Címke dráma

Koe no katachi [ A Silent Voice ] – 2016

Döbbenetes, milyen hatású film is ez a 2016-os manga feldolgozás. Egészen elképesztő. Először sem poénból adtam rá 10/10-et, de másodjára már az első 15 perc alatt éreztem, ha lehetne, többet és még többet érdemelne...

A képi megoldásaira szavak nincsenek. A színek, az arányok, a karakterek, a rajzok úgy ahogy vannak egyszerűen magával ragadnak. Minden egyes apró mozzanata. Vannak filmek amelyek dialógusok és narratíva nélkül nem működnének. Ez nem ilyen. Ha hang és felirat nélkül tudnám csak újra megtekinteni, akkor is rendszeresen elővenném. Annyira szép, annyira kimért, annyi mélység, lélek és szeretet szorult ebbe a kicsit több, mint két órába, hogy azt leírni is közel képtelenség. 

Kevés olyan produkció van, amely ennyire megviseli az embert, de mindezt úgy sikerült abszolválniuk, hogy közben borongós és öncélú önmarcangolást erősítendő vizuális elemekkel, beállításokkal nem nagyon találkozhatunk benne. Sőt. Meglepően színes, vidám és életigenlő a körítés, amely szerintem meglehetősen erős kontrasztot mutat a cselekménnyel magával, meg hát a karakterek viselt dolgaival kapcsolatban is, de ha így működik…

Tudtam, hogy írni fogok erről a filmről. Tudtam, hogy mennyire jó… Volt már így korábban is. Általában azt csinálom ilyenkor, hogy a legszebb pillanatokat – amelyek azért nem spoileresek – elmentem, feljegyzem, mert hát jó lesz ez és az a kép majd két bekezdés közé… Itt meg sem próbáltam ezzel foglalkozni, mert annyi és annyi megmutatni valóm lenne, hogy csak kapkodom a fejem… Legszívesebben mindenkit leültetnék magam mellé, aztán megnézetném vele ott és akkor, már-már lélegzetvétel nélkül. De nem lenne ám popcorn, nasi, meg ilyesmi. Bár ahogy ezen sorokat írom, felötlik bennem az a gondolat, hogy ez a film lehet akkor tud igazán hatásos lenni, ha egyedül, nyugodtan és koncentráltan tudunk rá időt szánni. Meghálálja. Higgyétek el. 

Még egy szót sem szóltam arról, hogy miről is szól ez a történet… Legyen meglepetés? Ha körvonalaznom kellene, akkor írhatnám – kissé leegyszerűsítve –, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfokát mutatja be. És hogy pontosan ez mit is takar? Azt majd meglátjátok…

Annyit azért elárulhatok, hogy rengeteg témát érint ez az utazás. A gyerekek kegyetlensége, meggondolatlansága, kiszolgáltatottsága és szeretetéhsége mellett a valahová való tartozás utáni vágyakozás kimondottan fontos építőkockáci ennek a zseniális alkotásnak. De ez még nem minden. Nagyon ritka az olyan dráma, amelyen az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködünk, a másikban meg – ha nem is gyakran, de – hangosan felnevetünk… 

Mindezek után úgy érzem, ez a valaha volt egyik, ha nem legszebb mozgókép amit láttam. Szívszorító. Sziporkázó. Emellett pedig olykor irtózatosan vagány is. Példának okáért magáért a kezdésért és a zenéért is taps jár… És akkor még nem is beszéltem a szinte katartikus pillanatairól sem.

Az, hogy szerintem látnia kellene legalább egyszer mindenkinek, nem mondja el mennyire is szeretem Naoka Yamada munkáját. Lehet én vagyok ennyire elvont, hogy ennyire odaadóan tudok rajongani egy ilyen történetért, de mit csináljak, ha kisgyerekként is lazán “beleszerettem” – a TV képernyője előtt ülve – egy néma kislányba…

10/10

Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] – 2021

Hát idáig jutottam; megnéztem egy kimondottan romantikus sorozatot. Meneküljön, ki merre lát – kiálthatna fel mindenki. De ez egy nagy és ostoba hiba lenne, hiszen így egy nagyon aranyos, igényes és kellemes kis coming-of-age sztorival kevesebbek lennétek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, mert azért volt már olyan – sokak által nagyra tartott – dél-koreai széria, amelynél nem jutottam tovább a pilot epizód felénél, de itt már az első 15 percben megvettek kilóra…

Ódákat tudnék zengeni miért is olyan jó ez a sorozat. De tényleg. És ez alatt nem csak a technikai aspektusát értem, hanem magát az írást, a karaktereket, azok fejlődését, valamint az egész történetnek önmagában az ívét is.

