Címke dráma

Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10

20th Century Girl [ 20. századi lány ] – 2022

Nem tudom mit tudnak a koreaiak – amit mások nem –, de ez a film ismét egy kivételes kis kincs. Kevés olyan film lehet a világon, amely ennyire könnyedén veszi azt az akadályt, hogy úgy maradjon ilyen cuki, hogy közben semmilyen visszatetszést ne keltsen az emberben…

Ismét egy romantikus sztorival van dolgunk, de nagyon kellett ez már a sok krimi mellé vagy inkább közé… Mondjuk gondban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi olyat is írhatnék, amit korábban nem fogalmaztam már meg itt valahol, valamikor… De hát próbálkozzunk…

A 20. századi lány egy végtelenül habkönnyű felnövéstörténetként indul. Adva van négy fő, két fiú és két lány baráttal, akiket – kezdetben – egy különös dolog köt össze. Hogy aztán kivel mi történik, abba most bele sem nagyon mennék. A lényeg az maga az utazás lenne egyébként is. Pláne egy ilyen történetnél. Nekem mindenesetre az első pillanattól kezdve nagyon tetszett ez a produkció, játszva lecsúszott ez az egy perc híján két órás alkotás. Ezek a végtelenül egyszerű, de roppant kedves és szeretetre (szerelemre) éhes karakterek könnyedén magukkal ragadtak. Nagyon jó viszont látni ezt a fajta lelkesedést a TV képernyőjén. De nem kizárólag csak azért, mert megidézett néhány dolgot, hanem mert valóban szépen is van megírva. Bizonyos jelenetek alatt hallható zene meg egészen varázslatosan eggyé válik nem csupán a képekkel, hanem talán egy kicsit velünk is. Én néhány jelenetet legszívesebben ötször is visszanéztem volna, annyira el volt benne találva minden… (És szerintem a legtöbben ugyanígy lesznek ezzel.)

A képek önmagukban is kifejezetten jók, de hát a dél-koreaiaktól ez nem is lehet meglepő. Az már inkább, hogy ez a produkció mennyi érzést képest megmozgatni bennünk. Többek között azért is, mert egyszerre mesélnek nekünk benne a barátságról és az első szerelemről. A botlakozástól kezdve a felismerésig sok mindenen végigmegyünk. Unalomig ismert sémák – mondhatnák –, de hát minden alkotás valamilyen sablonra épül, akár csak a műfajából adódóan is. A lényeg az szerintem elsősorban, hogy működik-e. És hát itt ebben bizony hiba nincs.

Mindegyik karakterben van valami kis extra, de persze leginkább magáért a főszereplőért fogunk és tudunk majd izgulni. Kim Yoo-jeong egészen lehengerlő a maga nemében. Persze egy romantikus mozgóképben, pláne egy impulzív, első szerelemmel foglalkozó filmben nem feltétlen az árnyalatokkal, apró kis rezdülésekkel fognak bennünket a színészek megfogni, de a színésznő igencsak jól és természetesen hozta azt, ami kellett ahhoz, hogy végleg a szívünkbe zárjuk őt… Kétséget kizáróan megindító film a 20th Century Girl. Nem csak azért mert úgy nyúltak a készítők az alapokhoz, ahogy azt kell, hanem mert gondos kezdek munkájával olyan hiteles lenyomatot alkottak a karakterek életének alakulása szempontjából is kiemelten fontos korszakukról, hogy arra aztán már tényleg csak csettinteni tudunk.

A film pedig az idő előre haladtával csak jobb és jobb lett. A végéről pedig nem is mondanék inkább semmit… Mondhatnám, hogy lehetne emlékezetesebb és valahol karakteresebb Woo-ri Bang rendezése, de hát az a lényeg, hogy szíve és lelke volt. Bár többen próbálnának meg úgy erről vagy akár csak másról is mesélni, ahogyan azt itt láthattuk és hallhattuk…

Netflixen mindenki részese lehet ennek az élménynek.

