önmagában csak az, hogy fel legyen véve néhány hosszabb, végtelennek tetsző társalgás, hogy aztán – a hozzám hasonlóak – az egekig magasztalják… (Ugye?!) Valamiről azért csak szólnia is kell az ilyen filmeknek, valamit meg kell kongatnia az emberben az ilyen…
Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne…
Amikor már tényleg azt hiszem, hogy nincs új a nap alatt, akkor jön Peter Ho-Sun Chan filmje, amely aztán míg mintha az egyik kezével simogatna, addig a másikkal pedig mindeközben alkalomadtán, de akkor aztán olyan állhatatosan megrángatna és ütlegelne, hogy én olykor már talán szinte kimondottan vágyakoztam is azokért a bizonyos gyomrosokért… De ne siessünk ennyire előre. Ennek a hongkongi…
Annyira könnyű, de közben mégis olyan nehéz dolgom van, amikor erről a japán filmről szeretnék írni. Ha pedig spoileresen bele tudnék menni, sokkal egyszerűbb helyzetben lennék. De mindenképpen mesélni akartam róla, szóval próbáljuk meg anélkül… Már csak azon okból kifolyólag is, mert egyébként egy olyan középszerű, valamiért mégis felkapott Challengers után vagyok, hogy ahhoz képest aztán Takahisa Zeze munkájában valóban…
Megnéztem életem első kínai sorozatát. És újjászülettem. Elképesztő, milyen varázslatosan romantikus kis sorozat volt ez. Semmilyen formátumban még csak találkozni sem nagyon találkoztam hasonlóval. A legcukibb és legédesebb mozgókép, amit valaha láttam. Párját ritkító és ellenállhatatlan alkotás. És kötve hiszem, hogy – ilyen téren – bármi is a közelébe érhetne a jövőben. Január vége van. De megvan az év szériája…
Na erre is nagy szükségem volt most. Hogy mennyire, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy szűk két nap alatt letudtam mind a 12 epizódját. Egészen kellemes, életigenlő kis sorozat ez, sok-sok izgalmas karakterrel. Tényleg nézeti magát… Olyan habkönnyű, üdítő kis történet, hogy az ember észre sem veszi, és már a hatodik epizódnál jár… Persze, igen, romantikus is. (Esküszöm,…
Lee Eun-hee első rendezése az idei 185. filmélményem. Ez egy új rekord, pedig aztán lehetett volna több is… De majd jövőre… Feltehetnétek a kérdést, hogy ez miért fontos, vagy miért kezdtem ezzel, de erre majd térjünk vissza kicsit később… Nem szoktam fukarkodni a rossz értékelése kiosztásával, de ez idei egy nagyon erős év, eléggé ismerem már magamat, és sokszor meglehetősen…