Nem egy nagy titok, hogy két főszereplő dinamikája tölti be a képernyőidő legnagyobb részét, de közben nem felejtkeznek el a mellékszereplőkről sem. Sőt, kimondottan sokat tesznek hozzá ezek a figurák ahhoz, hogy ne legyen önismétlő és fárasztó ez a produkció; egyszerűen nem ül le egy pillanatra sem a történet, nem tud kipukkadni a dolog, mert mindig előrántanak valami érzékeny vagy fontos momentumot valakinek az életből, amelyre fókuszálva aztán tovább mélyíthetik ezt a kis, elképzelt világot.

De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Nem szeretnék kimondottan spoileres lenni, így a felütését sem reklámoznám most, meg hát ez egyébként is nyilvánvalóvá válik mindenkinek az elején. A lényeg talán, hogy ennek a – bonyodalmak középpontjába kerülő – párosnak van néhány barátja, vannak családtagjaik, kollégáig, és ehhez hasonló, magától értetődő szociális háló öleli át őket, miközben ebben az életben ki így, ki úgy boldogul… Legyen szó akár munkáról, akár magánéletről. Nagy-nagy pozitívum, hogy amikor kitekintenek bizonyos karakterekre, azok sem hatnak töltelékszerű időhúzásnak, mindig van valamilyen mögöttes tartalom, amely hozzáad egy csipetnyi extrát a cselekményhez, és megfelelő keretet ad ennek a felnövés-történetnek.

A zenékről még nem is beszéltem… Néhány dalra az a jelző, hogy nagyon szép, szinte sértően karcsúnak érződhet. Az Our Beloved Summer, a Red String of Fate, a Christmas Tree is ilyen, a személyes kedvencem mégis talán az alábbi Home című tétel, amely a cikk írásakor is rendszeresen visszatérő kíséretként tett meglepően “hasznos” szolgálatot.

Hogy ettől független kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Túl kézen fekvő lenne, hogy mindenkinek. Sokatoknak ez lehet túl unalmas, illetve mondhatnám, hogy szimplán túl sok is lenne a jóból, hiszen itt meglehetősen hétköznapi problémákról mesélnek nekünk, de aki szereti a földhöz ragadtabb, kimértebb drámákat, annak ez egy telitalálattal is felérhet, mert nagyon szimpatikusan és következetesen mesélnek benne, a szereplők pedig egytől egyik igazán megnyerőek. Szóval valóban mindenki találhat benne valakit, akivel tud majd azonosulni. Aztán ott van még az is, hogy mennyire jól egyensúlyoznak a sorozatban; a csalódásokról, a belső vívódásokról, a beteljesületlen szerelmekről, a karrierrel járó áldozatokról és az anyagi nehézségek leküzdéséről is olyan könnyed és természetes módon közvetít bizonyos üzeneteket és értékeket, hogy az ember néha szóhoz sem nagyon tud jutni.

Ez az egy évad pontosan 16 darab egy órás epizódot ölel fel. Én elég hamar letudtam, és hát nem különösebben esett nehezemre, de ez gondolom ilyenkorra már mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott. A nézettsége elég jól alakult, és meglehetősen népszerű is lett (IMDb-n a pontozók 63%-a 9-esre vagy 10-esre értékelte), de valószínűleg ebből sem lesz második évad, ahogyan elég sok dél-koreai sorozat sem kap – csak úgy – egy újabb berendelést. De nem is gond, ez így volt kerek és szép.