8.4/10

Stockholm – 2013

Netflixen feldobta ennek a 2013-as filmnek a poszterét, én meg kicsit utána mentem. Spanyol romantikus dráma, kevés értékeléssel. De azért még pont olyanokkal, amelyek egyfajta bizakodásra is okot adtak. És hát azért imdb-n ott van az a “12 wins & 17 nominations” is. De klassz egyébként ez a poszter – tudatosult bennem egyre inkább –, miközben éppen elolvadtam, mert hát milyen remek volt ez a másik kép is ott? És emezen meg csak úgy sétálnak, és látszólag jót beszélgetnek ők ketten. Hát pontosan ez kell most, egy egyszerű kis romantikus valami – gondoltam magamban.

Fókusz
Focus

Aztán a film első fél órája mi volt már kérem szépen?! Egyes jelenetei konkrétan akár egy Richard Linklater filmből is ki lehetnének vágva, bizonyos hangulati elemei és képei meg egyenesen a The Worst Person in the World-öt idézik meg bennem. Szinte minden képe annyira eltalált és annyira jól illeszkedik az adott jelenetekhez, hogy tényleg kockánként ki lehetne elemezni a filmet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy még inkább tudatosítsuk magunkban, milyen gyönyörű munkával is van dolgunk. Vagy pont hogy nem szabad semmi ilyesmit tenni, csak elveszni bennük…

fokus

Mert azt bizony el lehet. Két karakter beszélgeti lényegében végig ezt a vérbeli művészfilmet. A miért az nem lehet túl nagy titok. A meddig és hogyan az már egy fokkal érdekesebb… Most nem írom le, hogy mennyi különbség van a két karakter között, már ha vannak jelentősebbek egyáltalán… Ki tudja, kit látnak, kit szeretnének látni a másikban. Ki tudja, kinek mire van szüksége… Ki tudja, ki és mit tud megadni a másiknak… Rengeteg kérdés, de ezek csak apránként villannak be nekünk. Körülbelül úgy és akkor, ahogyan a szereplőknek is szembesülniük kell bizonyos kétségeik gondolatokban, illetve szavakban való kivetüléseivel.

A filmben pontosan olyan precízen rakosgatnak egymásra minden egyes pillanatot, mintha azt valahol egyszer már megálmodták volna. Érdekességképp megemlíteném, hogy Rodrigo Sorogoyen gyakorlatilag közösségi finanszírozással hozta tető alá ezt az egyesek szerint már-már kultikus második filmjét, amellyel – mint már említettem – több díjat is elnyert.

Aki azt hiszi viszont, hogy engem csupán annyival le lehet venni a lábamról, hogy egy jó operatőr előtt elbeszélget egymással két szereplő, az azért téved. Érezni is akarom, hogy élnek és lélegeznek. Érezni, hogy izzik köztük a levegő. Vagy épp azt, hogy feszengenek. Mindent. És ilyen szinten ez a film mindent megadott, amire csak vágyhatnék. Most mondhatnám, hogy bizonyos mondatok és momentumok alatt mintha én saját magam köszöntem volna vissza a képernyő virtuális vásznáról… De ugye ilyet nem tesz egy “kritikus”…

A Stockholm sokkal több, mint aminek az elején gondoltam, de annyival szerencsére már nem vállalja túl magát, hogy ettől a súlytól – és a felstrófolt elvárásoktól – időközben összeroppanjon. Bombasztikus meglepetés, egy igazi kis indie gyöngyszem. Nem mindenkinek fog bejönni, ez nem is vitás. Aki viszont nyitott erre a műfajra, és szereti a drámákat, az tegyen vele egy próbát. (Netflix-en nézhető.) Nem egy végtelenül elvont művészfilmről van szó, hiszen egy meglepően hétköznapi szituációba kerülünk bele, amit a két főszereplőnk maximális átéléssel voltak hivatottak előadni. Aura Garrido meg valóban minden téren levett a lábamról… És most nem csak a nyilvánvaló külsőségekre gondolok… Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

Spoileresen is elég izgalmas lenne kitárgyalni a filmet, de ezt meghagyom későbbre. Majd egyszer lehet írok a kedvenceimről, hogy mit, kit és miért szeretek bennük a legjobban. Majd jól elvitatkozok benne magammal.

