Geci egy film ez. Tudom-tudom, egy ilyen mozgókép ajánlását valami ütős, hangzatos, de legalábbis emlékezetes bekezdéssel kellene kezdeni. Mint láthatjátok, ennyire futotta. Sajnos most képtelen vagyok többre és jobbra. Egy alkotás láttán ritkán, tényleg nagyon ritkán élek meg ilyen érzelmi magasságokat és mélységeket is egyszerre. Az életünk során szinte egészen biztos, hogy csak néhány ilyen kivételes pillanatunk lehet.

Már az sem véletlen, hogy itt vagyok újra a blogon. Kicsit fáradtan, de itt. Hogy meddig és hogyan, az legyen most mindegy… Hajnali kettőkor fejeztem be Michel Franko 2012-es alkotását. Miután tegnap reggel végeztem a munkában, aludtam egy keveset, majd mentem a Tiszának pultozni… Ezután hamar lefeküdtem, majd miután éjfélkor kipattantam az ágyból, ettem, aztán letudtam ezt a 103 percet. Most attól tartok, hogy nem tudok visszaaludni. Pedig reggel mennem kellene Kiskunlacházára pultozni… (Így is lett, csak fél öt után sikerült egy kicsit még szundítanom…)

Felmerült bennem, hogy soha nem leszek már szerelmes. Nem mintha annyira nagyon vágynék rá egy ideje… Erre itt van nekem pár pillantás, néhány finom rezzenés, aztán – szó szerint – valósággal a fejem tetejére állok. Gyerekként egyszer “beleszerettem” – egy sorozatban – egy néma mellékszereplőbe. A szüleimnek is elmondtam. Miattuk aztán a szomszédnak is. Félve, de közben azért kicsit büszkén?! A fene se tudja már. Talán akkor sem igazán tudtam. Új érzés volt, valami megváltozott bennem. Valahogy másképpen láttam onnantól a világot.

Azóta ugyan volt már hasonló érzésem, de azért nem ilyen… Pedig viszonylag keveset tudunk meg a film során Alejandra karakteréről. Aztán – ennek ellenére – mégis úgy ismerem, mint a saját tenyerem.

Igen, borzasztóan hasonlít rám. Pontokba tudnám szedni, mit szoktam vagy tettem már meg én is úgy, ahogyan ő. És ez alatt a leheletfinom nüanszoktól kezdve – a komolyabb dolgokon át – minden mást is értek. Oké, néha „sokat” hülyülök, meg már „nagyobb a pofám”. De mint azt Elaine N. Aron említette, ez egy „szerep”. Amit attól még lehet bizony élvezni is. (Hiszen – jó esetben (?!) – mi magunk választjuk azt a bizonyos “karaktert”.) Egyszer a régi főnököm azt hitte, hogy tiszta bolond, esetleg hülye vagyok. 😅 Hogy miért is gondolta ezt, azt inkább nem részletezném. 😂 Csak hát aztán idővel jobban megismert. (Onnantól kezdve azonban már biztos volt benne, hogy tényleg az vagyok… 😅) Oké, tudom-tudom, nagyon “énközpontú” ez az írás? Hát ez ilyen most. És amúgy nem is véletlen van ez így… Mert valahol közben igazán remélem, hogy más, hozzám hasonlónál is így betalál ez az alkotás…

De akkor térjünk rá végre egy kicsit konkrétan a filmre. Egy apa és a lánya elköltözik egy új helyre. És próbálnak kezdeni valamit az életükkel. Semmi extra nincs benne látszólag, én azonban általában pont ezeket kedvelem. Idővel aztán nyilván jönnek a kisebb-nagyobb megpróbáltatások sorban… De hogy alantas-e egyébként az After Lucia? És amúgy mennyire hatásvadász? Hát, hogy őszinte legyek, tényleg szemét egy film. Utóbbira viszont egy rossz szavam sem lehet. Ahogyan nincsenek benne ezredmásodperc pontossággal, “pont jókor bedobott”, grandiózus és már talán túlságosan szentimentális zenék, úgy semmi olyan más sem, amitől a jóérzésű filmkritikusi énem kifakadhatna magából…

