romantikus

The Big Sick [ Rögtönzött szerelem ] – 2017

Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi “problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.

A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…

Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.

Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?

Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, “érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…

Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…

Craig Thompson – Takarók [ Blankets ]

Bárcsak több ilyen képregény lenne… Persze – magától értetődően – akkor nem lenne Craig Thompson monumentális darabja ennyire különleges. Itt ugyanis – fekete-fehér alapokon – egy szinte hétköznapi felnövéstörténet elevenedik meg a szemeink előtt, amely meglepően jól is működik. Miért? Mert nagyon rendben vannak az arányok, miközben végtelenül letisztult, következetes a történetvezetés, a világ pedig roppant mód valóságos; mondjuk önéletrajzi ihletésű képregényként ez illő is volt. Ennek ellenére én igencsak örülök, hogy nem próbálta meg feldobni a történetet valamiféle szedett-vedett misztikummal, fantasy elemekkel, hanem az megmaradt olyan egyszerűnek, amilyennek annak lennie kellett.

A rajzoktól mondhatnám, hogy elájultam, de hazudnék. Vannak kellemesebb és hatásosabb képek benne, de vizuálisan láttam már sokkal erősebbet – még ha más témában – is. Ennek következtében viszont a vizualitás nem rendelődik fölé a kimondott vagy kimondatlan gondolatoknak, párbeszédeknek; egy koherens, szép ívű történetet tarthatunk a kezeinkben, öncélú grafikai és cselekményvezérlési fogások nélkül.

Nekem az elején egyébként nem jött át különösebben a Takarók. Igazából hasonló sztorit az emberek többsége simán el tudna mesélni. Sőt. De hát ez annyira nem is kérdés ugye, a kulcs az az egészben, hogy az adott alkotás milyen érzéseket tud kiváltani az emberből, hogy mennyire tudsz azonosulni az útkereső fiatalokkal, illetve mennyire segít adott esetben átélni újra a gyerekkort és az első szerelmet… És ebben szerintem kivételesen jó. Nyilvánvaló, hogy van rengeteg, az írótól sokkal különbözőbb személyiség is a világon, akik között sokkal mozgalmasabb és izgalmasabb fiatalkorral rendelkezők is élnek, és bizony az ilyen figuráknak lehet ez a történet kicsit ingerszegény lesz.

Boncolgathatnám másrészről, hogy hol játszódik, hogy milyen konzervatív szülőkkel van dolga a karakternek, hogy mennyire kap kerek egész lezárást ez az életút-fejezet, de felesleges; egyértelmű számomra, hogy ilyen képregényt akárki nem vesz le a polcról. Bátran állítom, hogy aki akár ezen kis írás, akár bármilyen más oldalon található kritika vagy csupán a fülszöveg elolvasása miatt akarja magába szívni ezt a magával ragadó emlékiratot, az biztos vagyok benne, hogy ezzel – nagy eséllyel – új kedvencre lel.

Jómagam a keménytáblás kiadását szereztem be, és milyen jól is tettem… Hiszen valószínűleg szörnyen kevés hasonló mű lesz nem csak a polcaimon, hanem már a könyvesboltokban magukban is. Biztos elő fogom még venni párszor az életben, hiszen ki nem szeretné ezen – maradandó élményekkel tarkított – utazást ismételten újraélni?

The Best of Youth [ Szépséges fiatalság ] – 2003

Grandiózus film. Egyébként pedig életem eddigi leghosszabb filmélménye, de minden perce megérte. Egészen elképesztő, hogy mennyire jó. Finom részletgazdagságával – Marco Tullio Giordana rendezése – egyszerűen magával ragad. Kivételesen jó alkotás, amely nem hiába tarolt a kritikusoknál is; 89% metacriticen. Viszont meglepően tapasztaltam, hogy mennyire kevesen látták, pontozták és véleményezték ez a gyöngyszemet a különböző filmes portálokon.

Valahol persze érthető a dolog. A 366 perc nem kevés. Meg hát ez nem is egy trendi látványfilm. Persze meg lehet két vagy akár több részletben is tekinteni, de sokakat tényleg elriaszthat a hossza, pedig aki szereti a lassabb lefolyású drámákat, annak ez telitalálat lehet. Azt azért leszögezhetjük, hogy itt nem fog az ember a karfába kapaszkodni perceken át, de részben pont ettől a visszafogottságtól lesz annyira emberi, hiteles és maradandó élmény ez az utazás.

A történetről csupán annyit, hogy a 60-as évektől, egészen a 2000-es évekig követhetjük végig egy család útját. Nyilván pár karakter központibb szerepet kap, de ez a harmonikus összkép tényleg emberfeletti teljesítményt takar. Nem érzek semmit igazán túlzásnak, és valóban nem akarnék sem többet, sem kevesebbet semmiből. Tényleg ordít a filmről; nem létezhet, hogy könyves alapanyag nélkül dolgoztak az írók. Pedig így van. Minden elismerésem az övék, mert tényleg olyan ez a 6 óra, mintha egy remek könyvet forgattam volna a kezeimben. Ami azért – egy ilyen nagyívű történet megfilmesítésénél – biztosan embert próbáló kihívás lehetett.

A film nagy erénye, hogy ezen családi tablókép lefestése közben ügyesen merítenek, hiszen az adott évek jelentősebb eseményeivel gyengéden átszövik a szereplőink életét; legyen az pl. a firenzei árvíz, a gyárak tömeges leépítései vagy épp a foci VB döntője. Nyilván az adott kor “problémáit” nem lehet még egy ekkora filmben sem részletesen kitárgyalni, de a készítők gondos kezekkel használták fel ezen történelmi eseményeket, és ezekre azért reflektálni sem felejtettek el.

A film szépen fényképezett, és hát most nyilván nagy meglepetést nem okozok; de elég kellemes helyeken is játszódik. Egyébiránt ettől független nem mondom, hogy minden képkockája aranyból van, de természetesnek hatnak a jelenetek és a beállítások, miközben azért így is sikerült néhány olyan képet a vászonra vinniük, hogy az életben nem felejtem el őket.

Csodálatos, klasszikus filmélmény, amely úgy tud érzelmes lenni, hogy a giccset szerencsére messzire elkerüli. Ilyenkor örülök kimondottan, hogy sokat böngészem a filmes adatbázisokat, és fennakadt a szemem a magas ratingeken, mert bizony ez a film minden kétséget kizáróan rászolgált az elismerésekre.