Tavaly a Come True talált be első filmként nagyon, idén meg a Stockholm. Ezek után jövőre is tuti valami alig ismeret filmmel kezdem az évet. A pontszám meg… Nem is tudom. Erős. Nagyon erős. Lehet megy ez még feljebb is idővel. Addig meg…

9.4/10

Magasságok és mélységek – 2022

Másznék már, de a szó visszaránt,
Létrám szelídíti a mélységet, magasságot egyaránt.
Kérdésem rétegeket hánt elmémről,
Felelet gyanánt néha fogadd el a talánt
Tékozoloja magasát a menny,
Hullajtja nagyságát a hegy,
Lépek: a mostban gázolok

Mióta néhány órája az egyik haverommal – akivel régebben többször is túráztunk együtt elég nagy távokat megtéve –, megnéztük a címben szereplő alkotást, folyamatosan az a dal szól a fejhallgatómból, amelynek első sorait fentebb olvashatjátok. A Platon Karataev nevet viselő zenekar – 2022-ben megjelent – Létra című szerzeményéről van szó, amely a stáblista alatt csendült fel. Nekem pedig azonnal rá is kellett keresnem, hiszen annyira passzolt hangulatilag nem csak a filmhez, hanem hozzám is… (A dalt a kritika végén megtaláljátok beágyazva.)

Nagyon kellett ez most egy Avatar után. Mintha valami terápiás kezelésen estem volna át. Csoma Sándor produkciója ha nem is az èv legjobb filmes élménye számomra, de mindenképpen üdítően hatott rám. Egy ilyen munkát persze viszonylag könnyű gondolatébresztő alkotásként lefesteni, hiszen órákon át lehet vitatkozni már csupán arról is, hogy mi is az a hobbi, mennyire válhat az életünk szerves részévé, illetve kell-e egyébként mérlegelnünk, hogy mi és mennyi rizikót ér meg.

De ez még mindig csak a felszín karcolgatása. Hogy miről szól a Magasságok és mélységek? Arról, hogy miképpen éli meg Erőss Zsolt hegymászó felesége, a kétgyermekes Sterczer Hilda, amikor megtudja, hogy a férje eltűnik. És hogy mi minden következik ezután. Ebben a 98 perces mozgóképben nem a hegymászásé a főszerep. Konkrétan szinte alig látunk hegyeket. Pillanatképekben és személyes drámákban ellenben nem sok hiányunk lesz. És ez így is van jól. Végre nem a győzelemig tartó úton, és nem is az addig meghozott áldozatokon van a hangsúly. De ugyanígy nem is a tragédia van a központi szerepben. Hanem a veszteség feldolgozásán, magán a gyászon. A poklok poklán.

Merész választás ez a téma. Mármint még kívülállóként is nehéz megítélni, hogy mennyi minden játszódhat le egy magára hagyott családanya fejében egy ilyen csapás után. Nyilván a film ezzel foglalkozik, így ez nyújt is egyfajta támpontot számunkra… De nem tudom… Maradjunk annyiban, hogy ha az én párom hegymászó lenne, és a legmagasabb csúcsokat mászná meg sorozatban, annyira lehet nem repdesnék az örömtől. Mert hát – mint utaltam már rá –, mi a fontosabb? Miért kell ennyit kockáztatni? A hegyekbe vagy a párodba, gyermekeid édesanyjába (adott esetben édesapjába) vagy szerelmes? Lehet egyszerre mindkettőbe? Könnyű lenne azt mondani, hogy el kell engednünk az életünk során bizonyos dolgokat. De a szenvedély az bizony szenvedély. Számos dolog már lehet az életünk szerves részévé vált, mire megtaláljuk azt a személyt, akinek oldalán meg szeretnénk öregedni. Ha a párunk elfogadja azt a csomagot, ami velünk együtt jár, akkor erre lehet persze hivatkozni. De meddig? És ha akkor még nem volt gyerek? Ha akkor még nem tartoztunk akkora felelősséggel? És ha később voltak intő jelek arra vonatkozóan, hogy ezt lehet abba kellene hagyni, de mi persze tettünk az egészre? Akkor ki a hibás? Számít egyáltalán? Vagy csak a jövő generációi okuljanak belőle? Vagy majd lesz valahogy?