Most belemehetnék, hogy belőlem mi és mit váltott ki, de ez annyira úgy sem érdekel talán senkit, és egyébként is elég összetett dolog. Mikor, mit ugye… Sok mindent átgondol az ember, amikor egy ilyen (időben is) szerteágazó, apróbb részletekbe is betekintést engedő szériát néz éppen. Hol felemel, hol összetör, hol megnevettet…

Nem állítom, hogy mindenki lerágja majd a körmét Choi Ung és Yeon-soo kettőséért, de ha valaki nyitottabb és kicsit ki akar szakadni a kommersz, nyugati popkulturális posványból, annak ez egy tökéletes kezdő lökés lehet.

Az Our Beloved Summer egy olyan – érzelmes, de nem érzelgős – sorozat, amelyre ebben a modern, elidegenedő világban talán sokkal nagyobb szüksége lenne mindenkinek, mint amennyire azt a többség – akár csak önmagának is – be merné vallani.

9.2/10


El is gondolkoztam közben, hogy ezt meg hogyan csinálják ott kint. Mármint ezt a minőséget, ilyen mennyiségben. A sorozatos aranykorszak kezdete óta nem nagyon született a nyugati világban ehhez fogható sorozat. (Ha valaki mégis tud, jöhetnek a tippek!) De miért? Bele lehetne menni, hogy ki vagyunk, voltunk éhezve a negatív hősökre, lásd pl. Breaking Bad, House of Cards, és ehhez hasonlók, de valamiért ehhez hasonlót mintha meg sem próbáltak volna írni. Sem az USA-ban, sem Európában. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire helytelen az is, amit a kormány nem csak a focival, hanem – úgy néz ki – a filmes iparral is tesz. Rengeteg pénzzel, adókedvezménnyel támogatja a nagy stúdiókat, csak azért, hogy itt, Magyarországon forgassanak, mindezek mellett pedig most pl. majd 5 milliárd forinttal megtolnak még egy Petőfi-filmet is… No comment. Tudjuk mennyibe kerül egy mozijegy. Oszthatunk és szorozhatunk, de hogy ez iszonyatos bukta lesz, az már borítékolható. De nem számít. Ebből mennyi és mennyi kisebb projektet lehetne finanszírozni, tehetségeket felfedezni, képezni… Ezt a pénzt fel lehetne használni arra is, hogy a hazai filmkészítést és írást népszerűsítsék, iskoláknak támogatást nyújtsanak, ha mondjuk több ilyen szakot is indítanának… De nem. Kicsit azt érzem, hogy ezt is erőből és ész nélkül próbálják meg maguknak és a haveroknak kisajátítani, úgy mint a fociban is teszik… De nincs mit tenni, ha összeszerelő és díszletépítő üzemet akarnak Magyarországból csinálni, hát akkor az lesz.

Dél-Koreában is mindössze csak 51 millióan laknak, aztán mégis képesek olyan minőségi tartalmak legyártására, amelyekről nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonyos szinten igazi űrt töltenek be ebben a – streaming szolgáltatók ádáz versenye által – meglehetősen túlzsúfoltnak ható piacon. Sok oka lehet annak, hogy miért tarolnak mostanság az általuk készített mozgóképek, de talán az egyik legfontosabb intézkedésük, amellyel megalapozták ezt a kreatív alkotói közeget, az az lehetett, amikor még ’67-ben képernyőidő kvótát vezettek be, amelyhez aztán a mai napig ragaszkodnak is. Ebben előírták a moziknak, hogy az év 73 napján kizárólag hazai filmeket mutathatnak be, bár az is igaz, hogy ez korábban volt 146 nap is. Persze nem kérdéses, hogy ezt időben meg kellett lépni, mert a torrentezés és az internet miatt ma már hiába korlátoz itt le akárki bármit is. (Maximum azt érnék el, hogy az előfizetők egy részét újra a torrentezés felé terelnék.) Az EU elvileg kötelezi a Netflixet és a hasonló streaming szolgáltatásokat bizonyos kvótákra, azaz a kínálatuk egy jelentős részének (30%) európainak kell lennie, sőt, egyes tagállamok ezt az értéket – a saját országukban – felemelhetik akár 40%-ra is. Ez is valami persze, de ettől ez még csupán egy EU-s intézkedés, a magyar kormánynak a filmiparral kapcsolatos hosszabb távú tervei számomra ismeretlenek, vagy nem túl optimista jövőképet sejtetőek. Most kicsit elkalandoztam, de úgy gondoltam, ha már bennem van, akkor kiírom magamból…

