Címke romantikus

20th Century Girl [ 20. századi lány ] – 2022

Nem tudom mit tudnak a koreaiak – amit mások nem –, de ez a film ismét egy kivételes kis kincs. Kevés olyan film lehet a világon, amely ennyire könnyedén veszi azt az akadályt, hogy úgy maradjon ilyen cuki, hogy közben semmilyen visszatetszést ne keltsen az emberben…

Ismét egy romantikus sztorival van dolgunk, de nagyon kellett ez már a sok krimi mellé vagy inkább közé… Mondjuk gondban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi olyat is írhatnék, amit korábban nem fogalmaztam már meg itt valahol, valamikor… De hát próbálkozzunk…

A 20. századi lány egy végtelenül habkönnyű felnövéstörténetként indul. Adva van négy fő, két fiú és két lány baráttal, akiket – kezdetben – egy különös dolog köt össze. Hogy aztán kivel mi történik, abba most bele sem nagyon mennék. A lényeg az maga az utazás lenne egyébként is. Pláne egy ilyen történetnél. Nekem mindenesetre az első pillanattól kezdve nagyon tetszett ez a produkció, játszva lecsúszott ez az egy perc híján két órás alkotás. Ezek a végtelenül egyszerű, de roppant kedves és szeretetre (szerelemre) éhes karakterek könnyedén magukkal ragadtak. Nagyon jó viszont látni ezt a fajta lelkesedést a TV képernyőjén. De nem kizárólag csak azért, mert megidézett néhány dolgot, hanem mert valóban szépen is van megírva. Bizonyos jelenetek alatt hallható zene meg egészen varázslatosan eggyé válik nem csupán a képekkel, hanem talán egy kicsit velünk is. Én néhány jelenetet legszívesebben ötször is visszanéztem volna, annyira el volt benne találva minden… (És szerintem a legtöbben ugyanígy lesznek ezzel.)

A képek önmagukban is kifejezetten jók, de hát a dél-koreaiaktól ez nem is lehet meglepő. Az már inkább, hogy ez a produkció mennyi érzést képest megmozgatni bennünk. Többek között azért is, mert egyszerre mesélnek nekünk benne a barátságról és az első szerelemről. A botlakozástól kezdve a felismerésig sok mindenen végigmegyünk. Unalomig ismert sémák – mondhatnák –, de hát minden alkotás valamilyen sablonra épül, akár csak a műfajából adódóan is. A lényeg az szerintem elsősorban, hogy működik-e. És hát itt ebben bizony hiba nincs.

Mindegyik karakterben van valami kis extra, de persze leginkább magáért a főszereplőért fogunk és tudunk majd izgulni. Kim Yoo-jeong egészen lehengerlő a maga nemében. Persze egy romantikus mozgóképben, pláne egy impulzív, első szerelemmel foglalkozó filmben nem feltétlen az árnyalatokkal, apró kis rezdülésekkel fognak bennünket a színészek megfogni, de a színésznő igencsak jól és természetesen hozta azt, ami kellett ahhoz, hogy végleg a szívünkbe zárjuk őt… Kétséget kizáróan megindító film a 20th Century Girl. Nem csak azért mert úgy nyúltak a készítők az alapokhoz, ahogy azt kell, hanem mert gondos kezdek munkájával olyan hiteles lenyomatot alkottak a karakterek életének alakulása szempontjából is kiemelten fontos korszakukról, hogy arra aztán már tényleg csak csettinteni tudunk.

A film pedig az idő előre haladtával csak jobb és jobb lett. A végéről pedig nem is mondanék inkább semmit… Mondhatnám, hogy lehetne emlékezetesebb és valahol karakteresebb Woo-ri Bang rendezése, de hát az a lényeg, hogy szíve és lelke volt. Bár többen próbálnának meg úgy erről vagy akár csak másról is mesélni, ahogyan azt itt láthattuk és hallhattuk…

Netflixen mindenki részese lehet ennek az élménynek.

8.4/10

Stockholm – 2013

Netflixen feldobta ennek a 2013-as filmnek a poszterét, én meg kicsit utána mentem. Spanyol romantikus dráma, kevés értékeléssel. De azért még pont olyanokkal, amelyek egyfajta bizakodásra is okot adtak. És hát azért imdb-n ott van az a “12 wins & 17 nominations” is. De klassz egyébként ez a poszter – tudatosult bennem egyre inkább –, miközben éppen elolvadtam, mert hát milyen remek volt ez a másik kép is ott? És emezen meg csak úgy sétálnak, és látszólag jót beszélgetnek ők ketten. Hát pontosan ez kell most, egy egyszerű kis romantikus valami – gondoltam magamban.