A film egyik nagy erénye, hogy nem csinál hőst Erőss Zsoltból. Nem tudom jó dolog-e ez, de szerintem nem sokan fognak elismerően biccenteni a teljesítményét “látva”. (Ezekbe egyébként is csak említés szintjén megyünk bele.) A fókusz ugye a feleségén és a nagyobbik lányán van, akiknek ezúttal nem a magasságokkal, hanem a mélységekkel kell leginkább megküzdeniük. Hogy mennyire sikerül? Majd meglátjátok…

A művészmozi bejáratánál elcsíptem egyébként a vetítés után egy gondolatfoszlányt egy beszélgetés során, amelyben egy hölgy azt taglalta, hogy nem tudja, mennyire volt hiteles az a jelenet, amikor egy pszichológussal beszélgetett Zsolt felesége. Szerinte a doktornőnek nem teljesen úgy és azt kellett volna mondania Hildának, mint amit végül is vele közölt – még az első találkozásuk alkalmával. Nem mintha ostobaság hangzott volna el a filmben, de hát nem is vagyok szakmabeli, hogy ezt kiértékeljem… De látjátok, még ilyen szinten is érdekes eszmecseréket lehetne folytatni…

Emlékszem amikor apuval az Everest-et megnézettem, ő azt állította, hogy nem is sajnálja azokat, akik odavesztek… Én szerettem nagyon azt a filmet. De a Jon Krakauer által írt Ég és jég című könyvet meg egyenesen imádtam. Szóval hozzám nagyon közel áll ez a téma. Sok filmet láttam amely ehhez hasonló tragédiákkal foglalkozott, és bizony nem egy könyvet is elolvastam. De ilyen élményben még nem volt részem. Nem mondom, hogy ez a legemlékezetesebb, leghatásosabb utazásom, amely a messzi magasságokba, majd aztán mélységekbe vezet, de hogy ezzel nem kevesebb, hanem több lettem, az egészen biztos. Csoma Sándorra pedig érdemes lesz a továbbiakban is figyelni. A korábbi munkái közül két kisfilmjét is láttam, és mindkettő tetszett. A Casting annak ellenére – vagy éppen azért is – volt különösen jó, mert egy ilyen kényes téma kétségtelenül megérne akár egy egész estét feldolgozást is. A másik pedig a Tabula Rasa volt. Lehet ideje lenne pótolni a többit is…

8/10

Decision to Leave [ A titokzatos nő ] – 2022

Itt ülök a gép előtt, hajnali 6 óra van lassan – miközben tegnap egy másik alkotásról elkezdtem már írni –, de aztán szintén tegnap volt szerencsémre két nagyon jó filmes élményem a Puskin moziban. Aztán azt hiszem jelzésértékű, hogy – szinte mindent félredobva – erről akarok írni…

Park Chan-wook alkotásának megtekintése után ismét elgondolkoztam azon, hogy mi is az a szerelem… Ki tudja? Mi az, hogy pillangók repkednek a gyomorban? Az már az? Kell hozzá csók vagy (és) együttlét? Ha igen, mennyi? Ha nem, miért nem? Az már egy lépcsőfok, ha valakire sokat gondolok? Vagy az már egy – racionális keretek között értelmezett – érzelmi csúcs? Mennyit kell hozzá gondolni a másikra? Ki kell mondani? Mikor? Hol és mennyiszer? Meddig tartható fent ez az érzés, ha csak úgy lógni hagyjuk a dolgokat a levegőben? Mi mindent tennél meg a szerelmedért? Akár csak egy pillantásáért? Egy mosolyáért? Ha túlontúl ésszerűtlen dolgokat is bevállalunk, akkor lehet hülyének néznek, nem pedig szerelmesnek? Számít ez? Vagy pont ez a legszebb benne? Mit jelent az, ha sírunk a másik miatt? És ha örömünkben könnyezünk? Esetleg csupán annyival is le lehetne rendezni ezt az egészet, hogy az szerelmes, aki azt is állítja magáról, hogy szerelmes?

