Gondoltam nagy baj nem lehet, így hát csak rávetettem magam végre René Liu debütáló filmjére, amelyre egyébként már jó ideje nagyon fentem a fogam. Korábban kivártam vele, mert tudtam, hogy a netflixes adatlapján már kapott magyar címet is. Hát aztán ez már több hónapja megrekedt ezen a szinten – és ugye az én türelmem is véges… 😅 Szóval csak nem tudtam megállni, megnéztem hát az Együtt a világ ellent, de gépi fordítással… (A magyar címe aztán lehet mégsem ez lesz, szóval azt nem tüntetem fel még a címben.)

Naivan azt feltételeztem, hogy már lassan tényleg láttam mindent; az érzelmi skálákat jelképező képzeletbeli szélességi fokokat – az ember lelkében – ugyanis nem lehet folyton újra és újra átszakítani. Hiszen ezek csak kitolódnak… Vagy ha nem is, azért csak megedződünk az évek során…

A határokat meg lehet ugyan próbálni feszegetni, de talán valóban egyre nehezebb újra ugyanolyan mélységeiben megélni, megízlelni bizonyos dolgokat. Aztán most itt vagyok megint, újra és mégis…

Ezúttal több hetet ültem ezen az élményen. Ez részben tudatos döntés volt, részben meg ezer egyéb teendőm is akadt otthon. Nagyon jól elvagyok mostanság. Nem csoda hát, ha így aztán még inkább meglepődtem, miképpen is hatott rám ez a 120 perc…

Habár a megtekintése alatt – főleg az első negyedében, harmadában látottakon – olykor néha még kicsit húztam a szám, de idővel valahogy minden aprócska porszem a helyére került, vagy még inkább értelmet nyert benne. Annyira, hogy aztán én meg – az előbbiek ellenére is – úgy bőgjek alatta, mintha legalábbis a szívem egyenesen a legbatárabb betonvésővel ostromolták volna. Nem túloztam; nem holmi mezei könnyekről van itt szó; sírtam, vagyis inkább zokogtam. A kocsonyaszerűvé vált ajkaim kontrollálhatatlan, vigasztalan táncot jártak, mialatt égett a torkom és a szemem, fájt nyelnem, fájt még csak levegőt vennem is…

De lazítsunk most még egy kicsit. A 2018-as esztendő 12. legsikeresebb filmjéről van most szó – már ami Kínát illeti. Aztán az, hogy ez a 209 millió dollár sok vagy kevés… Nyilván nehéz ezt összevetni a nyugati tartalmakkal, de ahhoz mérten, hogy milyen kis film is ez, hát szerintem mindenképpen óriási eredmény. És hát a sikere totálisan meg is érdemelt. Egyszerűen tényleg minden benne van, amiért érdemes a filmek világában elmerülnöm. Lehet túl sok, lehet túl merész ez az állítás, de egy ilyen produkcióban egy hozzám hasonló érzelmi kalandor valahogy mindig hazatalál.

Iszonyatosan szép és hangulatos képek – az évszakok váltakozásával karöltve – ejtenek benne rabul mindannyiunkat, és akkor a múlt, valamint a jelen színeivel való aprócska kis játékot már kár is külön kiemelnem. Ez utóbbi annyit takar egyébként, hogy a film hol színes, hol pedig fekete-fehér… És akkor még ott van a zenei aláfestés is…

Mit sem érne talán azonban ez az egész csomagolás komoly történet és kidolgozott karakterek nélkül. És bizony, itt viszont már vannak érdekességek… Belefutottam egy olyan véleménybe is a filmmel kapcsolatosan, hogy jaj, hát a lány mégis miket művelt fiatalon, miközben persze a pasi sem volt „teljesen normális”… Kicsit meg is hökkentem ezt olvasva, mert eléggé rá szoktam érezni az apróságokra – pláne ha érzelmekről van szó –, és egy pillanatra már majdnem csalatkoznom is kellett magamban, amikor rájöttem, hogy nem, nem bennem van a hiba. Mindent láttam, mindent észleltem. És igen… A karakterek mindegyikének megvolt a maga kis defektje. Tökéletlenek, mint ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Főképp fiatalon… És amúgy meg ne vicceljünk már! Ezekbe kapaszkodva lehúzni valamit? Ez nem a karaktereket, hanem talán a vélemény megfogalmazóját minősíti leginkább.