Fókusz
Focus

Aztán a film első fél órája mi volt már kérem szépen?! Egyes jelenetei konkrétan akár egy Richard Linklater filmből is ki lehetnének vágva, bizonyos hangulati elemei és képei meg egyenesen a The Worst Person in the World-öt idézik meg bennem. Szinte minden képe annyira eltalált és annyira jól illeszkedik az adott jelenetekhez, hogy tényleg kockánként ki lehetne elemezni a filmet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy még inkább tudatosítsuk magunkban, milyen gyönyörű munkával is van dolgunk. Vagy pont hogy nem szabad semmi ilyesmit tenni, csak elveszni bennük…

fokus

Mert azt bizony el lehet. Két karakter beszélgeti lényegében végig ezt a vérbeli művészfilmet. A miért az nem lehet túl nagy titok. A meddig és hogyan az már egy fokkal érdekesebb… Most nem írom le, hogy mennyi különbség van a két karakter között, már ha vannak jelentősebbek egyáltalán… Ki tudja, kit látnak, kit szeretnének látni a másikban. Ki tudja, kinek mire van szüksége… Ki tudja, ki és mit tud megadni a másiknak… Rengeteg kérdés, de ezek csak apránként villannak be nekünk. Körülbelül úgy és akkor, ahogyan a szereplőknek is szembesülniük kell bizonyos kétségeik gondolatokban, illetve szavakban való kivetüléseivel.

A filmben pontosan olyan precízen rakosgatnak egymásra minden egyes pillanatot, mintha azt valahol egyszer már megálmodták volna. Érdekességképp megemlíteném, hogy Rodrigo Sorogoyen gyakorlatilag közösségi finanszírozással hozta tető alá ezt az egyesek szerint már-már kultikus második filmjét, amellyel – mint már említettem – több díjat is elnyert.

Aki azt hiszi viszont, hogy engem csupán annyival le lehet venni a lábamról, hogy egy jó operatőr előtt elbeszélget egymással két szereplő, az azért téved. Érezni is akarom, hogy élnek és lélegeznek. Érezni, hogy izzik köztük a levegő. Vagy épp azt, hogy feszengenek. Mindent. És ilyen szinten ez a film mindent megadott, amire csak vágyhatnék. Most mondhatnám, hogy bizonyos mondatok és momentumok alatt mintha én saját magam köszöntem volna vissza a képernyő virtuális vásznáról… De ugye ilyet nem tesz egy “kritikus”…

A Stockholm sokkal több, mint aminek az elején gondoltam, de annyival szerencsére már nem vállalja túl magát, hogy ettől a súlytól – és a felstrófolt elvárásoktól – időközben összeroppanjon. Bombasztikus meglepetés, egy igazi kis indie gyöngyszem. Nem mindenkinek fog bejönni, ez nem is vitás. Aki viszont nyitott erre a műfajra, és szereti a drámákat, az tegyen vele egy próbát. (Netflix-en nézhető.) Nem egy végtelenül elvont művészfilmről van szó, hiszen egy meglepően hétköznapi szituációba kerülünk bele, amit a két főszereplőnk maximális átéléssel voltak hivatottak előadni. Aura Garrido meg valóban minden téren levett a lábamról… És most nem csak a nyilvánvaló külsőségekre gondolok… Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

Spoileresen is elég izgalmas lenne kitárgyalni a filmet, de ezt meghagyom későbbre. Majd egyszer lehet írok a kedvenceimről, hogy mit, kit és miért szeretek bennük a legjobban. Majd jól elvitatkozok benne magammal.

