Amikor már tényleg azt hiszem, hogy nincs új a nap alatt, akkor jön Peter Ho-Sun Chan filmje, amely aztán míg mintha az egyik kezével simogatna, addig a másikkal pedig mindeközben alkalomadtán, de akkor aztán olyan állhatatosan megrángatna és ütlegelne, hogy én olykor már talán szinte kimondottan vágyakoztam is azokért a bizonyos gyomrosokért…
De ne siessünk ennyire előre. Ennek a hongkongi romantikus drámának talán az egyik legnagyobb erénye a való világgal való hiteles kapcsolódása. Hiába kelt a végeztével különösen nagyszerű, grandiózus benyomást a nézőjében, ha nem lehet alatta elégszer rácsodálkozni, hogy mindezt egyébként mennyire hétköznapi karakterekkel és panelekkel érték el.
Kimondottan régóta meg szerettem volna nézni már ezt a produkciót, de sajnos magyar feliratot sehol nem találtam hozzá. Aztán meguntam a várakozást… Ha jó lesz, ha nagyon szeretni fogom, akkor amúgy is többször letudom még… Szóval megnéztem egy AI fordítással. (Tudom, hogy ennyi erőből angolul is megnézhettem volna, de így döntöttem…) Nem volt annyira rossz a felirat, de majd az angol alapján ki kell javítgatnom. És hogy ezt az egészet miért írtam le? Részben mert fontos, hogy csak így tudjátok megtekinteni, másrészről pedig, ha van film, amely akár csak egy árva értelmezhető szó nélkül is képes lehet a nézőjét magához édesgetni, akkor az ez a 116 perces produkció.
És ebben semmi túlzás nincs. Persze mindenféle felirat nélkül, így bizonyos gondolatok, háttér-információk hiányában lemaradhatunk fontosabb dolgokról, de a lényegen aztán ezek mit sem változtatnak. A Comrades, Almost a Love Story egy olyan hangulatfilm, amely képes minden előzetes várakozásunkat felülmúlni. A képei hol végtelenül egyszerűek, hol pedig művészien lehengerlőek. A szűk terek és a közeli felvételek gyakori alkalmazásával pedig olyan fajta intimitást kölcsönöznek az alkotásnak, hogy aztán ezen képkockákat látva, minden valamire való filmrajongó elismerően csettintget majd.
Mindezek aláfestéseként pedig olyan csodálatos dallamok állnak a szolgálatunkba, hogy ha bár szerelmes nem is mostanában leszek, azért ezen két óra során mégiscsak valami ahhoz hasonló érzések uralkodtak el rajtam. Tekinthetünk rá mindazonáltal a romantikus filmek egyfajta szerelmes leveleként is. Lehet ez egy üzenet, egy figyelmeztetés, egy útmutató, esetleg leginkább egy keringőre való felkérés egy olyan táncparketten, amelyet korábban talán senki nem tudott ilyen könnyedén, és ennyire sugárzó természetességgel, tényleges élettel megtölteni.
Kis, hozzánk hasonlóan esendő emberek majdnem (?!) szerelmes története ez. Olyan pillanatképek kusza, érzelmekkel teli labirintusa, amelyben kettősük még csak nem is a nulláról, hanem inkább a mínusz egyes értékről kénytelenek elindítani közös, ideig-óráig tartó, csetlésekkel és botlásokkal teli, de a szenvedélyes meghittség mámorával csábító, kifürkészhetetlen jövőjük első, félelemmel és bizonytalansággal teli találkozásaik képtelenül szépséges ösvényeinek kijárását. Itt most végre saját magatok lehettek a céltáblák, ez a mozgókép pedig mi más is lehetne, mint egy nyílvessző hozzá. Én pedig – személy szerint – beérem a dealer szerepével. 😅
Koszos, kopottas, szegénységgel és nélkülözéssel gazdagon megpakolt túlélődráma ez. Egy olyan vászon, amelyen bár ecsetvonásról ecsetvonásra tisztul a kép, az álmok és célok illékonyságának, valamint azok kérlelhetetlen szükségességéből adódó sorsszerű megpróbáltatások nem csak pusztán embert próbáló kihívások, hanem talán egy életre szóló, egyszeri lehetőség kereteinek összefonódásai is egyben.
