Címke romantikus

A Love Song – 2022 – október 3-án az Apple TV-n

Megint milyen kis potenciális kincset találtam. Max Walker-Silverman első egész estés filmje október 3-án válik majd elérhetővé az Apple TV kínálatában. Előzetest ismét nem néztem, de az aranyos plakát, a hegyek, a meglehetősen jó kritikák meggyőztek arról, hogy azonnal nézős legyen. Aztán meg kivételesen bátorkodtam elolvasni a kis leírását, ajánlóját is… (Lentebb megtalálod!) Most mondjam ki tényleg, hogy pontosan ez kell az én lelkemnek?! Szóval először a poszter…

“Faye (Dale Dickey) magányos utazó, aki horgászattal, madármegfigyeléssel és csillaglessel üti el az idejét egy vidéki, coloradói kempingben, miközben régi ismerőse, Lito (Wes Studi) érkezésére vár, aki saját kísérletező és nomád útját járja a zord nyugaton. Ahogy a countryzene, ami hagyományosan az összetört szívekről és az önmagukat és másokat kereső amerikaiak kitartásáról szól, úgy az A Love Song lírai, de végső soron vidám refrént alkot az egyedüllét személyiségformáló hatásáról, és emlékeztet rá minket, hogy a szerelem bármely életkorban erőt adhat és elkápráztathat.”

Ugye mennyire jól hangzik? Sajnos magyar feliratos előzetest youtube-on nem találtam. De itt van legalább addig ez…

A The Washington Post ezzel zárta a kritikáját. / 100 pont /

“Like silent meditation, “A Love Song” isn’t for everyone. The movie requires its audience to both remain still and stay engaged. Those are skills many directors no longer value, so they’re skills many moviegoers no longer possess. But for those who will do the work, “A Love Song” is a special film that will stay with you long after the clamor of real life rushes back in around you.”

A The New York Times összegzése egy mondatban. / 90 pont /

Slow, sweet and subdued, A Love Song, Max Walker-Silverman’s lovely first feature, is about late-life longing and needs that never completely go away.

A The Wrap utolsó bekezdése pedig ez lenne az írásukban. / 100 pont /

“As exquisitely transcendent a film as 2022 will likely see, “A Love Song” is a cinematic rhapsody told in whispers of truth that confirms that love, for a lifetime or for a moment, merits the effort to be pursued in other people and in the overlooked wonders of existence.”

75 pont alatti értéket mindössze 6 kritika alatt kapott, de az is nagyon bíztató, hogy a tomatometer 96%-os rotten-en. Hát meglátjuk majd. Már nem sokat kell aludni.

One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] – 2019

Kár is lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot szerintem rajtam kívül soha, senki nem nézi majd meg az ismerősi körömből. Hacsak rá nem erőszakolom valakire. Pedig egy nagyon jó és érzelmes kis darabról van szó. Valahol “nem is merném” reklámozni, hogy ilyet is nézek, de itt a blogon csak elfér… Sőt, ennek itt bérelt helye kell hogy legyen.

Nehéz egy ilyen sorozatról írni. Mert itt nincs valamilyen ügy, nincs gyilkos, elkövető, korrupt politikus, háború. Nincs itt kérem semmi szinte. Csak nagybetűs magánélet. Ugye-ugye, milyen borzasztóan is hangzik ez így első olvasatra? Pedig aztán nem nagyon kell tőle tartani. Az One Spring Night egy könnyed és végtelenül szerethető néznivaló – amely nem fél olykor súlyosabb témákat is felvetni.

Valakinek végtelenül unalmas lehet – aláírom –, de én nagyon élveztem, hogy nem kell a mondvacsinált rendőrségi akciózásokon ásítoznom, hanem átadhattam magam ennek a kis hétköznapi történetnek. Nincs töltelék, nincs zsákbamacska. Ha tetszik az első pár rész, szeretni fogod végig. Vagy imádni. Nálam konkrétan 8-as epizódokkal kezdett a sorozat, aztán az 5. rész környékén szerettem bele igazán, onnantól meg szinte rajongója lettem a sorozatnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Netflixen két rész egybe vagy gyúrva, miközben az MBC-n eredetileg fél órás epizódokként ment le – szóval a sorozatkövetős alkalmazásoknál így kell számolni!)

