Címke krimi

The Batman [ Batman ] – 2022

JackOneill ajánlotta még be ezt a filmet az 57. vetítőtermes fordulóba. Nem mondom, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hiszen eleddig még nem néztem meg – pedig mióta megtehettem volna már –, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem agyaltam rajta premierkor, hogy elmenjek-e rá a moziba. Aztán csak nem mentem. Szerencsére, mert ez nekem meglehetősen kínkeserves 3 óra volt…

Annyira nem tetszett, és annyira felbosszantott a film a végére, miközben mostanában annyira bejött néhány viszonylag egyszerű, és totál hétköznapi történet (My Tomorrow, Your Yesterday / Tune in for Love), hogy gondoltam kiírom magamból egy nagyobb írásban, hogy az meg aztán miképpen lehetséges, hogy egy sötét, hangulatban erős és hozzám elvileg passzoló, látványos és komoly akciófilm és krimi kombinációja ennyire mellé menjen. Lehetne azt mondani, hogy én változtam ennyit, és többre értékelek bizonyos típusú alkotásokat, vagy ennél bonyolultabb a dolog, és bőven benne van az is, hogy a The Batman eléggé gyenge lett?

A válasz valószínűleg is-is. Talán tényleg változtam valamennyit. (Bár valaki biztos nem érzi ezt ki belőlem.) Hogy aztán pedig mi történt velem az elmúlt (10+) év alatt, amely ennyire átalakította – pontosabban fogalmazva –, ennyire leszűkítette a filmes és sorozatos választásaim körét, abba most bele sem megyek, maradjunk annyiban, hogy valamibe szerintem belefáradtam; idő vasfoga megrágott, aztán kiköpött magából.

Matt Reeves filmje pedig… Totálisan középszerű. Egyes elemeiben nagyon jó és profi, de számos tekintetben szinte borzasztó. Mondjuk nem is értem mit vártam, amikor nekem a Joker is nagyon mellément… És nem, tényleg nem úgy álltam a filmhez, hogy nekem ez márpedig nem fog tetszeni, és majd szépen megmondom a tutit megint. Ez a film percről percre egyre gyengébben muzsikált, egyik hiányosság, és hanyagság követte a másikat…

Az elején nem vártam, hogy Heat vagy The Dark Knight szinten berobbantják “a vásznat”, de ennél azért mindenképpen többre számítottam… De oké, legyen, történt ami történt. Elindult egy lassú építkezés. Amit megdobnak egy Nirvana számmal. Hát komolyan mondom, a falat kapartam tőle. Nem rossz nóta – én is szeretem –, a gond nem ebben keresendő, hanem abban, hogy egy ekkora költségvetésű filmben miért is kell – akárcsak egyszer is – használni egy ennyire népszerű együttes dalát… Még ha csak egyszer éltek volna vele ugye… Komolyan ennyi eredetiségre való törekvés nem szorult beléjük?

Az olyan hibákból nem is szeretnék beszélni, amikor valakivel headseten keresztül beszélnek, miközben maga a terep rázós; veszélyes alakok vannak az alany körül, de az illető azért önfeledten trécsel látszólag magában – teljesen feleslegesen. Gratulálok. A legnagyobb gond viszont a tartalom. Annyira üres ez az egész, hogy már fájt nézni. Próbál darkos és hangulatos lenni, valamilyen szinten be is jön neki, vannak jó képek és beállítások, de ha ez nincs, én tuti kinyomom egy idő után… Nem csupán mert iszonyat vontatott és unalmas volt, hanem mert alapvetően ez egy hibás koncepcióra felhúzott film. Ebben a filmben szinte mindenki beteg, depressziós, korrupt és hatalommániás… A sztori annyiban kimerül, hogy a rossz megbüntetné a rosszat, aztán a jó kergetné ezt az öntörvényű “főgonoszt”. A pozitív karakter meg tök jó lenne, ha valóban jó is lenne. De sajnos nem csak lerágott csont a múltja, hanem unalmas és mű is a vergődése – pláne egy ilyen hosszú filmben –, arról már nem is beszélve, hogy akkora erőfölényben van, hogy ennyire fárasztó bunyókat és akciószegmenseket rég láttam már… Nevetséges. Hiába szerettem az Arkham játékokat, ami ott élvezetes és fun, az egy filmben nem feltétlen az…

Olvass tovább

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S03 – 2007-2012

A harmadik és egyben utolsó évaddal eléggé meg tudtak lepni a dánok. Ezúttal pörgősebb, izgalmasabb, igazi és valóban komoly téttel operáló történetet sikerült letenniük az asztalra, amely aztán persze – Forbrydelsen-re jellemző módon – ezúttal sem sokszor késztetett mosolygásra. Ennek ellenére az írok képesek voltak – már ezen szezon kezdetétől fogva – még kiemeltebb szerepbe helyezni a kedvenc nyomozónőmet.