Tavaly a Come True talált be első filmként nagyon, idén meg a Stockholm. Ezek után jövőre is tuti valami alig ismeret filmmel kezdem az évet. A pontszám meg… Nem is tudom. Erős. Nagyon erős. Lehet megy ez még feljebb is idővel. Addig meg…

9.4/10

Decision to Leave [ A titokzatos nő ] – 2022

Itt ülök a gép előtt, hajnali 6 óra van lassan – miközben tegnap egy másik alkotásról elkezdtem már írni –, de aztán szintén tegnap volt szerencsémre két nagyon jó filmes élményem a Puskin moziban. Aztán azt hiszem jelzésértékű, hogy – szinte mindent félredobva – erről akarok írni…

Park Chan-wook alkotásának megtekintése után ismét elgondolkoztam azon, hogy mi is az a szerelem… Ki tudja? Mi az, hogy pillangók repkednek a gyomorban? Az már az? Kell hozzá csók vagy (és) együttlét? Ha igen, mennyi? Ha nem, miért nem? Az már egy lépcsőfok, ha valakire sokat gondolok? Vagy az már egy – racionális keretek között értelmezett – érzelmi csúcs? Mennyit kell hozzá gondolni a másikra? Ki kell mondani? Mikor? Hol és mennyiszer? Meddig tartható fent ez az érzés, ha csak úgy lógni hagyjuk a dolgokat a levegőben? Mi mindent tennél meg a szerelmedért? Akár csak egy pillantásáért? Egy mosolyáért? Ha túlontúl ésszerűtlen dolgokat is bevállalunk, akkor lehet hülyének néznek, nem pedig szerelmesnek? Számít ez? Vagy pont ez a legszebb benne? Mit jelent az, ha sírunk a másik miatt? És ha örömünkben könnyezünk? Esetleg csupán annyival is le lehetne rendezni ezt az egészet, hogy az szerelmes, aki azt is állítja magáról, hogy szerelmes?

És akkor ezt még folytathatnám és fokozhatnám. Csak vigyáznom is kellett – a spoilerek végett –, hogy milyen kérdéseket, hogyan is fogalmazok meg. Oké, ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltegye magának az ember, nem kell dél-koreai filmet nézni. Még csak filmet sem kell nézni… De nyilván lehet és hát én azt mondom: kell is. Láttunk már bankrablós filmeket, thrillereket, valamint háborús és űrlényes történeteket is. Ezek után sem mindig teszünk fel “világmegváltó” kérdéseket. Pláne nem feltétlen szépen lassan a 40-hez közelítve. (Vagy pont ez az, hogy ilyenkor már igen?)

A lényeg az a hatás és a gondolat maga. Az, hogy megmozduljon benned, bennünk valami. És hát mivel azért filmet nézni szórakozni járna be az ember, – pláne egy moziba –, ezért alapvetésnek veszem, hogy mint egy első találkozás után, mindenki szeret legalább egy kis mosollyal távozni a mozik popcornos illattal átitatott termeiből. Akkor is, ha közben azért elmorzsolunk pár könnycseppet. De a sorrend az mindegy is. Lehet végigzokogunk valamit, pár nap múlva meg mosolyogva nézünk magunkba, amikor felidézzük azokat a pillanatokat.

Szóval a film – gondolom már leesett mindenkinek –, elég mélyen megérintett. Pedig ez annyira nem volt magától értetődő az első felében. Egy bizonyos pontig könnyedén azt tudtam magamban ismételgetni, hogy hűha, neee, meg aszta’ mindenit. Aztán a végére már csak kerestem a szavakat… Hogy mi tetszett leginkább a film első felében, negyedében? Konkrétan az első pillanataitól kezdve? Az a fényképezés és az operatőri munka. Valami brutálisan pazar volt mindkettő. A kamerák ahogyan mozogtak, amit rögzítettek… Hibátlan volt.

A történetre magára kitérve pedig elmondhatom, hogy szerintem roppant szórakoztató volt. Drámai, vicces, romantikus és hát kicsit véres is. Micsoda? Ennyit beszéltem a szerelemről és most meg azt írom, hogy véres? Igen, az. De csak egy átlagos, inkább visszafogott krimi szintjén volt az. Érdekes, hogy IMDb-n a műfaji besorolása kimerül a misztikus krimiben és a drámában, miközben trakt.tv-n első helyen a romance szerepel. De hát tényleg ilyen ez a film. Lehet ezért is fog sokaknak tetszeni. Hogy nálam miért lett ekkora kedvenc, az annak, aki ismer, lehet totálisan nyilvánvaló is. Mert hát két kedvenc műfajomat keverték össze, és tették ezt olyan könnyedséggel, hogy valóban bármikor szívesen újranézném ezt 138 perces, kétségek nélkül lélegzetelállító mozgóképet.

