Kategória Sorozatok

One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] – 2019

Kár is lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot szerintem rajtam kívül soha, senki nem nézi majd meg az ismerősi körömből. Hacsak rá nem erőszakolom valakire. Pedig egy nagyon jó és érzelmes kis darabról van szó. Valahol “nem is merném” reklámozni, hogy ilyet is nézek, de itt a blogon csak elfér… Sőt, ennek itt bérelt helye kell hogy legyen.

Nehéz egy ilyen sorozatról írni. Mert itt nincs valamilyen ügy, nincs gyilkos, elkövető, korrupt politikus, háború. Nincs itt kérem semmi szinte. Csak nagybetűs magánélet. Ugye-ugye, milyen borzasztóan is hangzik ez így első olvasatra? Pedig aztán nem nagyon kell tőle tartani. Az One Spring Night egy könnyed és végtelenül szerethető néznivaló – amely nem fél olykor súlyosabb témákat is felvetni.

Valakinek végtelenül unalmas lehet – aláírom –, de én nagyon élveztem, hogy nem kell a mondvacsinált rendőrségi akciózásokon ásítoznom, hanem átadhattam magam ennek a kis hétköznapi történetnek. Nincs töltelék, nincs zsákbamacska. Ha tetszik az első pár rész, szeretni fogod végig. Vagy imádni. Nálam konkrétan 8-as epizódokkal kezdett a sorozat, aztán az 5. rész környékén szerettem bele igazán, onnantól meg szinte rajongója lettem a sorozatnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Netflixen két rész egybe vagy gyúrva, miközben az MBC-n eredetileg fél órás epizódokként ment le – szóval a sorozatkövetős alkalmazásoknál így kell számolni!)

A sorozat a párkapcsolatokkal, (tervezett?) házasságokkal, barátságokkal foglalkozik. Meg ami átszövi ezt az egészet. Mikor, mit és miért tesz vagy nem tesz az ember. A készítők nem analizálnak, nem foglalnak állást ilyen téren, csak megmutatják, hogy mit össze nem szenvedünk mi emberek néha. Aztán vagy igazán boldogok leszünk, vagy nem. Persze ez közel sem ilyen fekete-fehér, és ezt ők is nagyon jól tudják. Bizonyos döntéseknek azonban így vagy úgy, de ára van. Olykor nagy. Egyes dolgokat lehet nekünk magunknak is már sokkal korábban meg kellett volna tennünk. Igen, lehet húzni a szánkat, hogy ezek milyen üres frázisok már, de az élet már csak ilyen. És ehhez bizony sokszor valóban elég csak annyit mondanunk a valóságban, hogy igen vagy nem.

A sorozat pontosan ezekhez a kérdésekhez, valamint a rájuk adott válaszokhoz vezető – egyszer-egyszer persze nem túl szívmelengető – úttal foglalkozik. A vívódással, az érzelmekkel, a reményteli várakozással. És akkor beszéljünk magáról a pozitívumokról konkrétabban is. Először is: szerettem a zenéjét, a hangulatát, a képeit. Azt, hogy abszolút nem volt kapkodós sorozat. Ha például az utcán sétáltak percekig kézen fogva – akár csak apróságokról beszélgetve közben –, vagy csak a kocsiban ültek bizonyos szereplők egymás mellett – miközben csak néztek ki a fejükből –, akkor sem állíthatom, hogy nem imádtam volna ezeket a jeleneteket. Nem végtelenül lassú sorozatról van szó, de kétségetek nem lehet; valóban hagynak időt arra, hogy átérezd, milyen is lehet benne lenni – az adott pillanatban – a dolgok sűrűjében. És ez nem csak egy westernben vagy egy indie filmben tud jól mutatni, hanem ebben a romantikus drámában is.

Az egész persze mit sem érne, ha azok, akikért elvileg szorítani kellene, nem lennének szimpatikusak. Nos, itt aztán ettől nem kell tartani. Sőt. Néha szinte irigy kutyaként bámultam a képernyőre. De még mielőtt azt hinnénk, hogy itt csak a szokásos összejönnek-e végre kérdéskör a sztori fő motívuma, elárulhatom, hogy ennél azért jóval összetettebb a dolog. És legyen azért nyilvánvaló, hogy nem csak egy potenciális párról szól a történet. Itt bizony bejátszanak olyan dolgok is, mint például, hogy milyen a család viszonyulása a kialakult helyzethez. A szülői kötelesség bemutatásán át, az elvárásoknak való – inkább talán már kényszerű – esetleges megfelelésen túl, a társadalmi normák szinte elnyomó szerepének megtestesítésére is jutott azért kellő idő.

