Kategória Sorozatok

Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] – 2021

Hát idáig jutottam; megnéztem egy kimondottan romantikus sorozatot. Meneküljön, ki merre lát – kiálthatna fel mindenki. De ez egy nagy és ostoba hiba lenne, hiszen így egy nagyon aranyos, igényes és kellemes kis coming-of-age sztorival kevesebbek lennétek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, mert azért volt már olyan – sokak által nagyra tartott – dél-koreai széria, amelynél nem jutottam tovább a pilot epizód felénél, de itt már az első 15 percben megvettek kilóra…

Ódákat tudnék zengeni miért is olyan jó ez a sorozat. De tényleg. És ez alatt nem csak a technikai aspektusát értem, hanem magát az írást, a karaktereket, azok fejlődését, valamint az egész történetnek önmagában az ívét is.

Nem egy nagy titok, hogy két főszereplő dinamikája tölti be a képernyőidő legnagyobb részét, de közben nem felejtkeznek el a mellékszereplőkről sem. Sőt, kimondottan sokat tesznek hozzá ezek a figurák ahhoz, hogy ne legyen önismétlő és fárasztó ez a produkció; egyszerűen nem ül le egy pillanatra sem a történet, nem tud kipukkadni a dolog, mert mindig előrántanak valami érzékeny vagy fontos momentumot valakinek az életből, amelyre fókuszálva aztán tovább mélyíthetik ezt a kis, elképzelt világot.

De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Nem szeretnék kimondottan spoileres lenni, így a felütését sem reklámoznám most, meg hát ez egyébként is nyilvánvalóvá válik mindenkinek az elején. A lényeg talán, hogy ennek a – bonyodalmak középpontjába kerülő – párosnak van néhány barátja, vannak családtagjaik, kollégáig, és ehhez hasonló, magától értetődő szociális háló öleli át őket, miközben ebben az életben ki így, ki úgy boldogul… Legyen szó akár munkáról, akár magánéletről. Nagy-nagy pozitívum, hogy amikor kitekintenek bizonyos karakterekre, azok sem hatnak töltelékszerű időhúzásnak, mindig van valamilyen mögöttes tartalom, amely hozzáad egy csipetnyi extrát a cselekményhez, és megfelelő keretet ad ennek a felnövés-történetnek.

A zenékről még nem is beszéltem… Néhány dalra az a jelző, hogy nagyon szép, szinte sértően karcsúnak érződhet. Az Our Beloved Summer, a Red String of Fate, a Christmas Tree is ilyen, a személyes kedvencem mégis talán az alábbi Home című tétel, amely a cikk írásakor is rendszeresen visszatérő kíséretként tett meglepően “hasznos” szolgálatot.

Hogy ettől független kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Túl kézen fekvő lenne, hogy mindenkinek. Sokatoknak ez lehet túl unalmas, illetve mondhatnám, hogy szimplán túl sok is lenne a jóból, hiszen itt meglehetősen hétköznapi problémákról mesélnek nekünk, de aki szereti a földhöz ragadtabb, kimértebb drámákat, annak ez egy telitalálattal is felérhet, mert nagyon szimpatikusan és következetesen mesélnek benne, a szereplők pedig egytől egyik igazán megnyerőek. Szóval valóban mindenki találhat benne valakit, akivel tud majd azonosulni. Aztán ott van még az is, hogy mennyire jól egyensúlyoznak a sorozatban; a csalódásokról, a belső vívódásokról, a beteljesületlen szerelmekről, a karrierrel járó áldozatokról és az anyagi nehézségek leküzdéséről is olyan könnyed és természetes módon közvetít bizonyos üzeneteket és értékeket, hogy az ember néha szóhoz sem nagyon tud jutni.

Ez az egy évad pontosan 16 darab egy órás epizódot ölel fel. Én elég hamar letudtam, és hát nem különösebben esett nehezemre, de ez gondolom ilyenkorra már mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott. A nézettsége elég jól alakult, és meglehetősen népszerű is lett (IMDb-n a pontozók 63%-a 9-esre vagy 10-esre értékelte), de valószínűleg ebből sem lesz második évad, ahogyan elég sok dél-koreai sorozat sem kap – csak úgy – egy újabb berendelést. De nem is gond, ez így volt kerek és szép.