A sorozat a párkapcsolatokkal, (tervezett?) házasságokkal, barátságokkal foglalkozik. Meg ami átszövi ezt az egészet. Mikor, mit és miért tesz vagy nem tesz az ember. A készítők nem analizálnak, nem foglalnak állást ilyen téren, csak megmutatják, hogy mit össze nem szenvedünk mi emberek néha. Aztán vagy igazán boldogok leszünk, vagy nem. Persze ez közel sem ilyen fekete-fehér, és ezt ők is nagyon jól tudják. Bizonyos döntéseknek azonban így vagy úgy, de ára van. Olykor nagy. Egyes dolgokat lehet nekünk magunknak is már sokkal korábban meg kellett volna tennünk. Igen, lehet húzni a szánkat, hogy ezek milyen üres frázisok már, de az élet már csak ilyen. És ehhez bizony sokszor valóban elég csak annyit mondanunk a valóságban, hogy igen vagy nem.

A sorozat pontosan ezekhez a kérdésekhez, valamint a rájuk adott válaszokhoz vezető – egyszer-egyszer persze nem túl szívmelengető – úttal foglalkozik. A vívódással, az érzelmekkel, a reményteli várakozással. És akkor beszéljünk magáról a pozitívumokról konkrétabban is. Először is: szerettem a zenéjét, a hangulatát, a képeit. Azt, hogy abszolút nem volt kapkodós sorozat. Ha például az utcán sétáltak percekig kézen fogva – akár csak apróságokról beszélgetve közben –, vagy csak a kocsiban ültek bizonyos szereplők egymás mellett – miközben csak néztek ki a fejükből –, akkor sem állíthatom, hogy nem imádtam volna ezeket a jeleneteket. Nem végtelenül lassú sorozatról van szó, de kétségetek nem lehet; valóban hagynak időt arra, hogy átérezd, milyen is lehet benne lenni – az adott pillanatban – a dolgok sűrűjében. És ez nem csak egy westernben vagy egy indie filmben tud jól mutatni, hanem ebben a romantikus drámában is.

Az egész persze mit sem érne, ha azok, akikért elvileg szorítani kellene, nem lennének szimpatikusak. Nos, itt aztán ettől nem kell tartani. Sőt. Néha szinte irigy kutyaként bámultam a képernyőre. De még mielőtt azt hinnénk, hogy itt csak a szokásos összejönnek-e végre kérdéskör a sztori fő motívuma, elárulhatom, hogy ennél azért jóval összetettebb a dolog. És legyen azért nyilvánvaló, hogy nem csak egy potenciális párról szól a történet. Itt bizony bejátszanak olyan dolgok is, mint például, hogy milyen a család viszonyulása a kialakult helyzethez. A szülői kötelesség bemutatásán át, az elvárásoknak való – inkább talán már kényszerű – esetleges megfelelésen túl, a társadalmi normák szinte elnyomó szerepének megtestesítésére is jutott azért kellő idő.

Szóval tudjátok; bizonyos döntések nem olyan egyszerűek, még ha az meglehetősen kézenfekvőnek is tűnhet a romantikusabb lelkek számára. Mondhatnám azt is, hogy bőven van itt miért és kiért izgulni. Arról nem is beszélve, hogy a játékteret azért nem szűkítették annyira le, hogy monoton menetelés érzetét keltse bennünk. Vannak itt barátok és testvérek is, lehet legalább olyan, ha nem fontosabb és sürgetőbb kérdések és problémák kereszttüzében. És ugye mondanom sem kell, hogy a döntés joga lehet nem is mindig a mi kezünkben van. Vagy mégis?

Ha már az elejétől úgy nézzük, hogy tudnánk – legalábbis feltételeznénk –, hogy mi is lesz az egész végkifejlete, akkor is érdekes és izgalmas lenne ez a 16 órát felölelő évad. Nem csupán egy megható és szívmelengető történetet tudtam le az One Spring Night megnézésével, hanem egy olyat, amely miatt olykor már majdnem dühös is lettem. De a legjobb az ebben az évadban, hogy mindeközben valahol mégis nagyon szórakoztató, és alkalmanként kifejezetten vicces is. Tényleg jól esik nézni. Szinte elhiszed, hogy ez itt a valóság, hogy itt sajnos gond van, hogy ez így nem mehet tovább. Hol a fejed fogod mérgedben, hol csak vigyorogsz mint egy tökkelütött. És ennél többet szerintem nem is kell már mondanom.

