A fenébe Hollywooddal, a rendezőkkel, az írókkal, a független filmesekkel, az európai filmgyártással, a velejéig romlott és kizsigerelő kapitalizmussal. Tűzre a kelet cenzúrájával, a nyugat álszentségével és képmutatásával. Fasz kivan a kormánnyal, az állammal, ami meg sem próbál úgy tenni, mintha valóban érdekelnék bizonyos, csak mondjuk az átlagembereket érintő problémák.
A francba az emberek prűdségével, és persze pokolba a gazdagokkal, a producerekkel, valamint a részvényesekkel is, akik képtelenek – nagyobb számban – olyan mozgóképeket tető alá hozni, illetve támogatni, amelyek mernének mások, többek, vagy pont inkább csak kevesebbek lenni. Szemétdombra az Alkonyat, meg A szürke ötven árnyalata féle, álságos és hazug bugyinedvesítőkkel. Ássák el magukat az emberek, amiért tömegek – mind a mai napig – sokszor kérdés nélkül megesznek mindent, amit csak eléjük dobnak.

Miért, de tényleg miért nincs több ilyen film, mint ez itt?! Florian Henckel von Donnersmarck mozgóképét már háromszor láttam. Pedig itt most egy 188 perces, mindezek mellett pedig még viszonylag friss produkcióról is van szó.
És imádtam. Ahogyan imádni fogom évek múlva is. Teljesen mindegy, hogy mennyiszer látom még addig. Van is itt persze minden. Történelmi háttér, világháborús időszak, nácik, sok-sok évet felölelő cselekmény, és egy párkapcsolat. De mégis milyen párkapcsolat! Egy olyan, amelyen szerintem nem csodálkozni kell (persze azt is lehet), hanem inkább elgondolkodni azon, hogy miért is nem így élik meg őket az emberek.
Nem, ezzel még messze nem árultam el, hogy happy end lesz-e a történet vége. A lényeg azon van, hogy igen, itt egy élő példa arra, milyen párkapcsolatban is tudnék létezni. És ez szerintem messze nem csak rám igaz…
Elegem van abból, hogy mindig a szakításokon, a válásokon, a megcsalásokon, a mindenképpen sokkoljuk valamivel a nézőt féle katartikus végeken, és az ezt meghatározó kereteken, hozzáálláson van a hangsúly. Unom, hogy majd minden alkalommal erre építkezve, erre alapozva kezdenek már egyáltalán valamin ötletelni is…
Egyszer hallottam valakitől youtubeon, hogy szomorú, hogy még csak filmes példát sem igen tud arra vonatkozóan mondani, hogy igen, tessék, itt egy jó, irigylésre méltó párkapcsolat. Egy komolyan vehető minta. Egy hivatkozási pont. Még ha csak képzeletbeli is. Ez pedig eléggé szomorú dolog. Egy olyan fajta veszteség ez, amelynek esetlegesen hiánypótló erejével és jelentőségével sokan talán tisztában sincsenek. És ha bár minden nem is, de ez valamilyen szinten bizony a nőzők felelőssége…
Én nem hazudok. Szeretem látni, ahogy szereti egymás egy pár. Oké, pontosítok… Mint egy kiéhezett kurva, úgy csüngök a képernyőn, amikor valami ilyesmit láthatok. 😅 Amikor “a szeretik egymást” jelentése nem csak pusztán valamiféle értelmezésbeli diskurzus kérdése, hanem ott van mellette az a cseppet sem elhanyagolható dolog, hogy hogyan is teszik mindezt.