Most belemehetnék, hogy belőlem mi és mit váltott ki, de ez annyira úgy sem érdekel talán senkit, és egyébként is elég összetett dolog. Mikor, mit ugye… Sok mindent átgondol az ember, amikor egy ilyen (időben is) szerteágazó, apróbb részletekbe is betekintést engedő szériát néz éppen. Hol felemel, hol összetör, hol megnevettet…

Nem állítom, hogy mindenki lerágja majd a körmét Choi Ung és Yeon-soo kettőséért, de ha valaki nyitottabb és kicsit ki akar szakadni a kommersz, nyugati popkulturális posványból, annak ez egy tökéletes kezdő lökés lehet.

Az Our Beloved Summer egy olyan – érzelmes, de nem érzelgős – sorozat, amelyre ebben a modern, elidegenedő világban talán sokkal nagyobb szüksége lenne mindenkinek, mint amennyire azt a többség – akár csak önmagának is – be merné vallani.

9.2/10


El is gondolkoztam közben, hogy ezt meg hogyan csinálják ott kint. Mármint ezt a minőséget, ilyen mennyiségben. A sorozatos aranykorszak kezdete óta nem nagyon született a nyugati világban ehhez fogható sorozat. (Ha valaki mégis tud, jöhetnek a tippek!) De miért? Bele lehetne menni, hogy ki vagyunk, voltunk éhezve a negatív hősökre, lásd pl. Breaking Bad, House of Cards, és ehhez hasonlók, de valamiért ehhez hasonlót mintha meg sem próbáltak volna írni. Sem az USA-ban, sem Európában. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire helytelen az is, amit a kormány nem csak a focival, hanem – úgy néz ki – a filmes iparral is tesz. Rengeteg pénzzel, adókedvezménnyel támogatja a nagy stúdiókat, csak azért, hogy itt, Magyarországon forgassanak, mindezek mellett pedig most pl. majd 5 milliárd forinttal megtolnak még egy Petőfi-filmet is… No comment. Tudjuk mennyibe kerül egy mozijegy. Oszthatunk és szorozhatunk, de hogy ez iszonyatos bukta lesz, az már borítékolható. De nem számít. Ebből mennyi és mennyi kisebb projektet lehetne finanszírozni, tehetségeket felfedezni, képezni… Ezt a pénzt fel lehetne használni arra is, hogy a hazai filmkészítést és írást népszerűsítsék, iskoláknak támogatást nyújtsanak, ha mondjuk több ilyen szakot is indítanának… De nem. Kicsit azt érzem, hogy ezt is erőből és ész nélkül próbálják meg maguknak és a haveroknak kisajátítani, úgy mint a fociban is teszik… De nincs mit tenni, ha összeszerelő és díszletépítő üzemet akarnak Magyarországból csinálni, hát akkor az lesz.

Dél-Koreában is mindössze csak 51 millióan laknak, aztán mégis képesek olyan minőségi tartalmak legyártására, amelyekről nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonyos szinten igazi űrt töltenek be ebben a – streaming szolgáltatók ádáz versenye által – meglehetősen túlzsúfoltnak ható piacon. Sok oka lehet annak, hogy miért tarolnak mostanság az általuk készített mozgóképek, de talán az egyik legfontosabb intézkedésük, amellyel megalapozták ezt a kreatív alkotói közeget, az az lehetett, amikor még ’67-ben képernyőidő kvótát vezettek be, amelyhez aztán a mai napig ragaszkodnak is. Ebben előírták a moziknak, hogy az év 73 napján kizárólag hazai filmeket mutathatnak be, bár az is igaz, hogy ez korábban volt 146 nap is. Persze nem kérdéses, hogy ezt időben meg kellett lépni, mert a torrentezés és az internet miatt ma már hiába korlátoz itt le akárki bármit is. (Maximum azt érnék el, hogy az előfizetők egy részét újra a torrentezés felé terelnék.) Az EU elvileg kötelezi a Netflixet és a hasonló streaming szolgáltatásokat bizonyos kvótákra, azaz a kínálatuk egy jelentős részének (30%) európainak kell lennie, sőt, egyes tagállamok ezt az értéket – a saját országukban – felemelhetik akár 40%-ra is. Ez is valami persze, de ettől ez még csupán egy EU-s intézkedés, a magyar kormánynak a filmiparral kapcsolatos hosszabb távú tervei számomra ismeretlenek, vagy nem túl optimista jövőképet sejtetőek. Most kicsit elkalandoztam, de úgy gondoltam, ha már bennem van, akkor kiírom magamból…

Mayor of Kingstown – 2021

Taylor Sheridan megint megcsinálta. Jelenleg úgy fut három sorozata is egyszerre, hogy azok mind igen nívósra is sikeredtek. A Mayor of Kingstown önmagában nem döntöget tabukat, nem reformálja meg a műfajt, de pont annyira kommersz és szerzői is egyben, amelytől minden valamire való sorozatjunkie elismerően csettinthet majd az évad végeztével.