9.3/10

Mad for Each Other [ Őrülten szerelmes ] – S01 – 2021

Hát ez mi volt itt kérem szépen? Amint láttam az első epizódot, azonnal írni akartam róla, de aztán inkább kivártam vele, mert nem tudom mennyi értelme lenne csak magáról mondjuk a pilot-ról írnom az oldalon. Így is van épp elég tennivaló…

Hát milyen első rész volt ezt… Mármint az alapszituáció, a karakterek, a jelenetek, az egész abszurditása. És többször hangosan felnevettem, és most is mosolygok, amikor ezen sorokat írom. És igen, itt még csak az első epizódra gondolok. De milyen alapszitu és milyen karakterek? Hát nézzétek meg. Én nem rontok el semmit nektek.

Kissé beteges cucc egyébként, de nem kell félni, jó értelemben az. Közben valahol mélyen emberi is az egész. És ugyanez igaz az évad egészére nézve. Az első szerintem kifejezetten vicces. Lehet persze valakinek nem lesz az, nem tudom, nekem akkor nagy szükségem volt arra, hogy lássam, másnak is tud nagyon, de nagyon szar napja lenni. Néha jól esik, ha nem csak magán, hanem másokon is nevet az ember. Még ha az csupán csak egy sorozatos karakter is. De valóban, amit ezek leműveltek a képernyő előtt, hát azon tényleg besírok. De ez alapvetően azért nem egy komédia, hanem egy humoros elemekkel feldobott, eléggé mély dráma – romantikusan izgága szerencsétlenkedésekre felfűzve.

Egyes pillanataiban iszonyatosan aranyos az egész. Szinte még most is megható, hogy visszagondolok rájuk. De az első epizód során inkább csak sodródsz az árral, mivel egy 35 perces részről van csak szó, engedje el mindenki magát, aztán nyomjon a lejátszás gombra. Nem az első epizód során kell mindenre választ kapnunk, sőt, még jóformán a kérdések megfogalmazása is csak úgy ahogy történik meg. De aztán a későbbiek során ezekre is sor kerül. De még hogy…

Akár gyűlölik egymást, akár nem, valahogy nagyon érezni lehet a két főszereplő között működő lehengerlő kémiát. Legyenek akármilyen defektesek is – akármilyen okból is kifolyólag –, az én szívemhez eléggé hozzánőtt ez a két karakter. És egy ilyen sorozatnál ez az első és legfontosabb dolog. Hogy ezen túl miről van szó benne? Apránként megtudjuk ki és honnan szerzett talán egy egész életre szóló lelki sérüléseket, sebeket. Ahogyan talán az is kiderül, hogy ezekkel ki és mit tud kezdeni.

Azért tényleg külön pacsi ennek a sorozatnak, hogy az ilyen megpróbáltatásokat átvészelő karakterek történeteit általában nem szokták ennyire bátran humoros, romantikus környezetbe helyezni. Nyilván – nem lehet elfelejteni, hogy – én elég kevés komédiát láttam az életem során, de ettől még ezt – a megállapításomat – filmes élményekre alapozva is tarthatom.

Igazából a cselekményről felesleges lenne többet írnom, vannak benne apróbb ügyek is, meg egy nagyobb átívelő dolog is, de ezek annyira azért nem ütnek. Az egyik fő krimiszál lezárása mondjuk eléggé csalódást keltő, pedig akár jóval több is lehetett volna benne – még ha érezni is lehetett, hogy ilyen téren nem kell csodákat várni. Szerencsénkre – ezt a fentit leszámítva – egy elég klassz befejezést kaptunk.

Érdekes egyébként, hogy imdb-n és trakt.tv-n is az első rész áll a leggyengébb értéken, pedig én nagyon bírtam ugye.

