moly / last.fm / rate your music / bandcamp
Milyen fontos és jó kis sorozat volt ez itt. Na de ne siessünk ennyire előre… Kétszer is megkaptam már a közelmúltban, hogy “sokat beszélek a pénzről”. Illetve volt már olyan is, hogy valaki nekem szegezett egy olyan kérdést, hogy van-e valami bajom a gazdagokkal. Hát kár is lenne tagadni; van. Egy kiemelkedő anyagi javakkal rendelkező egyén vagy család szinte bármit…
Na erre is nagy szükségem volt most. Hogy mennyire, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy szűk két nap alatt letudtam mind a 12 epizódját. Egészen kellemes, életigenlő kis sorozat ez, sok-sok izgalmas karakterrel. Tényleg nézeti magát… Olyan habkönnyű, üdítő kis történet, hogy az ember észre sem veszi, és már a hatodik epizódnál jár… Persze, igen, romantikus is. (Esküszöm,…
“Hogy a fenébe fogok én erről bármit is írni a blogon?” – Gondoltam magamban első körben a film megtekintése után… Mert hát bizony az Aloners a magányról szól. Látni akartam, amióta csak találkoztam vele, de sajnos magyar feliratot nem találtam hozzá. Sehol sem… Aztán gondoltam egy merészet, megnéztem mennyi sorból áll a felirat, – miközben azért feltételeztem, hogy sokat csak…
Pfúúú… Így, három ú-val. Mekkora film volt ez! A kínai Derek Tsang romantikus drámája bár olykor kimondottan ijesztő, de közben mindvégig ott motoszkált bennem, hogy mennyire ritka is az, amikor valami képes így a szem és a lélek babusgatását – ilyen szinten – nem csak magára vállalni, hanem aztán minden apócska hozzá fűzött reményemet be is teljesíteni. Olyan mosolygós közeliekkel…
Most nézzétek meg ezt a plakátot… Hát nem végtelenül kedves, feelgood hangulatot sugároz magából? Naná, hogy régóta meg akartam nézni… Aztán most, hogy próbálok még színesebb és mosolygósabb dolgokat is bekavarni a filmes és sorozatos naplómba, hát jobb pillanatot talán nem is találhattam volna arra, hogy megnézzem Nithiwat Tharathorn rendezését. Az úr 2014-es thaiföldi filmjéről szerintem nem fogok nagyon sokat…
Az első egyik gondolatom az volt Hur Jin-Ho sorozatának nézése közben, hogy ennek az alkotásnak már pusztán a létezése is egyfajta csoda. Nem tudom, mikor láttam utoljára olyan lehangoló sorozatot, amely egyes elemeiben sem thriller, sem krimi, szimplán csak egy hétköznapi dráma… Szerintem soha. Aztán mégis ott van a másik oldalon az a tény, hogy én nem nagyon mosolyogtam ennyit…
Most szépen itt hagyhatnék egy pontszámot – jó öles méretűre véve a számokat –, és egyben be is fejezhetném ezt a blogolgatást. Mert ez a film… Nem is tudom, hogyan írjam le… Kezdjük talán hát a tényekkel. Ennél többet én nem tudok egy filmen sírni. Képtelen lennék rá. Egészen döbbenetes mit műveltek velem. Itt nem könnyeztem, nem pityeregtem, hanem tisztán…