Ha szétnézek a netes streaming kínálatban, akkor azt kell mondanom, hogy a Paramount+ bombaüzletet kötött azzal, hogy Taylor Sheridan-t maguk mellett tudhatják. Ő körülbelül olyan lehet, mint Damon Lindelof, csak annál is produktívabb és ennek ellenére még kevesebbet is hibázik. Most komolyan, fussuk csak át, hogy milyen mozgóképeket köszönhetünk a ’70-es születésű Sheridannak. A Sicario, a Hell or High Water, a Wind River és az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatos sikere; a Yellowstone után képes volt ismét – ráadásul egy azonos évben – leszállítani két olyan remek szériát, mint az 1883 és a Mayor of Kingstown.

Mindenki látott már börtönös drámát vagy sorozatot. Elég népszerű téma, mert viszonylag olcsó is a tető alá hozni egy ilyen projektet, de közben azért számtalan lehetőség és téma is adott a készítők számára. A karakterizálással, a bűn és (vagy) büntetés esetleges feldolgozásától kezdve az egyszerű “bandázásokon” át, lehet még foglalkozni például a családi háttérrel is… És itt nem csupán a miértekre és hogyanokra gondolok, hanem magára az egyénnek a jövőképbe vetett hitére – már ha nem csupán a szimpla túlélésre szűkül be a lehetőségek tárháza.

Sheridan gondolt egyet és csavart a dolgokon. Itt nem a börtönben tengődő emberek kerültek a fókuszba, hanem magának a rendszernek a bemutatásán van a hangsúly. Szóval egy meglehetősen komplex drámáról van szó, de ennek ellenére nem kell attól tartani, hogy túl lassan indulnának és érnének csak be a dolgok. Az első rész is meglehetősen pörgősen vezeti fel az eseményeket, de igazából nekem részek elteltével sem volt teljesen világos, hogy mi a fő irányvonal, hova fognak bizonyos szálak kifutni, mi, hol és mikor fog valami robbanni.

Szóval van egy város, ahol a polgárok megélhetésének jelentős részét egy büntetés végrehajtási intézmény, azaz maga a bűnözés adja. De éppen ezért is, az egész város bűzlik a mocsoktól. Mindenki harmonikus békére és kompromisszumra törekedne, de meddig tartható fent ez az állapot? Melyik fél sokkal be először, kinél és miért telik be a pohár majd? Fel lehet-e számolni a mindent átszövő korrupciót? Fel kell-e egyáltalán számolni? Ha pedig a válasz igen és igen, akkor ismét felmerülnek olyan kérdések, hogy mibe fog mindez majd kerülni?

A színészek, a hangulat, a fényképezés mesteri, de hát ezt talán le sem kellene írnom. De milyen nevek is vannak itt kérem szépen; Jeremy Renner, Kyle Chandler, Dianne Wiest, Aidan Gillen. Már szinte sok a jóból… Technikailag szintén nem nagyon lehet belekötni ebbe az évadba. Sőt, egyébként sem nagyon. Ritkán találkozik az ember ennyire feszes, sokrétű és ilyen remek minőségben tálalt első etappal. Sheridan nem drámáztat feleslegesen, pedig ha valakinél, akkor nála fennállt a veszélye a hosszabb, unalmasabb merengéseknek, és bizonyos párbeszédek túlságosan központi szerepbe való helyezésének. Szerencsére nem így lett. Van itt pedig szinte minden. Valahogy nagyon jól el lettek találva az arányok. Akcióval is hiába találkozunk viszonylag sokszor, ha azok közben meglehetősen hatásosak, és nem csak úgy ad hoc jelleggel kerültek megírásra. Az sem éppen mellékes, hogy mindezek mellett sikerült olyan karaktereket előtérbe helyezni, akik izgalmasak, komplexek, szerethetőek, a motivációik pedig világosak.