7.4/10

Like Crazy [ Őrülten hiányzol ] – 2011

Drake Doremus a filmjét úgy indítja, mint egy hétköznapi romantikus drámát, hogy aztán – apránként szintet lépve – a legjobbak közelébe repítse azt.

Így a megtekintése után annyi mindent akartam írni, most meg keresem csak a szavakat… De kezdjük el az elejétől. Van két szereplőnk, egymásba habarodnak. Ez gondolom nem annyira spoileres egy ilyen film esetében. Aztán az élet úgy hozza, hogy különböző problémákat kellene megoldaniuk. És akkor itt lenne a film egyik buktatója, hogy bizonyos dolgokat miért nem tettek meg, vagy miért úgy és akkor. Erről sokat lehetne beszélni, de én ezt a részét elengedtem, mert ezen kérdéseket rengetegen feltehetnék magunknak is – az életük bizonyos szakaszaira visszatekintve.

Ha ettől elvonatkoztatunk, vagy elfogadunk bizonyos dolgokat, akkor bizony egy nagyon erős kis filmélménnyel lehetünk gazdagabbak, amely bizonyos pillanatiban nem csupán csak él, hanem szó szerint beleássa magát a lelkünk legmélyébe. Drake Doremus másfél órás alkotása remek képekkel operál, miközben a vágásokra és a zenei aláfestésre sem lehet egy árva szavunk sem. És hát a színészek is remekelnek. Felicity Jones pedig legalább olyan cuki, mint Zoe Kazan. A többiek helyett el tudtam volna képzelni akár másokat is, de ennél nagyobb gondom tényleg ne legyen.

A történetre visszatérve. Jaj… Hát ez hol nagyon felemelt, hol nagyon lehozott az életről. Igazi kis hullámvasút, amely rengeteg olyan kérdést megfogalmaz, amelyekkel a hagyományos romantikus filmek nem hogy nem foglalkoznak, hanem még csak a felvetésük szándéka sem sejlik ki belőlük.

Az első és legfontosabb. Ő az igazi? Alapvetően persze a legtöbbünk ezt így nem tudhatja. Ebben a filmben is csak sejthetjük. Vannak bizonyos érzések, amelyek egy része – talán éppen a legfontosabbak –, lehetnek akár kimondatlanok is. Egy biztos; mindennek van valami következménye. És ezt a szereplők is megtapasztalják. Minden kérdést – amely felmerült bennem – én sem fogok felvetni itt. Meghagyom azt az erre tévedt – esetlegeses – új nézőknek inkább. Azt ellenben leszögezhetjük, hogy egy elég modern, nagyon klassz kis utazás, valamint szerelmes film részesei lehetünk, amely rengeteg más mellett foglalkozik a távkapcsolatok nehézségeivel is.

Valahol 7 pont körüli értékről felkúszott egészen 9/10-ig. Ami azért már önmagában sem kis fegyvertény. Én imádtam. Valahol nagyon várom, hogy újranézzem, valahol meg nagyon nem. De ez már az én problémám. Az élet nem egyszerű. Ahogyan a szerelem sem mindig az. Ezzel persze tudom, hogy sok újat nem mondok. A film befejezése ellenben valóban önmagáért beszél. A Like Crazy nem éppen klisés, meglehetősen igényes párkapcsolati dráma, amelyet én bárkinek, bármikor szívesen ajánlanék. Ez a pontszám pedig most csak így érzésre lett ideírva, bőven benne van, hogy lehet ez még több is…

9.2/10

Submarine – 2010

MIlyen remek kis film volt ez. Rögtön az elején – erős nyitással – egy kamasz srác gondolataiba nyerünk betekintést, hogy aztán ez a fajta narratív, olykor önvallomással felérő kitárulkozása még jó néhányszor visszaköszönjön ránk. És ez nagyon jót tesz ennek a 2010-es, Richard Ayoade által írt és rendezett filmnek, mely alapjául Joe Dunthorne 2008-ban – itthon egyébként nem – kiadott regénye szolgál.