Az egyik legfontosabb szeretetnyelvünk a testi érintés. Nem kell itt azzal jönni, hogy nekem nem az, meg ehhez hasonlók. (Amit persze elfogadok, de…) Egy ajándék vásárlását – mondjuk vegyünk egy virágot –, 5 perc alatt le lehet tudni. Szépeket mondani? Hát ahhoz sem kell nagy erőfeszítés… Meg simán lehet ugye hazudni is. De mondjuk szeretni a másikat… Az ujjainkkal lágyan végigcsordogálni a másik összes porcikáján, vagy csak megmasszírozni rendszeresen a kedvesünket… (De igazából kezdhetném a kölcsönös egymáshoz utazgatással is…) “Az munka. Az meló.” Ahhoz kellene energia. Azt táplálhatná, fűthetné valami. Csak hát vagy nem jól választanak sokan párt, vagy csak lusták egyesek, illetve ott van az, hogy sokaknak “csak kell egy kapcsolat”, de valójában nem is akarnak igazán benne lenni. (A babusgatást meg amúgy is ki lehet – mi több, ki is kell – váltani egy jó kocsival, egy családi házzal, menő nyaralásokkal, vagy azzal, hogy eltartjuk a másikat.) Meg hát közben csak ott van a játékosság, a kreativitás, a puszta önzetlen szeretet. Az intimitás. Hogy merünk és igazán szeretünk adni. Hogy ugyanígy kapni sem “szégyellünk” majd.
És nem, nem softcore pornót akarok látni a vásznakon, ellenben hiteles és remek kapcsolatokat viszont olykor azért igen. Olyanokat, amilyenek valójában lehetnek – már a szerencsésebbeknek. Nem szeretnék – az “akció” elején – rögtön vágást látni a filmekben. Miután mondjuk lekerül egy melltartó, nem akarok átugrani mindent. El akarok veszni a részletekben. Akkor sem szeretnék kihagyni semmit, ha persze látni sem szeretnék feltétlen minden egyes részletet, hiszen általában amúgy is mindig az izgalmasabb számomra, ami inkább csak sejtet. De ennek az egésznek legyen tere, ideje és hangulata. Érezzem a kémiát.
Szóval a Never Look Away egy csodálatos film. Minden nyomorúsága ellenére is. A főszereplő párosról nem kell elképzelem, mennyire szerethetik egymást, hiszen nem csak hallom, hanem látom, és érzem is. És ez bizony bazi nagy dolog.

Igen, irigylem a pasit. De ez csak természetes. Nem csak a hosszan kitartott öleléseiket, a szeretkezéseiket, hanem ahogy és amilyen formában kommunikálnak. Nem, nem hiszem azt, hogy nincsenek, illetve nem lehetnek konfliktusok egy párkapcsolatban, de nehogy már azt feltételezze valaki, hogy nem lehetne így is együtt lenni. (Vagy legalább egy ilyenre törekedni.) Támogatva, babusgatva, nem elnyomva, kedvesen. Szegénységben, gazdagságban, tök mindegy.
Persze hagyjuk már, a mai nőknek egy szegény, de odaadó, átlagos pasi mikor is kellene. Tudom, nevetséges feltételezés lenne. Ennek ellenére mégis roppant fontos egy film, mert példát mutathat. Valójában akár tanulni is lehetne belőle.
És leszarom, hogy csak erről beszélek, mert ez a film lényege, ez a fajta mély és őszinte szeretet határoz meg mindent körülöttük – már amire hatással lehetnek persze. Sokat gondolkoztam ezen, és már korábban is sokszor értetlenkedtem, miért nem készítenek ilyen filmeket. Szar Valentin-napos hulladékok helyett is mondjuk… De persze “tudjuk”…

És igen, elkezdtem erotikus filmekre vadászni. Biztos vannak jók is címszóval. 😅 Majd meglátjuk. Láttam már párat, talán a legjobbakról majd egyszer írok is…
Amúgy elegem van azokból a hollywoodi színésznőkből is, akiknek a seggét bár egy dublőrrel veszik fel, de aztán képesek megjelenni a bemutatón mondjuk egy teljesen áttetsző, csillió dollárba kerülő ruhában… Amúgy nem tudom. Én lehet már vállalnám a pucérkodást is egy filmben. 😅 Az olyan “én lennék”. Tuti kihagyna a szívem párat, de na! Valamit, valamiért. Mármint csak akkor persze, ha az a film olyan is. Rendezőként és íróként pedig el is várnám. És amúgy igen, szerintem ebben a filmben tényleg mindenki érezte, hogy itt valami különleges dolognak lehetnek részesei…
És én persze azt sem bánom, ha sok szexjelenet van egy filmben. (Tudom, hogy vannak listák; sok-sok olyan alkotás van, ahol abszolút nem kamu a szex.) Bizony néha túl sok a duma, és túl kevés az akció. 😅 És én azt is leszarnám, ha valaki öncélúnak tartaná mondjuk az én alkotásom. Ha nem látja a finom részleteket, ha bepánikol két melltől, egy nunitól, egy fütyitől, meg mit tudom én mitől, akkor talán az ő készülékében van a hiba. Vagy nagyon nem egymást keressük.