Az évad remekül indul. Szerintem a pilot ér egy 9/10-et is, aztán utána beáll egy 8-as értékre pár rész erejéig, hogy a későbbiek során – konkrétan kb. az évad felétől – ne sokat kegyelmezzenek. Nem mondom, hogy ez lesz nálam az év legjobb sorozata, de hogy toplista elejében lesz, az eléggé magától értetődőnek látszik, még ilyen távol az év végétől is. Ami a továbbiakat illeti; nem nagy meglepetés, hogy be lett rendelve a második évad. És potenciál bőven van még benne, annak ellenére is, hogy ez a 10 rész önmagában is tökéletesen kerek és egész élményt nyúlt.

9.2/10

Tear Along the Dotted Line [ A pontozott vonal mentén ] – S01 – 2021

Ez most nagyon kellett. Pörgős, vicces, sötét, személyes és szomorú tükörkép Zerocalcare sorozata. Egy olasz képregényrajzoló Netflixes munkájáról van szó, akinek az első, magyar nyelven megjelent szerzeménye a Torokszorítósdi címet viseli.

Akkor nézzük is, hogy mitől működik annyira A pontozott vonal mentén. Mert úgy nevetik ki a többieket benne a karakterei, úgy dühösek a világra, úgy közönyösek az egésszel szemben, hogy közben azért bőven tisztában vannak saját tökéletlenségükkel is, és erre azért néha reflektálni sem szégyellnek. Most mondjam ki? Én is önmagamra ismertem benne, ahogyan szerintem sokan mások is. A sorozat sikerének titkában egyébként nem sok trükk van, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kivált, valamint az üzenet, amit úgy közvetít, hogy közben nem érzed kellemetlennek a csomagolását. Szépen, igényesen van megrajzolva, jók a zenei aláfestések, miközben az epizódok rövidek, de tartalmasak. Nem nyújtják el őket feleslegesen, nem dumálnak benne túl valamit részenként, csak azért, hogy még két epizódnyi tartalom összejöjjön, egyszerűen úgy jó ez az évad, ahogy van.

Ez a sorozat a félelmekről, a mai 30-as korosztályról, a felnövésről, a felelősségvállalásról szól elsősorban. És hát az ezektől való menekülésről. Az okokról, a reményekről, az álmokról, a belső hangokról és a kifogásokról. Mindenkinek a könyökén jöhet már ki ez a téma, de ettől még ez egy őszinte és mély sorozat benyomását kelti, amely akkor is tud szórakoztató lenni, ha történetesen nem nagyon tudjuk átérezni egyik – ezen sorozatban felvonultatott – karakter helyzetét sem. Oké, hazudtam, mert ilyen azért csak nem lesz. Márpedig azért, mert tényleg rohadt jó személyiségeket hoztak össze. A fókusz nyilván a főszereplő srácon van, de a mellette lévő és őt körülvevő arcok is telitalálatok. Pedig az egyik haver komplexitása kb. faék egyszerűségű, de pont ettől lesz valamilyen szinten megmosolyogtató a helyzetük, illetve a “barátságuk” alakulása.

Természetesen ez is teli van popkulturális utalásokkal, de ezeken tényleg átjön, hogy nem azért lettek felemlegetve bizonyos dolgok, mert így eladhatóbb, trendibb, modernebb felhangja lenne néhány jól sikerült jelenetnek köszönhetően magának a műnek is, hanem mert el akarják velem hitetni a készítők, hogy azt gondolta, azt csinálta és azt nézte kedvenc kis kocka barátunk. És ez be is jött nekik.

Maradandó kis alkotás. Az első négy epizódra én lazán ki tudtam osztani nyolc pontot, aztán az utolsó két rész közel hibátlan lett… Nem tudom hogyan csinálták, hogy ilyen hamar, ennyire az ember szívéhez nőnek ezek az egyszerű karakterek is, de valamit az összképpel kapcsolatosan nagyon eltaláltak.

Ritkán nézek nyugati vagy európai animációs tartalmat, de szerencsére ezzel nem vártam sokat, és milyen jól is tettem… Az I Lost My Body után ismét egy olyan utazásnak a részese voltam, amelyet nem könnyen felejt el az ember… Talán soha nem is fogom már…

9.2/10

Succession [ Utódlás ] – S03 – 2018

Az Emmy-díjak egyik legfőbb várományosa egyre jobb és jobb lesz. A második évad 89-es metacritic átlaga után a harmadik szerény 92%-on zárt. A nézők is szeretik a szériát, látszólag teljes a siker. Viszont bennem azért felmerülnek kérdések, már ami a továbbiakat illeti…

Szóval én egyfajta Trónok harcát látok ebben a sorozatban. Nem, nem szeretem mindenben azt keresni, pláne, hogy az utolsó évadokat a GOT-ból én nagy csalódásként életem meg, de ha ezzel tudom leginkább érzékeltetni, hogy milyen is az Utódlás, akkor bizony nincs mit tenni, ez van. Miért? Mert ezen esetben van egy nagy cég, amelyen belül egyrészről a családi “civakodások” adják el a showt, aztán másrészről vannak bizonyos külső tényezők, úgy mint az átalakuló médiapiac vagy a konkurencia előretörése, amelyek mind jelentős befolyással bírnak a karakterek életére.