Karaktereinket sok-sok éven átívelően követhetjük figyelemmel, útjukat így aztán számolatlan apró örömteli diadallal, keserű veszteségekkel és elkerülhetetlen áldozatokkal szegélyezik. Egy olyan egzisztenciális dráma ez, amely nem hazudja, illetve nem kicsinyli le az élet mindennapos küzdelmeinek fáradtságos mivoltát, ahol az esetleges szerelem nem csupán csak egy cél, egy vágyálom, hanem inkább egy varázslatos, életre szóló élmény és kötelék felemelő ígérete.
Ha csak kicsit is szereted a filmeket, és ha tényleg szeretnél egy nem éppen mindennapi színvonalon prezentált, a legtöbb klasszikust is lazán kenterbe verő, a sziruposságot mindezen túl messze nélkülöző romantikus sztori részese lenni, akkor nem is lehet igazán más választásod, mint a lejátszás gombra nyomni.
Egy ennyire az ismeretlenség ködébe burkolódzó, azonban önnön valószerűtlen nagyságával kacérkodó filmremek nem is tehet így igazán mást, minthogy emlékszobrot állítson nem csupán csak a szerelmeseknek, hanem magának a szerelemnek is. Hiába kilátástalan egyszer-egyszer, hiába fáj, hiába éget és marcangol, ha mindezek nélkül nem készülnének ilyen példátlanul nagyszerű alkotások, akkor bizonyára mi most mindannyian sokkal szegényebbek lennénk…
Nálam hatalmas kedvenc lett, hiszen komolyan minden szinten észbontó alkotás. Ha fotós szemmel, ha zenerajongó fülekkel, ha mozgóképes mércével tekintek rá, csak és kizárólag az ámulat, a mértéktelen szeretettel teli rajongás, valamint a csodálat éltető varázslata pulzál bennem.
10/10
Azt a bizonyos feliratot pedig itt találjátok meg hozzá. Én az 1080p-s, Blu-Ray-es Remux verzióval néztem meg. Ahhoz – emlékeim szerint – minden gond nélkül passzolt.
Juj de modoros lett ez a kritika. Simán elférne junkie-n is 🙂
Mindig lenyűgözött, hogy valaki úgy képes kritikát írni egy sorozatról, hogy csak a történetről nem árul el szinte semmit. Minden mást részletesen körülír, de azt nem. Nálunk ennek Shyllard a mestere, de úgy tűnik a babérjaira tudnál törni.
Amúgy a filmet kihagyom, az írásod alapján ez már inkább művészmozi, az meg nem az én világom.
Hehe, párszor át is írtam. 😅 Valami annyira néha nem tetszik, de ha kirakok valamit, akkor az már marad úgy persze.
Nehéz amúgy spoilerek nélkül írni valamiről. Mert az „rohadt egyszerű”, hogy ez vagy az annyira tetszett, mert hát ezért még azért. Persze lehet árnyalni a dolgokat. Meg lehet az pontosabb képet is nyújt az illetően, hogy mi is vár a nézőjére, ha legalább az alapokat leírjuk, szóval lehet nem is mindig csinálom jól, de hát nem is ezen múlik a világ sorsa szerencsére. 😅
Egyébként annyira nem durván művészfilmes. Mármint persze az, a vizualitásának és a zenei jegyeinek köszönhetően, de nem a történetének vagy karaktereinek elvontsága okán. Sőt, itt a hétköznapi egyének és az élethelyzeteik miatt igazából egy nagyon könnyen befogadható darabról van szó. 🙂
De köszi amúgy. 🙂
Érdekes egyébként, hogy az általam 10/10-es értékelésekkel illetett produkciókat bárkinek szívesen ajánlhatnám. Mármint esetemben ritka az olyan tökéletesre pontozott alkotás, amelyekre azt mondhatnám, hogy pfú, ez valakiknek aztán tuti nem jön majd be. De lehet csak én vagyok túl nyitott és naiv, amikor ilyen feltételezésbe bocsátkozom, és egyébként tényleg sokaknak nem tetszenének ezek a mozgóképek.
