Kategória Sorozatok

Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10

Happy Valley [ Vidám vidék ] – S01 – 2014-

Milyen régi már ez a sorozat is… Mármint röpül az idő kérem. A 2014 április 29-én leadott első epizódot már azév szeptemberében megnéztem – pedig akkor és most is voltak és vannak még bőven azért elmaradásaim. Minek apropóján írok hát most az első évadról? Hát mert újra megnéztem…

Ennek oka az volt elsősorban, mert felvettem a második és harmadik évadját az idei éves vállalásaim közé. Aztán megnéztem a második évad első epizódját, és néhol csak vakartam a fejem. Nem csoda, hogy 8 és fél év után nem sok minden rémlett belőle (mármint az előzményekből, az első évadból), de ahogy megnéztem utána ismételten az első szezon legelső epizódját, már rögtön minden sokkal tisztább lett. Mondjuk viszonylag könnyű dolga van az embernek, amikor egy ilyen sorozatot kell felidézni. Nem mondhatnám, hogy életem legnagyszerűbb első évadját láthattam, de jó eséllyel mocsok mód bűnös élvezetben lehet része annak, aki bepróbálja Sally Wainwright munkáját. Ha meg hozzám hasonlóan krimi rajongó valaki, nem is kérdés, hogy így kell tennie.

A Happy Valley – nem nagy meglepetés szerintem – címével ellentétben nem éppen egy vidám vidékről szól. Egy átutazónak talán még annak is tűnhet… De egyébként itt körülbelül minden van, csak kimondott vidámság nincs. Ennek ellenére nem húz le annyira a sorozat, mint amennyire megtehetné, de hát kimondhatjuk, annyi elcseszett dologra már egyébkénit is lehet immunisak lennék.

A BBC One szériája több szempontból is érdekes. Az egyik ilyen, hogy bár rengeteg krimit láttam, és meglehetősen sokat is olvastam, a legtöbb történetben magától értetődően úgy kezelik – sőt, úgy teremtik meg – a rossz, gonosz oldal megtestesítőit, hogy ők okosak, akár kifejezetten műveltek is, és bizony a motivációikat gyakran akár még valamilyen szinten meg is lehet érteni, még ha azok eszközeiben és céljaiban azért nem is éppen tudunk – akár csak szemernyi – önazonosságot sem találni. Ez ma már valamilyen szinten egyfajta írói alaptézis. Szeretünk olyan jó vs rossz küzdelmet látni, amelyekben méltó “ellenfelet” kap a kedvenc nyomozónk. Vagy akárki más.

Egyszerűen tiszteletet parancsoló tud lenni, ha azt látjuk, hogy a tettes sem éppen idióta, sőt… Ezzel nem csupán a figyelmünk ragadják meg; be kell látni, hogy ez sokszor – bizonyos téren – egy szimpla írói kényszerpálya. Az állami szervek általában túlerőben vannak, és ha nem éppen zsaru a tettes maga (azért ez eléggé valószínűtlen szokott lenni), akkor bizony nem kevés gógyi kell ahhoz, hogy a gyanúsított hosszú órákon, napokon, vagy akár hónapokon és éveken át “elszórakoztasson” úgy bennünket, mint akár a rendőrséget magát is. A legjobb filmekben sorozatokban még gyakran árnyalják is a képet, és olykor bizony a bűnöző emberileg még lehet közelebb is kerül a nézőhöz.

Oké, nos a Happy Valley nem kimondottan ilyen darab. Sőt. Itt talán ki is lehet mondani, hogy irtózatos hülyeségeket csinálnak néha az elkövetők. De ennek ellenére működik a dolog. Miért? Mert hát ilyen is biztos van. Sőt, lehet a legtöbb bűncselekményt valószínűleg nem kimondottan profin, a kiterveltek mentén sikerül abszolválni a valóságban sem. De ha bénák, akkor eléggé lefutott a dolog maga nem? Ez részben igaz is lehet. De vizsgáljuk meg ezt egy másik aspektusból: ha nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, akkor bizony az egyik baromságod még nagyobb baromságot válthat ki, és ezzel bizony akár még nagyobb, akár előre messze be nem tervezett károkat is okozhatsz. Nem csak magadnak. Hanem elsősorban másoknak…

A Happy Valley pedig ilyen. Izgalmas, pörgős, érdekes, drámai. Igazi angol cucc, a BBC One gondozásában. Könnyű rákapni, akár másodszor is. Én szívesen végignéztem újra az első évadot, és csupán egy hajszál választja el a 9 pontra értékelhetőségtől. De kivárok vele, hátha majd a második vagy a harmadik szezon még jobban betalál. A harmadikat kifejezetten nagyon várom, a sajtó eddig szerencsére imádja.