The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10

Mayor of Kingstown – 2021

Taylor Sheridan megint megcsinálta. Jelenleg úgy fut három sorozata is egyszerre, hogy azok mind igen nívósra is sikeredtek. A Mayor of Kingstown önmagában nem döntöget tabukat, nem reformálja meg a műfajt, de pont annyira kommersz és szerzői is egyben, amelytől minden valamire való sorozatjunkie elismerően csettinthet majd az évad végeztével.

Ha szétnézek a netes streaming kínálatban, akkor azt kell mondanom, hogy a Paramount+ bombaüzletet kötött azzal, hogy Taylor Sheridan-t maguk mellett tudhatják. Ő körülbelül olyan lehet, mint Damon Lindelof, csak annál is produktívabb és ennek ellenére még kevesebbet is hibázik. Most komolyan, fussuk csak át, hogy milyen mozgóképeket köszönhetünk a ’70-es születésű Sheridannak. A Sicario, a Hell or High Water, a Wind River és az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatos sikere; a Yellowstone után képes volt ismét – ráadásul egy azonos évben – leszállítani két olyan remek szériát, mint az 1883 és a Mayor of Kingstown.

Mindenki látott már börtönös drámát vagy sorozatot. Elég népszerű téma, mert viszonylag olcsó is a tető alá hozni egy ilyen projektet, de közben azért számtalan lehetőség és téma is adott a készítők számára. A karakterizálással, a bűn és (vagy) büntetés esetleges feldolgozásától kezdve az egyszerű “bandázásokon” át, lehet még foglalkozni például a családi háttérrel is… És itt nem csupán a miértekre és hogyanokra gondolok, hanem magára az egyénnek a jövőképbe vetett hitére – már ha nem csupán a szimpla túlélésre szűkül be a lehetőségek tárháza.

Sheridan gondolt egyet és csavart a dolgokon. Itt nem a börtönben tengődő emberek kerültek a fókuszba, hanem magának a rendszernek a bemutatásán van a hangsúly. Szóval egy meglehetősen komplex drámáról van szó, de ennek ellenére nem kell attól tartani, hogy túl lassan indulnának és érnének csak be a dolgok. Az első rész is meglehetősen pörgősen vezeti fel az eseményeket, de igazából nekem részek elteltével sem volt teljesen világos, hogy mi a fő irányvonal, hova fognak bizonyos szálak kifutni, mi, hol és mikor fog valami robbanni.

Szóval van egy város, ahol a polgárok megélhetésének jelentős részét egy büntetés végrehajtási intézmény, azaz maga a bűnözés adja. De éppen ezért is, az egész város bűzlik a mocsoktól. Mindenki harmonikus békére és kompromisszumra törekedne, de meddig tartható fent ez az állapot? Melyik fél sokkal be először, kinél és miért telik be a pohár majd? Fel lehet-e számolni a mindent átszövő korrupciót? Fel kell-e egyáltalán számolni? Ha pedig a válasz igen és igen, akkor ismét felmerülnek olyan kérdések, hogy mibe fog mindez majd kerülni?

A színészek, a hangulat, a fényképezés mesteri, de hát ezt talán le sem kellene írnom. De milyen nevek is vannak itt kérem szépen; Jeremy Renner, Kyle Chandler, Dianne Wiest, Aidan Gillen. Már szinte sok a jóból… Technikailag szintén nem nagyon lehet belekötni ebbe az évadba. Sőt, egyébként sem nagyon. Ritkán találkozik az ember ennyire feszes, sokrétű és ilyen remek minőségben tálalt első etappal. Sheridan nem drámáztat feleslegesen, pedig ha valakinél, akkor nála fennállt a veszélye a hosszabb, unalmasabb merengéseknek, és bizonyos párbeszédek túlságosan központi szerepbe való helyezésének. Szerencsére nem így lett. Van itt pedig szinte minden. Valahogy nagyon jól el lettek találva az arányok. Akcióval is hiába találkozunk viszonylag sokszor, ha azok közben meglehetősen hatásosak, és nem csak úgy ad hoc jelleggel kerültek megírásra. Az sem éppen mellékes, hogy mindezek mellett sikerült olyan karaktereket előtérbe helyezni, akik izgalmasak, komplexek, szerethetőek, a motivációik pedig világosak.

