Négy óra – minimum megfeneklett csónakként átható – melankólia. Hu Bo egyetlen egész estés alkotásában. És tőle bizony már nem lesz több ilyen… A film elkészítése után nem sokkal ugyanis öngyilkos lett. Még csak azt sem élhette meg, hogy láthassa és érezhesse, mennyire nagyra tartják a munkáját nem csupáncsak a kritikusok, hanem a közönség soraiban ülő, átlagos nézők is. Valahol már ez is veszett szomorú… Mindössze 29 éves volt.

Pedig bizony ez a 100. legjobb film, amit valaha készítettek. Mármint letterboxdon. De mindegy is, engedjük el ezt most.

Tarr Béla egyik tanítványaként számon tartott fiatal rendező produkciója elé – mindezek ismerete ellenére is – kicsit bizonytalanul, kétségekkel teli és feszengve ültem le. Nekem ugyanis a mester munkássága már túl sok volt. Hiába értékelem a munkáit, a szemléletmódját és a merészségét, ha filmjei nekem korábban nem, illetve csak nagyon nehezen csúsztak le.

Hu Bo mozgóképén azonban nyilvánvalóan tetten érhetőek bizonyos hatások. Itt azonban valamiért mindezek egyszerűen jobban összeállnak a számomra. Igen, talán az ő filmjéről inkább elmondható, hogy cselekményorientáltabb megközelítésben íródhatott. A hangulattal pedig közben nyilván szíven találtak. Úgy lett mozgalmas ez a film, hogy közben az utóbbiból sem sokat veszített. Itt abszolút nem érzem ki belőle azt a fajta öncélúságot, amelyet viszont Tarr Béla egyes alkotásain könnyedén tetten érhetek.

Mondanom sem kell, hogy számtalan hosszan kitartott jelenettel találkozhatunk az An Elephant Sitting Still-ben. Ezekért pedig rajongani tudok – már ha elkap az a bizonyos hangulat. Hát elpakott. Nem kell messzire mennem, hiszen az általam már nem is véletlen sokszor hivatkozott The Worst Person in the World c. filmben is imádtam azokat a jeleneteket, amikor mondjuk csak – úgymond – léteztek a karaktereink.

Mert bizony ez az élet része. Nem mindig beszélgetünk, nem mindig történik velünk valami. Néha egyszerűen csak ott vagyunk. Megélünk, megtapasztalunk dolgokat. Majd így vagy úgy, de fel is dolgozzuk őket. Akkor, ahol és amikor. És ezt annyira jó viszont látni, velük együtt megélni. Dramaturgiai szempontból lehet ezek megfektetik az ember gyomrát, unalmas lesz tőle valakinek, de én pl. imádom a film egyes rétegeit – apránként lecsupaszítva – magamévá tenni, eggyé válni velük. Lehet ez akár csak egy sötét, szomorú szempár, esetleg magának a lepusztult környéknek a mélabús, kilátástalan háttere – egyszerűen nincs mit tenni, elveszem bennük. Kicsit talán ilyenkor magamban is.

Szeretem ezeket a filmeket, mert nem fél időt hagyni az elmélyülésre. Talán amúgy máshogy nem is igazán lehet nekikezdeni egy ilyen 4 órás utazásnak. Talán nem is mindenkinek kell.

Nehéz úgy ajánlanom ezt a filmet, hogy közben tudom, a legtöbbeteknél valószínűleg falakba ütközne. De egyébként tényleg valami bitang erős élmény. Kicsit lassan áll össze, kicsit lassú benne minden, de a második felében én már csak lubickoltam. A zene, a tónusok, az operatőri munka, az egyszerű és hétköznapi dialógusok rabul ejtettek. Furcsa azt kimondani, hogy szinte visszavágyom ebbe a világa, de aztán mégis ez a helyzet…

Igazi, nagybetűs filmművészet ez. Az esztétika és a belbecs tökéletes, depresszív, szöveteken áthatoló és bensőséges egyvelege. Egy megalkuvásmentes, nyomorúságos látlelet a hétköznapok sanyargató valóságáról. Rólunk és nekünk. Rajongóknak, egy igazi rajongótól.