Senki sem jön világra tökéletes emberként. Az életben mindenkinek megvan a maga saját kis tanulási görbéje. És én egyébként sem szeretek ítélkezni, mégha mostanában jóval karcosabban is látok bizonyos dolgokat. Meg hát nekem is voltak gázosabb időszakaim. Ezen hibáimmal és hiányosságaimmal nekem is el kell(ett) számolnom magamban. Rám viszont valahol végtelenül riasztólag hat, amikor valaki rögtön lecsap az ilyenekre – még ha csak egy film miatt is –, kiváltképpen, amikor az összkép ennyire érett mozgóképpé is áll össze a végére.

Nekem azért is volt különösen szívbemarkoló ez a film, mert a karakterek különösen sokat küzdenek benne. Olykor saját magukkal is. Van amikor kimondanak dolgokat — olyanokat is, amiket nem kellene –, van amikor viszont néha csak csendben, tétlenül “véreznek”… Biztos vagyok benne, hogy bizonyos momentumokat sokan kifejezetten magukénak éreznek majd a megtekintése alatt. Számtalan minden visszaköszön benne az én életemből is… Még ha a történet ívét és tónusát, különösképp „eredményét” tekintve azért vannak hangsúlyosabb különbségek is.

Rohadt közhelyes, de tévedni és hibázni emberi dolog. Nem mindegy persze, hogy hol és mikor követjük el ezeket, illetve az sem mellékes, hogy milyen bakik is ezek… De nem gondolnám, hogy a körülményektől és az okoktól teljes mértékben – bármikor is – el kellene vonatkoztatnunk. Talán nem is ezen botlások a fontosak, hanem az, hogy ezekre miképpen reagálunk, illetve hogyan dolgozzuk fel őket.

Nem kell ahhoz végtelenül romantikusnak lenni, hogy értékelni tudjuk a látottakat. Elég csak szeretni hozzá az igazi filmeket. Biztos vagyok benne, hogy az Us and Them sokunk kedvence lehet. Már maga az is jelzésértékű, ha találkoztál ezzel a címmel… René Liu alkotásába könnyűszerrel bele lehet feledkezni. És még személyes érintettség sem igazán kell ahhoz, hogy komolyan megérintsenek az alatta látottak.

A főszereplő hölgyet alakító Zhou Dongyu (pl. Better Days) egyébként valami frenetikusan hozza a szerepét. Egyszerre hol kicsit para, hol meg imádnivalóban édes teremtést alakít. Az, amit a kocsiban leművelt, na igen, szóval azt emészteni kell. Vannak percek, amikor a képernyőn látottak szinte már tényleg életre kelnek bennünk. Amikor azt érzi az ember, hogy itt bizony ők léteznek és lélegeznek a vásznon, miközben mi meg mindannyian maximum valamiféle statiszták, esetleg egy jó helyen lévő, de törékeny kis kellékek vagyunk csupán.

Realisztikus, hétköznapi kis történet ez. Egy olyan piszok durva kis érzelmi hullámvasút, amelyhez foghatóval nagyon ritkán találkozik az ember. És hogy mindeközben talán öncélú, vagy hiábavaló lenne? Hogy sokat mutat magából, de közben mégis keveset mond? Nem is tudom. Ez gondolom a befogadón is múlik…

Egymással, a világgal és persze saját magukkal való küzdelem verejtékkel és könnyekkel átitatott, impulzusokkal teli – hol simogató, hol pedig szétcincáló – szerelmi története ez. A valóság szülte képzelet korábban leképezhetetlennek vélt magasságainak csábítóan megbabonázó varázslata. Egy olyan lenyűgöző lavina, amely nem igazán kérdez, nem igazán figyelmeztet… Látod, csodálod a puha, friss, érintetlen, az éjszakai égbolt végtelenbe érő pompázását megidéző, lassan kialakuló vastag hótakarót, és egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni, nem tudsz vele eléggé betelni…

A rendező szerintem nagyon-nagyon jó döntéseket hozott meg a karaktereink útjait, illetve azok reakcióit illetően. Pont annyi benne az apró és lélekmelengető finomság, hogy az még semmilyen téren se legyen visszás.

