Címke dráma

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10

Beautiful Beings [ Csodálatos teremtmények ] – 2022

Éjszakás műszak után nagyon lelkesen caplattam fel Budapestre; részben lecserélni a megdöglött fejhallgatóm, nagyobb részt viszont megnézni ezt a Guðmundur Arnar Guðmundsson által rendezett izlandi drámát, hiszen bár elég kevés kritikát találni róla a neten, azok viszont nem győzték dicsérni a rendező úr második egész estés munkáját.

Ha olvastok majd még erről a filmről valahol máshol is, biztos rendszeresen vissza fog köszönni, hogy mennyire nehéz néznivaló, és hogy bár egyszer mindenképpen érdemes megnézni, másodszorra nem szívesen ülnének neki ennek a meglehetősen súlyos drámának. Szerintem ennyire azért nem vészes a helyzet, de hát én lehet már edzettebb vagyok az átlagnál…

Egy földhözragadt filmről van ugyanis szó, amely a “hétköznapi” fiatalok “rosszabbik” oldalát mutatja be. Igen, olvastam sokszor, de egyébként is tudjuk, halljuk; kint sincs kolbászból a kerítés. És hát ez a film is azt bizonygatja, hogy szinte bárhol padlót lehet fogni – akár szülő, akár gyermek az illető. Persze bele lehet menni, hogy ebben a gyerekek szüleinek mekkora (kizárólagos?) felelőssége van, hogy mégis milyen utakat bejárva lehet megnehezíteni egy serdülő, kamasz felnövését. Néhány ilyen kiragadott példával is találkozhatunk, de ebben aztán – mondhatnátok –, ha úgy vesszük, semmi igazán új nincs. Nincs is. A lényeg a hangulaton, a kereten, a történtek elmesélésének mikéntjén van.

Oké, hogy roppant sötét dolgok is történnek a filmben, de valahol szerintem szívet melengető érzés, amikor a barátságok szárba szökkenésének lehetünk szem- és fültanúi. Igen, lehetne arról vitatkozni, hogy mégis milyenek is ezek a barátságok, de hát szerintem maradjunk csak csendben, mert lehet mindenkit ért már ilyen téren is pár nagyobb pofon az életben.

Szóval néhány nehéz sorsú srác egymásba kapaszkodik, és így merítenek erőt a túléléshez – igen, már csupán azzal is, hogy közösséget vállalnak egymás szarságaival. A kérdés, hogy ez a túlélés milyen életet eredményez? Mert ha valahonnan, hát akkor innen nehéz kievickélni. A Csodálatos teremtményekben az talán a legkülönlegesebb, hogy egyébként nem sok csodálatos dolog van benne. Még talán pozitív karakterrel sem nagyon lehet benne találkozni. Igen, van aki annyira nem szemét, és van aki kevésé balhés gyerek, de ettől még ő sem feltétlen lesz azonosulható karakter. Többek közt ezért is nehezen emészthető ez a film.

A képek és a zenék hangulatosak, de utóbbiakat nem vitték túlzásba azért. Itt nem kell azonnal a Shazam után kapni, hogy megtudjuk mi is az a klassz dal éppen ami szól. Vannak kiemelkedőbb pillanatai, de alapjában véve ez egy eléggé nyers film, amit helyenként feldobtak ezzel-azzal. De nem is lehetne másmilyen egy ilyen sötét, realisztikus, hiteles és mély betekintéssel szolgáló két óra.

Mint már említettem az elején, engem annyira nem vágott agyon érzelmileg, de persze erre azért nem is vártam. Azonban bevallhatom nektek – a többséggel ellentétben –, én viszont kifejezetten szeretném újranézni majd. Nem tudom miért. Mert oké, hogy fáradt voltam, álmos voltam, de ebben a filmben volt valami. Kicsit visszarepített abba a korszakba, amikor suli után (néha közben), illetve bizonyos hétvégeken sokat haverkodunk, vagy csak lógtunk együtt pár órát – csak úgy, gyakran a semmiért. De hát aztán ugye ez a semmi jelentette akkor a mindenünket néha. Persze én ennyire rossz sosem voltam, még ha ordító hülyeségeket én is csináltam…

Igen, biztos találtok majd ezerszer jobb kritikákat, de úgy gondolom felesleges lenne szaporítanom a szót. És igen, sokat lehetne beszélni a szeretet fontosságáról, hogy ezekre minden egyes gyermeknek és fiatalnak mekkora szüksége van, még akkor is – sőt talán akkor a leginkább –, ha ennek talán a jelét sem látjuk. De én nem vagyok szakértő, pláne nem szülő, szóval majd mindenki érez ahogy érez.