A cselekmény a szokásos módon indul, találnak valamit, aztán elindul a nyomozás, kutakodás. A csavar az a dologban, hogy közben történik még valami… És innentől kezdve válik igazán érdekessé a dolog, mert mint fent említettem, így már nem csak az a kérdés, mi történt a múltban, hanem az is, hogy mi történik a jelenben, illetve mindez mit eredményezhet a jövőre tekintve…

Most aztán tényleg dilemmák sorával szembesülnek a karakterek. És ezen – gyakran igazán szorult – helyzetüket nem csak a munkájuknak, és az abban meghozott akár téves döntéseiknek köszönhetik… A magánéletre bár továbbra sem sok időt fecsérelnek a készítők, de azért nem panaszkodhatunk ilyen tekintetben – pláne a korábbi évadokat elnézve. Igazából kifejezetten elégedett vagyok az itt látottakkal. Szegény Lund olykor annyira “esetlen” továbbra is, hogy kifejezetten szomorú lettem tőle. Mármint úgy értve, hogy sajnáltam. Nem csoda mondjuk, elég sokmindent átélt már, és nyilván az sem segít neki, hogy egy csomó mindent saját magának köszönhet. Az meg rajtam nem segített, hogy bizonyos dolgokat – már amit a fejéhez vágtak –, akár mondhatták volna nekem is. Arról már nem is beszélve, hogy némelyik kritikára mintha én válaszoltam és reagáltam volna helyette… Persze nincs ebben semmi különös, ezzel kapcsolatosan biztos számlálatlanul sok sorozatrajongó érez hasonlóan. De ettől még tény, hogy működtek, és finom részletek képében, apránként egészítették ki a magát a krimit. A sorozat így aztán nem tévesztett fókuszt; továbbra sincs egyetlen egy töltelék rész sem.

Az sztori maga pedig… Hát az ismét kemény volt. És az egyik “kedvenc témámat” dolgozta fel. Továbbra is jéghideg és sötét ez a világ, de közben meglepően érzékenyen érintő darabbá is vált. Mindezek mellett pedig kézzel fogható feszültséggel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel tarkított, összetett és bonyolult ügy rajzolódik ki előttünk – ebben a már-már pszichothrillernek is beillő történetben.

Egy igazi kis visszaszámlálás ez; versenyfutás az információkért, a nyomokért, és hát leginkább egy életért magáért – egy lehetőségért, a remény életben tartásáért. Annak ellenére, hogy meglepően sodró lendülettel indítanak, valahogy sikerült elérniük, hogy egy pillanatra se üljön le a történet. Mindezekből szerencsére nem az következik, hogy kapkodó, elemeiben vagy szerkezetében széteső, a szálakat inkonzisztens módon kezelő percekkel támasztják és foltozzák a lendületes sztoriban tátongó – esetleges – apróbb lyukakat. Esetleges, mert én nem nagyon találkoztam ilyen momentumokkal. A nyomozás ismét végtelenül következetes és hiteles módon zajlott – dacára annak –, hogy a nyomozók munkáját árgus szemekkel figyelték nem csak a politikusok, hanem a befolyásos hozzátartozók is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibáztak volna, sőt…

A kérdés, ami engem is nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan és mikor lesz lezárva ez a dráma. Hát ilyen tekintetben sem kellett csalódnom, szerintem meglehetősen felkavaró befejezést kaptunk. Nehéz rá igazán mit mondani, mert amikor a sorsdöntő pillanatokra gondolok, egymás után pattannak ki bizonyos gondolatok – kérdőjelek és felkiáltójelek társaságában – a fejemből; úgy, mintha én magam is a sorozat és az ügy részese lennék. És a Forbrydelsen ebben a legjobb. Ízelítőt kapunk abból, milyen is lehet jelvénnyel a kezünkben dolgozni, állandóan nyomás alatt lenni, a munkától gyakran egy percre sem szabadulni. Nem mondanám, hogy annyira élvezetes lehet… Kétségtelen, hogy a győzelem, a megoldás és az igazság felszínre hozása mindennél többet érhet. De valóban így is van? Akkor is ha ennek aztán nagyon komoly ára lehet?

Nekem ez a kedvenc évadom a háromból. Megmosolyogtató valahol, hogy a The Killingnél (US) is a harmadik lett a favoritom. Nagyon örültem egyébként, hogy ismét nem – egy az egyben – lett lemásolva a sztori; van ami megegyezik, egy csomó minden meg nem. Egy valami biztos viszont; nem ettől látom majd összességében szebbnek és jobbnak a világot…

10/10

Night in Paradise [ Éjszaka a paradicsomban ] – 2020

Úgy kellett ez, mint – két nap koplalás után – egy falat kenyér. Park Hoon-jung filmje már az első perceitől kezdve teljesen magával ragadott. Ha egy szót sem értettem volna belőle, akkor is nagyon szeretném, és ennél nagyobb dícséretet szerintem kötve hiszem, hogy tudnék mondani egy akciófilmmel kapcsolatban.