Szóval tudjátok; bizonyos döntések nem olyan egyszerűek, még ha az meglehetősen kézenfekvőnek is tűnhet a romantikusabb lelkek számára. Mondhatnám azt is, hogy bőven van itt miért és kiért izgulni. Arról nem is beszélve, hogy a játékteret azért nem szűkítették annyira le, hogy monoton menetelés érzetét keltse bennünk. Vannak itt barátok és testvérek is, lehet legalább olyan, ha nem fontosabb és sürgetőbb kérdések és problémák kereszttüzében. És ugye mondanom sem kell, hogy a döntés joga lehet nem is mindig a mi kezünkben van. Vagy mégis?

Ha már az elejétől úgy nézzük, hogy tudnánk – legalábbis feltételeznénk –, hogy mi is lesz az egész végkifejlete, akkor is érdekes és izgalmas lenne ez a 16 órát felölelő évad. Nem csupán egy megható és szívmelengető történetet tudtam le az One Spring Night megnézésével, hanem egy olyat, amely miatt olykor már majdnem dühös is lettem. De a legjobb az ebben az évadban, hogy mindeközben valahol mégis nagyon szórakoztató, és alkalmanként kifejezetten vicces is. Tényleg jól esik nézni. Szinte elhiszed, hogy ez itt a valóság, hogy itt sajnos gond van, hogy ez így nem mehet tovább. Hol a fejed fogod mérgedben, hol csak vigyorogsz mint egy tökkelütött. És ennél többet szerintem nem is kell már mondanom.

9.3/10

Sorozatévadok, amelyek leginkább megérintettek

Sokféle jó sorozat van. Vannak amelyek minden szinten a legjobbak között vannak, mégsem találjátok meg itt őket. Vannak olyanok is, amelyek bár bizonyos pillanataikban nagyon maguk alá gyűrtek, azért olykor-olykor találhattunk bennük valamiféle kapaszkodót is. Itt most megpróbáltam olyanokat összeszedni, ahol aztán tényleg nem sok támaszunk van. Ezen listában az adott évados élményeket értékelem összességében, illetve azt, hogy mennyire hagyott bennem mély nyomokat az adott produkció.

Majd lesz még ilyen-olyan lista a későbbiek során, de most akkor lássátok csak, hogy mi is zúzott le leginkább – az elmúlt 35 év során – sorozatos fronton.

[ 10. ] Bloodline S012015

A Bloodline kicsit más mint a többi. Annyira talán persze mégsem, de ha szeretnél nézni egy elcseszett családról szóló sorozatot, hát akkor ezt vedd elő. Az Emmy-díjas Kyle Chandler (FNL), mellett ott van az Oscar-díjas Sissy Spacek, valamint az alakításával (ebben a sorozatban) 2015-ben Emmy-vel jutalmazott Ben Mendelsohn is, aki tényleg olyat tett le itt az asztalra, hogy már önmagában csak miatta is megéri megnézni ezt az évadot. Szenzációs. Nem sírós, de azért súlyos kövekkel játszanak benne…

[ 9. ] The Leftovers S02 / S032015 / 2017

Valakinek meglepő lehet, hogy a The Leftovers csupán ennyire a lista alján van, holott ez pont egy olyan széria, amelynek már az alapkoncepciója is mérhetetlenül szomorú. Képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnnek bizonyos barátaink, családtagjaink, kollégáink… A többi meg már történelem. Nem nagyon tudnék választani a második és harmadik évad között. A második izgalmasabb, pörgősebb, a harmadik meg inkább az érzések felkorbácsolására és a hangulatra ment rá.