Nehéz megfogalmazni, hogy mit is hiányolok igazán belőle. Talán túl sok a karakter, így meg aztán talán túl sok a felszínesen leírt, megjelenített probléma. És hát a kérdések is… Lehet ütősebb és drámaibb lett volna, ha két karakterre fókuszálnak. Persze valamit, valamiért…

Furcsa lesz ezt a szót használni itt az utolsó bekezdésben, de valahol igazán üdítő egy film lett a Beautiful Beings. Többek közt mert végre úgy mutat be egy fiatal baráti társaságot, ahogyan korábban azért nem sokszor láthattuk. Így a megtekintése után (és először) letudtam kíváncsiságból az előzetesét… Aztán most még jobban dolgozik bennem az, hogy ezt bizony újra kell majd élnem. Nem vagyok benne biztos, hogy annyira “jó lesz” – de hát ha akarom, akkor akarom…

8.4/10

Aki gondolja, az nézze meg az előzetest, szerintem baromi jó hangulata van ennek is. Maximum ne olvassa közben, már ha annyira tart a spoilerektől.

One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] – 2019

Kár is lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot szerintem rajtam kívül soha, senki nem nézi majd meg az ismerősi körömből. Hacsak rá nem erőszakolom valakire. Pedig egy nagyon jó és érzelmes kis darabról van szó. Valahol “nem is merném” reklámozni, hogy ilyet is nézek, de itt a blogon csak elfér… Sőt, ennek itt bérelt helye kell hogy legyen.

Nehéz egy ilyen sorozatról írni. Mert itt nincs valamilyen ügy, nincs gyilkos, elkövető, korrupt politikus, háború. Nincs itt kérem semmi szinte. Csak nagybetűs magánélet. Ugye-ugye, milyen borzasztóan is hangzik ez így első olvasatra? Pedig aztán nem nagyon kell tőle tartani. Az One Spring Night egy könnyed és végtelenül szerethető néznivaló – amely nem fél olykor súlyosabb témákat is felvetni.

Valakinek végtelenül unalmas lehet – aláírom –, de én nagyon élveztem, hogy nem kell a mondvacsinált rendőrségi akciózásokon ásítoznom, hanem átadhattam magam ennek a kis hétköznapi történetnek. Nincs töltelék, nincs zsákbamacska. Ha tetszik az első pár rész, szeretni fogod végig. Vagy imádni. Nálam konkrétan 8-as epizódokkal kezdett a sorozat, aztán az 5. rész környékén szerettem bele igazán, onnantól meg szinte rajongója lettem a sorozatnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Netflixen két rész egybe vagy gyúrva, miközben az MBC-n eredetileg fél órás epizódokként ment le – szóval a sorozatkövetős alkalmazásoknál így kell számolni!)

A sorozat a párkapcsolatokkal, (tervezett?) házasságokkal, barátságokkal foglalkozik. Meg ami átszövi ezt az egészet. Mikor, mit és miért tesz vagy nem tesz az ember. A készítők nem analizálnak, nem foglalnak állást ilyen téren, csak megmutatják, hogy mit össze nem szenvedünk mi emberek néha. Aztán vagy igazán boldogok leszünk, vagy nem. Persze ez közel sem ilyen fekete-fehér, és ezt ők is nagyon jól tudják. Bizonyos döntéseknek azonban így vagy úgy, de ára van. Olykor nagy. Egyes dolgokat lehet nekünk magunknak is már sokkal korábban meg kellett volna tennünk. Igen, lehet húzni a szánkat, hogy ezek milyen üres frázisok már, de az élet már csak ilyen. És ehhez bizony sokszor valóban elég csak annyit mondanunk a valóságban, hogy igen vagy nem.