Mivel még nem írtam a sorozatról, elpufogtatok pár olyan megállapítást, amelyek már az első etapra is érvényesek voltak. Kezdjük rögtön az egyik leglényegesebbel. Ha elolvassa valaki a sorozat leírását, esetleg lát belőle egy rövid ajánlót, azt aztán most komolyan, miért is érdekelné egy olyan sorozat, amelyben egy iszonyat gazdag család belharcait követhetjük figyelemmel? Hát szerintem ennek az érdeklődésnek alapvetően két oka lehet. Az első az, amikor valaki szereti az ilyen bennfentes cuccokat. Én igen. Nem abban a világban mozgok, sőt, konkrétan szimpla fizikai melós vagyok, emiatt aztán különösen jóleső érzés bebocsátást nyerni egy ilyen családba. A második ok az elsőt tovább erősíti, hiszen olyan remekül megírt karakterekkel van dolgunk, hogy az ember tényleg csak csettinteni tud, amikor számba veszi őket.

Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy nem elég, hogy helyenként iszonyat humoros a sorozat, de a szereplők is tökéletesen hozzák amit kell. Rég volt olyan széria, amelyben ennyire a szívemhez nőtt volna mindenki. Oké, most túloztam, de egyébként meg mégsem: egy szemét világban mozgó, sokszor önző figuráról van szó, akiknek mindenük a pénz, az életben maradás, legjobb esetben meg a minél nagyobb befolyás és magának a vezetésnek a megszerzése. De pont ezért az őszinteségéért jó ez a széria. Oké, oké, nem mondom, hogy tabukat döntenek le az írók, és nem emiatt a sorozat miatt fogom átértékelni az eddigi életem, illetve nem emiatt fogok a világra más szemmel nézni, de egy valami biztos: kevés olyan sorozat van, amelynél pl. a szimpla családi vacsorák is ennyire feszültek, kimértek és sziporkázóan jól megírtak lettek volna.

Eddig viszont konkrétan semmit nem írtam a harmadik etapról. Nagy meglepetést nem fogok okozni… Nekem is bejött. Valamilyen szinten viszont már tudnék kritikus lenni a látottakkal kapcsolatosan. Az első két évad után úgy éreztem, hogy emeltek a téteken, és most tényleg elég sok minden borulhat. Ez azonban szerintem túl törvényszerű, és kiszámítható következménye az előzményeknek, még ha el is ismerem, hogy bizonyos keretek közé vannak szorítva az írók. Az évad ívét tekintve nem nagyon tudtak meglepni, de ezt vehetjük pozitív dolognak is; nem próbálták meg logikátlan, rögtönzött, szinte kínos történésekkel a cselekményt művi módon terelgetni.

Ami nekem kifejezetten tetszett, az a családon belüli konfliktusok kiéleződése. Mármint bizonyos beszólások, köntörfalazás nélküli “elmész te a picsába” szintű monológok nagyon adták. Aztán meg a fináléról már önmagában rengeteget lehetne beszélni. Mert az az évad egyik erőssége, csúcspontja. Valahol persze ez a cliffhanger is várható volt, de legalább a funkcióját remekül betölti, és bizony az odáig vezető úton, többször akár magával a fináléval is vetekedő jeleneteket sikerült rögzíteniük.