Egy olvadozó gleccser robajló összeomlásának tragikus és felkavaró meséje ez. Egyszerre félelmetes és megigéző élmények – olykor már valószerűtlenül dermesztő – láncolata. Hogy aztán mi minden kerül felszínre a látottak során, illetve akár csak bennünk, az már megint egy másik kérdés…

Nem is igazán tudom, hogy mi mindent is mond el rólam mindaz, hogy mennyire erős érzelmi hatással volt rám ez az alkotás. Pedig aztán mostanság nagyon fel vagyok pörögve, és bizony simán inkább hiszek abban, hogy egyedül, nyugiban, lazán, békésen leélem az egész életem, mintsem, hogy olyan érzéseket, olyan szerelmet, vagy olyan képzeteket kergessek, amelyeket talán inkább nem is kellene, nem is lenne érdemes.

Az Us and Them teli van mágikus pillanatokkal. Mondhatnánk, hogy a szorongató kétségeink és aggályaink levetkőzése sokkal egyszerűbb az életkorunk előrehaladtával, de lehet ezzel csak önmagunkat ámítanánk. Hiába vagyunk ügyesebbek, okosabbak és tapasztaltabbak, hinni bizony nem csak magunkban, hanem a másikban is kellene. Ez persze nem csak rajtunk múlik már…

Talán felesleges ennyit és így írni egy ilyen szerelmi történetről. Egy olyan történetről, amelyről egyébként még igazán semmit sem osztottam meg. Valamikor azt hiszem nem is feltétlen kell. A párkapcsolatokkal ugyanis együtt járnak bizonyos dolgok. Nem csak a lelkesedésről, a felismerésről és az öröm egyfajta drogként bennünk lüktető, megrészegítő, színekben vibráló beteljesedéséről beszélek valami megfoghatatlannak, hanem arról is, hogy mi és hogyan vezet el addig a bizonyos pontig. Aztán persze ott van az is, hogy a kihívásokkal mennyire vagyunk képesek közösen megbirkózni…

Talán a szerelemnek önmagában semmi értelme. Mégis mennyi csalódást, bánatot, féltékenységet, stresszt és gyilkosságot köszönhetünk neki. A túlzott elvárásokról és a másik rajongásának kihasználásáról már nem is beszélve… Érdekes továbbá, hogy mennyi mindenki „szeretne” szerelmes lenni – legalábbis az élete bizonyos szakaszában. De valamiért mondjuk a maraton lefutásáért nem lelkesednek ennyire az emberek… Ha elfogadjuk, hogy vannak, akik erre vagy arra nem képesek, míg másban viszont kiemelkedőek, akkor talán érdemes lenne azt is belátni, hogy egyesek – igazán mélyen – szeretni sem tudnak. Talán őket magukat sem lehet. Piszok ritka lehet az igazi, kölcsönös szerelem. Amire nem csak rásütjük, amibe nem csak belelátjuk, hogy márpedig mi azok vagyunk, hanem valóban úgy is érezzük.

Bele lehetne menni, hogy kinek és mit is jelent ez az egész. Én most inkább csak azzal zárnám ezt a kis írást, hogy ha másért nem is, azért mindenképpen hálásak lehetünk a szerelemnek, hogy megannyi gyönyörűséges művészeti alkotást megihletett már… És ki tudja, hogy mennyi mindent fog még… Amelyekbe aztán mi újfent csak beleláthatunk mindent, amit csak szeretnénk. Egyszer mardos, máskor meg az egekig emel… Néha pedig – amikor csodájára járunk egy ilyen mozgóképes bravúrnak – lehet annyi is megteszi, hogy a végeztével sóhajtunk egy nagyot, aztán meg szimplán csak mosolygunk egy hatalmasat.

10/10

Itt a link a filmhez és felirathoz (Apple fiók szükséges). Ez pedig a hivatkozás külön csak a gépi (AI) felirathoz.

A filmet Avistaz-ról is be tudjátok szerezni, ahova van meghívóm még mindig. 🙂