Nem mondanám azt, hogy megváltja a film a világot, nem fogsz tőle másként látni dolgokat, és katartikus vége sincs éppen. De vége van. Egy kezdetnek. Ahogyan egyszer vége lesz az első szerelemnek is általában. Nehéz szerintem ezzel a dologgal kapcsolatosan újat és maradandót alkotni. Mármint úgy értem, hogy fiatal korában előbb-utóbb mindenkit betalálnak az érzések. Sulis időszak, ismert problémák, nehézségek, vágyak, közhelyek – minden egyszerre. Ez egy meglehetősen impulzív időszak az életünk során, amit nehéz nagyon másként tálalni és elmesélni, hiszen szinte mindenki átmegy – így vagy úgy – bizonyos dolgokon.

Aztán az olló kinyílik. Az egyikünkből sikeres, jól menő üzletember, ügyvéd lesz, nagy és talán boldog családdal, addig a másikunknak valahogy és valamiért minden és mindig félremegy. De persze ezt is kicsavarhatja az élet még egyszer. Pontosan ezért aztán én általában izgalmasabbnak tartom a 30-as és 40-es korosztállyal foglalkozó filmeket, mert ott már bizonyos kötelező körökkel nem kell foglalkozni. Az első szerelemre, csókra és szexuális élményre való vágyakozásra már önmagában – a többség számára legalábbis – nem lehet filmet építeni ebben a korban, ellenben rengeteg minden másra viszont igen. Sokan vagyunk. Sokfélék. Felnőttként egy ideig kitárulnak a lehetőségek, felüti a fejét a “miénk az egész világ” érzése, hogy aztán idővel ismét beszűküljenek, és rosszabbik esetben egyfajta börtönben éljük le életünk egy jelentős részét.

Tudom, jó kis kitérő volt ez, de tényleg úgy érzem, hogy nehéz “az első igazit” illetően ma már maradandót gurítani. Ennek ellenére aztán mégis nagyon élveztem ezt a filmet. A hangulata, a képei, a zenéi olyan erősek, hogy ha ezeken túl semmi sem működne benne, akkor is egy elég jó kis élmény lenne, de erről azért szó sincs. Nem kimondottan humoros, de nem is kimondottan elégikus. Hol ilyen, hol olyan. Néha közben kifejezetten jókat is nevettem, hogy aztán persze a vége felé kicsit el is érzékenyüljek. Aranyos kis utazás ez, amely nem csak az első párkapcsolat(ra való törekvés) pozitív és negatív aspektusait taglalja, hanem a főszereplő srác szüleinek házasságának milyenségét és miértségét is górcső alá veszi.

Aki szeretné felidézni apró-cseprő vagy adott esetben nagyobb első botlásait, vagy csak szimplán szereti, ha valami nagyon jól van fényképezve és szeretné átadni magát ennek a – mondhatjuk, hogy kis túlzással – hangulatbombának, annak kétségek nélkül tudom ajánlani ezt a filmet. Mindezek mellett engem magával ragadott – egy ilyen meleg nyár során aztán meg pláne – ez az őszi táj, a falevelek színpompája, a hűs tenger finom, de kérlelhetetlen csapkodása. Bár több ehhez hasonló alkotással találkoznék. Nem is szaporítom a szót tovább, beszéljenek a képek is helyettem.

8.6/10

Conversations with Friends [ Baráti beszélgetések ] – 2022

A Normal People-el Sally Rooney mozgóképen és nyomtatott formában is meglehetősen nagy sikereket tudhatott magáénak. Idén pedig a Hulu jóvoltából aztán bemutatásra került az egy évvel korábban publikált – 2017-es – regényéből készült sorozatos feldolgozás, a Baráti beszélgetések, amely nyugodtan kimondhatom, hogy minden várakozásomat felülmúlta.

De miért is voltam kevésbé lelkes, mint a Normális emberek esetében? Hát ennek egyszerű okai vannak; láttam a kritikák átlagát, az imdb pontszámokat… És hát bár a különbség – ha messze nem is megdöbbentő –, azért nem elhanyagolható a korábbi sorozat javára. Ha csak rajtam áll, akkor tuti hanyagolom is egy ideig, de szerencsére nem így alakult.