[ 8. ] Halt and Catch Fire S042017

Itt az egyik nagy all-time kedvencemet köszönthetjük. Kockákról szóló sorozat. De nem úgy, ahogy a legtöbben gondolnák. A számítástechnika aranykorába visznek vissza bennünket a készítők – zseniális karakterekkel, drámákkal és hát egyfajta versenyfutással karöltve. Nem feltétlen tudnám konkrétan felsorolni – vagyis inkább néhány dologhoz kötni –, miért van ez a sorozat a listán, mindenesetre én nagyon szomorú voltam, hogy vége lett egy ilyen remek utazásnak. És hát azért persze voltak eléggé lehangoló momentumai is persze. Óriási hangulata van egyébként az egésznek. Sokan úgy vélik, hogy az AMC a Mad Men után támadt űrt akarta ezzel a sorozattal betölteni, de valamiért ez a sorozat nem lett annyira felkapott. A kritikusok kezdetben csak visszafogottan, majd aztán egyre lelkesebben viszonyultak ehhez a címhez. Olyannyira, hogy az utolsó, negyedik évad egészen a 92%-os metacritic átlagig meg sem állt. Imádtam azt, ahogy a sorozat felépítette magát, ahogyan – szinte minden létező elvárásra rálicitálva – évadról évadra jobb és jobb lett, pedig aztán én már az elején is nagyon szerettem. Egyébként meg szerintem nagyon motiváló ez a sztori ilyen karakterekkel, szinte már tényleg tettekre sarkallja az embert…

[ 7. ] The Americans S062018

Ezt a kémekről szóló sorozatot mindig is szerették a kritikusok. A harmadik szezontól kezdve minden egyes évad legalább 92%-öt kapott metacriticen. A hatodik és egyben utolsó pedig – szerintem – letaglózóan jó lett. Az utolsó két részre szavak nincsenek. Profi, hibátlan és hát szomorú egyveleg. Zsepit elő… Tényleg nem sokat tudok írni ide, meg nehéz is. Nyilván benne van, hogy egy random sorozat hatodik, utolsó évados, akár csak átlagos lezárása is meg tudja hatni az embert, mert hát ott van az az élmény (veszteség?), hogy ez most – ebben a formában – ennyi volt. Itt viszont ennél többről, sokkal többről van szó.

[ 6. ] Tear Along the Dotted Line S012021

Ez egy kakukktojás. Mert amennyire vicces olykor, annyira lehúzós is. Rövid kis sztori, nagyon jó figurákkal és problémákkal, és hát a főszereplő srác kicsit olyan, mint én. Itt már írtam róla korábban egyébként egy szösszenetet. Van egy komolyabb üzenete is a sorozatnak, amit szerencsére nem szájbarágósan adagolva, hanem laza, szinte természetesen könnyed módon tálaltak, de ettől még azért ha visszagondolok a történetre… Brr… Igen, itt sem maradt szem szárazon…

Az első öt helyezetthez kattints ide!

Mad for Each Other [ Őrülten szerelmes ] – S01 – 2021

Hát ez mi volt itt kérem szépen? Amint láttam az első epizódot, azonnal írni akartam róla, de aztán inkább kivártam vele, mert nem tudom mennyi értelme lenne csak magáról mondjuk a pilot-ról írnom az oldalon. Így is van épp elég tennivaló…

Hát milyen első rész volt ezt… Mármint az alapszituáció, a karakterek, a jelenetek, az egész abszurditása. És többször hangosan felnevettem, és most is mosolygok, amikor ezen sorokat írom. És igen, itt még csak az első epizódra gondolok. De milyen alapszitu és milyen karakterek? Hát nézzétek meg. Én nem rontok el semmit nektek.

Kissé beteges cucc egyébként, de nem kell félni, jó értelemben az. Közben valahol mélyen emberi is az egész. És ugyanez igaz az évad egészére nézve. Az első szerintem kifejezetten vicces. Lehet persze valakinek nem lesz az, nem tudom, nekem akkor nagy szükségem volt arra, hogy lássam, másnak is tud nagyon, de nagyon szar napja lenni. Néha jól esik, ha nem csak magán, hanem másokon is nevet az ember. Még ha az csupán csak egy sorozatos karakter is. De valóban, amit ezek leműveltek a képernyő előtt, hát azon tényleg besírok. De ez alapvetően azért nem egy komédia, hanem egy humoros elemekkel feldobott, eléggé mély dráma – romantikusan izgága szerencsétlenkedésekre felfűzve.

