Annyira könnyű, de közben mégis olyan nehéz dolgom van, amikor erről a japán filmről szeretnék írni. Ha pedig spoileresen bele tudnék menni, sokkal egyszerűbb helyzetben lennék. De mindenképpen mesélni akartam róla, szóval próbáljuk meg anélkül… Már csak azon okból kifolyólag is, mert egyébként egy olyan középszerű, valamiért mégis felkapott Challengers után vagyok, hogy ahhoz képest aztán Takahisa Zeze munkájában valóban egy igazán lélegzetelállító és ellenállhatatlan mozgóképet láthatunk viszont. Előbbi csalódásomról egyébiránt a rövid véleményemet itt találhatjátok.

Oké, tudom… Magasztos szavakkal illetek megint valamit, de most komolyan, vajon mennyi olyan film létezhet, amelynek az egyik betétdalához készült videóját nézve, – illetve azt figyelmesen fülelve – kétszer egymás után libabőrözve elpityergem magam – ráadásul immáron a megtekintése utáni napon? Biztosan nem sok… És nem, messze nem arról van szó, hogy minden romantikus drámára így rezonálok. Ahogyan az sem igaz, hogy egy aprócska emlék miatt – mondjuk egy boltban – rögtön elbőgném magam. Ennyire nem vagyok még kész. Azt hiszem. 😅

És még ha csak ilyen, a lelket visszatükröző esőcseppek hullottak volna alá onnan… Mert bizony volt olyan is bőséggel, amikor hosszú percekig csak ráncoltam a homlokomat alatta. De hát milyen is legyen egy észvesztő érzelmi hullámvasút, ha nem pont ilyen? Mondanám, hogy elgondolkoztam közben, hogy kell-e ez nekem, de ha egyszer én a lejátszásra nyomok, akkor nincs kegyelem. 🙃

A filmről tényleg a lehető legkevesebbet szeretném elárulni, de annyit azért el tudok mondani, hogy négy fiatal életébe csöppenünk bele, majd őket is követhetjük a továbbiakban figyelemmel. A súlypontok, fókuszpontok néha eltolódnak, talán egyesek ki is kerülnek a képből, – miközben új arcok és karakterek jelennek meg –, de hogy kik, hogyan és mikor, azt majd meglátjátok. Mert remélem meg fogjátok nézni. Bízom benne, hogy a képek, valamint a zene – amelyet a legvégén beágyazok –, összességében elég indokot szolgáltatnak ahhoz, hogy rávessétek magatokat. Higgyétek el nekem, megéri. (Azt a zenei videót csak hallgassátok, véletlen se nézzétek! Megtekinteni csak a film után szabad, akkor viszont kötelező!)

Ez persze nem jelenti feltétlen azt, hogy mindenkinek ajánlanám a produkciót. Vannak romantikus drámák, amelyek mindegyikünknél működhetnek, és vannak olyanok, amelyek egy bizonyos feltétel teljesülése után képesek csak úgy igazán megmozgatni az embert. De ha megvan az az érzelmi plusz, ha éreztek annyit magatokban, illetve legalábbis nyitottak vagytok egy lenyűgöző szerelmi történetre, akkor tényleg csak annyit tudok mondani, hogy hajrá!

Sokszor emlegetem, hogy milyen szenzációs is a fényképezése valaminek, de a Threads – Our Tapestry of Love esetében vitán felül áll, hogy varázslat-e az mindaz, amit látunk, vagy csupán egy olcsó, bazári szemfényvesztés, amivel megpróbálnak bennünket levenni a lábunkról… Egészen elképesztően változatos helyszíneken és hosszú éveken, valamint évszakokon átívelően játszódik ez a meglehetősen ismeretlen mozgóképes bravúr. És mindennek tetejében közben tényleg bámulatos beállításokkal dolgoztak a készítők. A színek, a fények, a kontrasztok, a lassítások, a képekből áradó hangulatok és hát azok a bizonyos érzelmek… Szinte végtelen számú képeslapot lehetne ennek a két órának a felhasználásával készíteni, ezekből meg aztán komplett hegyeket is lehetne emelni…

De még csak ha emelni lehetne. Mert ez a film talán mozgatni is képes lehet őket. Pillanatok alatt elkap és átjár, hamar elcsábít egy ígérettel, aztán megrémiszt, és talán néhányszor össze is tör. Mindezt úgy, hogy akkor még messze nem járunk a film felénél sem… Ennek tükrében mégis azt hiszem, hogy végső soron erőt lehet meríteni belőle. És bizony még ha egyeseknek elcsépelt tanulságoknak is érződhetnek, amelyek lecsapódnak közben és utána bennük, ezekre a dolgokra sosem árt emlékeztetnünk magunkat.

A karakterek élnek, mozognak, éreznek, valóban tényleg elég komplex személyiségek; telis-teli, sebekkel, valamint persze álmokkal, hibákkal és vágyakkal. Nehéz lenne – két óra alatt – több élettel ennyi karaktert megtölteni. Talán nem is nagyon lehetne. Nana Komatsu pedig… Három filmjét láttam eddig, és mindhárom csaknem kicsinált. A My Tomorrow, Your Yesterday címűről írtam, a The Last 10 Years-ről pedig kellett volna, illetve kellene, mert nagyon-nagyon megérdemelné.

Szóval itt ez a fiatal színésznő, és hát tőle – a lelkem legmélyén – mindig meghal bennem valami. Hiába dugdosom, féltem, vigyázom a dolgaimat – talán már jobban is, mint kellene… Ő jön, aztán olykor vigyorgok, néha mérges leszek, alkalmanként csalódok, majd biztos sírok is, hogy aztán újra mosolyogjak, képzeletben pedig ismét szerelmes legyek…

Itt van még az a bizonyos – már korábban említett – zenei videó is. Eléggé spoileres, szóval inkább ne nézzétek meg, maximum az első percét, de jobban jártok, ha elindítjátok és becsukjátok a szemeteket közben. Most én is így tettem – bár én ugye már láttam. De persze még jobb, ha megnézitek a filmet előtte. A klipben egyébként 2:35-től, majd aztán még inkább 3:02-től olyan szívszorító, katartikus gyomrosok jönnek, hogy most már harmadszor szipogok. 😭

Megyek is takarítani inkább, mert bolt nincs, a zsepi meg így még idő előtt elfogy. 😅 Szóval tényleg előbb a film legyen meg annak, akit érdekel. Aztán feltétlen nézzétek meg ezt az összevágott anyagot, de lehetőleg ne a tűző napon… Annál többet érdemel(tek). Külön kiemelném, hogy a dalszövegrészletek is fordítva vannak a film során, ez pedig egy óriási plusz pont.

9.3/10


A filmet itt tudjátok megtekinteni (elég jó a minősége). Letölteni pedig emitt (google drive) van lehetőségetek.