Érdemesnek tartom egyébként megjegyezni, hogy a két könyv között értékelések átlagát tekintve (3.84 vs 3.82 via goodreads) szinte semmi különbség nincs, szóval a sorozat megítélésének kérdésében az alapanyagra fogni – elviekben – nem lehet semmit. A benyomásom az elejétől kezdve az volt, hogy audiovizuálisan teljesen rendben van a sorozat. Értő, gondoskodó kezek ügyeltek a finom részletekre, és ilyen téren tényleg egy szavam sem lehet. Az első két epizódot lényegében ez vitte el a hátán, és húzta fel egy jó, erős 8-asra. Aztán ahogy apránként beindult a cselekmény, megismertük a karaktereket, nem is volt nagyon megállás a legvégéig. De hogy miről is szól ez a sorozat. Talán a hétköznapi modern világban való útkeresésről, az apróbb küzdelmekről, önmagunk és a boldogságunk esetleges megtalálásáról.

Sally Rooney ismét az emberi kapcsolatokat, a kommunikációt teszi központi témává, ezen belül pedig a barátság, a szerelem és a komplexebb (?) helyzetek bemutatásával tölti ki a fél órás epizódok játékidejét a rendező úr közreműködésével. Mivel semmilyen előolvasottságom nem volt sem a regényt, sem a sorozatot illetően, tényleg nem tudtam, hogy mire számíthatok. Szóval egészen nagy meglepetésként ért, hogy milyen kellemes érzelmi hullámvasút ez az egész. A négy fő karakter nagyon jól hozza amit kell, a párbeszédek egyszerűek, valójában gyakran szűkszavúan esetlegesek; ennek köszönhetően pedig egy kicsit sem éreztem benne azt, hogy meg akarták volna benne mondani (vagy fejteni) az élet nagy igazságait. A tempója viszonylag lassú, a képei pedig szépek és kimértek, mindezek mellett a vágásokkal sem kapkodnak, tényleg van idő elmerengeni a látottakon, hallottakon. Nem gondolnám, hogy ebből a sorozatból fognak idézgetni az emberek idővel, hiszen ahhoz sem a megítélése, sem a népszerűsége nem egyöntetűen pozitív irányba mutat, de nekem tetszett ez a fajta természetesség. Kiemelhetném még, hogy a készítők milyen remek munkát végeztek azt illetően, hogy a produkció – úgymond – jellegtelensége ellenére is ilyen remekül mutasson. Mindenki tud néhány olyan nagy rendezőt, akinek vannak bizonyos védjegyei, melyeket aztán előszeretettel alkalmaz alkotásaiban – jelentsen ez akár tartalmi, akár esztétikai vonatkozást. Pedig aztán ezek sokszor már nem úgy funkcionálnak, mint tették azt egykoron…

Szóval itt van nekünk a sorozatban két páros, akik összeismerkednek. Elkezdenek beszélgetni, aminek eredményeként kialakul egyfajta szimpátia bizonyos karakterek között, hogy aztán majd jöjjön, aminek jönnie kell…

De mitől is működik nálam annyira a sorozat? Talán leginkább attól, hogy nem fél az érzelmekkel játszani. Hogy nem fél önmaga lenni. Igen, el tudom képzelni, hogy valakit ez így nem érdekel, mert épp elég neki az az érzelmi csokor és impulzus mennyiség (minőség?) amelyet a szürke hétköznapok során megtapasztal élete során, és maximálisan megértem, ha valakinek ez túl szenvedős, és unalmas lenne. Viszont nekem meg a popcornból van egy ideje elegem, és ez a fajta sorozatos élmény olyan szinten totálisan telitalálat volt, hogy úgy volt művészi, hogy közben totálisan közérthető, szórakoztató és elgondolkoztató is volt. Nem merengett el az író és rendező által vélelmezett hatalmas igazságokon, nem vált mesterkéltté vagy öncélúvá. Pedig aztán elgondolkodtató amit látunk. Lehetett volna benne moralizálni a fiatalabb generációk szexualitásáról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, így a megélhetés nehézségeiről is, és akkor a mai világ technológiai fejlettségének bizonyos árnyoldalairól (vagy esetleges előnyeiről) még csak szót sem ejtettem…

A sorozat ilyen téren pedig hibátlan. Bizonyos dolgok – ma már – magától értetődőek. Lehet – visszafogott használat mellett is – többet mosolygunk a telefon képernyőjére meredve, mint a másik fizikai jelenlétében? A szexuális irányultság sem olyan téma, amit nagyon feszegetne a sorozat, pedig lehetősége lett volna éppen rá, de mint említettem, itt bizonyos dolgok csak megtörténnek, vannak; fogadd el őket. Nem ítélkezik senki és semmi felett, még érintőlegesen sem próbálja önnön értékrendszerét apránként belesulykolni az emberbe. Ez a könnyed megközelítés pedig rohadt jól áll a szériának.