A produkció technikailag abszolút rendben van. A karakterek meg olyanok amilyenek… Egy kissé szinte mindenki elcseszett és defektes… De hát nézzünk csak szét jobban, és nézzünk akkor már a tükörbe is. Ezek után meg merjük azt mondani, hogy nem ilyenek vagyunk mi magunk is… Persze valakinek jobban bejött az élet, valakinek meg nem. Hát a Happy Valleyben a sors – amikor kiosztotta azokat a bizonyos lapokat – általában inkább a nemet részesítette előnyben…

8.4/10

Dél-koreai sorozatok, amelyeket érdemes lehet itthon várni

Összeszedtem egy kis listába azon sorozatokat, amelyeket néhányszor már lecsekkoltam az utóbbi időben, hogy meggyőződjek arról, elérhetőek-e már… (Hát nem sajnos, pedig…)

Szóval… Csak és kizárólag olyanokat gyűjtöttem itt most össze, amelyeknek van adatlapja, de a play gomb még nem aktív rajtuk. Elég soknak már jó ideje nem az… Nem tudom mikor fognak jönni. De lehet mindenre emlékeztetőt beállítani a Netflixen. (Biztos találhatnék még, de ezek egy ideje már ott vannak a listáimon, és bőven van mit nézni egyébként is. Bár mit is tagadjam; ezek közül nem egyre azonnal rárepülnék.)

Van még pár nagyon ígéretes darab, de vagy egyik streaming szolgáltató sem csapott még le rájuk, vagy nem a netflixnél vannak a jogok, és így lokalizációra sem nagyon van esély… Szóval ennyi lenne az annyi – ebben pillanatban. (A sorrend nagyjából azt tükrözi, hogy én mit várnék legjobban ezek közül.) A Netflix link egyébként a film adatlapjára visz mindehol.

# 01. Weightlifting Fairy Kim Bok JooNetflix
romantikus dráma, vígjáték – 2016 – 16 epizód / 60 perc
IMDb: 8.4 / Trakt: 86

Az úszóversenyző összefut gyerekkori barátjával, egy feltörekvő súlyemelő bajnokkal, és rájön, hogy titokban tetszik neki az unokatestvére.

# 02. Descendants of the Sun [ A nap leszármazottai ] – Netflix
romantikus dráma – 2016 – 16 epizód / 60 perc
IMDb: 8.3 / Trakt: 83

Egy ügybuzgó katona összefut egy tehetséges sebésszel, és szerelembe esnek. Világnézetünk szétszakítja őket, de a sorsnak más tervei vannak. (Megj.: Nem tudom, hogy a mi “világnézetünk”, vagy az övék, lehet csak egy megjelenés előtti elütés áll a dolog mögött.)

# 03. Healer [ Kódneve: Gyógyító ] – Netflix
romantikus dráma, vígjáték, krimi, akció – 2014 – 20 epizód / 60 perc
IMDb: 8.5 / Trakt: 85

A sztárriporter, a középszerű újságíró és a “Gyógyító” álnéven dolgozó férfi egy sötét titkokat rejtegető, régóta elfeledett eset kapcsán találkoznak.