Akciófilm? Igen, az is. Mert közben annál azért jóval több is. Valójában egy gengsztersztorit köszönthetünk ebben a több mint két órás produkcióban. Unalmasan hangzik? Lehet… Én úgy vágtam bele a megtekintésébe, hogy ha sok mindennel nem is, de ezzel tisztában voltam. Meg azzal is, hogy a rendező úr egy olyan közkedvelt film írója volt már a karrierje legelején – még 2010-ben –, mint az I Saw the Devil.

Szóval a legnagyobb kérdés; lehet-e ebben a műfajban bármi újat mondani és mutatni? Őszintén mondom, hogy nem nagyon tudom. De egy biztos: ezt a kérdést ugyanúgy boncolgatni lehetne akár a romantikus, akár pl. a háborús filmeknél is. És akkor most csak a hasamra ütöttem… Nem vártam hatalmas csodát, csupán ki akartam kapcsolni és “szórakozni” egy nagyot. Hogy sikerült-e? Maximálisan! A film szinte azonnal beránt. A képei és a színei önmagukban is elégedettséggel töltöttek el. Néhány képkockában már szinte művészfilmes igényességgel belőtt kompozíciók köszönnek vissza. De minden pillanatáról sugárzott, hogy nem csupán értő, hanem profi kezek munkájának és lelkesedésének gyümölcsét láthattam és hallhattam viszont.

Tudom, nagy szavak ezek, de majd meglátjátok. A akciók – kétség nélkül – izgalmasak és pörgősek. Persze mit sem érne egy jól megírt üldözéses jelenet, ha nincs kinek szorítani közben. És ebben talán a legkiválóbb a Night in Paradise. Karaktereit tekintve nem lehet azt mondani, hogy iszonyú komplex személyiségeket sikerült megalkotniuk, de a cél nyilván nem is az volt, hogy valaki hazavigye az Oscar-díjat… Szóval ebben a környezetben, ilyen tartalom mellett egy szavam nem lehet ezt illetően. Sőt! Én imádtam a két főszereplőt. Ki így, ki úgy keresi helyét ebben a világban, de egy biztos: ők eléggé közel állnak az én – olykor talán túl negatív és pesszimista – lelkemhez.

Mint már írtam a Night in Paradise úgy is szórakoztató, ha nem nézünk a film mélyére, és nem keresünk benne különösebb drámát. De ha már ott vagyunk, akkor miért is ne tennénk meg? Ha csak finoman célozva is, – és olykor valóban csak pár tekintet kósza találkozásában –, de bőven van itt néznivaló akár a drámaíró szakos hallgatóknak is. Mire fel hát akkor ezek után IMDb-n ez a meglehetősen közepes (6.7-es) érték? Tippelek csak – mert most nincs kedvem kritikákat olvasgatni –, de szerintem az egyik okról már beszéltem. Ez maga a műfaj ugye. Nehéz ebben újat mondani és mutatni. Más kérdés, hogy lehet vele próbálkozni, csak úgy meg lehet nem lesz túl hiteles az alkotás. A második ok talán az lehet, hogy bizonyos jelenetei egyeseknek már túl erőszakosak és véresek lehetnek. Hogy öncélú-e? Szerintem nem. Mármint itt két dolgot kell külön választani. Az egyik az a cselekmény által vezetett erőszak szükségességét és azok jogosságának vizsgálatát jelentené, a másik az, hogy ezekből a készítők mennyit, miért és mikor mutatnak meg. Nekem nem volt különösebb gondom egyikkel sem. Ez egy ilyen világ. És én akkor is érezni akarom minden bűzét és mocskát, ha az azzal jár, hogy ez a fajta fertő engem is teljesen átjár majd.

Tényleg nem szeretném túlelemezni a látottakat. Ennyiből már mindenki el tudja dönteni, hogy látni akarja-e ezt a filmet vagy nem. Én most úgy határoztam, hogy a következő időszakban még inkább kelet felé nyitok, és bár a többiek még csak nem is sejtik, de az elkövetkező időszak vetítőtermes ajánlásait tekintve ízelítőt kapnak majd ebből a fajta fokozott érdeklődésemből. De ez talán nem is akkora gond, legalábbis elnézve, hogy még mindig a The Chaser van a filmes toplistánk élén…

9/10

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S02 – 2007-2012

Mennyivel egyszerűbb dolgom lesz most, hogy letettem már az alapokat az első évad kritikájának megírásakor. A Forbrydelsen szerencsére hű maradt önmagához. Egy komplex, mély, részletekbe menően precíz és pontos krimi, amelyet látszik, hogy szívből és odaadásból készítettek.

Én szerettem ezt az évadot is, egy 8-as részt leszámítva az összes többire repült egy 9-es érték. És ezt nem utólag pontozom végig, hanem tényleg minden epizód után veszem a fáradtságot. Egyszer valakinek sokat fog érni ez a profil. 😀 De ezt csak azért hozom fel, mert egyébként igen, általában szinte minden sorozatos évadban vannak ütősebb pillanatok és jobb részek a szezon vége felé közeledve (ha nem pont a legvégén); amikor bizonyos szálak összeérnek, amikor a konfliktust és a drámát a csúcsra járatják… Ezeket ha olcsón adnám magam, akkor nyilván értékelhetném többre. Valamikor így is teszek, de azért nem mindegy, mennyire áll össze ez a kép bennem, mennyi áldozatos munka és írás után jutunk el egy bizonyos végkifejlethez.