A karakteres egyébként igazán élnek és éreznek. Hol viccesek, hol szórakoztatóak. Egyszer szomorúak, egyszer meg már szinte boldogok. Nem tudom, hogy pontosan mi lehetne a konklúzió. Talán az, hogy merjünk élni, és ne temessünk el magunkban bizonyos dolgokat. Hogy ne adjuk fel. Hogy merjünk hinni nem csak magunkban, hanem a másikban is. Ha nem így teszünk, akkor könnyen csak egy aprócska – jobb esetben kitörölhetetlen – fejezet bekezdésnyi kis részeivé válhatunk a másik illető szívében. Ez is több persze, mint a semmi. Lehet ez maga is egy kis csoda. Egy olyan csoda, amit értékelni kell. De közben azért bizonyos kérdések akkor is ott motoszkálnak az emberben. Innentől kezdve már csak az a kérdés ugye, hogy a film karakterei milyen utat és hogyan jártak be… Felismerték-e az önmagukban rejtőző erőt, élnek-e bizonyos lehetőségekkel? Ha kíváncsi vagy rá, irány a mozi. Ennyit pedig azt hiszem nem csak te, hanem a készítők is megérdemelnek.

9.7/10

The Classic [ Remekmű ] – 2003

Úgy érzem most magam – a film megtekintése után –, mint akin átment egy úthenger… Na jó, úgy még talán nem, de biztos jobban teszem, ha nem nézek most tükörbe. De persze jobban lefesti a helyzet komolyságát, ha egyenesen azt mondom; szakítás után szokott – általában – így kinézni az ember…

Pedig annyira talán nem is lehúzós ez a két óra… (Ááhh, dehogy!) Nehéz hirtelen bármit is írni, szó szerint össze kell szednem magam. Pedig már az első perceitől kezdve egy iszonyat aranyos, romantikus, szívmelengető és olykor humoros kis dráma benyomását keltette. Tette mindezt olyan zene társaságában, hogy ha tudnék, örömmel és bátran csettintettem volna alatta.

Hogyan indul hát Kwak Jae-yong filmje… Hogy ne áruljak el semmi komolyat az elejéről sem, annyit mondok, hogy egy fiatal lány kezébe kerül egy doboz, amely telis-tele van az édesanyja által féltve őrzött levelekkel… És akkor legyen is elég ennyi. Ezen két órában két idővonal van: a múlt és a jelen. És bár előbbi jóval hangsúlyosabb szerephez jut, messze nem állíthatnánk, hogy utóbbi akár csak felesleges időhúzás is lenne. Messze nem érződik rajta a keretes szerkezet erőltetettsége. Könnyedén induló, kellemes, simogató, mosolygós, de közben végtelenül grandiózus mű benyomását kelti a film.

A film első felében ettől még azonban szerintem vannak olyan pillanatok, amikor kicsit mintha leülne – de legalábbis nem lenne elég feszes – a cselekmény… De aztán a második felében semmi panaszra nem lehet okunk. Ezzel nem azt mondom, hogy hirtelen tempóváltás lesz, csak összeállnak a dolgok; záródik az olló, összeszorul az ember szíve, és inkább nem is folytatom… A történet persze nem annyira bonyolult; csupán kell egy kis idő mire – apró láncszemek formájában – minden a helyére kerül… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod ezt a kis kirakóst…

Az egyik főszereplő az a Son Ye-jin, akinek egyik nagy sikeréről, a Crash Landing on You c. sorozatról már írtam. Hát nagyon-nagyon ennivaló volt ebben a filmben. De ez nyilván nem csak neki köszönhető. Mármint az utolsó fél óra az tényleg elég durva volt. A fényképezés, a szereplők, a karakterek, a sztori és aztán ez a fajta hihetetlen lezárás… Ne mondd, hogy láttál már tökéletes vagy szép végkifejletet, amíg nem nézted meg ezt a klasszikust… Nem sok ilyennel találkozhat az ember az élete során.