OLVASS TOVÁBB

The Responder [ A rendfenntartó ] – 2022

Tony Schumacher sorozata úgy kellett most, mint egy falat kenyér. Ezt az egyszerű, rövid, tömör, egy szabadnap délutánja alatt lazán letudható 5 részes első évadot mintha nekem találták volna ki. Egyfajta sebtapaszként. Már elég korán kinéztem magamnak ezt a sorozatot, részben mert a The Guardian, a The Times és a The Telegraph is maximális pontszámmal illette az első évadját, de én csak tologattam magam előtt…

Aztán ilyen, mondhatni jóval húzósabb november és december után jól is esett, hogy valami hasonlót elővehetek. Mármint nekem átjön a téma, ezek a hosszú éjszakai műszakok, a kissé padlón lévő rendőrrel a főszerepben… Ez csak jó lehet – gondoltam magamban, és hát sikerült Martin Freeman-t is megnyerni a főszerepre… Meg ott van mellette – azt a “kissé lecsúszott” lányt alakító – Emily Fairn is Casey szerepében… Szóval mit részletezzem, az alapok hibátlanok, a szereplők egy része alapból telitalálat, de úgy, hogy a fentebb megnevezett hölgynek ez volt lényegében az első szerepe…

Emily Fairn (Casey) / Photographer: Rekha Garton / © 2021 Dancing Ledge Productions

Rátérhetünk hát a történetre. Nos, az nem egy The Wire azért. De itt nem is ezt vártam el. Úgy indítunk, hogy belecsöppenünk egy középkorú rendőr életébe. Dokihoz jár, problémái vannak. Egyszerű, hétköznapi, élő és lélegző karakterrel van dolgunk, akinek – az első epizódtól kezdve – 5 éjszakáját követhetjük nyomon. Itt nem kell iszonyat összetett dolgokra gondolni, de nem is fog Chris Carson minden részben két ügyet megoldani. Apróságok vannak, meg egy nagyobb szál, amivel kezdeniük kellene valamit a karaktereinknek.

A történet tényleg nem váltja meg a világot. De vannak benne ettől még nagyon erős momentumok, és bizony olykor egy kis szelet – egy szolid eseményláncból – sokkal többet érhet, mint egy egész torta valami másból. A The Responder egyik legerősebb oldala az, hogy kimondanak benne magától értetődő dolgokat. Kérdéseket tesznek fel benne. Olyan kérdéseket és akkor, amit és amikor fel kell tenniük. És akkor pattan el náluk valami, ami valószínűleg az életben is úgy esne meg velük.

Adelayo Adedayo (Rachel) / Photographer: Rekha Garton / © 2021 Dancing Ledge Productions

A képek, a hangulat olykor parádés, és szerencsére vannak közeliek is szép számmal… A zenei aláfestés már szinte rémisztő nyugtalansággal itatja át az egyébként sem túl rózsás pillanatokat. Minden a helyén van, valami nekem a végére mégis hiányzott. Ez pedig nem magával az üggyel kapcsolatos. Inkább bizonyos szereplők közötti viszony ábrázolásával van gondom. Egyszerűen – ilyen tekintetben – túl nyers és kapkodó a széria. Oda állítanak egy bizonyos szituáció elé, ez van, fogadd el. 5 rész kevés arra, hogy érdemben karakterizáljanak, légkört teremtsenek, valamint elmélyítsenek kapcsolatokat, bemutassanak összefüggéseket és motivációkat. Egyszerűen ennyi idő alatt minden nem megy. Értem én, hogy így sodróbb is az egész, és hogy Angliában bevett szokás ez a rövidebb évados sorozatgyártás, de egy ilyen sorozatnak pl kifejezetten jól állt volna még néhány rész. Mondom ezt annak ellenére, hogy itt pont az utolsó rész volt kicsit túlnyújtott, mintha elfogyott volna a végére egy kicsit a puskapor… Akkor mit szerettem volna itt még látni, ha az 5. részben már kiéreztem valami ilyesmit? Nos nyilván arra gondolok, ha tudják a készítők az elején, hogy 10 részes is lehet egy évad, akkor tisztességesebben és részletesebben bemutatnak pl. barátságokat. Nem biztos, hogy ez olyan remekül is ment is volna, de úgy érzem sok van és lehet még ebben a sorozatban – már csak meg is kellene minden téren mutatni…

Emily Fairn amúgy kicsit szinte ellopta a showt nálam. Ha ő nincs, és nem olyan amilyen, engem sem nagyon mozgatott volna meg lehet annyira ez az évad. Egy igazi jelenség az a lány. Több kedvenc karakterem is beugrott miatta különböző sorozatokból…

A The Responder nem akarja megváltani a világot. Azt viszont, amit és ahogy bemutat nem lehet félvállról venni. Néhány jelenetért már önmagában is megérte végignézni ezt az 5 epizódot, és akkor még ki tudja, mit tartogatnak a számukra… A folytatásnál én biztos ott leszek.