Mindezek mellett és ellenére azonban nem ártana valami nagyobb váltás a sorozatban, új fontos szereplőket behozni, a hatalmi struktúrát átrendezni, és akár teljesen más megközelítésben tálalni a dolgokat. Nagyon sok sorozat ugrott az időben, kezdett új lapokkal bizonyos évadokban, olyanok is, mint a Six Feet Under, a The Wire, a Friday Night Lights, a Boardwalk Empire vagy akár a SOA is. Érdekes lesz, mit hoznak ki a továbbiakban ebből a szériából, amelyből eddig szerintem mindent kipréseltek, ami benne volt. A jövő viszont meglehetősen bizonytalan…

Ray Donovan – S01 – 2013

Amikor láttam Ann Biderman sorozatának pilot részét, tudtam, hogy simán nagy kedvenc lehet belőle, mert alapozásnak, ígéretnek ez szinte hibátlan nyitás volt. A zene olykor különösen nyomasztó, a képek szépek, a casting erős, a sztori és az évad felvezetése meg olyan, amilyennek lennie kell. Valószínűleg én is így csapnék a lovak közé egy krimi esetében; egy kisebb üggyel bemutatnám miként is dolgozik a címszereplő és csapata, miközben emellett folyamatosan egyre nagyobb fókuszt helyeznék a családra és bizonyos kapcsolatok, konfliktusok hátterének – még azért árnyaltabb – taglalására.

Persze Biderman nem kezdő, a Southland c. sorozatával már sokak szerint bizonyított, és mit tagadjam, számomra sem volt mellékes, hogy korábban egy ilyen produkcióval tudott előrukkolni – nem véletlen…

A Ray Donovant-t zseniálisan alakító Liev Schreiber egy olyan magánnyomozót alakít, aki – ilyen-olyan módszerekkel –, különböző problémák megszüntetésével keresi a kenyerét.

Szóval tényleg piszok erős kis első rész volt, és ez mindig eléggé örömteli érzés; kiváltképp amikor olyan darabról van szó, amelyet illetően hét évados elmaradásban vagyok… Hogy aztán mire mentünk ezzel az erős első benyomással? Hát arra mindenképpen, hogy a prioritási listán az első helyre kerüljön, mert bizony az első rész nem árult zsákbamacskát; pontosan arról és úgy mesélt a későbbiek során a sorozat, ahogyan szeretném, hogy egy ehhez hasonló, komplex krimi láttassa magát. Az első etapban nem voltak földbedöngölő meglepetések, néhány történés olykor már szinte kiszámítható volt, de én ezzel meg úgy vagyok, hogy a valós világ sem kérdezi meg, hogy ez vagy az most elég csavaros lett-e… Néha csak megtörténnek a dolgok. Úgy, ahogy a logika és a józan ész diktálja…

Ettől még a Ray Donovan első évada tartogat kellemes fordulatokat és bizony a történet íve is nagyon szépen lett kirajzolva. Izgalmas volt és drámai, olyan beszélgetésekkel, és olyan momentumokkal, amelyeket bármelyik sorozat megirigyelhetne magának. És tette mindent úgy, hogy abszolút nem érződött mesterkéltnek semmilyen szinten. Konkrétan az történt, hogy ma, amikor letudtam az utolsó epizódot, el kellett döntenem trakt.tv-n hány pontot adok erre az első etapra, és hát mivel nálam minden rész 8 pontot ért, az utolsó meg 9-et, adta magát a 8-as, de persze ha mondjuk 8.4-es lenne az összes epizód, az utolsó meg 9.3, és kicsit jószívű vagyok, akkor mehetett volna ez első évadra 9 pont is… Viszont azért ez egy szélsőséges példa volt, maradjunk annyiban, hogy ez egy erős 8-as lett, ami után viszont agyaltam azon, hogy ha ez 8, akkor ez meg az nem lehet 7 pont… Szóval szépen lepontoztam konkrétan a Lethal Weapon első részét, a The Resident első három részét, és bizony az első és a harmadik Arcane epizód is túlértékeltnek hatott így a Donovan családban történteket szemlézve.

Alapvetően nem epizodikus jellegű a történet, van egy főszál, és ez van szépen lassan felépítve. Ami miatt piszok mód ígéretes az egész, az az, hogy elég sok karaktert mozgat meg a sorozat, így pedig bőven rendelkezik olyan tartalékokkal, amelyek akár a legnagyobb kedvencek közé is repíthetik ezt a szériát. Rengeteg mindenkiről viszonylag árnyalt kép rajzolódik még ki csak előttünk, ennek ellenére már most is szinte kivétel nélkül mindenki érdekes, és ezek roppant jó előjelek.

Az első évad központi eleme és témája a család volt, és ennyi szereplő mellett nem is volt más járható út, mint a családtagok között fennálló viszony okainak részletezése, felfedése. Ha nem ezt helyezték volna előtérbe, akkor bizonyos figurák csak lógtak volna a nagy semmiben, így viszont egy remek kezdésen vagyunk túl, amely után a második évadban elképzelésem nincs, hogy milyen irányba is terelik majd az eseményeket az írók…

Búcsúzásnak meg legyen itt egy dal a soundtrackről.