A sorozatból egyébként 7 epizódot az a Lenny Abrahamson rendezett, aki a Normal People esetében 6 epizódot vezényelt le, de az ő keze munkáját dicséri többek közt az egy Oscar-díjjal jutalmazott Room (A szoba) című film is. Szóval nem mondhatnánk, hogy egy ismeretlen, kezdő vagy tehetségtelen úriemberre bízták volna a dolgokat. Ennek ellenére a megítélése a sajtóban visszafogottan megosztóra sikeredett. Bár a The Telegraph és a Time nem sajnálta a tökéletes minősítést, és az IndieWire is egy erős 83-as értékkel jutalmazta meg a készítőket, azért közben a The Guardian 60-as, valamint a The Washington Post és a The Boston Globe 40-es értékei már-már szinte lehangolóak. De ez most nem is arról szól, hogy ők mit gondolnak ugye a sorozatról, csak kis kiegészítésként megemlítettem.

Persze mindezek ellenére azért bele lehet kötni. A történetben a karakterek talán túl sokat foglalkoznak a magánéletükkel, pontosabban fogalmazva nem nagyon látni olyat, hogy mondjuk otthon valóban ki is kapcsolódnának (leszámítva néhány kitérőt, pl. az iszogatásokat vagy a nyaralást), amely azért valamilyen szinten ront a szememben a hitelességen. És bizony szerintem nem ártott volna, ha a kultúráról is többet értekeznek, pláne, hogy elvégre tulajdonképpen – nem is véletlenül – ebből élnek. Ha ezzel kicsit megfűszerezik az egészet, akár egy hibátlan sorozat is lehetett volna, így viszont nekem van egy kis hiányérzetem. A látottakból viszont ez semmit nem von le.

Én nagyon tudtam szorítani egyes karakterekért; azonosulási pontokat szerintem – a kor szellemét tekintve – nem csupán én fogok tudni találni. Érzelmes, olykor szinte feszült, remek hangulattal operáló sorozatról van szó, amely szerintem ér majd egy második megtekintést is még idén. Mert bizony – így a megtekintése után másfél héttel –, ezt a kis szösszenetet írva tudatosul leginkább bennem, hogy én ezt még jobban szeretem, mint ahogy akkor be mertem volna vallani – akár csak – önmagam számára is.

9.4/10

Twenty Five Twenty One [ Huszonöt, huszonegy ] – 2022

Érdekelne egy sok-sok évet átölelő romantikus – a barátságot, a kapcsolatokat, a családot és magát persze a vívást előtérbe helyező – coming of age sorozat, amely nem fél bemutatni a felnőtté válás bizonyos árnyoldalait sem? Akkor jobbat szerintem nem nagyon találhatsz a közelmúltból, mint a Twenty Five Twenty One.

Igen-igen, letudtam még egy dél-koreai sorozatot. Kicsit tovább tartott, mint kellett volna, de a lényeg, hogy befejeztem. Érdekeset fordult velem a világ mostanság. Példának okáért: már a Better Call Saul sem igen mozgat meg egy ideje. Hiába látom benne az igényességet, a munkát, de számomra iszonyú fárasztóvá, monotonná, érdektelenné vált. Mintha a készítő szerelmes lenne önmagába és művébe; tisztában van azzal, hogy bármit megtehet, aztán ugye ez a kreatív tejhatalom sokszor visszaüthet a produktum minőségét vagy a történet irányvonalát illetően. Néha szerintem nem ártana egy kis kontroll…