8.8/10

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S03 – 2007-2012

A harmadik és egyben utolsó évaddal eléggé meg tudtak lepni a dánok. Ezúttal pörgősebb, izgalmasabb, igazi és valóban komoly téttel operáló történetet sikerült letenniük az asztalra, amely aztán persze – Forbrydelsen-re jellemző módon – ezúttal sem sokszor késztetett mosolygásra. Ennek ellenére az írok képesek voltak – már ezen szezon kezdetétől fogva – még kiemeltebb szerepbe helyezni a kedvenc nyomozónőmet.

A cselekmény a szokásos módon indul, találnak valamit, aztán elindul a nyomozás, kutakodás. A csavar az a dologban, hogy közben történik még valami… És innentől kezdve válik igazán érdekessé a dolog, mert mint fent említettem, így már nem csak az a kérdés, mi történt a múltban, hanem az is, hogy mi történik a jelenben, illetve mindez mit eredményezhet a jövőre tekintve…

Most aztán tényleg dilemmák sorával szembesülnek a karakterek. És ezen – gyakran igazán szorult – helyzetüket nem csak a munkájuknak, és az abban meghozott akár téves döntéseiknek köszönhetik… A magánéletre bár továbbra sem sok időt fecsérelnek a készítők, de azért nem panaszkodhatunk ilyen tekintetben – pláne a korábbi évadokat elnézve. Igazából kifejezetten elégedett vagyok az itt látottakkal. Szegény Lund olykor annyira “esetlen” továbbra is, hogy kifejezetten szomorú lettem tőle. Mármint úgy értve, hogy sajnáltam. Nem csoda mondjuk, elég sokmindent átélt már, és nyilván az sem segít neki, hogy egy csomó mindent saját magának köszönhet. Az meg rajtam nem segített, hogy bizonyos dolgokat – már amit a fejéhez vágtak –, akár mondhatták volna nekem is. Arról már nem is beszélve, hogy némelyik kritikára mintha én válaszoltam és reagáltam volna helyette… Persze nincs ebben semmi különös, ezzel kapcsolatosan biztos számlálatlanul sok sorozatrajongó érez hasonlóan. De ettől még tény, hogy működtek, és finom részletek képében, apránként egészítették ki a magát a krimit. A sorozat így aztán nem tévesztett fókuszt; továbbra sincs egyetlen egy töltelék rész sem.

Az sztori maga pedig… Hát az ismét kemény volt. És az egyik “kedvenc témámat” dolgozta fel. Továbbra is jéghideg és sötét ez a világ, de közben meglepően érzékenyen érintő darabbá is vált. Mindezek mellett pedig kézzel fogható feszültséggel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel tarkított, összetett és bonyolult ügy rajzolódik ki előttünk – ebben a már-már pszichothrillernek is beillő történetben.

Egy igazi kis visszaszámlálás ez; versenyfutás az információkért, a nyomokért, és hát leginkább egy életért magáért – egy lehetőségért, a remény életben tartásáért. Annak ellenére, hogy meglepően sodró lendülettel indítanak, valahogy sikerült elérniük, hogy egy pillanatra se üljön le a történet. Mindezekből szerencsére nem az következik, hogy kapkodó, elemeiben vagy szerkezetében széteső, a szálakat inkonzisztens módon kezelő percekkel támasztják és foltozzák a lendületes sztoriban tátongó – esetleges – apróbb lyukakat. Esetleges, mert én nem nagyon találkoztam ilyen momentumokkal. A nyomozás ismét végtelenül következetes és hiteles módon zajlott – dacára annak –, hogy a nyomozók munkáját árgus szemekkel figyelték nem csak a politikusok, hanem a befolyásos hozzátartozók is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibáztak volna, sőt…