És akkor ezt még folytathatnám és fokozhatnám. Csak vigyáznom is kellett – a spoilerek végett –, hogy milyen kérdéseket, hogyan is fogalmazok meg. Oké, ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltegye magának az ember, nem kell dél-koreai filmet nézni. Még csak filmet sem kell nézni… De nyilván lehet és hát én azt mondom: kell is. Láttunk már bankrablós filmeket, thrillereket, valamint háborús és űrlényes történeteket is. Ezek után sem mindig teszünk fel “világmegváltó” kérdéseket. Pláne nem feltétlen szépen lassan a 40-hez közelítve. (Vagy pont ez az, hogy ilyenkor már igen?)

A lényeg az a hatás és a gondolat maga. Az, hogy megmozduljon benned, bennünk valami. És hát mivel azért filmet nézni szórakozni járna be az ember, – pláne egy moziba –, ezért alapvetésnek veszem, hogy mint egy első találkozás után, mindenki szeret legalább egy kis mosollyal távozni a mozik popcornos illattal átitatott termeiből. Akkor is, ha közben azért elmorzsolunk pár könnycseppet. De a sorrend az mindegy is. Lehet végigzokogunk valamit, pár nap múlva meg mosolyogva nézünk magunkba, amikor felidézzük azokat a pillanatokat.

Szóval a film – gondolom már leesett mindenkinek –, elég mélyen megérintett. Pedig ez annyira nem volt magától értetődő az első felében. Egy bizonyos pontig könnyedén azt tudtam magamban ismételgetni, hogy hűha, neee, meg aszta’ mindenit. Aztán a végére már csak kerestem a szavakat… Hogy mi tetszett leginkább a film első felében, negyedében? Konkrétan az első pillanataitól kezdve? Az a fényképezés és az operatőri munka. Valami brutálisan pazar volt mindkettő. A kamerák ahogyan mozogtak, amit rögzítettek… Hibátlan volt.

A történetre magára kitérve pedig elmondhatom, hogy szerintem roppant szórakoztató volt. Drámai, vicces, romantikus és hát kicsit véres is. Micsoda? Ennyit beszéltem a szerelemről és most meg azt írom, hogy véres? Igen, az. De csak egy átlagos, inkább visszafogott krimi szintjén volt az. Érdekes, hogy IMDb-n a műfaji besorolása kimerül a misztikus krimiben és a drámában, miközben trakt.tv-n első helyen a romance szerepel. De hát tényleg ilyen ez a film. Lehet ezért is fog sokaknak tetszeni. Hogy nálam miért lett ekkora kedvenc, az annak, aki ismer, lehet totálisan nyilvánvaló is. Mert hát két kedvenc műfajomat keverték össze, és tették ezt olyan könnyedséggel, hogy valóban bármikor szívesen újranézném ezt 138 perces, kétségek nélkül lélegzetelállító mozgóképet.

A karakteres egyébként igazán élnek és éreznek. Hol viccesek, hol szórakoztatóak. Egyszer szomorúak, egyszer meg már szinte boldogok. Nem tudom, hogy pontosan mi lehetne a konklúzió. Talán az, hogy merjünk élni, és ne temessünk el magunkban bizonyos dolgokat. Hogy ne adjuk fel. Hogy merjünk hinni nem csak magunkban, hanem a másikban is. Ha nem így teszünk, akkor könnyen csak egy aprócska – jobb esetben kitörölhetetlen – fejezet bekezdésnyi kis részeivé válhatunk a másik illető szívében. Ez is több persze, mint a semmi. Lehet ez maga is egy kis csoda. Egy olyan csoda, amit értékelni kell. De közben azért bizonyos kérdések akkor is ott motoszkálnak az emberben. Innentől kezdve már csak az a kérdés ugye, hogy a film karakterei milyen utat és hogyan jártak be… Felismerték-e az önmagukban rejtőző erőt, élnek-e bizonyos lehetőségekkel? Ha kíváncsi vagy rá, irány a mozi. Ennyit pedig azt hiszem nem csak te, hanem a készítők is megérdemelnek.

9.7/10

Persona – 2019

Régóta tervben volt, hogy letudom majd ez a kis koreai antológia sorozatot. Láttam, hogy az értékelési nem verdesték az eget, de engem néhány poszter és kép már önmagában is magával ragadott. És ez nem is véletlen…

Az első epizód mindezek ellenére annyira nem működött nálam. Ahogy nézem a többség hasonlóan vélekedett. De mivel nincs összefüggés a rövid “kisfilmek” között, gyorsan ugrottam az utolsóra. És milyen jól is tettem. Az az rész valami frenetikusan jó lett. Pedig mindössze csak 15 perc.