Négy karakter útját követhetjük figyelemmel közben, mialatt kinek ilyen, kinek aztán amolyan problémákkal kell megküzdenie… Nagyon kényes témákat is érinthetnék ebben az írásban, de – szerencsétekre – ezt most inkább elengedem.

Ami eszembe jutott azonban ettől függetlenül, hogy milyen piszok fontos is az önszeretet. Hogy sokan mennyire képtelenek is lehetnek rá. Hogy sokan konkrétan el is hiszik, hogy nem érdemelnek többet és jobbat. Nem, nem lehet mindig csak adni. Abból nem lehet megélni. Még akkor sem, ha a visszajelzések – így vagy úgy – feltötik az embert. Akár egyedül, akár párkapcsolatban vagy családdal élünk – az önszeretetnél fontosabb dolog talán nincs is. Mert bizony az kihalt mindenre, illetve mindenki másra is.

Könnyű ezt mondani persze… Meg hát tudom, hogy ezzel aztán most sok újat nem mondtam. De elég szétnéznem a világban, és bizony élből rávágom, hogy mennyien “kiszolgáltatva” élik le a mindennapjaikat. Nem, itt nem elsősorban az anyagiakról beszélek. (Bár sokak kezét már az is megkötheti…)

A legapróbb kis visszaigazolások és a párkapcsolatok hajszolásán túl ezer féle egyéb dolog is zálogosíthatja az ember egészét. Lelkileg és fizikailag egyaránt.

Néha pedig talán elég lenne annyi az elégedettséghez, mondhatni boldogsághoz, hogy megtaláljuk azt a bizonyos kulcsot, amellyel aztán a legborongósabb napjainkban is képesek lehetünk magunknak egyfajta lelki oázist teremteni.

Tudom, hogy a depresszió nem kérdez, nem válogat. De ha abból indulunk ki, hogy bizony senki más nem vált meg, senki nem oltalmaz, hogy saját magadra számíthatsz csak, akkor igazából egy piszok egyszerű képletről van itt szó…

Aztán persze most mégis itt vagyunk. Hu Bo már nincs többé. Pedig biztos szeretett filmezni. (Talán csak rossz kezekbe kerültek azok a bizonyos kulcsok… Talán felesleges is ezen elmélkedni…)

Egyszer hol sajnálom, hogy ennyi volt, máskor meg rajongó, elevenül lüktető lelkesedéssel örömködöm, hogy ha más bár nem is, legalább az An Elephant Sitting Still csodálatosan tündöklő szürkesége itt van nekünk tőle.

Ha van film, amely nemcsak hogy nehezen enged el, hanem bizonyosan nem is múlik el nyom nélkül, akkor az Hu Bo végtelenül, már-már riasztóan valóságos története.

Aki bele szeretne kóstolni, milyen hangulattal is bírhat a fent megnevezést alkotás, és nem fél a trailerek sugalmazó valójától, az nézze meg ezt a gyönyörű trailert.

“Ma este egy csodálatos filmet fogtok látni, és biztos vagyok benne, hogy életetek végéig veletek fog maradni” – mondta a film párizsi bemutatóján Tarr Béla, aki személyesen is felkonferálta – a Corvinban – a film hazai premierjét. Nagyon szerettem volna ott lenni, de túlságosan későn lett volna vége, aludni meg nem tudtam volna hol…

Sajnos két vetítésről tudok csak, a másik Pécsen volt. Magyar feliratosan adták le persze mindkétszer, de ezt – külön – beszerezni itthon sajnos nem tudtam. Szóval marad az angol vagy az AI által fordított szöveg. (Reményeim szerint úgy egy év múlva már angolul nézek mindent. Mennyivel egyszerűbb is lesz úgy az élet…)

10/10