Itthon is mi megy… Vérengzésekkel riogatni, az agresszor mellett nyíltan kiállni, az nem gond. Az mehet. Ahogyan a háborúval fenyegető kormányzati plakátokra is bőséggel van keret, hiszen azok egy fontos, nemes célt szolgálnak, ugye. Ahelyett, hogy mondjuk ilyen filmeket készítenének, reklámoznának…

De hol vannak amúgy a többiek?! A kis filmesek? Nem akarom a magyar szakmabelieket szapulni, de vicc, hogy itt aztán tényleg semmi progresszív, merész tartalom nem készül. Nekem pedig lenne pár ötletem. Kellene hozzá egy kávézó, pár utca, egy park, meg egy ágy. Vagy még az sem feltétlen. Meg nyilván legalább két főszereplő, pár statisztával, esetleg mellékszereplővel.
Tudom, nagyon elkalandoztam. De hát ilyen kiváló ez a film. Megmozgat. Reményt, hitet, ihletet ad. De ha valakinek egyiket sem igazán, hát az sem akkora gond, mert attól még egyszerűen felemelő ezt látni. Vérpezsdítő ennyire mélyen átérezni. Ez gondolom az én szenvedélyes énemről is szól, de egyébként most komolyan, mégis ki ne szeretne így szeretve lenni?
Max Richter lenyűgöző zenéjével kisérve pedig olykor már tényleg egészen kis meditatív utazásnak lehetünk a részesei. 188 perc. És én még órákig el tudtam volna nézni. Egyesek szerint el lehetett volna mesélni ezt akár két órában is. Ilyenkor elképedem, hogy mennyire más mozit is láthattam hozzájuk képest. Ők mégis mit vágnának ki belőle? A cselekmény alapjait, kereteit nem nagyon lehetne megnyirbálni. Gondolom sok volt nekik a simogatás. A hempergés. Én meg pont azokat éltem igazán. És mint fentebb levezettem, bizony pedig ez kellene, hogy legyen a fő “üzenet”. A történelmi keret, a kor, a tragikus háttértörténet, az életrajzi vonatkozás pedig csak kiegészíti, tovább mélyíti ezt a szoros kapcsolatot kettőjük között.

Minden perce arany, és igen, a sulis részeket is imádom. És értem, hogy egy ilyen kapcsolatot nemhogy találni, de még felvázolni, elképzelni is nehéz a mai világban. Különösen most, amikor minden a vagyonról, illetve a lehetőségekről szól. Ezt látjuk mindenhonnan. “Ha neki van ilyen pasija, háza, stb., akkor bizony én sem érem be kevesebbel.” Nem érdekel senkit a személyiség; a politizáló elittől kezdve mindenki csak villogni akar, a közösségi média, meg minden egyéb miatt a felszínes dolgok iránti sóvárgás által táplált elvárások az egekben, miközben az összes többi csak ez után következik. Már ha egyáltalán emlékszik még valaki a “többire”. Lehet azt mondani, hogy ez a racionális egy ilyen világban, de ha a nők többsége tényleg úgy választ ahogy – pontosabban választana, mert a világon nincs annyi tehetős, de legalább jól kereső, meg persze magas férfi, mint amennyien ezekre lecsapnának itthon is –, akkor egyébként nekik nem is szerelem kell. Maximum azt hazudják majd. Talán önmaguknak is.