Részben ezért is kezdtem kicsit másfelé nézelődni. Az Our Beloved Summer után bepróbáltam hát a Twenty Five Twenty One-t. És milyen jól is tettem! Az első epizód is aranyos és remek sorozat képét vetítette előre, miközben az értékelései is elég magasan futottak, így kérdés sem volt hát, hogy folytassam-e. Annyira jól működött nálam a széria, hogy az első, valamint az utolsó rész kivételével mindegyikre repült is egy 9-es pontszám. Az egyes epizódok szinte kivétel nélkül 70 percesek – szóval elég hosszúak –, ez pedig valahol jó, valahol már-már riasztó. Mivel azonban nagyon nem valószínű, hogy második évad is lesz a sorozatból, ezért bátran ajánlhatom mindenkinek aki unja már a saját maga által kreállt korlátok szűkösségét. Meg hát mert ez a dél-koreai sorozat tényleg tud egészen sziporkázó lenni. Ugyan volt amikor az első fél órában azt hittem, hogy az adott rész szimplán csupán csak jó kategóriát érdemel majd ki, de aztán ezen perceket legtöbbször olyan erős folytatás követte, hogy olykor köpni-nyelni nem tudtam…

De mégis mitől olyan nagyszerű ez a sorozat? Hát leginkább a magától az összképtől. De vegyük csak végig szépen sorban, melyek is azok a dolgok, amelyekért minden szinten csak méltatni tudom. A nagyszerű képei, a mindent átható profizmus és a színészi játék mellett maga az írás is elsőrangú volt. Kevesen tudnak ilyen tudatosan és következetesen végigvinni egy olyan történetet, amely kortól függetlenül ennyire sokakat meg tud szólítani, és amely ilyen sok fontos karaktert tudhat magáénak.

A sztori vázát – alapjaiban véve – két fiatal sportoló között meghúzódó dinamika szolgáltatja. Mindkét lánynak – Na Hee Do-nak és Go Yoo-rim-nek –, megvan a saját maga kis keresztje. Ezeken túlmenően persze aztán ott vannak a barátok, az iskolák és hát természetesen azok a bizonyos álmok is. Olyanok, amelyekért ki tudja melyikük mennyi áldozatot képes meghozni. Az ő felcseperedésüket követhetjük végső soron figyelemmel. Vajon mennyire lesznek sikeresek, vajon ezen út során hogyan alakul a magánéletük; milyen utat lesznek végül kénytelenek bejárni? Melyik döntésük milyen hatással lesz a későbbi életükre, ezeket pedig hogyan dolgozzák fel felnőttként? Számtalan remek kérdés… De vajon az ezekre adott válaszok is megállják a helyüket?

The series was a commercial hit and became one of the highest-rated Korean dramas in cable television history.


Írják a sorozat Wikipédia oldalán. Meg is értem miért lett ennyire sikeres. Szívhez szóló, egyszerre vagány és érzelmes, valóban végtelenül sokrétű sorozatról beszélhetünk, amely telis-tele van olyan pillanatokkal, amelyeket az ember talán soha el nem feled. Az egyik ilyen momentum volt, amikor a sorozatban szereplő egyik kettős azt beszélte át, hogyan is folytassák tovább… Ezen diskurzus végeztével szem bizony nem sok maradhatott szárazon. Nem tagadom: én is úgy vélem, hogy ilyet nem nagyon láttam még mozgóképen. Nem is lehet hát kérdéses, hogy nagyon megható, közben pedig igen hiteles módon ábrázolják benne az emberi kapcsolatok bonyolultságát. A lényeg, hogy ez a széria fel meri vállalni önnön magát; el mernek időzni nem csak a boldog, de a szomorú pillanatokon is. Ennél többet pedig nem is kívánhatnánk.

Az utolsó epizód imdb-s értékeléseinek átlaga mindezek fényében meglepően hathat, mert közelében nincs a korábbiak átlagához, de ez aztán végképp senkit ne riasszon el. Igen, egyeseket szinte felháborított, hogy számtalan kérdésünkre nem kaptunk kielégítő – vagy éppenséggel semmilyen – választ, de engem ez a fajta lezárás inkább egyfajta elégedettséggel töltött el.

A Twenty Five Twenty One több, mint egy nagyon szép történet – nagyon szép kivitelezésben. Bár kicsit olykor lehetett volna belőle vágni, és bizony a zenék terén is jobban odatehették volna magukat, de ezen dolgok mit sem vonnak le az értékeiből.

9.5/10