Címke 2018

If Beale Street Could Talk [ Ha a Beale utca mesélni tudna ] – 2018

Az Oscar–díjas Barry Jenkins ezúttal sem lopta be magát a szívembe. Bár előző filmje, a Moonlight [ Holdfény ] nagyot ment a díjátadókon, és a kritikusok is imádták – nekem mégsem jött be. Tulajdonképpen nem is emlékszem már a filmre. Konkrétan szimplán “elment egynek” élményként maradt meg bennem. Ez a második filmje, amit tőle látok, meg hát persze ott van a The Underground Railroad [ A föld alatti vasút ] c. sorozata is, amely viszont nagy kedvencem lett. Hogy a filmjei miért nem működnek, a fent megnevezett szériájával ellentétben, arra majd visszatérünk, de most akkor beszéljünk erről a 2018-as produkciójáról.

Viszonylag lassan indul a film, de azért a film első felében eljutunk odáig, hogy már néhány komolyabb konfliktuson is túl vagyunk. A gond viszont az, hogy ennek a két órának sem az eleje, sem a közepe, sem a vége nem elég erős. De tényleg semmilyen téren nem az. Nem értem a kritikusok mit és miért szerettek annyira rajta – lásd a metacriticen elért 87 pontját. A képek jók, de semmi nagyon extrával nem találkozhatunk. Illetve amivel aztán mégis, és rámondhatnánk, hogy a rendező egyfajta védjegye, az sem működik úgy ahogy kellene, sőt inkább öncélú művészkedésnek érződik. Mire gondolok itt? Arra, amikor főszereplőink – miközben egymással diskurálnak – egy az egyben belenéznek a kamerába, és úgy társalognak egymással, hogy közben igazából ránk néznek. Ezt tényleg nem értem, nem tudom felfogni, hogy miképpen gondolhatja, hogy ez jó, és működik. Értem én, hogy egyfajta intimebb, bensőségesebb élményt és betekintést akart nyújtani a nézőknek, de számomra totálisan illúzióromboló volt az összes ilyen jelenet. Szinte már-már kínos. Ha ők beszélnek, akkor beszéljenek egymáshoz. Ne hozzám. Igen, azt amikor a House of Cards-ban (vagy legutóbb pl. a This Is Going to Hurt-ben) a karakterek kiszólnak nekünk a kamerába nézve, nem tartom problémásnak. Sőt. Hiszen akkor hozzánk, a nézőkhöz intézik a mondandójukat. Itt viszont ugye nem ez történik, és nem kell részleteznem, hogy mennyi különbség van a kettő között.

A sztori meg, jaj… Igen, milyen meglepetés, a feketék sokszor ártatlanok, aztán mégis lecsukják őket, a fehérek meg maguk az ördögök ugye. Komolyan mondom, ennyi. Igen, azért érint más témákat is a film, de mindenből csak a felszínt kapargatja. Családi drámának már majdnem jó is lenne, de aztán átmegy jogi témákra, fókuszt veszít a film. Én értem, hogy le kell követni bizonyos eseményeket, de nekem ez foghíjas volt minden viszonylatban. A romantika meg… Hát ebben az aspektusban viszont hiába tök szép és aranyos a film, ha közben sajnos faék egyszerűségű a sztorinak ezen része. És emiatt aztán véletlen se kezdjen senki bele. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ennél szinte bárki tudna igazalmasabbat, sok téren maradandóbbat alkotni.

Különösen nehéz élete volt, és van a feketéknek – oké. Nem is ezzel van a gond, én egyébként is egy mocsok libsi vagyok. De üzenet ide vagy oda, ettől még nem lesz jó, szórakoztató, megdöbbentő vagy akár csak feszült egy film. Pedig Jenkins a The Underground Railroad alapján értene a feszültségteremtéshez. Itt viszont nem maradt rá talán ideje. Akart romantikázni, drámázni, kicsit már szinte a felnövéstörténetbe is belecsippentett, és hát a nagy akarásnak – úgy érzem – nyögés lett a vége.

Ha őszinte akarok lenni, rohadt mód vártam már a film végét, mert roppant mód untam, és igazából kb. bármi is lett volna a befejezése, a pontszámon sokat nem módosított volna. Ez ebben a formában kevés. Pedig ha belegondolunk, egy ilyen témából sokkal, de tényleg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Egy végtelenül feszült, letaglózó, pörgős thrillerbe ágyazott szerelmi drámát is lehetett volna ugyanebből a sztoriból keríteni, de a rendező úr úgy döntött, hogy jó lesz nekünk ez. Hát köszöntem szépen…

Egyébként értem én, hogy a fekete rendezők “a feketéket ért sérelmekről” forgatnak előszeretettel, de nekem ez annyira nem adná… Tehát ott vagyok (khm lennék) én mint rendező, erre leszűkítem magamnak annyira a teret – filmalkotás szintjén –, amennyire csak lehet, csupán azért, hogy egyfajta “politikai vetületű üzenetet” is közvetíteni tudjak. A “filmipar” egy része pedig még mindig szabad művészet. Ott vannak a független filmek. Azon produkciók, ahol nem határolnak be nagy stúdiók, kiadók, illetve nem kell állandóan bizonyos elvárásoknak megfelelnie a készítőknek. A gond az, hogy Berry Jankins igazából csinálhatott volna szerintem bármit a Moonlight után. Mármint ésszerű keretek között mérve. De nem, mert most ő maga skatulyázta be önmagát… Ez még talán rosszabb is, mint amikor rászólának fentről, hogy itt és ott azért még alakítani kellene ahhoz, hogy dőljön majd a pénz…

Egyetlen egy dolog tetszett kimondottan a filmben. A narráció. Amikor meséltek. Más kérdés, hogy szerintem ez összesen volt vagy 3-4 perc talán az egész film során, pedig a játékidő 1 perc híján a 2 órát is elérte. Szóval – mint már nem egy korábban említett dologba – ebbe is csak belecsíptek. Hogy miért? Nem tudom. Van amikor persze sok apró darabból áll össze valami valóban zseniális egésszé, de ezt nem itt és most kaptuk sajnos meg.

5/10