Lesújtó ez a kép, de hát ez van. És pont ezért lenne szükség arra, hogy még többen nézzenek olyan filmeket, mint pl. ez itt. Vagy ott az One Fine Spring Day. Illetve mondjuk az Anora.
Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy lehetne tanulni a pornóból. Persze leginkább a művésziből, vagy ahol valójában párok szeretgetik egymást. A következőket pedig elképesztően sokan mondják már ki, és talán mindenki úgy is érzi már, ahogy én egy ideje. Említettem már, hogy elegem van abból, hogy egy pasinak csak meló a randizás, és én amúgy is tiszta stressz szoktam lenni. Ott bizony prezentálgatni kell, villogni, krediteket gyűjteni a másiknál, hogy egy szintre elérj. De mi is az a szint? Meddig emelik közben a lécet? És egyébként a nők komolyan azt hiszik, hogy ez szórakoztató? Hogy ők érnek annyit, és ők valóban olyan érdekesek? Hogy egyébként nem lenne jobb dolgunk, mint velünk bohóckodni, közben meg persze rettegve várni tőlük az osztályzatokat? Az agyam eldobom…

Igen, el tudok, szoktam lazulni, de mennyi energia, idő, levelezés, utazás után, illetve árán? (Vagy pont ezért sem megy úgy?) Egyszer kérdezte egy nő, hogy milyen kapcsolatot keresek. Gondolkoztam egy kicsit, és azt mondtam, hogy “kényelmeset”. 😅 És ezzel biztosan nem csak én vagyok így. Plusz ha valaki azt hiszi, hogy ez annyit takar, hogy csak szexelni találkoznánk, az nagyon nem érti miről van itt szó. Én biztosan nem tudnék olyan nőt szeretni, aki nem szeret viszont, aki nem lát bennem “valamit”. Nem lennék proaktív, ha a másik sem az. Akkor buszoznék csak, ha ő is buszozik. És ennek így is kellett volna, illetne kellene lennie. Én nem akarok benzinnel, a szabadidőm aránytalanul jelentős megvágásával, plusz a nem tudom még mivel puncit venni, szerezni magamnak. Pedig mindenki azt mondja, hogy annak bizony ára van. De így meg rohadt mód nem kell, hogy a másik meg sem mozdul, max szétteszi a lábát, ha már megérdemlem…
Ezért én különösen nagyra tartom azt is, hogy itt végre nincsenek drámai párkapcsolati viták, nincs szex-megvonás, nincsenek kicsinyes játékok, felesleges körök, féltékenykedés, még csak nagyobb feszültség sincs köztük. Igen, lehet, hogy lehet így is lubickolni egy kapcsolatban. Akár egy életen át is. Igen, lehet, ha ismered a másikat, ha mindketten nyitottak, őszinték, kedvesek vagytok, akkor nem kell kódokat, jelzéseket elemezni, csak élvezni egymás társaságát. És ettől még bizony egyikük sem szűnik meg önmagában létezni. Sőt!
Finom, nyálcsorgatóan édes kis film ez. Párját ritkító, igazi nagybetűs, intim mozis élmény.
És igen, több pucérkodás kellene a filmekbe. Nem azért mert erre izgulok, hanem mert emberek vagyunk. Ha átlagos pasik, illetve átlagos nők vállalnák ezeket, akkor az is hatással lehetne a társadalom egészére. Nézd már, egy kis narancsbőr itt, nézd már, egy pocakos pasi ott, aki aztán majdnem kopasz is… Egyszerűen, könnyebben elfogadná az ember nemcsak a saját maga tökéletlenségét, hanem talán elhinné, élvezné a kinézetével kapcsolatos személyes félelmei ellenére való iszonyatos szerethetőségét is.