A sorozat pontosan ezekhez a kérdésekhez, valamint a rájuk adott válaszokhoz vezető – egyszer-egyszer persze nem túl szívmelengető – úttal foglalkozik. A vívódással, az érzelmekkel, a reményteli várakozással. És akkor beszéljünk magáról a pozitívumokról konkrétabban is. Először is: szerettem a zenéjét, a hangulatát, a képeit. Azt, hogy abszolút nem volt kapkodós sorozat. Ha például az utcán sétáltak percekig kézen fogva – akár csak apróságokról beszélgetve közben –, vagy csak a kocsiban ültek bizonyos szereplők egymás mellett – miközben csak néztek ki a fejükből –, akkor sem állíthatom, hogy nem imádtam volna ezeket a jeleneteket. Nem végtelenül lassú sorozatról van szó, de kétségetek nem lehet; valóban hagynak időt arra, hogy átérezd, milyen is lehet benne lenni – az adott pillanatban – a dolgok sűrűjében. És ez nem csak egy westernben vagy egy indie filmben tud jól mutatni, hanem ebben a romantikus drámában is.

Az egész persze mit sem érne, ha azok, akikért elvileg szorítani kellene, nem lennének szimpatikusak. Nos, itt aztán ettől nem kell tartani. Sőt. Néha szinte irigy kutyaként bámultam a képernyőre. De még mielőtt azt hinnénk, hogy itt csak a szokásos összejönnek-e végre kérdéskör a sztori fő motívuma, elárulhatom, hogy ennél azért jóval összetettebb a dolog. És legyen azért nyilvánvaló, hogy nem csak egy potenciális párról szól a történet. Itt bizony bejátszanak olyan dolgok is, mint például, hogy milyen a család viszonyulása a kialakult helyzethez. A szülői kötelesség bemutatásán át, az elvárásoknak való – inkább talán már kényszerű – esetleges megfelelésen túl, a társadalmi normák szinte elnyomó szerepének megtestesítésére is jutott azért kellő idő.

Szóval tudjátok; bizonyos döntések nem olyan egyszerűek, még ha az meglehetősen kézenfekvőnek is tűnhet a romantikusabb lelkek számára. Mondhatnám azt is, hogy bőven van itt miért és kiért izgulni. Arról nem is beszélve, hogy a játékteret azért nem szűkítették annyira le, hogy monoton menetelés érzetét keltse bennünk. Vannak itt barátok és testvérek is, lehet legalább olyan, ha nem fontosabb és sürgetőbb kérdések és problémák kereszttüzében. És ugye mondanom sem kell, hogy a döntés joga lehet nem is mindig a mi kezünkben van. Vagy mégis?

Ha már az elejétől úgy nézzük, hogy tudnánk – legalábbis feltételeznénk –, hogy mi is lesz az egész végkifejlete, akkor is érdekes és izgalmas lenne ez a 16 órát felölelő évad. Nem csupán egy megható és szívmelengető történetet tudtam le az One Spring Night megnézésével, hanem egy olyat, amely miatt olykor már majdnem dühös is lettem. De a legjobb az ebben az évadban, hogy mindeközben valahol mégis nagyon szórakoztató, és alkalmanként kifejezetten vicces is. Tényleg jól esik nézni. Szinte elhiszed, hogy ez itt a valóság, hogy itt sajnos gond van, hogy ez így nem mehet tovább. Hol a fejed fogod mérgedben, hol csak vigyorogsz mint egy tökkelütött. És ennél többet szerintem nem is kell már mondanom.

9.3/10

Montana Story – 2022

David Siegel és Scott McGehee közös filmjét epekedve vártam – már persze miután megtekintettem a Maisie tudja c. korábbi, 2012-es alkotásukat. Szerencsémre nem kellett csalódnom. Oké, igen, már a plakátjaikkal is megvettek rögtön – nem volt mondjuk nehéz dolguk, mert valamiért az USA északi része különösen vonz. Seattle-től, Montana államon és Chicagon át New York-ig; minden jöhetne. Talán az igazi tél ígérete. Vagy a szél teszi. Nem tudom. Majd egyszer netalántán.