A kérdés, ami engem is nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan és mikor lesz lezárva ez a dráma. Hát ilyen tekintetben sem kellett csalódnom, szerintem meglehetősen felkavaró befejezést kaptunk. Nehéz rá igazán mit mondani, mert amikor a sorsdöntő pillanatokra gondolok, egymás után pattannak ki bizonyos gondolatok – kérdőjelek és felkiáltójelek társaságában – a fejemből; úgy, mintha én magam is a sorozat és az ügy részese lennék. És a Forbrydelsen ebben a legjobb. Ízelítőt kapunk abból, milyen is lehet jelvénnyel a kezünkben dolgozni, állandóan nyomás alatt lenni, a munkától gyakran egy percre sem szabadulni. Nem mondanám, hogy annyira élvezetes lehet… Kétségtelen, hogy a győzelem, a megoldás és az igazság felszínre hozása mindennél többet érhet. De valóban így is van? Akkor is ha ennek aztán nagyon komoly ára lehet?

Nekem ez a kedvenc évadom a háromból. Megmosolyogtató valahol, hogy a The Killingnél (US) is a harmadik lett a favoritom. Nagyon örültem egyébként, hogy ismét nem – egy az egyben – lett lemásolva a sztori; van ami megegyezik, egy csomó minden meg nem. Egy valami biztos viszont; nem ettől látom majd összességében szebbnek és jobbnak a világot…

10/10

Crash Landing on You [ A szerelem siklóernyőn érkezik ] – 2019

Ha hiszel a sorsban, a végzetben, ha nem… Te veled is biztos történtek már olyan dolgok, amelyek elbizonytalaníthattak, és azt mondtad magadban, hogy ekkora véletlenek márpedig nem lehetnek. Ha hiszel a szerelemben, ha nem, ezután a sorozat után valószínűleg – szomjazva – hinni akarsz majd mindkettőben…

Hol is kezdjem… (Az elején gondolom.) Szóval szeretem a romantikus dolgokat. Imádtam az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] c. sorozatot, ahogyan az Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] és a Twenty Five Twenty One [ Huszonöt, huszonegy ] is nagyon nagy kedvenceim lettek, a következő választásom nem is lehetett volna más, mint az egyik, ha nem a legnépszerűbb dél-koreai sorozat, a Crash Landing on You.

A rengeteg értékelés, a magas pontszámok (8.7-es IMDb átlag), valamint egy remek plakát szintén hozzájárult ahhoz az érzéshez, hogy nekem ezt látnom kell. Kicsit azonban mást kaptam, mint vártam; bizonyos téren többet, máshonnan nézve meg kevesebbet, de szerencsére nem kellett csalódnom. Sőt… De nem is kertelek tovább. Nem szeretek “spoilerrel” indítani, de úgy gondolom, hogy ezzel az információval mindenki találkozik (és egyébként is hamar nyilvánvalóvá válik), aki akár csak szemet is vet ezen drámára… Szóval a sorozat alaphelyzete az, hogy van egy kimondottan gazdag és szép dél-koreai hölgy, aki egy balszerencsés véletlennek (sorsnak?) köszönhetően – siklóernyőzés után – a demilitarizált övezet északi felén tér magához. Izgalmas felütés, mit ne mondjak.

Innentől aztán mindenki el tudja képzelni, mi vár(hat) rá. De nem kell félni, mert mégsem minden olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi elképzelnénk. Hiszen bár azt gondolhatnánk, hogy bizonyos körök már az esemény bekövetkeztével lefutottak, azért bőven tartogatnak számunkra még meglepetéseket és kincseket a készítők. Pl. vegyük szépen sorra, hogy milyen fontos, de egyszerű kérdések merülnek fel bennünk – a balszerencsés földet érés után… Mi lesz a lánnyal? Megölik? Börtön vár rá? Valaki segít neki? Visszajut? Ha igen, hogyan és mikor? Milyen áldozatok árán? Mi történik közben ott lent, délen? A családja mit reagál? A testvérei mennyire várják majd haza, tudva, hogy a pozíciója megüresedett? És akkor ez még mindig csak a felszínes kapargatása a dolgoknak.