Az évad remekül indul. Szerintem a pilot ér egy 9/10-et is, aztán utána beáll egy 8-as értékre pár rész erejéig, hogy a későbbiek során – konkrétan kb. az évad felétől – ne sokat kegyelmezzenek. Nem mondom, hogy ez lesz nálam az év legjobb sorozata, de hogy toplista elejében lesz, az eléggé magától értetődőnek látszik, még ilyen távol az év végétől is. Ami a továbbiakat illeti; nem nagy meglepetés, hogy be lett rendelve a második évad. És potenciál bőven van még benne, annak ellenére is, hogy ez a 10 rész önmagában is tökéletesen kerek és egész élményt nyúlt.

9.2/10

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – 2020

Nem tudom ezzel miért vártam eddig. Pedig az egyik legérdekesebb magyar film volt a premierje környékén. Miért? Hát erről készítettem egy táblázatot még az oldal FB csoportjába régen. Eléggé szerette a “hazai szaksajtó”. Valamiért aztán eddig nekem kimaradt…

Pedig tényleg nagyon finom, érzékeny alkotásról van szó. Csakhogy iszonyat csalódást okozott. Miért? Mert a párbeszédek olyan silányak voltak, annyira életszerűtlen volt minden egyes mondat, – mit mondat –, minden egyes szó és pillanat a két főszerelő között, hogy az totálisan hiteltelenné tette az egész filmet. Pedig a felütés még nem is lett volna feltétlen rossz, már ha elfogadjuk azt az abszurd döntést, amit Vizy Márta meghozott… De legyen. Utána is voltak ettől függetlenül kellemes momentumai Horvát Lili rendezésének, gondolok én itt a hölgynek a pszichológussal való kommunikációjára, a fényképezés nagyszerűségére, illetve a produkciót körüllengő atmoszférára, de ez nem menti meg az iszonyatosan fapados diskurzusoktól, amelyek úgy magával rántják az egészet, hogy azt szinte elmondani nem lehet. Ritkán láttam még filmet így földbe állni. Ezeken túlmenően azt sem gondolnám, hogy a karakterek komplexek, vagy árnyaltak lennének, mármint mondjuk ki: utóbbihoz szerintem kell mélység is, itt meg olyan felszínes volt minden egyes pillanat, hogy az már fájt…

A szerelem vak – szokták mondani. Persze, csak közben azért az ember alapvetően egy racionális lény. Pláne igaz lenne ez az állítás a két diplomás, szakmailag is nagyon elismert orvosra. Nekem visszatetsző volt az is, hogy míg a munkájuk során tudnak érthetően, világosan, olykor kimondottan logikusan és számonkérően is beszélni, addig – a hétköznapi helyzetekben – egymással, vagy másokkal a magánéletben olyan kínosnak érződött minden másodperc, hogy csak a fejemet csóváltam, és azt mondtam magamban, hogy ilyen bizony nincs. Persze lehetne azzal jönni, hogy őket – pont ezért – az isten is egymásnak teremtette, meg attól még, mert valaki szakmailag profi, jó előadásokat tud tartani, nyilvánvaló, hogy simán belefuthatnak olyan fatális helyzetekbe a szerelmi életük esetleges hajnalán, amelyek egy külső szemlélő számára röhejesek, vagy akár kimondottan bicskanyitogatóak is lehetnek, de ami sok, az bizony sok.

