Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne ha nem csavarják meg benne a dolgokat valamivel. De ezen aztán pláne ugyanúgy – ha nem jobban – el lehet vérezni ugye…

A Castaway on the Moon azonban nem szórakozik. Van itt kérem szinte minden. Aztán bár az ennyire “a mindent a szemnek és a léleknek” féle kompromisszummentes filmkészítési folyamatok vége általában az szokott lenni, hogy csalódottan állok fel a TV képernyője elől, most mégis valami egészen más történt…

Van amikor semmi nem jön össze az életben, van amikor úgy érezzük nincs már semmi kiút számunkra. Mintha a hitelek és magánéleti problémák kilátástalanságba torkolló, nyomasztó érzések kaszásaként egy képzeletbeli kötelet dobnának nekünk egy fa hűvöskés árnyékának magához édesgető közelségében. Igen, kár is erőlködnöm a körülírással, mind tudjuk, hogy vannak akiknek az egyetlen élhető opciót az öngyilkosság maga jelentheti.

Súlyos téma nyilván, de ne meneküljön még senki, mert ez a produkció tényleg egészen varázslatos. Ha lenne még az oldalon vetítőterem, tök szívesen kibeszélném a srácokkal, így meg itt kell bohóckodnom úgy, hogy nem mesélhetem el a kedvenc jeleneteimet… Mert bizony sok van belőlük. Olyanok is, amelyek valósággal belém égtek. Az egyik “képből” pl. akarok egy pólót is csináltatni! ❤️

Egyszerre dráma, vígjáték és szerelmi történet ez a két órás alkotás. De ettől abszolút nem lesz csapongó, elnagyolt vagy elmismásolt az eredmény. Tényleg szinte képtelenség, mennyire tökéletesen rakódnak egymásra azok a bizonyos kis építőkockák. Pedig ezek azért a lehetőségek szűkös tárházának már-már kietlen sivársága mentén – meglehetősen fojtogató érzésekkel – kiékelt írói opciók szárnyaszegett próbálkozásai is lehettek volna csupán.

A kevés szereplő, valamint a kötött helyszínek miatt tényleg nem lehetett egyszerű dolguk a készítőknek, de valamiért belevágtak, aztán csak ez a parádés film lett az eredménye. Én annyira jókat mosolyogtam és nevettem ezen a filmen… És hiába a sötét, borongós felütés és az élethelyzetek abszurd lehetetlensége, ha valami vicces, akkor vicces.

Roppant szórakoztató mozgóképes élménnyel van dolgunk, amely a végére aztán valami sokkal többé áll össze bennünk. Hiába van benne kevés párbeszéd, hiába limitáltak így bizonyos tartalmi és kommunikációs eszközök, ha néhány tekintettel és tettel egyszerűen tényleg nem lehet eléggé betelni. És akkor még nem beszéltem a film vizuális megoldásairól. Sablonos panelek helyett gyakran ezekkel mesélnek nekünk, ezzel írnak körül dolgokat, és ez annyira üdítő élmény… Mert így olyan kérdések kezdenek el motoszkálni az emberben, amelyek hatására aztán a fantáziánkkal és a bennünk lakozó költővel vagy íróval kisegítve mi is egyfajta alkotóként a részesei, egyfajta társszerzői leszünk az itt látottaknak. Varázslatos. Mondtam már?

Ha valami filmes suliba járnék, akkor tök jó lenne körüljárni egy óra keretében, hogy kinek és mit jelent mondjuk ez a film. Számomra valami olyasmit, mintha kaptam volna vele egy kis lepukkant lakókocsit. Amely hiába meglehetősen kopottas és lepusztult – belül már szinte talán üres is –, de felhasználhatom hozzá a bennem lapuló faanyagokat, szerszámokat és festékeket. Egy szerelemmel felérő kis kötelék ez, amelybe azt és úgy látok bele, ahogyan csak én akarom. Igen, vezetnek közben benne, van amihez jár szerelési útmutató is, de végtére is csak én rendezem be az egészet. Innentől kezdve pedig már csak rajtatok múlik, mekkora kedvenc is lesz belőle a számotokra. Merthogy az lesz, ezt talán biztosra vehetem. (“Köszönjük Patrick! Valóban elég érdekes meglátás, de ez nagyon kevés ide, elégtelen!”) 😂

És mielőtt számon kérnétek rajtam, hogy a korábban említett parádés vizuális megoldások azért annyira nem köszönnek vissza az itt látható képek egyikén sem igazán, előre szólok, hogy a legszebb képekről és jelenetekről direkt nem tettem be semmit. Tegye bele más is ezt a kis időt, fedezze fel mindenki saját magának. Ha van valami, ami megéri, akkor az ez.

Kíváncsi lennék, hogy mennyien találnátok ki amúgy, hogy melyik képkocka is az, amelyért aztán tényleg nagyon-nagyon odáig vagyok. Gondolhatnám azt is, hogy túl egyszerű dolgotok lenne, de aztán ki tudja. Lehet sokatoknál szintén az lesz a favorit, dehát bánom is én… 😅 (Majd ha kész lesz a pólóm, megmutatom, aztán elválik, hogy eltaláltátok-e – még ha ide nem is ír majd senki.)

Mindazonáltal eléggé ambivalens, hogy milyen elemekkel játszik közben egyébként Lee Hae-jun. Ha a művészettel behatóbban foglalkoznék, és persze tanultam is volna – nem pedig csak járna itt a szám, illetve a kezem –, akkor tuti tartanék egy előadást arról, hogy mennyire koherens kis csomagot kaptunk itt mindazok ellenére, hogy egyébiránt milyen karakterekkel és témákkal is foglalkozik az alkotás – még ha csak érintőlegesen is. A teljesen hétköznapi, valósággal teljesen harmonikus kapcsolatot ápoló, naturalisztikusságban úszó karakterek és helyzetek olyan snittek lehetetlenséget súroló, valamint a szereplőink döntéseinek következményei okán már-már szürreális ellenpontját képezik az előbbieknek, hogy arra én aztán tényleg csak kereshetem a szavakat.

Persze nem kell félni, nem megy át groteszk bohózatba a történet, inkább csak valahol a realizmus határait feszegeti. Vagy pont csak lubickol benne. Mernek benne úgy túlozni, hogy azzal nemhogy nem csorbítják ki annak a képzeletbeli késnek az élét, amellyel a szívünkbe döfnének, hanem méginkább ráerősítenek vele, megélezik azt.

Az ilyen utazások miatt létezik még elsősorban ez a blog. És bár sok mindenről írhatnék még, a modern kor kihívásaitól kezdve, az önként vállalt magány lassan már valamiféle öngyilkossággal felérő börtönéig bezárólag, azonban én most inkább nem fecsegek már tovább. Hagyjátok, engedjétek ti is, hogy rólatok szóljon ez a történet. Élvezzétek, kapaszkodjatok bele, nevessetek, sírjatok és örüljetek! Egyszerűen csak éljetek!

A filmet megtekinteni pedig – a legegyszerűbben – ezen link alatt tudjátok.

9.3/10