Søren Sveistrup sorozata ilyen szinten nem okoz csalódást. Bár engem már majdnem jobban levesz az a lábamról az, ahogyan a történeteit indítja. Elképesztően magabiztos kezekkel rántja be a nézőjét a dolgok sűrűjébe. Olyan, mintha a kiválasztott személy – az első randi alkalmával – mindenféle hezitálás nélkül megfogná a kezed, majd szikrányi kétségek nélkül úgy rád mosolyogna, hogy azonnal minden bátortalanságod tovaszállna. Meg hát nehéz is ellenállni a kísértésnek, amikor a szemeivel mindeközben mintha azt üzenné neked; ő már biztosan tudja, hogy ő kell neked. Na igen, valami ilyesmit érzek itt is. A készítő úgy gondolja, hogy nem véletlen ülsz a TV képernyője előtt a második évad indításakor. Úgy van vele, ha már megjelentél, akkor nem szórakozik veled, kész vagy mindenre – immáron az övé vagy.

De hogy mi mindenre kell felkészülni? Hát első sorban alapozásra. És itt még mindig a konstans, magas évad elejei pontszámoknál tartok. Én nagyon értékelem azt ahogyan felépül valami egészen komoly történet. Nem csupán most, hanem így volt ez mindig is. (Most felsorolhatnék egy tucatnyi krimit sorozatot és filmet…) A Forbrydelsen az első epizódtól kezdve egy hatalmas ígéret. És én ezt élvezem. Nem tudok neki ellenállni, nem tudom elengedni és nem tudom nem díjazni azt ahogyan és amit mesél. És hát közben ugye persze rohadt jó fej és rendes is vagyok, hogy csak úgy szórtam a jó pontszámokat. 🙂

Ennek ellenére azért van akinek lehet sok lesz az első pár rész. A politikai szálakat az előző évadból felejtsük is el; azt nulláról indítják újra – ezúttal a kormánytagok és a miniszterek kerülnek a középpontba, meg bizonyos pártok vezetői. És ez, khm, igen, valakiknek lehet sok, vagy száraz és túl pörgős lesz. Az írók itt nemhogy nem nézik hülyének a nézőt, de lehet néha túl sokat is képzelnek rólunk. Volt olyan epizód, amely egyes momentumai során már felröhögtem, mekkora politikai szarkavarás (potenciális egyeztetések tömkelege) zajlik is éppen.

Az ügy maga meg… Hát az aztán kemény. Mármint brutális nyilván, de talán nem annyira személyes egy ideig. Sok mindent nem szeretnék írni a krimi szállal kapcsolatosan, aki látta az első évadot és tetszett neki, az itt is elégedett lesz szerintem a látottakkal. Nekem volt egy kis hullámvölgyem az évad negyedik része környékén, de aztán hamar korrigált a sorozat. És pont úgy és abból kaptam többet, amiből szerettem volna. Ez pedig nem mást, mint az, hogy kicsit visszavegyenek ebből a rideg és végtelenül ügycentrikus formulából. Szerettem volna jobban belelátni Sarah Lund (nyomozónő) és társának lelkébe, magánéletébe. Bár tudtam, hogy hogyan állnak ők ehhez az első részek (és az előző évad) alapján, de örültem volna, ha történik velük valami igazán személyes is. Közelebb akartam őket tudni magamhoz; nem szerettem volna, ha jelenlétük kimerül valamiféle fagyos sakktábla kulcsfigurái képében. És hát mi történt idővel? Pontosan az amire vágytam.

Messze nem kell attól tartani, hogy a dánok sorozatában hatalmas fókuszt kapjon a nyomozók magánélete, de én szeretem és igénylem az ilyen apró morzsákat. Szerintem ettől lesznek ők is még emberibbek. És hát a fő üggyel kapcsolatban kiváltképp volt egy ilyen probléma. Ezer szereplő van; szokni kell ki kicsoda, le kell tisztulnia a terepasztalnak – és közben át is kell venned a sorozat ritmusát –, hogy aztán egy idő után tudj valakivel nem csupán azonosulni, hanem szorítani is érte. Nekem ez nehezebben ment most, de az évad felétől azért nem volt ilyen gondom, és kaptam pár komolyabb gyomrost is… Az ehhez hasonló érzelmi kötődések kialakulását nehezíti, hogy nem egyszer annyira a sötétben tapogatóztam, hogy azt még a Lost is megirigyelhetné… Komolyan nehéz eldönteni ki a jó, ki a rossz, de persze a világ már csak ilyen…

A sorozat technikailag és írás szempontjából nagyon jó ismét, a zene olykor kifejezetten üdítő és erős – mármint most változatosabb kissé, és mintha többször is használnák ezt a hangulatot fokozó eszközt. Pacsi érte! Vannak kimondottan külső helyszínek is; tényleg izgalmas ezen téren az egész. A politikai szál nekem annyira nem adta, de szerintem inkább csak érzelmileg nem voltam képes teljesen ráhangolódni a kulcsszereplőkre, úgy mint mondjuk az első évadban a polgármester kihívójára.