Szóval elindul a film, és hát szögezzük le az elején: nem éppen karfába kapaszkodós tempót kapunk, még ha nyilván ilyet nem is várt volna az ember. Aki szereti a lassabb dolgokat, vagy pont arra lenne most épp szüksége, hogy kicsit eltávolodjon a rohanó világunk – és néhanapján saját magunk által is felerősített –, szinte bántó háttérzaja elől, az a Montana Story-val jó üzletet csinálhat.

Néhány szereplőt köszönthetünk csak a filmben, az ő karaktereik és beszélgetéseik által nyerünk betekintést egy család múltjába. Nem túl szívderítő történet. De hát az élet ilyen… Egyébiránt érdekes, már-már ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Rajongok érte? Vagy csak szeretem? Én sem tudom még teljesen… Miért nem?

Mert el is kezdtem gondolkodni azon, hogy lehet az alapján kellene kimondottan értékelni a filmeket és sorozatokat, hogy elmentem-e magamnak őket későbbiekre vagy nem. Újra akarom-e nézni őket valaha is? Ajánlanám-e másoknak is? És itt a válasz egyértelműen igen – mindenre. Viszont ettől még mindig nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Ilyet pedig ugye egy mezei blogger sem tesz, mert hát milyen már az, amikor valakinek valamiről nincs kiforrott, határozott álláspontja ugye. A helyzet az, hogy a Montana Story azért is ütős film, mert nem vágnak úgy gyomron benne, ahogyan egyébként megtehették volna.

Nincsenek régmúlt időkből snittek bevágva, nincsenek drámai események vizuálisan direktbe megjelenítve, az arcunkba tolva. Az van ami. Pár találkozás, és talán néhány óra együtt. És közben – ha csak apránként is –, de kibeszélnek magukból bizonyos dolgokat. És ez bátor döntés szerintem. Lehetett volna a drámát és a feszültséget fokozni benne, hiszen ezt a történetet – még ha egyszerű is –, sokféleképpen el lehetett volna mesélni. Erre egy olyan verziót választottak, amely – nyugodtan mondjuk ki –; szerintem a legkevésbé nézőcsalogató. És nem is tudom – remélem ez nem a totális sznobság előszele –, de én ezt már önmagában is értékelem.

Ami viszont kétségtelen, hogy Montana gyönyörű, hideg és szeles. Én amúgy otthon természetesen teljesen sötétben filmezek, a soundbaron pedig – a megszokottól eltérően – jól felvettem a hangerőt is, mert minden egyes fuvallatott hallani akartam a képernyő előtt ülve. És hát semmi nasi, meg ilyesmi közben. Aztán félig-meddig már tényleg ott is voltam. Illetve bár ott lettem volna. A táj meseszép, a képek között vannak egészen zseniális beállítások is. Nagyon várom, hogy újranézhessem igazán jó minőségben. Meg aztán hiába 1 óra 54 perces ez a dráma, abszolút nem éreztem annyinak, sőt, többet és többet akarnék nem csak a karakterekből, hanem ebből a világból is.

Haley Lu Richardson meg lassan az egyik kedvenc színésznőm lesz. De mit hazudjak… Már az. Nagyon jól állnak neki ezek a filmek, és remélem rendszeresen viszontláthatjuk ehhez, vagy épp a Columbus-hoz hasonló produkciókban. Veszélyesek az ilyen filmek, mert nagyon nem sok van belőlük. Moziban meg aztán már pláne. Valahol a nagyon jó, és a zseniális között ingázok, majd idővel felnövök talán a feladathoz. Addig meg inkább biztosra megyek a pontszámmal.

9.1/10

Mad for Each Other [ Őrülten szerelmes ] – S01 – 2021

Hát ez mi volt itt kérem szépen? Amint láttam az első epizódot, azonnal írni akartam róla, de aztán inkább kivártam vele, mert nem tudom mennyi értelme lenne csak magáról mondjuk a pilot-ról írnom az oldalon. Így is van épp elég tennivaló…

Hát milyen első rész volt ezt… Mármint az alapszituáció, a karakterek, a jelenetek, az egész abszurditása. És többször hangosan felnevettem, és most is mosolygok, amikor ezen sorokat írom. És igen, itt még csak az első epizódra gondolok. De milyen alapszitu és milyen karakterek? Hát nézzétek meg. Én nem rontok el semmit nektek.