De nincsenek ilyenek. Vagy csak nagyon kevés. Értem én, hogy a bevételekkel kapcsolatosan a készítők rizikót vállalnának, de mivel alig van ilyen film, lehet pont ezért szólna nagyot. Mindenki látni akarná… Az Anora pl. elég provokatív lehet egyeseknek, aztán mégis milyen sikereket ért el…

Igen, már említettem egy lista kapcsán, hogy a főszerepet játszó karakter, azaz Kurt Barnert HSP-s. Hát nem csodálom, hogy ilyen mélyen megélték a szerelmüket. Egy ilyen kapcsolatba – egy ilyen nővel – bármikor bele tudnék vágni. Persze tudom, ezt nem lehet előre tudni. De én meg azt mondom erre, hogy pontosan tudom, “milyenek is a nők”… (Igen, vannak kivételek. Úgy 0.024% esélye van is biztosan, hogy találkozom az egyikükkel, aki persze össze is szeretne velem jönni…)
És igen, ezzel nem azt mondom egyébként, hogy amúgy nem lennék hajlandó dolgozni egy kapcsolatért, de fordítsuk ezt meg: talán nem azért kellene küzdeni, hogy összejöjjön, illetve, hogy minden rossz dolgot is átvészeljünk, hanem tenni kellene azért, hogy a szar ne boruljon a nyakunkba. Hogy a másiknak eszébe se jusson elkalandozni, elidegenülni, hanem még inkább egyre biztosabb legyen benne, hogy velünk akar lenni. De hát az meg meló. A mai hercegnőnek meg minden kell, csak az nem.
Lehet ismét fikázni, hogy itt is ide futtatom ki a dolgokat, de pont ez a lényege az egésznek. Itt egy pozitív minta, nem csak nekem, nektek, nekünk, hanem a filmkészítőknek, illetve a színészeknek is. Ha nem is leszek már szerelmes, pláne nem így, akkor is csak annyit mondok, hogy éljen a szerelem, éljenek a szerelmesek! És mindazok, akik az ilyen karaktereket és kapcsolatokat, ezeket a már korábban is említett apróságokat ünneplik.
Ha te is nagyon szereted ezt a filmet, az már sokat elmondhat rólad. Remélem sokan vagytok, vagy lesztek így. 😊
És igen, bele lehetne kötni, hogy nem ad konkrét “tippeket”, mitől is működnek ők ilyen szépen, de szerintem nem is kell. Szájbarágós, illetve mesterkélt lenne nagy feneket keríteni, pláne kreálni és túltárgyaltatni bizonyos problémákat, amikor lehet valahol tényleg alig van. Egyesek ösztönösen megoldanak dolgokat együtt. Ismerik annyira már a másikat, és össze is illenek. Támogatják egymást. Kérés, illetve túlzott elvárások nélkül.

Szép, nagyon megindító film ez. Az óramutatók táncot járva repkednek közben. Az egyik pillanatban még mámorban úszva vigyorgunk, és finoman csordogálunk az eseményekkel, a másikban meg már legszívesebben oda sem néznénk…
És még egyszer legszögezem: nem béna erotikus thrillereket akarok látni, amelyek egyébként gyakran egyiknek sem jók, hanem autentikus, valódi kapcsolódásokat. Igazi szenvedélyes csókokat és gesztusokat. És nem, ezt nem “egyfajta hiányból” írom, hanem mert nagyon szeretem a mozgóképeket. Csak hát itt nagy úr a pénz, a minél nagyobb közönség, az eladhatóság.
Nyilván egy regény esetében ez nem áll fent, ott mindenki azt ír, amit akar, maximum nem adják ki, vagy nem fordítják le különböző nyelvekre. De ezek miatt ott is van egyfajta határ, amit “nem célszerű” átlépni.
Lehet egyszer összeütök valamit én. Magamnak. Ha már máshol nem olvashatok, láthatok – látszólag tök unalmas – történeteket, de érdekes helyzetekkel, karakterekkel, akkor majd én összehozom. Már ez egy hatalmas élmény lehetne.
Ha pillangókra szeretnék vadászni, ebben a filmben tenném meg. De nem is vadászat lenne ez, hanem – egyfajta – vigyorogva való gyűjtögetés. A remek színészeivel, a nagyszerű karaktereivel, a fantasztikus hangulatával, illetve a sallangmentes, lehet így is szeretni, illetve élni féle kérlelhetetlen magabiztosságot tükröző írásával egy igazán felejthetetlen filmes élményben lehet része annak, aki vevő az ilyenre.