Ezek után már nem csodálom, hogy IMDb-n úgy röpködnek a 10/10-es szöveges értékelések rá, mintha jószerével mást sem lehetne rá adni… Mindegy, most nem ragozom tovább a nyilvánvalót; nagyon-nagyon betalált. A feléig úgy egy szép 8/10-et néztem ki belőle, de utána annyira belehúztak, hogy én komolyan elgondolkodom egy maximális értékelésen. Mondanám, hogy majd újranézem hamarosan, mert igazából bőven megérné. Más kérdés, hogy nem tudnám mostanság rávenni magam… Egy biztos azonban; ha valamit, akkor ezt viszont meg én teszem el egy féltve őrzött helyre. Digitálisan, fizikálisan és lelkileg is…

9.5/10

My Tomorrow, Your Yesterday – 2016

Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég “nehéz” volt…

Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából kifejezetten keletről kerestem mostanában néznivalókat. Próbáltam olyan mozgóképekre lelni, amelyek még kint sem feltétlenül alapvetések, de a lényeg, hogy azért esélyes legyen, hogy engem megérintsenek…

Hát mint az első sorokból kiderülhetett, sikerült megint egy ilyet választanom. A Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] után megint itt egy alig ismert kis gyöngyszem. Azt írtam, hogy néha meglehetősen nehéz volt nézni… Nem túloztam az elején, tényleg így volt. Egyszerre iszonyatosan aranyos kis film, csodálatos zenékkel és képekkel, de közben meg valahol végtelenül szomorú is. Ritka az olyan pillanat szerintem, amikor látod, hogy miközben valaki önfeledten vigyorog egy jelenetben, te szomorúan nézel ki a fejedből…

Szóval úgy üljön neki mindenki, hogy ez egy kimondottan romantikus film. De annak csodálatosan szép. Nem több, nem kevesebb. Nem giccses, csak érzelmes. Mondjuk vigyázni kell vele tényleg, mert – ezzel a nem éppen mindennapi, eredeti (!) filmzenéjének, valamint az olykor kifejezetten erős képeinek hatására –, szem szinte biztos, hogy nem marad szárazon…

A történet maga totálisan egyszerű, de azért van benne egy aprócska csavar… Én úgy tekintettem meg, hogy ismét nem néztem utána semminek, semmi trailer, semmi leírás, csak a play gombra bíztam magam… És ismételten nagyon jól jártam. Szerintem mindenki tegyen hasonlóan. Remélem a poszter, a képek, vagy a belinkelt zene meggyőz arról, hogy legalább egyszer meg kellene nézned – már ha alapból nem utasítod el ezt a műfajt…

Nem tudom, akarjak-e “nagyokat” mondani… (Pontosabban próbálkozzak-e meg vele…) Lehetne beszélni az időről, az első szerelemről, az emlékekről, a jövőről, vagy úgy általában a kapcsolatokról. De néha kár lenne ezzel vesződni és túlragozni. Meg sok újat nem lehet ebben elmondani. Majd vagy érez valamit az ember, vagy nem…. De simán benne van, hogy csak meg vagyok – talán kicsit – szeppenve…

Suguru Matsutani: 初めてのデート / ぼくは明日、昨日のきみとデートする Original Soundtrack /

A lényeg annyi lenne, hogy a képeken látható két fiatal találkozik, és valami elkezd kialakulni közöttük. (Tudom-tudom, erre magatoktól is rájöttetek volna…) De hogy meddig jutnak el, illetve minden rendben lesz-e velük, az már más kérdés… Sok mindent mi is meg tudunk oldani a való életben, viszont mindenki érezte már biztos úgy, hogy olykor szembe találjuk magunkat olyan pillanatokkal vagy dolgokkal, amelyek mintha messze felettünk állnának, és bizony hiába ágaskodunk, kapaszkodunk akármeddig és akárhogyan; némelyik árnyék elől egyszerűen nincs menekvés…

Nem mondanám azt erre a filmre, hogy a legjobb romantikus dráma, amit valaha láttam. Oké, ezt mondjuk rengeteg másik – szintén remek – filmre is el lehet mondani… Máshogy fogalmazok akkor: még az is lehet, hogy a romantikus drámák top 20-as listájába sem biztos, hogy bekerülne. Abban ellenben azért egészen biztos vagyok, hogy a legszebbet be merném rá vállalni, és nem csak úgy a toplista aljára biggyesztve, hanem valamelyik előkelő helyen szerepeltetném ezt a – valamilyen téren – mindent elsöprő alkotást. Fényezhetném én még a szereplőket is, hogy mennyire jól mutattak egymás mellett, de teljesen felesleges lenne. Látod – remélem majd – saját magad is…