Kissé beteges cucc egyébként, de nem kell félni, jó értelemben az. Közben valahol mélyen emberi is az egész. És ugyanez igaz az évad egészére nézve. Az első szerintem kifejezetten vicces. Lehet persze valakinek nem lesz az, nem tudom, nekem akkor nagy szükségem volt arra, hogy lássam, másnak is tud nagyon, de nagyon szar napja lenni. Néha jól esik, ha nem csak magán, hanem másokon is nevet az ember. Még ha az csupán csak egy sorozatos karakter is. De valóban, amit ezek leműveltek a képernyő előtt, hát azon tényleg besírok. De ez alapvetően azért nem egy komédia, hanem egy humoros elemekkel feldobott, eléggé mély dráma – romantikusan izgága szerencsétlenkedésekre felfűzve.

Egyes pillanataiban iszonyatosan aranyos az egész. Szinte még most is megható, hogy visszagondolok rájuk. De az első epizód során inkább csak sodródsz az árral, mivel egy 35 perces részről van csak szó, engedje el mindenki magát, aztán nyomjon a lejátszás gombra. Nem az első epizód során kell mindenre választ kapnunk, sőt, még jóformán a kérdések megfogalmazása is csak úgy ahogy történik meg. De aztán a későbbiek során ezekre is sor kerül. De még hogy…

Akár gyűlölik egymást, akár nem, valahogy nagyon érezni lehet a két főszereplő között működő lehengerlő kémiát. Legyenek akármilyen defektesek is – akármilyen okból is kifolyólag –, az én szívemhez eléggé hozzánőtt ez a két karakter. És egy ilyen sorozatnál ez az első és legfontosabb dolog. Hogy ezen túl miről van szó benne? Apránként megtudjuk ki és honnan szerzett talán egy egész életre szóló lelki sérüléseket, sebeket. Ahogyan talán az is kiderül, hogy ezekkel ki és mit tud kezdeni.

Azért tényleg külön pacsi ennek a sorozatnak, hogy az ilyen megpróbáltatásokat átvészelő karakterek történeteit általában nem szokták ennyire bátran humoros, romantikus környezetbe helyezni. Nyilván – nem lehet elfelejteni, hogy – én elég kevés komédiát láttam az életem során, de ettől még ezt – a megállapításomat – filmes élményekre alapozva is tarthatom.

Igazából a cselekményről felesleges lenne többet írnom, vannak benne apróbb ügyek is, meg egy nagyobb átívelő dolog is, de ezek annyira azért nem ütnek. Az egyik fő krimiszál lezárása mondjuk eléggé csalódást keltő, pedig akár jóval több is lehetett volna benne – még ha érezni is lehetett, hogy ilyen téren nem kell csodákat várni. Szerencsénkre – ezt a fentit leszámítva – egy elég klassz befejezést kaptunk.

Érdekes egyébként, hogy imdb-n és trakt.tv-n is az első rész áll a leggyengébb értéken, pedig én nagyon bírtam ugye.

7.4/10

This Is Going to Hurt – 2022

Adam Kay azonos nevű memoárjának sorozatos adaptációja keretén belül követhetjük figyelemmel Adam helytállását egy brit állami szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hát most aztán gondolom mindenki mennyire izgalomba jött… Nyilván aki szereti a kórházas témákat, azt nem nagyon kell győzködnöm, hogy érdemes egy próbát tennie ezzel a BBC One sorozattal, a többieket meg megpróbálom meggyőzni arról, hogy miért is kellene megnézniük ezt a mindössze hét epizódot.

Én annak ellenére, hogy a Vészhelyzet első kilenc évadát kb háromszor láttam, nem kimondottan rajongok a dokis sorozatokért. Próbálkoztam néhány ismertebb és elismert szériával is, de valamiért egyik sem kapott el nagyon, sőt… Aztán láttam, hogy ez angol sorozat milyen kimagasló kritikákat kap, gondoltam bepróbálom, úgy is rég néztem ilyesmit, meg hát angol anyag; csak jó lesz már ezek után. És hát be is talált. A meglehetősen erős első rész után nem is volt kérdéses, hogy ezt nem sokáig fogom halogatni. Itt megemlíteném, hogy a vetítőteremben a többiek is eléggé szerették.