Baron Noir – S01 – 2016

Politikai sorozat és ráadásul francia darab is, de hát mit újat mutathat ez Underwood-ék meg Sorkinék (The West Wing) után? Nyilván rengeteg egyéb mozgóképben találkozhatunk politikai és jogi szálakkal, viszont itt ugye ez van a központi szerepben, nem egy nyomozás mellékzöngéjeként van eladva a dolog. A lényeg, hogy ez sorozat jó, okos, érdekes, szórakoztató, sőt mi több, a pilot az egyik legjobb, amit idén láttam – pedig azért nem kevés szériát próbáltam már be az idei esztendő során.

Az első rész elég pörgős, azt hittem komótosabb, összetett alapokat apránként lefektető kezdést kapunk és a különböző karakterek, események láncolatának esetleges összeérése fogja majd jelenteni a későbbi csúcspontot. Ehhez képest megismerjük a főszereplőket, hogy aztán már az első részben olyan felütéssel kezdjenek, amely tényleg adja magát; nem szórakoztak azzal, hogy az adott problémáig vezető út bemutatásával vesződjenek, ez van, meg kellene valamit gyorsban oldani. Hogy aztán utána fel lehessen tenni a nagy kérdést: “De sikerült?”

Niels Arestrup (Francis Laugier), Anna Mouglalis (Amélie Dorendeu)

Oké, valószínűleg sokakban felmerülhet – még mielőtt nekikezdenének –, hogy habár alapvetően politikával le lehetne írni az egészet, de milyen szinten az, mennyire felszínes, mély, sodró vagy döcögős maga a tartalom? Hát azt kell mondjam is-is. Nyilván a politikai hadviselés valamilyen szinten rohadt mocskos, álszent és képmutató is tud lenni, amelynek polgári vonatkozásában aztán gyakran reflexszerűnek ható kinyilatkoztatások sokasága lesz az eredménye. Engem személy szerint érdekelnek az ilyen témák, pláne, ha ilyen realisztikus a megvalósítása. Hiszen itt nem csak hatalomtechnikai trükközéseket láthatunk hatásos zenével és szép képekkel, hanem releváns problémák felvetését, majd ezek kezelésének meglehetősen rögös és olykor visszás útját is.

Külön tetszetős, hogy érdekesek a szereplők és persze magától értetődik, hogy itt nem jó vagy rossz harcáról van szó, hanem igazi vitákról, társadalmi problémákról, bizonyos hangok felerősítéséről, alkudozásokról, kompromisszumukról és áldozatokról. De tényleg sok réteget lefed ilyen szinten a sorozat, az önkéntesek és a fiatalok bevonása akár a pártba, akár csak szimpla tüntetésekbe szintén csak erősíti ezt a földhözragadtabb, valóságos világképet, melyet ez az évad szerintem nagyon izgalmasan lefest.

Szóval a tartalommal nincs gond, ezt az eddigiek alapján gondolom egyértelmű. De milyen audiovizuálisan? Korrekt. Nem kell sem művészi kompozíciókat várni, sem semmi extrát, ennek itt kb. nem is lenne helye, egyszerűen ehhez a fajta történetmeséléshez az illik, amit látunk. Vannak jó beállítások, helyszínek, a háttérzene is kellemes, de dominánsnak vagy öncélúan túltoltnak soha nem éreztem egyiket sem; összességében kellemes elegyet alkotnak, nagyon jól belesimulnak a cselekménybe.

Simán nézem majd tovább, de most aztán akár tovább is mennék: bátran állítom, hogy hasonló sorozatok megtekintése hasznára válna az egész társadalomnak, mert bár nyilvánvalóan akik tájékozottabbak a közéletet illetően, azoknak sok meglepetést nem fog tartogatni a sorozat (bár ettől még bárkit kikapcsolhat), de úgy vélem, hogy szerte a világban meg kellene próbálni kicsit árnyaltabban látni és láttatni a dolgokat. Persze ezzel aztán el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ez bizony a politikusoknak nem feltétlenül elemi érdekük…

8.4/10

The Marvelous Mrs. Maisel [ A csodálatos Mrs. Maisel ] – S03 – 2017

Tudjátok, hogy a második évad nekem nagyon bejött. Ettől független – vagy pont ezért is – kicsit tartottam a harmadik évadtól. Tudom, hogy a rengeteg jelölésből ezúttal csak négy Emmy-díj jött össze, azok is inkább a körítést díjazták, a fontosabb kategóriákban ezúttal nem tudott aratni Amy Sherman-Palladino és csapata.