9.2/10

Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] – 2019

Na megint helyben vagyok… Régóta szemeztem ezzel a filmmel. Bár körülbelül semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy nagyon aranyosak és hívogatóan szépek voltak mind a promóciós képek, mind a plakátok. És nem is kapott olyan rossz értékeléseket… Sőt, az egyik trakt.tv-s barátom is 9 pontot adott rá. Én meg úgy voltam most vele, hogy ennyi sötét krimi után igazán megérdemlek másfajta pofonokat is az “élettől”. Öngondoskodási level 99. 😅

Szóval az elvárásaim nem voltak túl nagyok. A rendezőt és a filmjeit úgyszintén nem ismertem. Persze rákerestem… Ji-woo Jung-nak nem ez az első munkája, de a korábbiak eléggé kihagyhatónak tűnnek; sem az értékelések átlaga, sem az érdeklődés nem nevezhető felfokozottnak körülöttük. (Nem mintha utóbbi annyira érdekelne, bár azért az tény, hogy a nagyon underground darabokat elég beszerezni is…) Fogtam hát magam, kajáltam, feltettem a lábam a puffra, majd aztán erre a két órára hagytam magam mindenfélét érezni. És milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt a filmnek…

Egy nagyon egyszerű kis dráma és romantikus love story ez; teli remek képekkel és zenékkel. De talán a leglényegesebb dolog nézői szempontból, hogy az idő – a megtekintése alatt – annak ellenére is szinte elrepült, hogy itt aztán pedig nem volt olyan eszeveszett tempó… Elismerem, nekem könnyű dolgom van; érzelmileg is eléggé könnyen rá tudok hangolódni bizonyos dolgokra, miközben aztán kár lenne tagadni, hogy mennyire imádom ezeket a kis utcákat nézni, szinte már érezni. És hát a legfontosabbról még nem is beszéltem: minden egyes alkalommal örömteli látni, ahogy a főszereplők elügyetlenkednek a maguk kis sajátos világában.

Igen, bizonyos szinten bejáratott kliséket is alkalmaz a film, de vannak olyan alkotások, amelyeknek mindez lazán megbocsátható. Meg hát ez egyébként is érzékeny témám. Mármint ez a közhelyes téma. Előbb-utóbb mindenki szerelmes lesz nem? Veszekedés, szakítás, kibékülés… Mindenki átélt már biztos ezek közül jó néhányat. Szóval én azt mondom, nem kell mindig formabontó csodát várni mondjuk egy romantikus filmtől. És most nem arról beszélek, hogy a lécet lentebb kellene – akár nézőként, akár készítőként – helyezni, hanem arról, hogy néha jó lenne, ha megpróbálnánk többre értékelni az egyszerű szépséget, a természetességet, a könnyedebb filmalkotást is.

Amivel számomra eladta még magát ez a kis kincs, az a két főszereplő között ragyogó kémia volt – tényleg irtózatosan helyesek voltak. De persze az is különösen impulzív hatással bírt, ahogy az idő múlását érzékeltették velünk. Igen, tudom; ki nem hallotta már azt az élete során, hogy “egymásnak teremtettek benneteket”, aztán sokszor mi lesz a vége… De azért jó leírni, hogy mennyire cukik is voltak… Hogy ez az állapot egyébiránt milyen formában mutatkozik meg, és meddig maradt fenn, az már más kérdés…

A zenék nagyon kellemesek, már-már fülbemászóak voltak. Most hallgatom az OST-t, és nem is tévedtem… Szerintem itt ragadok még amíg a végére nem érek. (Vagy tovább…) Közben meg már azt sem tudom mit akartam írni. Elkalandoztam… De megvan! Természetesen már csak azért, hogy valami érdemleges és értelmes gondolat is szerepeljen itt – legalábbis megpróbálkozom vele…

Ha meg szeretném fogalmazni – egy összetett mondatban –, hogy mit is láttam ebben a két órában, azt írnám, hogy nem csupán az első, olykor már szinte eufórikus lelkesedéssel átitatott szerelem elsöprő erejének egyfajta fuvallatát, hanem egy meglehetősen konkrét üzenetet is azzal kapcsolatban, hogy merjünk végre boldogok lenni, és igyekezzük végre ne szabotálni saját magunkat. Végtelenül egyszerű kis gondolat – tudom –, de biztos vagyok benne, hogy sokunkra ráférne, ha legalább egy kicsit elmerengenénk ezen…

Letölteni – jó minőségben – egyébként elég macerás (és időigényes), szívtam is a képekkel emiatt. De Netflixen szerencsére fent van!