Méghozzá 15 perc beszélgetés. Az éjszakai utca haloványan pislákoló lámpáinak derengő fénye által megvilágított karaktereink képei egyszerűen beleégnek a retinámba. Nem tudom volt-e valaha rám kisfilm – vagy bármi más lényegében – ilyen rövid idő alatt, ennyire nagy hatással. Nem túlzok. Twitteren azt írtam, hogy idővel valószínűleg (trakt.tv-n) ez lesz a valaha volt legtöbbet látott sorozatos epizódom. És ezt még mindig így gondolom.

Nyilván ehhez a fokú rajongáshoz kell az, hogy olyan legyek amilyen. De ha elvonatkoztatnék attól, hogy milyen zenéket, filmeket szeretek, illetve milyen is a “személyiségem”, akkor is bátran állíthatnám: ez a kisfilm úgy zseniális, ahogy van. A zene, a fények, a képek, a hangulat mind annyira a végletekig finoman és gondosan megmunkáltak, hogy akár egy bevásárlólistát is felolvashatnának közben, akkor is sokszor újranézős lenne.

A The Worst Person in the World-ben is az tetszett a legjobban, hogy hagytak időt a színészeknek átélni és átérezni dolgokat, amelyet aztán szerencsére nem is vágtak agyon. (Ezzel pedig a nézők is időt nyertek ugyanerre.) Gondolok itt a lassított felvételekre, a misztikus zenére… Pl. erre itt. Ahogy most is hallgatom, érzem, hogy elkezd hevesebben lüktetni a szívem, és szinte már – egyik pillanatról a másikra –, belülről égő szemekkel küszködök… Gyönyörű tétel, és hát igen szomorú vagyok, hogy a hivatalos, original OST még nem jelent meg… (Pedig pár napja kerestem vagy egy órát…)

Szóval egy kicsit ilyen hangulatú ez az epizód is. Cselekmény meg nem nagyon van, lényegében végigsétálják csupán a filmet. De ahogy és amiről beszélnek az valami veszett mód szomorú egyébként. Annyira, hogy – csupán ezen epizód hatására – rá is kerestem egy ide vonatkozó statisztikára. De közben persze annyira szép és emberi is ez az egész.

Hogy fokozzam az elvárásokat, leírom még, hogy ha én filmet rendeznék vagy írnék, akkor az valami ehhez hasonló lenne. Egyszerű, szívszorító, végtelenül romantikus, de mindeközben földhözragadtan valóságos is. De “ennek ellenére” olyan ez a történet, mint egy álom. És ezt nem magasztos jelzőként hozom most csak fel. Hanem nyugodtan érthetitek és vehetitek szó szerint is. Az álmokba is gyakran csak belecsöppenünk. Sokszor nincs eleje és vége. (Olykor kész zagyvaság az egész.) Szóval legtöbbször szimplán csak adott egy szituáció, amit reggel, az ébredés alkalmával fel is kell tudnunk majd dolgozni. Van, hogy olyan mélyre ásunk az álmunk (és így a lelkünk) bizonyos momentumaiban, hogy szinte már a sírás kerülgeti az embert. Igen, az álom során. Szerintem mindenki élt már át hasonlót. Olyat, amikor emlékezett az álmára, és bizony a szemeit megdörzsölve kétsége nem lehet afelől, hogy őt ez bizony erősen megviselte…

Tényleg nem tudok sok mindent hozzátenni, mint azt, hogy akinek van szabad 15 perce, az tegyen –nyugodt körülmények között – egy próbát vele. Aztán ha tetszett, neki lehet esni a második és a harmadik epizódnak is. A második elgondolkodtató, szimbolikus képeivel különböző értelmezésekre is okot adhat, míg a harmadik ezzel szemben meglehetősen visszafogott, egyszerű és szinte már fun kis történetecske.