Miért történt meg ez? Ennyivel “rosszabb” lenne a sorozat harmadik etapja? A válasz nem egyszerű, mert igen is, meg nem is. A körítés, a hangulat, a képek nagyon adják, de ennyi. Néha már-már túl jók is ezeken a területeken, és ezt úgy értem, hogy olyan benyomása van az embernek, mintha csak ezekkel akarnák vagy tudnák eladni az egészet, emiatt pedig bizonyos elemeiben ez a nagyon adja szint gyakran csupán öncélú magamutogatásnak érződik. Szóval engem ezzel nem vettek meg most. De miért is nem? Mert nincs ezek mellett kellő mennyiségű élet a harmadik felvonásban, vérszegény a drámaiság is, mindeközben a karakterek sem esnek át nagy változásokon (persze nem mintha csupán ettől valami működőképesebb lehetne), a lényeg azonban az, hogy míg mondjuk a Girmore Girls sokáig tényleg csak jobb és jobb lett, ezt azért érhette el, mert úgy tolta túl a bájosságát, hogy közben a drámai eseményekkel, dialógusokkal valahogy mindig ki tudták azt egyensúlyozni. Mert tényleg működött. És valljuk be, így három évad után; a karakterek ott valahogy egyedibbek, jobban tudok hozzájuk kötődni; nem véletlen poénkodnak pl. mai napig azzal is, hogy ki melyik srác rajongótáborába, csapatába tartozik. Nyilván könnyebb azonosulni az átlagosabb, hétköznapibb figurákkal (még ha a család bizonyos tagjai kivételesen gazdagok is), de itt ugye Midge az Midge, és ő néha már túl sok is (ahogyan mások is tulajdonképpen), pedig papíron működhetne, hiszen ez valamilyen szinten insider cucc is, de számomra ennek ellenére sem adta; sem hangulatilag, sem sztori szintjén, és igen, kezdek kicsit ráunni is az egészre.

Nem, tényleg “nem tudom” igazán szeretni ezt az évadot. Nem elég tökös, nem elég bevállalós a történet, sokszor kifejezetten sokat időznek el bizonyos jeleneten; túlnyújtanak poénosnak vélt (jobb esetben valóban vicces) helyzeteket, beállításokat, és ez bizony idővel roppant fárasztóvá teszi a szériát. Félreértés ne essék, nem az én humorérzékemmel van gond; a zenés jelenetekkel és a random eseményekkel is ez a helyzet. Nem is lenne ezzel egyébként gond, ha működnének, funkciójuk lenne és nem élnének vele olyan gyakran. A karaktereket illetően meg már tényleg szinte ásítozom; a GG-ben jóval több dinamika volt, jóval frappánsabb párbeszédekkel karöltve, és igen, az a már-már giccses, cuki kisváros tudott a most látottaknál sokkal drámaibb és szellemesebb szituációkkal is szolgálni.

Pedig látszólag van itt aztán minden: egzisztenciális válság, magánéleti gondok, munkaügyi gondok, stb, de ettől még nem gondolom elég markánsnak egyiket sem; nézem, úgy ahogy élvezem is, de ennyiben ki is merült most a dolog. Lehet magával a korral is gond van, lehet ebben nincs olyan sok, lehet szimplán túl konzervatívan áll bizonyos szálak terelgetéséhez Amy Sherman-Palladino. Egy biztos; nem mer túl drámai és komor lenni, még egy-egy epizód erejéig sem, emellett sajnos szerintem vicces és szórakoztató showt sem sikerült összehoznia.

Nyilvánvaló, hogy szinte mindenki érti a dolgát a stábban. Még akkor is működne a dolog, ha tényleg csak ennyire lenne humoros, csak a sztorival kezdenének végre már valamit, lennének végre érdekesebb (vagy pont hogy szinte unalmasabb!) mellékszereplők, és… De nem, ez valahogy most nem az igazi. Az évad utolsó része kicsit jobb, ezzel a lezárással pedig akár sokkal érdekesebb és bátrabb irányba is elmehet a széria, de hazudnék ha azt mondanám, hogy tülkön ülve várom, hogy elérkezzen az új évad premierje.