Egyes pillanataiban iszonyatosan aranyos az egész. Szinte még most is megható, hogy visszagondolok rájuk. De az első epizód során inkább csak sodródsz az árral, mivel egy 35 perces részről van csak szó, engedje el mindenki magát, aztán nyomjon a lejátszás gombra. Nem az első epizód során kell mindenre választ kapnunk, sőt, még jóformán a kérdések megfogalmazása is csak úgy ahogy történik meg. De aztán a későbbiek során ezekre is sor kerül. De még hogy…

Akár gyűlölik egymást, akár nem, valahogy nagyon érezni lehet a két főszereplő között működő lehengerlő kémiát. Legyenek akármilyen defektesek is – akármilyen okból is kifolyólag –, az én szívemhez eléggé hozzánőtt ez a két karakter. És egy ilyen sorozatnál ez az első és legfontosabb dolog. Hogy ezen túl miről van szó benne? Apránként megtudjuk ki és honnan szerzett talán egy egész életre szóló lelki sérüléseket, sebeket. Ahogyan talán az is kiderül, hogy ezekkel ki és mit tud kezdeni.

Azért tényleg külön pacsi ennek a sorozatnak, hogy az ilyen megpróbáltatásokat átvészelő karakterek történeteit általában nem szokták ennyire bátran humoros, romantikus környezetbe helyezni. Nyilván – nem lehet elfelejteni, hogy – én elég kevés komédiát láttam az életem során, de ettől még ezt – a megállapításomat – filmes élményekre alapozva is tarthatom.

Igazából a cselekményről felesleges lenne többet írnom, vannak benne apróbb ügyek is, meg egy nagyobb átívelő dolog is, de ezek annyira azért nem ütnek. Az egyik fő krimiszál lezárása mondjuk eléggé csalódást keltő, pedig akár jóval több is lehetett volna benne – még ha érezni is lehetett, hogy ilyen téren nem kell csodákat várni. Szerencsénkre – ezt a fentit leszámítva – egy elég klassz befejezést kaptunk.

Érdekes egyébként, hogy imdb-n és trakt.tv-n is az első rész áll a leggyengébb értéken, pedig én nagyon bírtam ugye.

7.4/10

This Is Going to Hurt – 2022

Adam Kay azonos nevű memoárjának sorozatos adaptációja keretén belül követhetjük figyelemmel Adam helytállását egy brit állami szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hát most aztán gondolom mindenki mennyire izgalomba jött… Nyilván aki szereti a kórházas témákat, azt nem nagyon kell győzködnöm, hogy érdemes egy próbát tennie ezzel a BBC One sorozattal, a többieket meg megpróbálom meggyőzni arról, hogy miért is kellene megnézniük ezt a mindössze hét epizódot.

Én annak ellenére, hogy a Vészhelyzet első kilenc évadát kb háromszor láttam, nem kimondottan rajongok a dokis sorozatokért. Próbálkoztam néhány ismertebb és elismert szériával is, de valamiért egyik sem kapott el nagyon, sőt… Aztán láttam, hogy ez angol sorozat milyen kimagasló kritikákat kap, gondoltam bepróbálom, úgy is rég néztem ilyesmit, meg hát angol anyag; csak jó lesz már ezek után. És hát be is talált. A meglehetősen erős első rész után nem is volt kérdéses, hogy ezt nem sokáig fogom halogatni. Itt megemlíteném, hogy a vetítőteremben a többiek is eléggé szerették.

Szóval egy ilyen kezdet után azért sorozatoknál mindig bízik az ember abban, hogy majd még feljebb kapcsolnak valahogy; jönnek a csúcspontok, konfliktusok éleződnek ki, a szálak összeérnek, a szereplők és szerelmek összecsiszolódnak, hogy aztán persze ismét történjen valami. Vagy nem. A lényeg, hogy én roppant elégedett voltam a végeredménnyel, és ezt valóban mindenféle fenntartás nélkül állíthatom.