Szóval egy ilyen kezdet után azért sorozatoknál mindig bízik az ember abban, hogy majd még feljebb kapcsolnak valahogy; jönnek a csúcspontok, konfliktusok éleződnek ki, a szálak összeérnek, a szereplők és szerelmek összecsiszolódnak, hogy aztán persze ismét történjen valami. Vagy nem. A lényeg, hogy én roppant elégedett voltam a végeredménnyel, és ezt valóban mindenféle fenntartás nélkül állíthatom.

Mint minden hasonló sorozatban, itt is találkozhatunk különböző betegekkel, és ilyen vagy olyan orvosi beavatkozásokkal, megoldásokkal. Én szerencsére – bizonyos téren – nagyon nem vagyok finnyás, szóval nem akasztott ki pár durvább részlet megjelenítése, valakinek viszont ez lehet sok lesz már. Ezek egyébként annyira szerintem önmagukban nem voltak érdekesek. A karakterektől és az évadban történtektől viszont már nem tudnék ennyire “közömbösen” nyilatkozni. Egy történetet szerintem alapvetően három féle módon lehet eladni. Vagy annyira érdekes és formabontó a szakmai oldala a dolognak, hogy az önmagában is szórakoztatóvá, lebilincselővé teszi azt, vagy nem. Ha nem, akkor fel kell dobni magánéleti szálakkal. Persze nem mindegy, hogyan… Ez egyébként is jót tesz a dinamikának, mivel jobb esetben mi sem csak dolgozunk és alszunk. A harmadik opció meg magától értetődik; ott a magánélet van szinte kizárólagos fókuszban.

A This is Going to Hurt nagyszerűen építette fel magát, nem vitt semmit túlzásba, tényleg belecsíphettünk egy kicsit mindenbe. Ezzel is csak még valóságosabbá tették őket. Én személy szerint kifejezetten meglepődtem, hogy mennyire klassz lett az utolsó három rész. Voltak benne meglepik, aranyos vallomások, csalódások, szomorkodások, apróbb örömök… Tényleg emlékezetes volt. Olykor kifejezetten szívmelengető. Vagy inkább elkeserítő.

Az Adam Kay-t alakító Ben Whishaw 1980-as születésű. Kiváncsi voltam mennyi idős az úr, mert úgy voltam vele, ha ő is csak nemrég találta meg az igazit (vagy nem), akkor még nekem sem kell leugranom egy hídról. Szóval valamilyen szinten tudtam azonosulni a karakterrel. Az is tetszik az ilyen sorozatokban, hogy ahogy látom, ők is szívnak épp eleget. Hiába a sok tanulás és a rengeteg áldozat, ott sincs megállás – a daráló ott is működik sajnos. Az állami egészségügyi rendszer emberivé, esendővé, sőt talán még embertelenné és/vagy kiszolgáltatottá is teheti őket. Meg bennünket is. Nem azt mondom, hogy ez vagy az jó. Arról beszélek, hogy hétköznapi – műszakos – melósként így még egy apró, de közös kapcsolódási pontunk lett.

Ez a sorozat sem egy annyira vidám darab, de azért néhány kikacsintás a nézők felé nagyon adta, azokon azért bőven lehetett mosolyogni. Egyébként elég komoly témákat érint a sorozat, de sztori szintjén is akadtak érdekesebb pillanatok; pl. amikor egy állami és egy magánkórházat hasonlítottak össze. Nem tudom, hogy bármilyen formában is több lettem-e ettől a sorozattól, de hogy kikapcsolt és élveztem, az biztos. Érzelmileg, nos, hát nem is tudom. Nem egyszerű. Mármint néha határozottan hiszünk valamiben; saját magunkban vagy másokban, miközben könnyen lehet, hogy egy idő után szinte magától értetődőnek tartjuk valami vagy valaki létezését, jelenlétét – aztán lehet csak érkezik egy kijózanító pofon… This Is Going to Hurt. Majd meglátjátok.