Alapvetően a hölgy rajongását sem érzem kellőképpen megalapozottnak, és mivel egyik ostobább jelenet követi a másikat, én a film felénél körülbelül már el is engedtem a kezüket. Az úr nyilvánvalóan lehet jó szakember, de egy ilyen nő, aki korábban csak pár szót váltott vele, mit látott meg benne? És akkor persze elő lehet megint hozni azt, hogy a szerelem útjai bizony gyakran kifürkészhetetlenek…

Ezzel nem is lenne tényleg gondom, de ezek a karakterek nem érdekesek, nem izgalmasak, a sztori is teljesen fapados, pedig egy ideig jól állt neki az, hogy nem tudtad, mi is a helyzet valójában, de aztán mi is maradt a másfél óra végére ebből? Semmi. A lezárás, ahogyan az odáig vezető út is pocsék volt. Nem tudom ki hagyta jóvá a szöveget és a forgatókönyvet, de minden elismerésem Horvát Lilié, hogy ehhez a munkához talált finanszírozót és színészeket is… Más kérdés, hogy ebből, így filmet készíteni meglehetősen felesleges volt…

5/10

Comet – 2014

Nem tudom mi lesz ennek a vége, azt pláne nem, hogy miért, de idén biztosan egyéni rekordot döntök olyan tekintetben, hogy annyi romantikus filmet nézek meg, amennyit még soha egy éven belül. De nincs is ezzel gond, amíg ennyi jobbnál jobb mozgóképes alkotás várja azt, hogy elmerüljek bennük…

A Comet is ilyen. De tényleg. Első körben talán nem árt tudni róla – bár az sem gond, ha valakinek ez nem feltétlen mond semmit –, hogy a készítője az a Sam Esmail, akinek a meglehetősen népszerű és nagy sikernek örvendő ’15-ös Mr. Robot-ot köszönhetjük. Ez a produkció viszont 2014-es, szóval konkrétan ez az első írása és (egész estés) rendezése a ’77-es születésű úrnak. Viszont már itt is rengeteg olyan hangulati elemmel találkozhatunk, amely miatt az a sorozat is nagyon valószínű, hogy sokáig emlékezetes marad még a legtöbbünk számára.

Egy dolgot leszögezhetünk már az elején; ez a másfél órás trip két ember párkapcsolatának alakulásáról szól, de úgy, hogy a többieket szinte mellékszereplőnek sem nagyon lehetne nevezni. De ez jól áll neki. Ahogyan az is, hogy nem lineáris a cselekmény. Olyan érzése van a megtekintése közben az embernek, mintha egy olyan puzzle-lal próbálna szerencsét, amelyről igazából csak sejtése van, hogy mit ad majd ki a végén. De ez teszi izgalmassá valamilyen szinten, ettől lesz dinamikusabb hatása Esmail rendezésének. Van még néhány dolog ezen túl is, amelyekben remekel a film. Kétségtelen, hogy – az erre fogékonyaknak – már önmagában képek, a hangulat, az effektek és a színek is eladják az egészet. Imádom, hogy itt sincs minden pillanatban tankönyvszerűen betartva az aranymetszés szabálya, miközben a karakterek így sem esnek le a vászonról, sőt, kifejezetten kellemes érzés, hogy valaki végre kicsit formabontó módon szeretne megmutatni bizonyos dolgokat.

A szereplők jók, a párbeszédek helyenként szinte kiemelkedőek. Néhány alkalommal el is gondolkoztam azon, hogy ezt vagy azt a beszélgetést felveszem és elteszem a bármikor újranézős pillanatok közé. Aztán annyira mégsem éreztem őket klasszikusnak, de majd egy újranézés egyszer lehet segít tisztázni magamban, hogy akkor most mennyire is remekbeszabottak azok a dialógusok.

Kinek a filmje lesz a Comet? Aki egy hagyományos romantikus drámára vágyakozik, az szerintem lapozzon tovább… Aki kicsit kísérletezős kedvében van, és megpróbálja elengedve magát átadni ennek a kis indie mozis élménynek, az biztos vagyok benne, hogy találni fog benne valami felejthetetlen momentumot.

És akkor abba még bele sem kezdtem, hogy adott esetben milyen értelmezései lehetnek a filmnek… Plusz ott van még a két színész is… Emmy Rossum és Justin Long kettőse annak ellenére is eléggé magával ragadó tudott lenni, hogy alapvetően a konfliktusok kereszttüzében ismerhetjük meg őket. Mindezek után és mellett simán úgy gondolom, hogy ezt majd szívesen újra előveszem a közeljövőben. Aztán ez úgy gondolom, hogy sokkal többet jelent egy szimpla, érzésre adott pontszámnál.