A sorozat ezen évadja dinamikus, izgalmas, rengeteg kérdéssel (majd válasszal), és hát közben azt sem mondhatnánk, hogy nem egy roppant aktuális témát érint. Bár ez nem 10/10, mint az első évad, nem sok hiányzik belőle, hogy az legyen. Annyira bejött és működött nálam ez az évad is, hogy bár egy csomó kifejezetten prioritásos olvasnivaló és bepróbálnivaló könyörög, hogy legalább nézzek rájuk, de én már másnap nekiláttam a harmadik és egyben utolsó etapnak. Pedig annyira azért nem vagyok kényszeres daráló. De ha valami ennyire jó…

9.2/10

Miért és hogyan lehet ennyire hatásos az American Crime (2015) első története?

Rendhagyó bejegyzés következik. Lehet több ilyen is lesz majd, mert izgalmas. Micsoda? Hát kibeszélni a címben megfogalmazott kérdéseket. Spoileres írás lesz, egyfajta személyes kis vallomás, ilyen-olyan gondolatok talán kissé kusza egyvelege – ez vagy nem érdekel senkit, vagy mégis. Nem tudom. A tovább gombra kattintva kitárgyalom a dolgokat, de tegyél meg egy szívességet magadnak… Nézd meg ennek a sorozatnak az első szezonját! A spoileres részig azért még pár gondolat…

Ha letudtad, akkor olvasd el ezt, vagy csak írd le ide, neked mit jelentett, tetszett-e, megérintett-e, és ha igen, akkor mennyire. Nem vagyok naív, lehet évekig nem ír ide senki, de ha egyszer mégis, hát örülni fogok neki. Én szóltam, hogy nézd meg! Életem egyik legmeghatározóbb mozgóképes élménye volt. Pedig aztán már láttam ezt-azt.. Lehet neked is az lenne. Szóval hajrá! Ha kell a neten fellelhető legjobb minőségben az első évad, írj ide [ unrealnoise@gmail.com ] egy email-t, és segítek beszerezni gyorsan, kényelmesen.

Miért írok mégis erről az élményről? Talán mert igazából jó érzéssel tölt el átgondolni mit láttam, mit éreztem. És kimondottan érdekes kicsit kiemeletezni a látottakat, hallottakat. Nem csak a saját, hanem bizonyos szinten a készítők szemszögéből is. Aztán lehet csak jó ezeket kiírni magamból zenehallgatás közben… De egyébként persze a fene se tudja. Nagy elemzést ennek ellenére senki ne vájon; a cselekményt sem fogom részletekbe menően taglalni; ha így tennék, egy kisregényt kellene írnom… Inkább a lényegre koncentrálok majd.

Amikor ezen sorokat írom, éppen az utolsó munkanap után vagyok; már éjfél van, 5 perc és 36 leszek, hehe. Azt vettem észre, hogy már harmadszor megy le egy lemez és még mindig csak majdnem sikerült elaludnom, de egyébként végig kattogok valamin. Nem mindig, de most igen. Kicsit fel vagyok pörögve. Holnap meg majd padlót fogok – már most látom. 😅 Hogy min agyalok? Pl. azon, mit is kellene még csinálni a három pihenős napban – a szokásos és tervezett dolgokon túl –, miről írjak, mit szerkesszek, és még mindenféle egyéb apróság és hülyeség. Néha annyira elkalandozok fejben, ötletekben, hogy esküszöm, lehet legközelebb felveszem diktafonnal azt, ami éppen eszembe jut, hogy még véletlen se felejtsem el…

Aztán ilyen visszatérő dolog ez az American Crime S01 is. Rendszeresen eszembe jut a sorozat. Pedig nem néztem újra még egy epizódját sem azóta, hogy letudtam. Majd eljön annak is az ideje. Szóval az van, hogy ma például Gabo81 írta meg, hogy végre letudták a barátnőjével az első évadot. Piszok kíváncsi voltam, hogy mennyire tetszik majd nekik, szóval többször jeleztem felé, hogy feltétlen írjon, ha megvolt. Rohadt türelmetlen voltam na. Jó, annyira azért nem ám… (Dede!) 😅 A vetítőtermes kollégám – bár a pilot epizódra 8 pontot adott –, lehet nem folytatta volna, ha a barátnőjének nem jön be az elejétől annyira. Én persze győzködtem, szinte finoman könyörögtem hogy nézze végig, és kimondottan bosszús is lettem volna, ha nem így tesz… (Oké, bevallom: megszakítottam volna vele minden kapcsolatot! 😅) De szerencsére a párja képében segítségre leltem. 😎 Aztán persze, csak “elkapta” a sorozat. Ma azt írta messengeren, hogy idézem: “Nagyon durva élmény volt.” És még megjegyzett valamit rá, de ezt majd később…