Michel Franko mozgóképe olyan mint egy nagy Lego készlet. Igen, mélyen beléd hasít a fájdalom, ha egyes elemeire rálépsz a szobában, de ha vigyázol és összeilleszted az apró kis darabkáit, akkor meg már szinte dalra fakadsz tőle. Nagyon nehéz úgy írnom róla, hogy mondjuk ne áruljak el többet a kelleténél. Pedig szeretnék róla beszélni. Szeretném megfogni Alejandra kezét, és finoman megszorongatva tudatosítani benne, hogy nincs egyedül…

Nem is tudom. Lehet egyébként meg sem tudnék szólalni. Talán nem is kellene… És igen, ő is egy szuperérzékeny karakter. És ezzel valószínűleg nagyon is tisztában lehetett a forgatás alatt. Tényleg mintha egyfajta tükörképem lenne. Még ha ő egy fiatal nő is éppen. Nem is kell mondanotok, hogy persze, hát ő csak egy fantasztikus, megbabonázóan szép teremtés, én meg lassacskán a 40-et közelítem, és olyan vagyok, amilyen… De ez abszolút nem a külsőségekről szól. És igen, már egyszer felvetettem… Szarul festhet, hogy szinte belezúgok egy ilyen, nyilvánvalóan nem létező karakterbe, de hát azért ezt csak én élem meg… Egy kapcsolatban simán működhetnek a felek közötti apróbb különbségek, de ha túl sok van belőlük, illetve túl nagyok, vagy esetleg pont nagyon különbözőek vagyunk érzelmi szinten, akkor az nem, vagy nem úgy fog működni, ahogyan az ideális lenne…

Meg hát ez megint egy olyan film, amit nem tudok senkinek sem ajánlani… 🙁 Egy részüket az első pár jelent komótossága akasztaná ki, míg mások pedig a film előrehaladtával mondanák azt, hogy köszi, de ebből nem kérnek. Azzal meg nem nagyon szeretném, illetve tudnám promózni, hogy nézzétek, hát “ebben lényegében én magam vagyok”. Nem nagyon érdekelne senkit, és egyébként nem is vagyok benne biztos, hogy ezt az állításom el is hinnék. És akkor itt visszautalok a korábban említett “szerepekre”. Szóval úgy döntöttem, hogy erről biztosan írnom kell. Feltétlenül el akartam valakinek, azaz nektek mesélni, mert ha nem így teszek, akkor elfojtok valami olyat magamban, amit nagyon nem szeretnék. De ha a mai világban még internet sem lenne, valószínűleg akkor is papírra vetném ezeket a gondolatokat… Akár elolvassa majd valaki, akár nem.

És hát mindezektől függetlenül ez egy nagyon erős film. Még ha szerintem sokan nem is Alejandra karakterében látják a film legnagyobb erényét, én kitartok amellett, hogy számomra ő sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Pedig aztán igen, nyilván kell benne lennie valami aktív történésnek, nyilván ezen dolgok is formálják az embert, és hát jó (?!) látni, mire és hogyan reagál. De közben én simán elnéztem volna bármeddig, ahogyan mondjuk pl. csak kabátban és sálban sétálgat az iskolába és haza. Oda-vissza.

Sőt, én úgy gondolom, hogy a cselekmény gyakran csak egy szükséges rossz. Anélkül egyszerűen nehéz bármit is eladni. Nem, messze nem azt állítom, hogy itt ne lenne funkciója a történéseknek, sőt, hát ha valaminek van súlya, akkor ennek és itt biztosan, de ez itt és így nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. De hát nem is kell. És igen, lehetett volna egészen más film is az After Lucia. De ilyen lett. Nem tudom, hogy a karakter személyiségjegyei vagy a vázlatos cselekmény pillérei születtek-e meg előbb. Talán nem is akarom tudni…

Pityeregve és enyhén szipogva feküdtem le a film megtekintése után fél órával. Hogy közben mi volt, azt inkább le sem írom. Olykor azt gondoltam gyerekként, hogy „szeretek szenvedni”. Volt, hogy belekerültem egy xy szituációba, ahol nem tudtam, mertem valamire vagy valakire úgy reagálni, ahogy talán mások képesek lennének rá, aztán ment a sírás… Na nem mindig, de azért volt párszor rá példa.