Meg lehet nézni kizárólag csak a művészet, a kreatív szellem, illetve a történelmi filmek rajongójaként is, de ez a film elsősorban másról, és másokhoz szól. Biztos vagyok abban, hogy sokan egy rosszabb kapcsolatban “nem annyira szívesen” látnák ezt viszont, de hát ez már nem az én gondom. Hogy aztán hinni kell hozzá a szerelemben? Ártani biztos nem árthat. De ha meg nem hiszel, akkor higgy legalább a szemednek. Gondolj arra, hogy a rendező ezt valamiért pontosan így, és ilyen tempóban, nem pedig máshogy vitte a vászonra. Pusztán már ez az egyszerű tény is annyira varázslatos, hogy ha valamiért, hát az ilyen dolgok miatt is érdemes ezt a hobbit választani, nem pedig valami mást.
Én persze közben tudom, csak egy baszatlan, átlagos pasi vagyok. Elég rossz tapasztalatokkal. Tudom, hogy “nehéz” lehet ettől, illetve az olvasottaktól elvonatkoztatni, azonban feltétlenül nézzétek meg a filmet. És szeressétek ti is.
A nőknek meg csak annyit üzennék, hogy amúgy hajrá mindenkinek! Egy ilyen “erős” mezőnyben nem is lehet olyan nehéz kiemelkedni a többiek közül. 🙂

És hogy lennének-e félelmeim egy ilyen kapcsolatban? Talán. Bizonyosan. A fene se tudja. El sem hinném az egészet. És hogy mik is lennének azok? Leginkább talán az, hogy tényleg elég vagyok, lehetek-e a másiknak. Hogy nem unnak-e rám… De hát ez már csak ilyen. 🙂
A másik célom egyébként, hogy idővel össze tudjak állítani egy olyan mozgóképes toplistát, amelyen olyan filmeket sorakoztatok fel, amelyek ehhez fogható tartalmi, érzelmi értékekkel bírnak. Nem lesz egyszerű.
Aki pedig azt gondolja, hogy túl negatív vagyok, az most erre varrjon gombot. Mármint ha nem hinnék legalább kicsit „ebben”, akkor szerintem nem szeretném ez a filmet sem ennyire. Esetleg csak azt mondjátok, hogy irreálisan magas elvárásaim lennének egy kapcsolat vonatkozásában? Mi? Mit írtam eddig olyat? Illetve konkrétan mi az ebben a filmben, amiben megszakadnának a nők? Mégis micsoda? De persze “ezt” nem lehet, és nem is szerettem volna kiadni soha senkinek melóban. Valami vagy megvan valakiben, vagy nincs. Lehet szimplán eddig csak túl korán feladtam én is. Vagy nem voltam elég vonzó. Vagy feleslegesen elbizonytalanodtam. Persze azért ennek voltak okai is. De mindegy is…
Azt hiszem az új TV-met majd – 1-3 hónap múlva – ezzel az alkotással járatom be. Csak hogy érezze ő is, hogy mennyire lehet, illetve mennyire jó is ennyire szeretve lenni. 🙂
Lehet túlragoztam, de nem érdekel, mert kiemelten fontos a film – amúgy talán – nem is annyira direkt “üzenete”. Elég nagy a baj, ha már a The New York Times is olyan írásokat közölt nem is olyan rég, amelynek az a címe, hogy:
”Men, Where Have You Gone? Please Come Back.”
A cikk címe tetszetős. Több okból is. A tartalma annyira már nem. Sokan láthatóan még mindig nem értik az okokat. Valaki persze lehet még a problémát magát sem látja, illetve érzi. De legalább már mernek és akarnak ilyen címet adni egy publicisztikának. De sajnos igen, „egy kicsit” talán már el is késtek vele. (A cikkről egyébként többen is beszéltek már youtubeon…)
10/10