Ez az évad tényleg olyan élmény volt amely örökre velem marad, szinte belém égett. De ennél is tovább megyek: vannak olyan könyvek, filmek, sorozatok és zenék amelyeknek akár személyiségformáló hatása is lehet. Ha azt hinnék, hogy ez nagyon ritka, akkor ez igaz is, meg nem is. Gyerekként pl. a régi klasszikus Disney mesék (Aladdin, Az oroszlánkirály, A kis hableány, stb) üzenete egyértelmű volt. Hiszen mindenki láthatja ott is, hogy megéri jónak lenni (és hát velük is tud azonosulni a legtöbb gyerek; hiszen viccesek, jó fejek, kedvesek, miközben elesettek, adott esetben szegények is a pozitív figurák), a gonosz meg marad szimplán gonosz és boldogtalan, meg hát általában azért el is nyerik az ilyen karakterek a méltó büntetésüket. Igen, mesék. De olyan mesék amelyeket még bőven felnőttként is lehet értékelni, annak ellenére, hogy azért a végkifejletet illetően már szinte gyerekként is biztosak lehetünk benne, hogy nagy meglepetések nem fognak bennünket érni. De szórakoztatnak, olykor kifejezetten drámaiak is, miközben mindben van valamiféle nevelő célzat is.

Felnőttként az ilyen hatások tompulva csapódnak le bennünk, hiszen rengeteg mindent átéltünk már, valaki így, valaki úgy. És bizony az idő is egyre kevesebb a munka és – sokaknál – a család mellett. Plusz az ingerküszöbünk is sokkal magasabban van. De azért még be tudnak találni bizonyos dolgok. Akár azért, mert valamiben viszont látod magad, és ezzel tudatosítod, hogy igen, csak nem vagyok ezzel egyedül a világban, akár azért, mert bizonyos produkciók olyan mélyre eldugott és elásott érzéseket is képesek újra a felszínre hozni – és akár ott is tartani –, hogy az ember olykor képes saját magán is meglepődni…

Az American Crime nem csak egy egyszerű hullámvasút, amely hatással tud lenni az érzelmeidre, hanem bizony akár meg is erősíthet. Átértékelhetsz tőle dolgokat. Hihet és erőt is adhat. Csak engednek kell neki. És magadnak is…

Szóval akkor a tovább mögött spoileres kis kibeszélő a részemről.

Tovább

American Crime [ Bűnök és előítéletek ] – S01 – 2015–2017

Régi, nagyon régi hiányosságom ez a sorozat. Pedig aztán 2015 március 6-án, egy nappal az amerikai premier után már meg is néztem az első epizódot. Ahogyan ezt tettem a következő 5 résszel is, és akkor itt valamiért – már nem emlékszem miért, de – jegeltem egy időre. Nem a sorozattal volt gond, hiszen az azóta is ott van a megnézendő anyagok egyik előkelő helyén, de az biztos, hogy nem egy egyszerű és könnyed néznivaló az American Crime.

Nem azért mert végtelenül komplex lenne, vagy ne lehetne követni a párbeszédeket. Egyszerűen tényleg olyan súlyos témákkal foglalkozik, amelyeket már önmagában is lehet nehezen emészt meg az ember, és erre rátesznek még egy lapáttal; mert bizonyos élmények, témák és történetek elmesélése így, ilyen formában, több nézőpontból, információkat csepegtetve, önmarcangolások, keményebb beszélgetések és szembenézések útján, hát nem is lehet kérdéses, hogy sokaknál beteheti azt a bizonyos kaput. Vagy mondhatnám azt is, hogy inkább az próbálkozzon vele, aki kifejezetten szereti is ezt a fajta, realisztikus krimi / dráma vonalat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy más nem értékelné ezt a sorozatot, sőt… De azért jó, ha tudja az ember néha, mire is vállalkozik. Amúgy meg szerintem egyfajta teszt is valamilyen szinten a sorozat. Miért? Mert itt problémás kapcsolatok, családok, ügyek kerülnek előtérbe, és ha valaki nem túl empatikus teremtés, akkor bizony nem nagyon tud pl. az elveszetten szerencsétlen (?) drogos párral sem azonosulni, vagy legalábbis értük szorítani. Erre hozhatnám fel példaként, hogy amikor réges-régen néhány családtagommal megnézettem a Trainspotting című filmet, akkor az egyikük egy idő után felállt a kanapéról, majd olyan, számomra igazán megdöbbentő mondatok csúsztak ki a száján, amelyeket a mai napig nem tudtam feledni. Konkrétan elmesélte, mit csinálna “ezzel az egész brigáddal”. Egy mondattal lerendezte az egészet. Mondanom sem kell, hogy a film nem lett végignézve. Érdekes, hogy “ez a téma” azóta is többször előjött már, és mi ketten mind a mai napig egészen máshogy értelmezzük és látjuk a világot. Szerintem mindenki, minden hatással van ránk. És ha olyan közegbe kerül az ember, akkor bizony könnyen lehúzhatják az embert. Lehet itt tartásra hivatkozni, meg hogy ki honnan jött, és mire vitte az életben, de nem mindenki olyan kemény, és bizony sosem lehet tudni, hogy kinek mi lesz az utolsó csepp a pohárban, amely után már nem biztos, hogy pl. lesz visszaút a normális, ideálisnak tartott vagy vélt életbe. El lehet ítélni finoman másokat, lehet kritikával illetni őket, de úgy gondolom, hogy a körülmények ismerete, vizsgálata és egyfajta önmérséklet tanúsítása a minimum kezdő szett kellene, hogy legyen. Mindenkinek. Azt hinnénk, hogy ez alap a mai világban, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy óriási tévedésben vagyunk. Nem elég, hogy buborékokban élünk; azaz neked is csak jó fej barátaid vannak, voltak általában, de ott van még az is, hogy egy idő után sokakról így vagy úgy, de lehull az a bizonyos lepel – amelyről korábban egyébként még azt feltételezted volna, hogy ott sincs.