8.2/10

Thelma – 2017

Joachim Trier előző, misztikus produkciója egy egészen merész vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük a korábbi drámáinak hétköznapi mivoltát. De csapjunk is akkor bele, mert engem konkrétan már a 12. másodperctől kezdve nyomasztott a Thelma. Mármint jó értelemben véve. Ahogyan szépen bekúszik az a dallam a film elején, az valami egészen zseniálisan megágyaz annak, mire is lehet számítani, és – már önmagában ezzel is – tényleg egy nagyon jó, komor hangulatú kis alapozó lett.

Bár még igazából semmit nem láttam, de egy plusz pontot már csak ezért is felírtam neki. És igen kérem szépen, amikor először hallottam ezt a másfél percet, bizony egyből A világ legrosszabb embere original score-ja jutott eszembe, ennek okán aztán rá is kerestem; most én látok bele túl sokat, vagy van valamiféle kapcsolat a kettő között? Talált, süllyedt. Ola Fløttumnak köszönhetjük Trier legújabb munkájának zenei aláfestését is. A hideg is kiráz tőle.

Kezdjük ezek után azzal, amibe nem lehet belekötni. Illetve nem is ez a leghelyesebb megfogalmazás, mert ezen szempontok alapján vizsgálva tényleg hibátlan munkáról van szó. A színészektől kezdve, a fényképezésig mindenről maximális elismeréssel lehet csak nyilatkozni. A történet már más kérdés, az jóval megosztóbb lehet legtöbbek számára, és én is itt érzek egy kisebb fajta megbicsaklást. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem kicsit szeretem ezt a filmet. De nem lehet elmenni amellett, hogy azért ez valószínűleg nehézkesen csúszhat le egyeseknél. Részben az érintett témák okán, részben mert ez a film sem éppen az eszetlen kapkodásáról lett híres. Ettől azonban még szemernyi kétségünk sem legyen, a Thelma egy magabiztos kezek által levezényelt, kiváló dráma lett.

Trier mozgóképeiben részben az a különleges, hogy minden fenntartás nélkül elhiteti veled, hogy mindenki – a zeneszerzőtől, a sminkesig, kivétel nélkül mindenki – a szívét, lelkét beletette a készítés minden egyes pillanatában. A másik legvarázslatosabb dolog pedig talán az, hogy a mély emberi sorsokat milyen hatásosan és földhözragadtan tudja úgy elmesélni, hogy közben nem fél játszani az érzelmi állapotok felerősítésével sem, és annak ellenére, hogy szinte mindent bevet a maximális hatás érdekében, nem csorbul semmit mozijának drámaisága. Igen, tudom, hogy ezt kicsit másként már leírtam A világ legrosszabb embere kritikájában, de mit tegyek, ha itt is ezt érzem.

A film története egyébként itt sem túl bonyolult, még ha akadnak is kérdőjelek közben az ember fejében, azért a végére letisztul valamennyire az a bizonyos kép. A kezdésnél elsütött felütés nálam működött, onnantól van egy kis nyugisabb rész, hogy aztán egy felnövéstörténettel, hittel, valamint önmaguk el nem fogadásának lélektani terheivel és hatásaival is foglalkozó, meglehetősen melankolikus betekintést nyerhessünk – ezúttal egy fiatal lány életébe. Szerintem ebben a filmben is rengetegen találhatnak kapcsolódási pontokat. Nem üt úgy, és nem kapaszkodsz végig úgy a karakterek után, mint a norvég úr legutóbbi alkotása során, de ettől független egy roppant értékes drámának tartom, amely annak ellenére, hogy hasonlóan igényes munka, valahogy mégis teljesen más. És ez így is van jól. Nem gondolnám egyébként, hogy bármit is forradalmasítanának ebben a két órában, legalábbis a film és a történet alkotóelemeit tekintve semmiképpen, de ahogyan a fent már említett filmje, úgy ez is iszonyat összerakottnak érződik, még ha talán az illesztések nem is olyan tökéletesek most.

9/10