Hogy mi lehet legfőbb vonzereje a sorozatnak? Talán az, ahogyan a műfajokat “keveri”. Ebben aztán mindenki talál magának valót. Műfajok terén a dráma, a komédia, a romantika, valamint a kaland talán az, amelyik a legjobban meghatározza a sorozatot. Ezzel persze sokat nem segítettem – tudom –, de ezek körül tényleg mind fokozottan jelen van az epizódokban. Hogy ezt a műfaji kavalkádot aztán mennyire sikerült jól abszolválni? Annyira, hogy talán jobban nem is lehetett volna. Az utolsó néhány epizód során konkrétan a térdem csapkodtam a humoros jelenetek láttán. Aztán pár órával később meg már a pityergés kerülgetett. (Még ha csak kerülgetett volna… 😅) Mit ne mondjak, tényleg szépen nézhettem ki… De szerencsére legalább maga a sorozat szép volt. Mármint tényleg látszik, hogy van benne pénz, idő, munka, lelkesedés. Szerintem itt a készítők tényleg azt és úgy csinálhattak amit és ahogyan csak szerettek volna. Hatalmas élmény lehetett nem csupán leforgatni, hanem megírni is bizonyos jeleneteket. És ez tényleg érződik is rajta.

Az egyik ok, amiért ezt a szabadságot felhozom, az maga a játékidő. 16 részen keresztül nézhetjük ezt a kalandot – átlagosan 1 óra 25 perces játékidővel. Meredek mi? És akkor még nem tudjátok, hogy az utolsó epizód önmagában képes volt 1 óra 53 perc (!) hosszan elnyújtózni a képernyőmön. Hogy megérte-e? Igen. Feltétlenül. Untam-e kicsit? Nem. Abszolút nem. Az utolsó öt részt kisebb megszakításokkal egymás után letudtam. Nem csak azért mert – kényszeresen – le akartam, hanem mert élveztem, kikapcsolt és hajtott a kíváncsiság. És egyébként is jól esett a bekötözött lábamat feltéve pihenni egy nagyot. A készítők persze ezen túlmenően is tudtak merészek lenni. Olykor kifejezetten látványos, és akciódús percekkel ajándékoznak meg bennünket, de ezek természetes könnyedséggel simulnak bele az alapvetően romantikusra vett egészbe.

A legfontosabb és legmegnyerőbb dolog a sorozatban talán mégis az üzenet maga. Hogy mi az? Én sem tudom még teljesen… (És ez így is van jól…) Még kicsit tisztulnia kell bennem, hogy mi az ami ilyen szinten a leghangsúlyosabban nyomot hagyott bennem. Mert az biztos, hogy vannak dolgok, amelyek sokáig velem fognak maradni. És hát a sorozat egyik legbravúrosabb érdeme, hogy mennyi zseniális karaktert sikerült egyetlen sorozatba beletuszkolniuk. Konkrétan – nem egyszer – ott tartottam, hogy valakinek a sorsa már jobban érdekelt, mint a főszereplőké… Persze ezt nyugodtan ki lehetne fordítani, és ezt más írhatná akár negatív előjellel is, de rám nagyon jó hatással volt, hogy “nem csak ők vannak, és nem csak úgy”.

Tudnék még számtalan mindenről mesélni, pl. hogy néha újrajátszanak az epizódokban bizonyos jeleneteket – mármint kiegészítve azokat. Azaz ha történt valami, alkalmanként később megmutatták, mi is vezetett konkrétan a cselekmény, szituáció azon pontjáig. Apróság, nem forradalmi dolog, de olykor kifejezetten vicces dolgokkal szembesülhettünk.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenki eldönti majd magának, hogy mivel próbálkozik be, de én azt mondanám, hogy ezzel bizony merőben más műfajt előnyben részesítő párok is bátran próbálkozhatnak együtt. Mint mondtam, tényleg mindenki megtalálja majd benne azt, amiért tud majd lelkesedni. Legyen az akár kalandosabb vagy romantikusabb pillanat, biztos akad majd számtalan közös kedvenc. És akkor a vicces momentumokról sem szabad elfelejtkezni… Egyébiránt meg önmagában már csupán azért is megéri megnézni a sorozatot, mert eléggé hiteles képet mutat arról (legalábbis én így érzem), hogy milyen lehet az élet ott fent, északon.