Mint minden hasonló sorozatban, itt is találkozhatunk különböző betegekkel, és ilyen vagy olyan orvosi beavatkozásokkal, megoldásokkal. Én szerencsére – bizonyos téren – nagyon nem vagyok finnyás, szóval nem akasztott ki pár durvább részlet megjelenítése, valakinek viszont ez lehet sok lesz már. Ezek egyébként annyira szerintem önmagukban nem voltak érdekesek. A karakterektől és az évadban történtektől viszont már nem tudnék ennyire “közömbösen” nyilatkozni. Egy történetet szerintem alapvetően három féle módon lehet eladni. Vagy annyira érdekes és formabontó a szakmai oldala a dolognak, hogy az önmagában is szórakoztatóvá, lebilincselővé teszi azt, vagy nem. Ha nem, akkor fel kell dobni magánéleti szálakkal. Persze nem mindegy, hogyan… Ez egyébként is jót tesz a dinamikának, mivel jobb esetben mi sem csak dolgozunk és alszunk. A harmadik opció meg magától értetődik; ott a magánélet van szinte kizárólagos fókuszban.

A This is Going to Hurt nagyszerűen építette fel magát, nem vitt semmit túlzásba, tényleg belecsíphettünk egy kicsit mindenbe. Ezzel is csak még valóságosabbá tették őket. Én személy szerint kifejezetten meglepődtem, hogy mennyire klassz lett az utolsó három rész. Voltak benne meglepik, aranyos vallomások, csalódások, szomorkodások, apróbb örömök… Tényleg emlékezetes volt. Olykor kifejezetten szívmelengető. Vagy inkább elkeserítő.

Az Adam Kay-t alakító Ben Whishaw 1980-as születésű. Kiváncsi voltam mennyi idős az úr, mert úgy voltam vele, ha ő is csak nemrég találta meg az igazit (vagy nem), akkor még nekem sem kell leugranom egy hídról. Szóval valamilyen szinten tudtam azonosulni a karakterrel. Az is tetszik az ilyen sorozatokban, hogy ahogy látom, ők is szívnak épp eleget. Hiába a sok tanulás és a rengeteg áldozat, ott sincs megállás – a daráló ott is működik sajnos. Az állami egészségügyi rendszer emberivé, esendővé, sőt talán még embertelenné és/vagy kiszolgáltatottá is teheti őket. Meg bennünket is. Nem azt mondom, hogy ez vagy az jó. Arról beszélek, hogy hétköznapi – műszakos – melósként így még egy apró, de közös kapcsolódási pontunk lett.

Ez a sorozat sem egy annyira vidám darab, de azért néhány kikacsintás a nézők felé nagyon adta, azokon azért bőven lehetett mosolyogni. Egyébként elég komoly témákat érint a sorozat, de sztori szintjén is akadtak érdekesebb pillanatok; pl. amikor egy állami és egy magánkórházat hasonlítottak össze. Nem tudom, hogy bármilyen formában is több lettem-e ettől a sorozattól, de hogy kikapcsolt és élveztem, az biztos. Érzelmileg, nos, hát nem is tudom. Nem egyszerű. Mármint néha határozottan hiszünk valamiben; saját magunkban vagy másokban, miközben könnyen lehet, hogy egy idő után szinte magától értetődőnek tartjuk valami vagy valaki létezését, jelenlétét – aztán lehet csak érkezik egy kijózanító pofon… This Is Going to Hurt. Majd meglátjátok.

9.3/10

American Crime [ Bűnök és előítéletek ] – S01 – 2015–2017

Régi, nagyon régi hiányosságom ez a sorozat. Pedig aztán 2015 március 6-án, egy nappal az amerikai premier után már meg is néztem az első epizódot. Ahogyan ezt tettem a következő 5 résszel is, és akkor itt valamiért – már nem emlékszem miért, de – jegeltem egy időre. Nem a sorozattal volt gond, hiszen az azóta is ott van a megnézendő anyagok egyik előkelő helyén, de az biztos, hogy nem egy egyszerű és könnyed néznivaló az American Crime.

