Hú, hát ez a film… Szóval vannak olyan kedvenceim, amelyeket nehéz, de legalábbis nehezebb szívvel veszek elő újra, és akkor ezzel szemben vannak olyanok is, amelyekre bármikor igent fogok tudni mondani… A Swallowtail Butterfly pedig ilyen. Egy állatira komfortos kis utazás. Egy fimkedvelő ínyenc valóságos vágyálma. Egy olyan szerelem első látásra, amelybe – vigyorgó arccal – nem csupáncsak belecsobbanni lehetünk…
Gondoltam nagy baj nem lehet, így hát csak rávetettem magam végre René Liu debütáló filmjére, amelyre egyébként már jó ideje nagyon fentem a fogam. Korábban kivártam vele, mert tudtam, hogy a netflixes adatlapján már kapott magyar címet is. Hát aztán ez már több hónapja megrekedt ezen a szinten – és ugye az én türelmem is véges… 😅 Szóval csak nem…
Hirokazu Kore-eda a legnagyobb kedvencem a rendezők közül. Ezen 2022-es alkotása volt számomra a 10. filmje, és hát ennek ellenére is képes volt meglepni. Nem is akárhogyan… Az immáron 62 éves japán úrnak egyébként olyan esztétikusan és finoman átszőtt mozgóképei vannak, annyira minden apróságra is figyel a filmkészítési folyamatok során, hogy már önmagában ez ámulatba ejtő. Így aztán tényleg kisebb…
Nawapol Thamrongrattanarit szépen lassan a kedvenc rendezőim listáján is egy igencsak kiemelkedő helyre lavírozza fel magát. A Happy Old Year [ Hogyan lépjünk tovább? ] című 2019-es drámája volt az első mozgóképes élményem tőle, amellyel pedig aztán azonnal le is vett a lábamról. Nem olyan rég megnéztem a Mary Is Happy, Mary Is Happy.-re keresztelt 2013-as alkotását, és ott már…
Imádom az olyan filmeket, amelyekben sokat beszélgetnek. Természetesen „nem elég” bármiről és bárhogyan diskurzust folytatni, nem lehet egy film célja önmagában csak az, hogy fel legyen véve néhány hosszabb, végtelennek tetsző társalgás, hogy aztán – a hozzám hasonlóak – az egekig magasztalják… (Ugye?!) Valamiről azért csak szólnia is kell az ilyen filmeknek, valamit meg kell kongatnia az emberben az ilyen…
Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne…
Amikor már tényleg azt hiszem, hogy nincs új a nap alatt, akkor jön Peter Ho-Sun Chan filmje, amely aztán míg mintha az egyik kezével simogatna, addig a másikkal pedig mindeközben alkalomadtán, de akkor aztán olyan állhatatosan megrángatna és ütlegelne, hogy én olykor már talán szinte kimondottan vágyakoztam is azokért a bizonyos gyomrosokért… De ne siessünk ennyire előre. Ennek a hongkongi…
Ha egyszer készítek majd egy toplistát azokról a női karakterekről, akikbe szinte pillanatok alatt belehabarodtam, akkor azon biztos vagyok benne, hogy John H. Lee dél-koreai romantikus drámájában játszó Son Ye-jin a dobogón vagy legalábbis annak közelében tetszelegne. És ez nem pusztán valami cukiság faktor mentén realizált felsorolást jelentene. Mert ezen fellángolásokon túlmenően is beragyogták legalább azt a napomat, amikor először…