Erősen ömlengős bevezetés volt ez, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy az American Crime tényleg nem habkönnyű krimi. De persze valahol pont ez a varázslatos benne. Én imádtam, hogy nem szórakoznak az elején és megmutatják, hogy például a kemény drog mit tesz mondjuk egy végtelenül helyes lánnyal, a párjával, valamint magukkal a családokkal is… És ez még mind semmi persze, hiszen az a fajta építkezés, ahogyan szépen kibontakozik előttünk a teljes kép; azt kérem szépen tanítani kellene. Ahogyan a sorozat stílusa is egészen zseniális, annak ellenére, hogy rengeteg féle érzelem fűti a karaktereket, valahol mégis szinte hátborzongatóan ridegnek tűnik az egész. De hát – gondolom én – ilyen a világ is. Legalábbis ott, akkor, abban a helyzetben milyen is lenne ugye…

Mert bizony a karaktereknek tényszer rengeteg mindennel meg kell küzdeniük. Nem elég a trauma maga, ott van magának a veszteségnek, a gyásznak, valamint önnön hibáink felismerésének, feldolgozásának kimerítő lélektani folyamata is – amelyen aztán persze olykor még az eltelt idő is csak rontani tud. És hát persze talán ott lehet a lehetőség egy új kezdetre. Ahogy a sorozat megtekintése közben, úgy a valóságban sem mindig tudhatjuk előre, hogy ki nyújt majd segítő kezet és meddig. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen áron, mennyire őszintén és feltétel nélküli lehet ez a fajta odaadás. És hát élünk-e vele? Lesz-e alkalmunk valóban megváltani valamilyen szinten magunkat, vagy minden marad a régiben? Esetleg egyre lentebb és lentebb csúszunk, ahonnan aztán már tényleg nem lesz soha visszaút? Megannyi kérdés, ki tudja mennyi és milyen válasszal… És akkor még bele se mentem nagyon a szerelemmel kapcsolatos dolgokba…

Az American Crime egy olyan sorozat, amelyre nyugodtan rá lehetne sütni, hogy szinte dokumentumfilmes alázattal – és minden apró mozzanatra való gondos odafigyeléssel – készítették el. Nem véletlen, hogy imádták a kritikusok. Már az első évad – nem kevesebb, mint 35 kritika alapján – 85%-os átlagot hozott metacriticen, és emellett a sorozat a második és harmadik évadjával összesen magáénak tudhatott 2 Emmy-díjat, valamint további 14 elismerést és 90 egyéb jelölést is.

Az Oscar-díjas (!) John Ridley ebben az évadban egy olyan utat választott, amelyben a nyomozás maga valamilyen szinten csupán másodlagos. A cselekményt nem az viszi előre, nem arra helyeződik a fókusz, hogy a rendőrség mit és hogyan tesz. A főszerepben nyugodtan kimondhatjuk, hogy az áldozatok és a hozzátartozóik vannak. Az ő lelki megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel, miközben szépen lassan egyre több és több információ birtokába jutunk. Nem mondanám, hogy ettől önmagában milyen különleges ez a sorozat, de az összkép nem is lehet kérdés, hogy letaglózóan erősre sikeredett.

Nem ez lesz életem legvidámabb sorozata, ez biztos. De ennek ellenére is vannak benne olyan apró pillanatok, mondatok és valamilyen szinten egyfajta kapaszkodók bizonyos karakterek között, amelyeket azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni. Még az is lehet, ha majd igazán erőt kell vennem magamon egy nehéz helyzetben a későbbiek során, akkor talán néhány momentum felvillan ebből a szenzációsan jó évadból.

Szomorú tény mindezek mellett azonban, hogy habár az utolsó szezon lett a kritikák szerint a legjobb (lásd 90% metacritic-en, 100% rotten-en), az itthon sem adásba nem került, sem felirat nem készült el hozzá még. Tessék, a napokban lassan tényleg össze kellene már írnom, miért lenne érdemes végre tényleg jól megtanulni angolul. Ha a munkaerőpiac nem is feltétlen, hát majd a hobbi előrevisz ilyen szinten. És tényleg roppant mód idegesít, hogy egyre több fiomságot egyszerűen nem tudok megnézni, elolvasni.