Mindegyik epizódot más és más rendezett, de az igényesség és a tökéletességre való törekvés mindegyiket áthatja. Nem mondom azt, hogy ez lesz életed sorozatos (filmes) élménye, vagy hogy az ismerőseid is imádni fogják. Még azt sem állítom, hogy neked nagy valószínűség szerint tetszeni fog. De ha már itt vagy, és ezen sorokat olvasod, lehet érdekel téged egy hasonló élmény. És hát érdekeljen is, mert én biztos, hogy ezek nélkül kicsit kevesebb lennék most.

A mini sorozatot a netflixen könnyedén meg tudjátok tekinteni.

Az értékelések epizódonként:

Első epizód: 6/10
Második: 8/10
Harmadik: 8/10
Negyedik: 10/10

8.4/10

The Classic [ Remekmű ] – 2003

Úgy érzem most magam – a film megtekintése után –, mint akin átment egy úthenger… Na jó, úgy még talán nem, de biztos jobban teszem, ha nem nézek most tükörbe. De persze jobban lefesti a helyzet komolyságát, ha egyenesen azt mondom; szakítás után szokott – általában – így kinézni az ember…

Pedig annyira talán nem is lehúzós ez a két óra… (Ááhh, dehogy!) Nehéz hirtelen bármit is írni, szó szerint össze kell szednem magam. Pedig már az első perceitől kezdve egy iszonyat aranyos, romantikus, szívmelengető és olykor humoros kis dráma benyomását keltette. Tette mindezt olyan zene társaságában, hogy ha tudnék, örömmel és bátran csettintettem volna alatta.

Hogyan indul hát Kwak Jae-yong filmje… Hogy ne áruljak el semmi komolyat az elejéről sem, annyit mondok, hogy egy fiatal lány kezébe kerül egy doboz, amely telis-tele van az édesanyja által féltve őrzött levelekkel… És akkor legyen is elég ennyi. Ezen két órában két idővonal van: a múlt és a jelen. És bár előbbi jóval hangsúlyosabb szerephez jut, messze nem állíthatnánk, hogy utóbbi akár csak felesleges időhúzás is lenne. Messze nem érződik rajta a keretes szerkezet erőltetettsége. Könnyedén induló, kellemes, simogató, mosolygós, de közben végtelenül grandiózus mű benyomását kelti a film.

A film első felében ettől még azonban szerintem vannak olyan pillanatok, amikor kicsit mintha leülne – de legalábbis nem lenne elég feszes – a cselekmény… De aztán a második felében semmi panaszra nem lehet okunk. Ezzel nem azt mondom, hogy hirtelen tempóváltás lesz, csak összeállnak a dolgok; záródik az olló, összeszorul az ember szíve, és inkább nem is folytatom… A történet persze nem annyira bonyolult; csupán kell egy kis idő mire – apró láncszemek formájában – minden a helyére kerül… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod ezt a kis kirakóst…

Az egyik főszereplő az a Son Ye-jin, akinek egyik nagy sikeréről, a Crash Landing on You c. sorozatról már írtam. Hát nagyon-nagyon ennivaló volt ebben a filmben. De ez nyilván nem csak neki köszönhető. Mármint az utolsó fél óra az tényleg elég durva volt. A fényképezés, a szereplők, a karakterek, a sztori és aztán ez a fajta hihetetlen lezárás… Ne mondd, hogy láttál már tökéletes vagy szép végkifejletet, amíg nem nézted meg ezt a klasszikust… Nem sok ilyennel találkozhat az ember az élete során.

Ezek után már nem csodálom, hogy IMDb-n úgy röpködnek a 10/10-es szöveges értékelések rá, mintha jószerével mást sem lehetne rá adni… Mindegy, most nem ragozom tovább a nyilvánvalót; nagyon-nagyon betalált. A feléig úgy egy szép 8/10-et néztem ki belőle, de utána annyira belehúztak, hogy én komolyan elgondolkodom egy maximális értékelésen. Mondanám, hogy majd újranézem hamarosan, mert igazából bőven megérné. Más kérdés, hogy nem tudnám mostanság rávenni magam… Egy biztos azonban; ha valamit, akkor ezt viszont meg én teszem el egy féltve őrzött helyre. Digitálisan, fizikálisan és lelkileg is…

9.5/10