9.3/10

American Crime [ Bűnök és előítéletek ] – S01 – 2015–2017

Régi, nagyon régi hiányosságom ez a sorozat. Pedig aztán 2015 március 6-án, egy nappal az amerikai premier után már meg is néztem az első epizódot. Ahogyan ezt tettem a következő 5 résszel is, és akkor itt valamiért – már nem emlékszem miért, de – jegeltem egy időre. Nem a sorozattal volt gond, hiszen az azóta is ott van a megnézendő anyagok egyik előkelő helyén, de az biztos, hogy nem egy egyszerű és könnyed néznivaló az American Crime.

Nem azért mert végtelenül komplex lenne, vagy ne lehetne követni a párbeszédeket. Egyszerűen tényleg olyan súlyos témákkal foglalkozik, amelyeket már önmagában is lehet nehezen emészt meg az ember, és erre rátesznek még egy lapáttal; mert bizonyos élmények, témák és történetek elmesélése így, ilyen formában, több nézőpontból, információkat csepegtetve, önmarcangolások, keményebb beszélgetések és szembenézések útján, hát nem is lehet kérdéses, hogy sokaknál beteheti azt a bizonyos kaput. Vagy mondhatnám azt is, hogy inkább az próbálkozzon vele, aki kifejezetten szereti is ezt a fajta, realisztikus krimi / dráma vonalat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy más nem értékelné ezt a sorozatot, sőt… De azért jó, ha tudja az ember néha, mire is vállalkozik. Amúgy meg szerintem egyfajta teszt is valamilyen szinten a sorozat. Miért? Mert itt problémás kapcsolatok, családok, ügyek kerülnek előtérbe, és ha valaki nem túl empatikus teremtés, akkor bizony nem nagyon tud pl. az elveszetten szerencsétlen (?) drogos párral sem azonosulni, vagy legalábbis értük szorítani. Erre hozhatnám fel példaként, hogy amikor réges-régen néhány családtagommal megnézettem a Trainspotting című filmet, akkor az egyikük egy idő után felállt a kanapéról, majd olyan, számomra igazán megdöbbentő mondatok csúsztak ki a száján, amelyeket a mai napig nem tudtam feledni. Konkrétan elmesélte, mit csinálna “ezzel az egész brigáddal”. Egy mondattal lerendezte az egészet. Mondanom sem kell, hogy a film nem lett végignézve. Érdekes, hogy “ez a téma” azóta is többször előjött már, és mi ketten mind a mai napig egészen máshogy értelmezzük és látjuk a világot. Szerintem mindenki, minden hatással van ránk. És ha olyan közegbe kerül az ember, akkor bizony könnyen lehúzhatják az embert. Lehet itt tartásra hivatkozni, meg hogy ki honnan jött, és mire vitte az életben, de nem mindenki olyan kemény, és bizony sosem lehet tudni, hogy kinek mi lesz az utolsó csepp a pohárban, amely után már nem biztos, hogy pl. lesz visszaút a normális, ideálisnak tartott vagy vélt életbe. El lehet ítélni finoman másokat, lehet kritikával illetni őket, de úgy gondolom, hogy a körülmények ismerete, vizsgálata és egyfajta önmérséklet tanúsítása a minimum kezdő szett kellene, hogy legyen. Mindenkinek. Azt hinnénk, hogy ez alap a mai világban, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy óriási tévedésben vagyunk. Nem elég, hogy buborékokban élünk; azaz neked is csak jó fej barátaid vannak, voltak általában, de ott van még az is, hogy egy idő után sokakról így vagy úgy, de lehull az a bizonyos lepel – amelyről korábban egyébként még azt feltételezted volna, hogy ott sincs.

Erősen ömlengős bevezetés volt ez, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy az American Crime tényleg nem habkönnyű krimi. De persze valahol pont ez a varázslatos benne. Én imádtam, hogy nem szórakoznak az elején és megmutatják, hogy például a kemény drog mit tesz mondjuk egy végtelenül helyes lánnyal, a párjával, valamint magukkal a családokkal is… És ez még mind semmi persze, hiszen az a fajta építkezés, ahogyan szépen kibontakozik előttünk a teljes kép; azt kérem szépen tanítani kellene. Ahogyan a sorozat stílusa is egészen zseniális, annak ellenére, hogy rengeteg féle érzelem fűti a karaktereket, valahol mégis szinte hátborzongatóan ridegnek tűnik az egész. De hát – gondolom én – ilyen a világ is. Legalábbis ott, akkor, abban a helyzetben milyen is lenne ugye…