De persze nem is kell mindenkinek megnéznie. Te csak nézz más „jóságokat”, aztán így tudok majd én is miből meríteni, ha már magam sem tudom, mit nézzek éppen. 😅
Alig várom már, hogy elkezdjem a Hometown Cha-Cha-Cha-t is. De szerintem csak jövő héten hétfőn tudok majd nekieesni. 🙂
Majd ránézek Shyllard írásaira is – ő amúgy annyira nem rémlik sajnos. Aztán maximum elsírom magam, mennyivel jobban is csinálja. 😂
Főleg anime kritikái vannak, talán azért rémlik kevésbé. De a héten több írása is kikerült, válogathatsz belőlük 🙂
Ahogy bogarászom a blogod, rájöttem, hogy az értékléseiddel vigyázni kell. Olvasgatom az érdekesebb sorozatok véleményezését a vetítőteremből (amúgy jópofa rovat ötletnek tűnik így utólag), és aki a Severance-re 4,4-et képes adni, az más aljaságokra is képes, szóval fenntartásokkal kell kezelnem a pontozásaidat 🙂
😀 Háát, ugye az csak az első részre vonatkozott, de tartom, hogy nem tetszett. Hiába látom, hogy 9.7 ponton áll mondjuk az első szezon utolsó része, de előtte az első 6 rész még szerintem a 8-as átlagos sem éri el összességében. Persze ettől simán lehet valakinek az egész 10/10.
Igazából nem is nagyon emlékszem már az epizódra, így nem is csoda, hogy ennyit kapott. 🙂 Néha azt érzem, hogy vannak sorozatok és filmek tök jó koncepciókkal és ötletekkel, de amikor emiatt kidolgozatlanok a karakterek, illetve a fókusz nagyon eltolódik ezek irányába, és csak egy képzeletbeli lufit fújnak közben a végtelenségig, akkor azokat már nem nagyon tudom értékelni. Meg valamikor a lufi maga sem érdekel, mert sokszor mű, mesterkélt az egész, és én sokkal jobban szeretem akár csak egy teljesen hétköznapi valaki napját végigkövetni – akár egy 2 órás film során. Az valahogy hiteles, drámai, letisztult, önazonos és következetes is tud lenni.
Egyik barátom mondta, hogy őt untatja, így nem is igazán érdeklik a hétköznapi drámák, stb. „Van abból épp elég a valóságban is.” Ezt értem is… Viszont közben meg sokszor nincs őszinte, érdemi beszélgetés és érdeklődés a valóságban, csak „maszatolás”, közönyösség és vállrángatás. Ezért szerintem egy hétköznapi (akár romantikus) dráma is tud szinte már „sci-fi lenni”, ha érted, hogy értem. Ott lehet mernek és tudnak az érzéseikről beszélni a karakterek, a valóságban legtöbbször meg csak felszínes, álmosító trécselés megy. :) A Severance azért ennyi megnézett sorozat és film után nekem simán nagyon kevés volt. Igazából ha majd nagyon jó visszajelzések jönnek a következő évadjaira, lehet adok még egy esélyt neki, és akkor nem kaszálom el mondjuk 3 rész után… De ez még a jövő zenéje. 🙂
Most pl. épp a Flower of Evil akasztott ki a 15. epizódjával, jó 70 perces epizódok, de én elkaszáltam a 15. rész vége előtt kb. 10 perccel… Már csak egy lenne hátra… Ekkora böszmeségeket rég láttam már sorozatban… És ez egy nagyra tartott darab, a 15. epizód is 9.4-en áll IMDb-n… Sokadszorra állok értetlenül azelőtt, hogy számomra megmagyarázhatatlan, illetve vállalhatatlan momentumokkal a hátuk mögött hogyan is képesek ennyire felpontozni valamit… (Még ha egyébként értem is a lelkesedésük okát.) Biztos nem látták a Drótot, aztán nem tudják, mi az igazán jó. 😅