Hogy mégis miért csak ennyi az annyi? Nem tudom, nekem néha kicsit sok volt már a “jóból”. (Minden szinten, de ez részben az én “hibám” is.) Úgy érzem, hogy azért lazán lehetett volna még vágni belőle. De pontszámtól független rengeteg témát érint a sorozat… És ezt könnyen, mindenféle erőltetettség nélkül tette meg, rávilágítva az élet igazán fontos dolgaira… Mint írtam, nem tudom még teljesen, nekem mit adott a sorozat, vagy hogy mihez kezdek majd vele. Talán egy kis erőt. Bár én tényleg néha úgy érzem, hogy – szinte már kényszeresen – minden utolsó, jelentéktelennek tűnő morzsába is belekapaszkodom mostanában, de hát aki a kicsit nem becsüli ugye… (Egyik szememmel sírtam, aztán majdnem a másikkal is…) Igen, persze olykor meg olyan érzésem van, mintha mindenkit ellöknék magamtól, de hát én ugye nem tehetek róla, ez a sorsom… 😉

Végezetül pedig legyen itt az egyik kedvenc – zongorán játszott – dallamom a sorozatból. Imádom. Ahogyan a karaktereket is. Annyira hozzám nőttek, hogy már szinte hiányozni fognak…

8.6/10

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S02 – 2007-2012

Mennyivel egyszerűbb dolgom lesz most, hogy letettem már az alapokat az első évad kritikájának megírásakor. A Forbrydelsen szerencsére hű maradt önmagához. Egy komplex, mély, részletekbe menően precíz és pontos krimi, amelyet látszik, hogy szívből és odaadásból készítettek.

Én szerettem ezt az évadot is, egy 8-as részt leszámítva az összes többire repült egy 9-es érték. És ezt nem utólag pontozom végig, hanem tényleg minden epizód után veszem a fáradtságot. Egyszer valakinek sokat fog érni ez a profil. 😀 De ezt csak azért hozom fel, mert egyébként igen, általában szinte minden sorozatos évadban vannak ütősebb pillanatok és jobb részek a szezon vége felé közeledve (ha nem pont a legvégén); amikor bizonyos szálak összeérnek, amikor a konfliktust és a drámát a csúcsra járatják… Ezeket ha olcsón adnám magam, akkor nyilván értékelhetném többre. Valamikor így is teszek, de azért nem mindegy, mennyire áll össze ez a kép bennem, mennyi áldozatos munka és írás után jutunk el egy bizonyos végkifejlethez.

Søren Sveistrup sorozata ilyen szinten nem okoz csalódást. Bár engem már majdnem jobban levesz az a lábamról az, ahogyan a történeteit indítja. Elképesztően magabiztos kezekkel rántja be a nézőjét a dolgok sűrűjébe. Olyan, mintha a kiválasztott személy – az első randi alkalmával – mindenféle hezitálás nélkül megfogná a kezed, majd szikrányi kétségek nélkül úgy rád mosolyogna, hogy azonnal minden bátortalanságod tovaszállna. Meg hát nehéz is ellenállni a kísértésnek, amikor a szemeivel mindeközben mintha azt üzenné neked; ő már biztosan tudja, hogy ő kell neked. Na igen, valami ilyesmit érzek itt is. A készítő úgy gondolja, hogy nem véletlen ülsz a TV képernyője előtt a második évad indításakor. Úgy van vele, ha már megjelentél, akkor nem szórakozik veled, kész vagy mindenre – immáron az övé vagy.