9/10

Crash Landing on You [ A szerelem siklóernyőn érkezik ] – 2019

Ha hiszel a sorsban, a végzetben, ha nem… Te veled is biztos történtek már olyan dolgok, amelyek elbizonytalaníthattak, és azt mondtad magadban, hogy ekkora véletlenek márpedig nem lehetnek. Ha hiszel a szerelemben, ha nem, ezután a sorozat után valószínűleg – szomjazva – hinni akarsz majd mindkettőben…

Hol is kezdjem… (Az elején gondolom.) Szóval szeretem a romantikus dolgokat. Imádtam az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] c. sorozatot, ahogyan az Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] és a Twenty Five Twenty One [ Huszonöt, huszonegy ] is nagyon nagy kedvenceim lettek, a következő választásom nem is lehetett volna más, mint az egyik, ha nem a legnépszerűbb dél-koreai sorozat, a Crash Landing on You.

A rengeteg értékelés, a magas pontszámok (8.7-es IMDb átlag), valamint egy remek plakát szintén hozzájárult ahhoz az érzéshez, hogy nekem ezt látnom kell. Kicsit azonban mást kaptam, mint vártam; bizonyos téren többet, máshonnan nézve meg kevesebbet, de szerencsére nem kellett csalódnom. Sőt… De nem is kertelek tovább. Nem szeretek “spoilerrel” indítani, de úgy gondolom, hogy ezzel az információval mindenki találkozik (és egyébként is hamar nyilvánvalóvá válik), aki akár csak szemet is vet ezen drámára… Szóval a sorozat alaphelyzete az, hogy van egy kimondottan gazdag és szép dél-koreai hölgy, aki egy balszerencsés véletlennek (sorsnak?) köszönhetően – siklóernyőzés után – a demilitarizált övezet északi felén tér magához. Izgalmas felütés, mit ne mondjak.

Innentől aztán mindenki el tudja képzelni, mi vár(hat) rá. De nem kell félni, mert mégsem minden olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi elképzelnénk. Hiszen bár azt gondolhatnánk, hogy bizonyos körök már az esemény bekövetkeztével lefutottak, azért bőven tartogatnak számunkra még meglepetéseket és kincseket a készítők. Pl. vegyük szépen sorra, hogy milyen fontos, de egyszerű kérdések merülnek fel bennünk – a balszerencsés földet érés után… Mi lesz a lánnyal? Megölik? Börtön vár rá? Valaki segít neki? Visszajut? Ha igen, hogyan és mikor? Milyen áldozatok árán? Mi történik közben ott lent, délen? A családja mit reagál? A testvérei mennyire várják majd haza, tudva, hogy a pozíciója megüresedett? És akkor ez még mindig csak a felszínes kapargatása a dolgoknak.

Hogy mi lehet legfőbb vonzereje a sorozatnak? Talán az, ahogyan a műfajokat “keveri”. Ebben aztán mindenki talál magának valót. Műfajok terén a dráma, a komédia, a romantika, valamint a kaland talán az, amelyik a legjobban meghatározza a sorozatot. Ezzel persze sokat nem segítettem – tudom –, de ezek körül tényleg mind fokozottan jelen van az epizódokban. Hogy ezt a műfaji kavalkádot aztán mennyire sikerült jól abszolválni? Annyira, hogy talán jobban nem is lehetett volna. Az utolsó néhány epizód során konkrétan a térdem csapkodtam a humoros jelenetek láttán. Aztán pár órával később meg már a pityergés kerülgetett. (Még ha csak kerülgetett volna… 😅) Mit ne mondjak, tényleg szépen nézhettem ki… De szerencsére legalább maga a sorozat szép volt. Mármint tényleg látszik, hogy van benne pénz, idő, munka, lelkesedés. Szerintem itt a készítők tényleg azt és úgy csinálhattak amit és ahogyan csak szerettek volna. Hatalmas élmény lehetett nem csupán leforgatni, hanem megírni is bizonyos jeleneteket. És ez tényleg érződik is rajta.