Nem azért mert végtelenül komplex lenne, vagy ne lehetne követni a párbeszédeket. Egyszerűen tényleg olyan súlyos témákkal foglalkozik, amelyeket már önmagában is lehet nehezen emészt meg az ember, és erre rátesznek még egy lapáttal; mert bizonyos élmények, témák és történetek elmesélése így, ilyen formában, több nézőpontból, információkat csepegtetve, önmarcangolások, keményebb beszélgetések és szembenézések útján, hát nem is lehet kérdéses, hogy sokaknál beteheti azt a bizonyos kaput. Vagy mondhatnám azt is, hogy inkább az próbálkozzon vele, aki kifejezetten szereti is ezt a fajta, realisztikus krimi / dráma vonalat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy más nem értékelné ezt a sorozatot, sőt… De azért jó, ha tudja az ember néha, mire is vállalkozik. Amúgy meg szerintem egyfajta teszt is valamilyen szinten a sorozat. Miért? Mert itt problémás kapcsolatok, családok, ügyek kerülnek előtérbe, és ha valaki nem túl empatikus teremtés, akkor bizony nem nagyon tud pl. az elveszetten szerencsétlen (?) drogos párral sem azonosulni, vagy legalábbis értük szorítani. Erre hozhatnám fel példaként, hogy amikor réges-régen néhány családtagommal megnézettem a Trainspotting című filmet, akkor az egyikük egy idő után felállt a kanapéról, majd olyan, számomra igazán megdöbbentő mondatok csúsztak ki a száján, amelyeket a mai napig nem tudtam feledni. Konkrétan elmesélte, mit csinálna “ezzel az egész brigáddal”. Egy mondattal lerendezte az egészet. Mondanom sem kell, hogy a film nem lett végignézve. Érdekes, hogy “ez a téma” azóta is többször előjött már, és mi ketten mind a mai napig egészen máshogy értelmezzük és látjuk a világot. Szerintem mindenki, minden hatással van ránk. És ha olyan közegbe kerül az ember, akkor bizony könnyen lehúzhatják az embert. Lehet itt tartásra hivatkozni, meg hogy ki honnan jött, és mire vitte az életben, de nem mindenki olyan kemény, és bizony sosem lehet tudni, hogy kinek mi lesz az utolsó csepp a pohárban, amely után már nem biztos, hogy pl. lesz visszaút a normális, ideálisnak tartott vagy vélt életbe. El lehet ítélni finoman másokat, lehet kritikával illetni őket, de úgy gondolom, hogy a körülmények ismerete, vizsgálata és egyfajta önmérséklet tanúsítása a minimum kezdő szett kellene, hogy legyen. Mindenkinek. Azt hinnénk, hogy ez alap a mai világban, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy óriási tévedésben vagyunk. Nem elég, hogy buborékokban élünk; azaz neked is csak jó fej barátaid vannak, voltak általában, de ott van még az is, hogy egy idő után sokakról így vagy úgy, de lehull az a bizonyos lepel – amelyről korábban egyébként még azt feltételezted volna, hogy ott sincs.

Erősen ömlengős bevezetés volt ez, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy az American Crime tényleg nem habkönnyű krimi. De persze valahol pont ez a varázslatos benne. Én imádtam, hogy nem szórakoznak az elején és megmutatják, hogy például a kemény drog mit tesz mondjuk egy végtelenül helyes lánnyal, a párjával, valamint magukkal a családokkal is… És ez még mind semmi persze, hiszen az a fajta építkezés, ahogyan szépen kibontakozik előttünk a teljes kép; azt kérem szépen tanítani kellene. Ahogyan a sorozat stílusa is egészen zseniális, annak ellenére, hogy rengeteg féle érzelem fűti a karaktereket, valahol mégis szinte hátborzongatóan ridegnek tűnik az egész. De hát – gondolom én – ilyen a világ is. Legalábbis ott, akkor, abban a helyzetben milyen is lenne ugye…

Mert bizony a karaktereknek tényszer rengeteg mindennel meg kell küzdeniük. Nem elég a trauma maga, ott van magának a veszteségnek, a gyásznak, valamint önnön hibáink felismerésének, feldolgozásának kimerítő lélektani folyamata is – amelyen aztán persze olykor még az eltelt idő is csak rontani tud. És hát persze talán ott lehet a lehetőség egy új kezdetre. Ahogy a sorozat megtekintése közben, úgy a valóságban sem mindig tudhatjuk előre, hogy ki nyújt majd segítő kezet és meddig. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen áron, mennyire őszintén és feltétel nélküli lehet ez a fajta odaadás. És hát élünk-e vele? Lesz-e alkalmunk valóban megváltani valamilyen szinten magunkat, vagy minden marad a régiben? Esetleg egyre lentebb és lentebb csúszunk, ahonnan aztán már tényleg nem lesz soha visszaút? Megannyi kérdés, ki tudja mennyi és milyen válasszal… És akkor még bele se mentem nagyon a szerelemmel kapcsolatos dolgokba…