De hogy mi mindenre kell felkészülni? Hát első sorban alapozásra. És itt még mindig a konstans, magas évad elejei pontszámoknál tartok. Én nagyon értékelem azt ahogyan felépül valami egészen komoly történet. Nem csupán most, hanem így volt ez mindig is. (Most felsorolhatnék egy tucatnyi krimit sorozatot és filmet…) A Forbrydelsen az első epizódtól kezdve egy hatalmas ígéret. És én ezt élvezem. Nem tudok neki ellenállni, nem tudom elengedni és nem tudom nem díjazni azt ahogyan és amit mesél. És hát közben ugye persze rohadt jó fej és rendes is vagyok, hogy csak úgy szórtam a jó pontszámokat. 🙂

Ennek ellenére azért van akinek lehet sok lesz az első pár rész. A politikai szálakat az előző évadból felejtsük is el; azt nulláról indítják újra – ezúttal a kormánytagok és a miniszterek kerülnek a középpontba, meg bizonyos pártok vezetői. És ez, khm, igen, valakiknek lehet sok, vagy száraz és túl pörgős lesz. Az írók itt nemhogy nem nézik hülyének a nézőt, de lehet néha túl sokat is képzelnek rólunk. Volt olyan epizód, amely egyes momentumai során már felröhögtem, mekkora politikai szarkavarás (potenciális egyeztetések tömkelege) zajlik is éppen.

Az ügy maga meg… Hát az aztán kemény. Mármint brutális nyilván, de talán nem annyira személyes egy ideig. Sok mindent nem szeretnék írni a krimi szállal kapcsolatosan, aki látta az első évadot és tetszett neki, az itt is elégedett lesz szerintem a látottakkal. Nekem volt egy kis hullámvölgyem az évad negyedik része környékén, de aztán hamar korrigált a sorozat. És pont úgy és abból kaptam többet, amiből szerettem volna. Ez pedig nem mást, mint az, hogy kicsit visszavegyenek ebből a rideg és végtelenül ügycentrikus formulából. Szerettem volna jobban belelátni Sarah Lund (nyomozónő) és társának lelkébe, magánéletébe. Bár tudtam, hogy hogyan állnak ők ehhez az első részek (és az előző évad) alapján, de örültem volna, ha történik velük valami igazán személyes is. Közelebb akartam őket tudni magamhoz; nem szerettem volna, ha jelenlétük kimerül valamiféle fagyos sakktábla kulcsfigurái képében. És hát mi történt idővel? Pontosan az amire vágytam.

Messze nem kell attól tartani, hogy a dánok sorozatában hatalmas fókuszt kapjon a nyomozók magánélete, de én szeretem és igénylem az ilyen apró morzsákat. Szerintem ettől lesznek ők is még emberibbek. És hát a fő üggyel kapcsolatban kiváltképp volt egy ilyen probléma. Ezer szereplő van; szokni kell ki kicsoda, le kell tisztulnia a terepasztalnak – és közben át is kell venned a sorozat ritmusát –, hogy aztán egy idő után tudj valakivel nem csupán azonosulni, hanem szorítani is érte. Nekem ez nehezebben ment most, de az évad felétől azért nem volt ilyen gondom, és kaptam pár komolyabb gyomrost is… Az ehhez hasonló érzelmi kötődések kialakulását nehezíti, hogy nem egyszer annyira a sötétben tapogatóztam, hogy azt még a Lost is megirigyelhetné… Komolyan nehéz eldönteni ki a jó, ki a rossz, de persze a világ már csak ilyen…

A sorozat technikailag és írás szempontjából nagyon jó ismét, a zene olykor kifejezetten üdítő és erős – mármint most változatosabb kissé, és mintha többször is használnák ezt a hangulatot fokozó eszközt. Pacsi érte! Vannak kimondottan külső helyszínek is; tényleg izgalmas ezen téren az egész. A politikai szál nekem annyira nem adta, de szerintem inkább csak érzelmileg nem voltam képes teljesen ráhangolódni a kulcsszereplőkre, úgy mint mondjuk az első évadban a polgármester kihívójára.

A sorozat ezen évadja dinamikus, izgalmas, rengeteg kérdéssel (majd válasszal), és hát közben azt sem mondhatnánk, hogy nem egy roppant aktuális témát érint. Bár ez nem 10/10, mint az első évad, nem sok hiányzik belőle, hogy az legyen. Annyira bejött és működött nálam ez az évad is, hogy bár egy csomó kifejezetten prioritásos olvasnivaló és bepróbálnivaló könyörög, hogy legalább nézzek rájuk, de én már másnap nekiláttam a harmadik és egyben utolsó etapnak. Pedig annyira azért nem vagyok kényszeres daráló. De ha valami ennyire jó…

9.2/10