Mert bizony a karaktereknek tényszer rengeteg mindennel meg kell küzdeniük. Nem elég a trauma maga, ott van magának a veszteségnek, a gyásznak, valamint önnön hibáink felismerésének, feldolgozásának kimerítő lélektani folyamata is – amelyen aztán persze olykor még az eltelt idő is csak rontani tud. És hát persze talán ott lehet a lehetőség egy új kezdetre. Ahogy a sorozat megtekintése közben, úgy a valóságban sem mindig tudhatjuk előre, hogy ki nyújt majd segítő kezet és meddig. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen áron, mennyire őszintén és feltétel nélküli lehet ez a fajta odaadás. És hát élünk-e vele? Lesz-e alkalmunk valóban megváltani valamilyen szinten magunkat, vagy minden marad a régiben? Esetleg egyre lentebb és lentebb csúszunk, ahonnan aztán már tényleg nem lesz soha visszaút? Megannyi kérdés, ki tudja mennyi és milyen válasszal… És akkor még bele se mentem nagyon a szerelemmel kapcsolatos dolgokba…

Az American Crime egy olyan sorozat, amelyre nyugodtan rá lehetne sütni, hogy szinte dokumentumfilmes alázattal – és minden apró mozzanatra való gondos odafigyeléssel – készítették el. Nem véletlen, hogy imádták a kritikusok. Már az első évad – nem kevesebb, mint 35 kritika alapján – 85%-os átlagot hozott metacriticen, és emellett a sorozat a második és harmadik évadjával összesen magáénak tudhatott 2 Emmy-díjat, valamint további 14 elismerést és 90 egyéb jelölést is.

Az Oscar-díjas (!) John Ridley ebben az évadban egy olyan utat választott, amelyben a nyomozás maga valamilyen szinten csupán másodlagos. A cselekményt nem az viszi előre, nem arra helyeződik a fókusz, hogy a rendőrség mit és hogyan tesz. A főszerepben nyugodtan kimondhatjuk, hogy az áldozatok és a hozzátartozóik vannak. Az ő lelki megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel, miközben szépen lassan egyre több és több információ birtokába jutunk. Nem mondanám, hogy ettől önmagában milyen különleges ez a sorozat, de az összkép nem is lehet kérdés, hogy letaglózóan erősre sikeredett.

Nem ez lesz életem legvidámabb sorozata, ez biztos. De ennek ellenére is vannak benne olyan apró pillanatok, mondatok és valamilyen szinten egyfajta kapaszkodók bizonyos karakterek között, amelyeket azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni. Még az is lehet, ha majd igazán erőt kell vennem magamon egy nehéz helyzetben a későbbiek során, akkor talán néhány momentum felvillan ebből a szenzációsan jó évadból.

Szomorú tény mindezek mellett azonban, hogy habár az utolsó szezon lett a kritikák szerint a legjobb (lásd 90% metacritic-en, 100% rotten-en), az itthon sem adásba nem került, sem felirat nem készült el hozzá még. Tessék, a napokban lassan tényleg össze kellene már írnom, miért lenne érdemes végre tényleg jól megtanulni angolul. Ha a munkaerőpiac nem is feltétlen, hát majd a hobbi előrevisz ilyen szinten. És tényleg roppant mód idegesít, hogy egyre több fiomságot egyszerűen nem tudok megnézni, elolvasni.

A lényeg azonban az, hogy ha rászánja az ember az időt, a figyelmet, és tényleg van valami komolyabb dologhoz is kedvünk, akkor a Bűnök és előítéletek című sorozattal nagyon nem lőhet mellé az ember. A szériával kapcsolatosan pedig senkit ne riasszon el, hogy a harmadik etapot nem tudná fordítás és szinkron hiányában megtekinteni, hiszen az American Crime antológia jelleggel bír, azaz egy évad egy történetet mesél el. És személy szerint alig várom már a másodikat… Nem tudom persze, hogy képes lehet-e majd bármi – a következő években – ehhez hasonlóan meredek élményt nyújtani, de próbálkozom azért megtalálni… Az viszont nem is kérdés, hogy irtó nehéz lesz – mert bizony ez engem teljesen kifacsart a végére…

10/10