Az American Crime egy olyan sorozat, amelyre nyugodtan rá lehetne sütni, hogy szinte dokumentumfilmes alázattal – és minden apró mozzanatra való gondos odafigyeléssel – készítették el. Nem véletlen, hogy imádták a kritikusok. Már az első évad – nem kevesebb, mint 35 kritika alapján – 85%-os átlagot hozott metacriticen, és emellett a sorozat a második és harmadik évadjával összesen magáénak tudhatott 2 Emmy-díjat, valamint további 14 elismerést és 90 egyéb jelölést is.

Az Oscar-díjas (!) John Ridley ebben az évadban egy olyan utat választott, amelyben a nyomozás maga valamilyen szinten csupán másodlagos. A cselekményt nem az viszi előre, nem arra helyeződik a fókusz, hogy a rendőrség mit és hogyan tesz. A főszerepben nyugodtan kimondhatjuk, hogy az áldozatok és a hozzátartozóik vannak. Az ő lelki megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel, miközben szépen lassan egyre több és több információ birtokába jutunk. Nem mondanám, hogy ettől önmagában milyen különleges ez a sorozat, de az összkép nem is lehet kérdés, hogy letaglózóan erősre sikeredett.

Nem ez lesz életem legvidámabb sorozata, ez biztos. De ennek ellenére is vannak benne olyan apró pillanatok, mondatok és valamilyen szinten egyfajta kapaszkodók bizonyos karakterek között, amelyeket azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni. Még az is lehet, ha majd igazán erőt kell vennem magamon egy nehéz helyzetben a későbbiek során, akkor talán néhány momentum felvillan ebből a szenzációsan jó évadból.

Szomorú tény mindezek mellett azonban, hogy habár az utolsó szezon lett a kritikák szerint a legjobb (lásd 90% metacritic-en, 100% rotten-en), az itthon sem adásba nem került, sem felirat nem készült el hozzá még. Tessék, a napokban lassan tényleg össze kellene már írnom, miért lenne érdemes végre tényleg jól megtanulni angolul. Ha a munkaerőpiac nem is feltétlen, hát majd a hobbi előrevisz ilyen szinten. És tényleg roppant mód idegesít, hogy egyre több fiomságot egyszerűen nem tudok megnézni, elolvasni.

A lényeg azonban az, hogy ha rászánja az ember az időt, a figyelmet, és tényleg van valami komolyabb dologhoz is kedvünk, akkor a Bűnök és előítéletek című sorozattal nagyon nem lőhet mellé az ember. A szériával kapcsolatosan pedig senkit ne riasszon el, hogy a harmadik etapot nem tudná fordítás és szinkron hiányában megtekinteni, hiszen az American Crime antológia jelleggel bír, azaz egy évad egy történetet mesél el. És személy szerint alig várom már a másodikat… Nem tudom persze, hogy képes lehet-e majd bármi – a következő években – ehhez hasonlóan meredek élményt nyújtani, de próbálkozom azért megtalálni… Az viszont nem is kérdés, hogy irtó nehéz lesz – mert bizony ez engem teljesen kifacsart a végére…

10/10

One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] – 2019 – Blu-ray Box képek

Mostanság több poszt lesz az oldalon; kritikák, meg mindenféle más is. Addig is meg megosztom ezt a kis kincset. Most járok az évad felénél, megpróbálom letudni ezt is a napokban, aztán majd írok róla. Eddig nagyon tetszik. Ez a kiadás meg valami szenzációs szerintem.