Az egyik ok, amiért ezt a szabadságot felhozom, az maga a játékidő. 16 részen keresztül nézhetjük ezt a kalandot – átlagosan 1 óra 25 perces játékidővel. Meredek mi? És akkor még nem tudjátok, hogy az utolsó epizód önmagában képes volt 1 óra 53 perc (!) hosszan elnyújtózni a képernyőmön. Hogy megérte-e? Igen. Feltétlenül. Untam-e kicsit? Nem. Abszolút nem. Az utolsó öt részt kisebb megszakításokkal egymás után letudtam. Nem csak azért mert – kényszeresen – le akartam, hanem mert élveztem, kikapcsolt és hajtott a kíváncsiság. És egyébként is jól esett a bekötözött lábamat feltéve pihenni egy nagyot. A készítők persze ezen túlmenően is tudtak merészek lenni. Olykor kifejezetten látványos, és akciódús percekkel ajándékoznak meg bennünket, de ezek természetes könnyedséggel simulnak bele az alapvetően romantikusra vett egészbe.

A legfontosabb és legmegnyerőbb dolog a sorozatban talán mégis az üzenet maga. Hogy mi az? Én sem tudom még teljesen… (És ez így is van jól…) Még kicsit tisztulnia kell bennem, hogy mi az ami ilyen szinten a leghangsúlyosabban nyomot hagyott bennem. Mert az biztos, hogy vannak dolgok, amelyek sokáig velem fognak maradni. És hát a sorozat egyik legbravúrosabb érdeme, hogy mennyi zseniális karaktert sikerült egyetlen sorozatba beletuszkolniuk. Konkrétan – nem egyszer – ott tartottam, hogy valakinek a sorsa már jobban érdekelt, mint a főszereplőké… Persze ezt nyugodtan ki lehetne fordítani, és ezt más írhatná akár negatív előjellel is, de rám nagyon jó hatással volt, hogy “nem csak ők vannak, és nem csak úgy”.

Tudnék még számtalan mindenről mesélni, pl. hogy néha újrajátszanak az epizódokban bizonyos jeleneteket – mármint kiegészítve azokat. Azaz ha történt valami, alkalmanként később megmutatták, mi is vezetett konkrétan a cselekmény, szituáció azon pontjáig. Apróság, nem forradalmi dolog, de olykor kifejezetten vicces dolgokkal szembesülhettünk.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenki eldönti majd magának, hogy mivel próbálkozik be, de én azt mondanám, hogy ezzel bizony merőben más műfajt előnyben részesítő párok is bátran próbálkozhatnak együtt. Mint mondtam, tényleg mindenki megtalálja majd benne azt, amiért tud majd lelkesedni. Legyen az akár kalandosabb vagy romantikusabb pillanat, biztos akad majd számtalan közös kedvenc. És akkor a vicces momentumokról sem szabad elfelejtkezni… Egyébiránt meg önmagában már csupán azért is megéri megnézni a sorozatot, mert eléggé hiteles képet mutat arról (legalábbis én így érzem), hogy milyen lehet az élet ott fent, északon.

Hogy mégis miért csak ennyi az annyi? Nem tudom, nekem néha kicsit sok volt már a “jóból”. (Minden szinten, de ez részben az én “hibám” is.) Úgy érzem, hogy azért lazán lehetett volna még vágni belőle. De pontszámtól független rengeteg témát érint a sorozat… És ezt könnyen, mindenféle erőltetettség nélkül tette meg, rávilágítva az élet igazán fontos dolgaira… Mint írtam, nem tudom még teljesen, nekem mit adott a sorozat, vagy hogy mihez kezdek majd vele. Talán egy kis erőt. Bár én tényleg néha úgy érzem, hogy – szinte már kényszeresen – minden utolsó, jelentéktelennek tűnő morzsába is belekapaszkodom mostanában, de hát aki a kicsit nem becsüli ugye… (Egyik szememmel sírtam, aztán majdnem a másikkal is…) Igen, persze olykor meg olyan érzésem van, mintha mindenkit ellöknék magamtól, de hát én ugye nem tehetek róla, ez a sorsom… 😉

Végezetül pedig legyen itt az egyik kedvenc – zongorán játszott – dallamom a sorozatból. Imádom. Ahogyan a karaktereket is. Annyira hozzám nőttek, hogy már szinte hiányozni fognak…

8.6/10