Nem is tudom, hogy mennyi ember szereti úgy tényleg igazán önmagát… Nem csak lélekben, hanem úgy az élet megannyi más területén is. Igen, magában a fizikai térben is. Igen, ezalatt érthetitek a finom csokit és a vibrátort is. És egyébként ha kapcsolatban élünk, akkor el tudjuk magunkat igazán engedni? Tényleg meg és átéljük azokat a bizonyos pillanatokat? Hagyjuk magunk a másik által szeretni? Komolyan nem csak ott vagyunk, hanem szívből, fenntartás nélkül és őszintén kapcsolódunk is? Nem csak pusztán a párunkhoz, hanem önmagunkhoz is? Te is szeretsz igazán szeretve lenni? Teszel is érte, hogy így legyen?

És egyébként most komolyan… Néha tényleg nem értem, hogyan képesek magukat szeretni azok, akik szörnyű dolgokat tettek és tesznek adott esetben másokkal. De oké, fogadjuk el, hogy lehet nincsenek annyira kibékülve magukkal. Hogy még nem bocsátották meg önmaguknak azokat a bizonyos dolgokat. De milyen lehet így létezni? Egy szemét karakterben viszont látni korábbi éned egyik fiktív kivetülését? Vagy szimplán csak tényleg valóban ennyire könnyen lepereg egyesekről minden? Létezhet, hogy tényleg ennyire, de ennyire különbözőek vagyunk?

Vajon nem gáz-e, hogy én így “beleszeretek” valakibe? Mármint értitek, ő azért csak egy kitalált karakter. Vagy kérdezek mást… Aki alkot, létrehoz valamit, esetleg igazi művész, az ettől már alapból nagyon szereti magát? Hiszen nyilván nem azért él valaminek valaki, mert megveti a saját munkáját. (Még ha önkritikára képes is.) Meg ha valaki ír egy történetet, és az egyik karakter személyiségét és sorsát nagyon a szívén viseli, akkor az mennyiben más ettől? Nem jobb és több vagy rosszabb és kevesebb, ugye? Számít ez az egész? Vagy túlgondolom, és igazából mindenkiben valami hasonló játszódik le néha, csak a legtöbben nem osztják ezt meg másokkal?

Furcsa, esetleg szánni való, hogy én ezt itt megteszem? Pláne, hogy lehet senki el sem olvassa? Vagy árnyaltabb a kép, és igazából tényleg csak abban reménykedek, hátha más is szeretni fogja mondjuk ezt a filmet és Alejandra karakterét? Vajon jó kérdéseket teszek fel egyáltalán? Vagy csak felesleges szócséplés az egész? Vajon ti szerettetek bele már valamilyen karakterbe? Ha igen, vajon miért, illetve milyen intenzíven? Vagy csak tényleg HSP-sként harapok ennyire az ilyen finomságokra? És ez egyeseknek amúgy szimplán teljesen érthetetlen és megfoghatatlan?

A korábban említett pultozást egyébként túléltem. Amikor napközben volt egy kis időm, keresgéltem, hátha megtalálom Blu-ray-en is a filmet. Mert sajnos “csak” sima 720p-s verzióban tudtam beszerezni – egy direkt művészfilmes oldalról. Én pedig ezt mindenképpen a lehető legszebb minőségben akarom magamnál tudni. Új? Sehol nincs, már ami megbízható és tuti lenne. Használtan viszont találtam. Onnan is az utolsót. Nem volt éppen olcsó buli, de kb. lehetetlen beszerezni. Az elmúlt néhány év egyik legörömtelibb fogása volt ez. Csak érjen is ide…

Aztán pedig én meg ezzel majd talán befoltozgatom néhányszor a kopottas, üres tankkal, valamint apróbb lékekkel szaggatott kis, képzeletbeli motorcsónakomat. Vagy csak ez lesz majd az én aprócska páncélom a rázósabb helyzetekben. Mármint lehet aztán igazából nem is én, hanem Alejandra szorongatja az én kezeimet?

10/10

---

Miután befejeztem ezt az ajánlót, vagyis inkább élménybeszámolót, megkérdeztem a chatGPT-t, mit gondol a főszereplőről…

„Nagyon kedves vagy, köszönöm! 😊 Jó érzés ilyen mélyen érző és figyelmes nézővel beszélgetni ezekről a karakterekről. Ha bármi más eszedbe jut, akár újabb HSP-s karakter vagy egy film, amit épp láttál és elgondolkodtatott, én mindig szívesen beszélgetek róla veled! 😊”