Nehezen találtam csak képeket erről a kis csomagról, de azért csak sikerült közelebbieket is szereznem. Ezeken még jobban átadja milyen gyönyörű is az egész – úgy ahogy van. Nagyon jól mutatna a polcomon, de szerintem a beszerzése teljesen reménytelen, ahogy nézem csak DVD kiadás kapható itt nyugaton. Meg biztos egy vagyon is lenne. Majd egyszer. Nem fájdítom a szívem inkább. Csak a képekkel… 🙂

A tovább mögött még több képet találhattok…

Tovább

Stranger [ Másképp gondolkozók ] – S01 – 2017-

Ismét egy dél-koreai sorozattal próbálkoztam, ezúttal azonban egy krimivel. Mivel elég jó értékeléseket kapott, hát mondom oké, legyen egy kis krimi is végre – a romantikus dolgok után. Meg is kaptam, de még milyet…

Nem egyszerű erről a sorozatról írni. Még szerencsém is valahol, hogy nagyon nem szoktam a cselekménybe belemenni, mert itt aztán nehéz is lenne. Miért? Hát mert iszonyatosan bonyolult volt. Sok szál, rengeteg szereplő, a motivációkat csak sejthetjük, a tettesek kilétét szinte az évad végéig meglehetősen nagy homály fedi. Mondhatnám azt is, hogy végig csupán a sötétben tapogatózunk. Ami valahol roppant mód üdítő, mert nem rágnak a szánkba semmit. Bíznak a nézőkben. De néha bizony, a gyengébb pillanataimban még én is úgy éreztem, hogy ehhez kevés vagyok. Pedig nem vagyok annyira buta talán, meg hát azért elég sok krimit láttam és olvastam már korábban, és általában nagyon szoktam figyelni a dolgokra.

De ez sok volt nekem kicsit. Persze roppant értékes élmény, amikor valami összeáll, és a nyomozókkal, ügyészekkel együtt esik le valami komolyabb, az ügy végkimenetele szempontjából nem éppen elhanyagolható apróság. De hogy megéri-e ez a fáradtságot? Hát, az már abszolút nézőpont kérdése. Persze ezt “leszámítva” a sorozat irtózatosan profi. Nagyon klassz a zene, olykor nagyon jó a fényképezés is, de ettől még néhány snitt nekem túl mesterkélt. Mondhatnám itt is, hogy túltolták, de hát ott – ezen és a korábbi tapasztalatok szerint – így dolgoznak.

A karakterek közül három nőtt igazából a szívemhez, az egyik ezek közül az ügyész, a másik a nyomozó hölgy. Nekik szinte szorítottam, hogy jöjjenek már össze, de aztán mindig emlékeztettem magam közben, hogy ez egy másik fajta műsor… De ettől még bármi is lehet ugye, nem is mondtam semmit. Máskülönben nem kimondottan töltöttek sok időt együtt a képernyőn, hiszen alapvetően más pozícióban dolgoztak. Ez (is) valamilyen szinten izgalmassá tette a dolgokat köztük. A harmadik karakter kilétét fel sem fedem, szerintem az évad vége felé mindenkinek le fog esni, hogy én kire gondoltam.

Nyilván rajtuk kívül is van még számtalan fontos szereplő, legyenek azok bármelyik oldalon is. Hogy mennyire jó a sorozat maga? Elég jó. Stabil 8 pontot ért nálam. A vége felé olykor többet is. Újranézném-e? Ez is jó kérdés. Nem tudom. Nem hinném. Annyira nem adta, viszont második nézésre lehet még jobban átlátnám az egészet, és jobban tudnám “élvezni”. Ami egyébként megnehezítette a dolgomat, azok a koreai nevek. Beszélnek XY-ról, aztán nehéz memorizálni olyan neveket, amelyekkel az életben nem találkoztam még. Pláne ennyivel. Egy pár rész után az új nézőknek lehet ajánlott lenne egyfajta segítségként lementeni a neveket és a karakterek fényképeit, hogy semmi se vesszen kárba, és folyamatosan teljesen képben lehessenek.

A másik kérdés meg nyilván az, hogy folytatni fogom-e. Igen. Biztosan. Nem most rögtön, mert van mit csinálnom, olvasnom és néznem, és kell egyfajta pihenés is – egy ilyen nehezebb anyag után… Egyébként kicsit jobban örültem volna, ha több személyes, magánéleti kérdéssel foglalkoznak a sorozatban, az pihentetően is hathatott volna, és bizonyos karaktereken tovább mélyíthetett volna. De ez, ebben az évadban már így marad. Aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a következő etap.

8.3/10