A lényeg azonban az, hogy ha rászánja az ember az időt, a figyelmet, és tényleg van valami komolyabb dologhoz is kedvünk, akkor a Bűnök és előítéletek című sorozattal nagyon nem lőhet mellé az ember. A szériával kapcsolatosan pedig senkit ne riasszon el, hogy a harmadik etapot nem tudná fordítás és szinkron hiányában megtekinteni, hiszen az American Crime antológia jelleggel bír, azaz egy évad egy történetet mesél el. És személy szerint alig várom már a másodikat… Nem tudom persze, hogy képes lehet-e majd bármi – a következő években – ehhez hasonlóan meredek élményt nyújtani, de próbálkozom azért megtalálni… Az viszont nem is kérdés, hogy irtó nehéz lesz – mert bizony ez engem teljesen kifacsart a végére…

10/10

Stranger [ Másképp gondolkozók ] – S01 – 2017-

Ismét egy dél-koreai sorozattal próbálkoztam, ezúttal azonban egy krimivel. Mivel elég jó értékeléseket kapott, hát mondom oké, legyen egy kis krimi is végre – a romantikus dolgok után. Meg is kaptam, de még milyet…

Nem egyszerű erről a sorozatról írni. Még szerencsém is valahol, hogy nagyon nem szoktam a cselekménybe belemenni, mert itt aztán nehéz is lenne. Miért? Hát mert iszonyatosan bonyolult volt. Sok szál, rengeteg szereplő, a motivációkat csak sejthetjük, a tettesek kilétét szinte az évad végéig meglehetősen nagy homály fedi. Mondhatnám azt is, hogy végig csupán a sötétben tapogatózunk. Ami valahol roppant mód üdítő, mert nem rágnak a szánkba semmit. Bíznak a nézőkben. De néha bizony, a gyengébb pillanataimban még én is úgy éreztem, hogy ehhez kevés vagyok. Pedig nem vagyok annyira buta talán, meg hát azért elég sok krimit láttam és olvastam már korábban, és általában nagyon szoktam figyelni a dolgokra.

De ez sok volt nekem kicsit. Persze roppant értékes élmény, amikor valami összeáll, és a nyomozókkal, ügyészekkel együtt esik le valami komolyabb, az ügy végkimenetele szempontjából nem éppen elhanyagolható apróság. De hogy megéri-e ez a fáradtságot? Hát, az már abszolút nézőpont kérdése. Persze ezt “leszámítva” a sorozat irtózatosan profi. Nagyon klassz a zene, olykor nagyon jó a fényképezés is, de ettől még néhány snitt nekem túl mesterkélt. Mondhatnám itt is, hogy túltolták, de hát ott – ezen és a korábbi tapasztalatok szerint – így dolgoznak.

A karakterek közül három nőtt igazából a szívemhez, az egyik ezek közül az ügyész, a másik a nyomozó hölgy. Nekik szinte szorítottam, hogy jöjjenek már össze, de aztán mindig emlékeztettem magam közben, hogy ez egy másik fajta műsor… De ettől még bármi is lehet ugye, nem is mondtam semmit. Máskülönben nem kimondottan töltöttek sok időt együtt a képernyőn, hiszen alapvetően más pozícióban dolgoztak. Ez (is) valamilyen szinten izgalmassá tette a dolgokat köztük. A harmadik karakter kilétét fel sem fedem, szerintem az évad vége felé mindenkinek le fog esni, hogy én kire gondoltam.

Nyilván rajtuk kívül is van még számtalan fontos szereplő, legyenek azok bármelyik oldalon is. Hogy mennyire jó a sorozat maga? Elég jó. Stabil 8 pontot ért nálam. A vége felé olykor többet is. Újranézném-e? Ez is jó kérdés. Nem tudom. Nem hinném. Annyira nem adta, viszont második nézésre lehet még jobban átlátnám az egészet, és jobban tudnám “élvezni”. Ami egyébként megnehezítette a dolgomat, azok a koreai nevek. Beszélnek XY-ról, aztán nehéz memorizálni olyan neveket, amelyekkel az életben nem találkoztam még. Pláne ennyivel. Egy pár rész után az új nézőknek lehet ajánlott lenne egyfajta segítségként lementeni a neveket és a karakterek fényképeit, hogy semmi se vesszen kárba, és folyamatosan teljesen képben lehessenek.

A másik kérdés meg nyilván az, hogy folytatni fogom-e. Igen. Biztosan. Nem most rögtön, mert van mit csinálnom, olvasnom és néznem, és kell egyfajta pihenés is – egy ilyen nehezebb anyag után… Egyébként kicsit jobban örültem volna, ha több személyes, magánéleti kérdéssel foglalkoznak a sorozatban, az pihentetően is hathatott volna, és bizonyos karaktereken tovább mélyíthetett volna. De ez, ebben az évadban már így marad. Aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a következő etap.

8.3/10