Egy hűvös, ködös és borongós – sokak számára kiállhatatlan – hétköznap délután úgy gondoltam, hogy felmegyek Budapestre, és beülök a Puskin művészmozi kávézójába. Talán majd még meg is nézek egy filmet. Ha mégsem, hát akkor mégsem, de ma – egészen kivételesen – teljesen más okból jöttem ide.
Belépve a helyiségbe, természetesen a szokásos kép fogad. Néhány ember van csak a kávézóban. És ez jól is van így. Nem szeretem a nyüzsgést, azt meg pláne nem, ha úgy kell szabad helyért imádkozni.
Oda ülök ahova csak akarok, és még a fejhallgató nagyon finom, tompán neszelő zajszűrése nélkül is nyugodtan el tudok merülni a saját kis dolgaimban. Vicces, hogy a legtöbben mindeközben pont azért mozdulnak ki, hogy társaságban legyenek…

Köszönök az alkalmazottaknak, akikkel bár már rengetegszer találkoztam, egyszer sem beszélgettem el velük mélyrehatóbban semmi különösről. Egyik menőbb és vagányabb, mint a másik – konstatálom nyugodtan. Bizonyosan libsi is mindegyikük – mosolygom el magamban e gondolat magasröptű tartalmi relevanciájának felütését. Vagy valami ilyesmit. Az egyik fiatal, piercinges lány akár a gyerekem is lehetne.
Eszembe jut, hogy pár év még, aztán amikor majd mondjuk vidékre lemegyek anyuékhoz, és az utcákat – fejhallgatóval felszántva – belebotlok pár iskolásba, valószínűleg nem lepődök majd meg még a csókolomon sem. De ez a tudtat nem keserít el különösebben. Vannak akik ilyenkor már rég alkoholisták, de ha nem, akkor is teljesen behálózta, majd szétszedte őket ez az élet nevű társasjáték. Nekem meg azért csak ott van 4573 filmes értékelésem a letterboxd profilomon. Hiába, mindannyian függők vagyunk…
Annyi kedvenc filmem van egyébként, hogy ha majd odáig merészkednék, azaz valóban meg akarnám nézni őket újra – vagy legalábbis egy részüket – a leendő párommal, az már önmagában egy válóper alapját képezhetné…

Biztos sokan azt feltételezik – a távolban gyakorta elmerengő tekintetem, valamint a korosodó külsőm, pl. az őszülő szakállam láttán –, hogy sok mindent megélhettem már, és bizonyosan van egy csomó kisebb-nagyobb gondom is… Ha tudnák, hogy közben általában azon morfondírozom magamban ilyenkor, hogy olvassak vagy sorozatozzak-e holnap és holnapután, hát azért tuti lenne egy kis meglepődés. Úgy 8 éve már önmagában az is megrökönyödést váltott ki az ismerőseim között, amikor elmeséltem nekik, hogy bizony általában egyedül járok mozizni… De hát mit csináljak, ha egyesek tényleg nem tudják, hogyan is kell élni.
Fogom magam, majd leülök a kávézó egyik legszélső, sarokban található kisasztalához. Szeretem ezt a helyet, mert itt valahogy egyszerre vagyok kint és bent is. Rálátok az utcára, a szürkeségre, a sokakat talán olykor depresszív szorongásba tuszkoló, de számomra valamiért megmosolyogtató kinti fényviszonyokra. Hiába, be kell érnem ezzel. Ha valami megidézi a régi idők teleit, hát akkor az ilyen szutyok, ködös időjárás biztosan. Persze akkoriban utáltam az ilyen snassz napokat, rosszabb esetben heteket. Ma már ezt is értékelni kell. Hópelyheket már idestova 3 éve nem láttam…

Kérek egy kávét, egy kis kólát és egy sört, majd gyorsan kapcsolok, hogy a bőrkabátban csak túl meleg lesz, így megragadom, és felakasztom a legközelebbi fogasra. Tudom, hogy az italok ilyen szintű leosztása meglehetősen érdekes lehet egyesek számára, de én így szeretem. Halmozom az élvezeteket. Eszembe jutott, hogy ha regényt írnék, és a főszereplőm beültettem volna valahova, akkor tuti valami töményt forgatna a kezében, azt ízlelgetné, miközben eltöprengne azon, hogy egyre kevésbé érti, mi a fene értelme van egyébként bárminek is az életben. Elmosolyodom.
Jól elszórakoztatom magam. Felcsapom a laptopom, amit kb. 8 éve vettem, de még mindig tökéletesen kiszolgál. Belépek rajta, aztán hirtelen nem is tudom mit csináljak. Meg kellene néznem milyen filmeket is adnak éppen, mert egyébként most kivételesen fogalmam nincs. Az elmúlt pár évben elzártam magam a külvilág ingerei elől, próbáltam csak arra koncentrálni, ami igazán érdekel. Régi klasszikusokat pótoltam, alig ismert gyöngyszemekre vadásztam…
Emlékszem, hogy úgy 10 éve volt egy olyan fordulópont az életemben, amikor majdnem lett egy komoly kapcsolatom. Aztán persze szerencsésen megúsztam a dolgot. Legalábbis ezzel próbálom nyugtatgatni magam. Arra viszont már akkor rájöttem, hogy bizony változnom kell. Túl sok minden érdekel. Egyszerűen nincs időm ennyi hobbira. Néha úgy gondolom, csak azért nem volt ilyen sokáig valakim, mert tényleg annyi mindenre vagyok kíváncsi, annyi minden magával ragad, hogy közben – valaki mással – elfelejtettem a saját kis bensőséges világunkat megteremteni. Persze azért nem minden rajtam múlt.

Szóval rájöttem, hogy mi az első lépés ahhoz, hogy barátnőm legyen. Az, ha csak egy vagy maximum két hobbim van. Meg hát ugyan felületesen bele lehet csipegetni mindenbe, de igazán elmélyedni egy témában, az az igazi. Legyenek azok mozgóképek, könyvek vagy akár játékok… Az igazi, személyes kis kincseket, a jellemünket formáló és meghatározó alkotásokat valódi érdeklődéssel, lelkesedéssel és alázatos munkával átitatva lehetünk képesek csak saját magunknak felfedezni. Ne várja el senki, hogy más megteszi majd helyette.
Nonszensz állítás, de egy igazi hobbi kicsit olyan, mint egy kapcsolat. Mindig vannak, lehetnek jobb és rosszabb időszakok, de talán érdemes kitartani. Már ha jól választott ugye az ember. Legyen az akár egy érdeklődési kör, akár egy társ. Mert valamikor bizony fel kell ismerni, hogy valami nem megy, valami túl sok, vagy éppen túl kevés… És akkor váltani kell. Vagy kitartani. Fene tudja. Vakon csak azt csinálni, csak annak élni, csak azt a valakit szeretni, amit és akit egykor választottunk, miközben az a valami, illetve az a valaki pedig egyszerűen már nem ad annyit és úgy…
Persze pont én hasonlítom a kapcsolatokhoz, miközben egész életemben csak két barátnőm volt, az utolsó is már jó 11 éve… Az első szerelmem után azt hittem, hogy soha nem találok majd senkit, részben mert korábban egy világ dőlt össze bennem apránként. Aztán jött Anna. Magával ragadott, elvarázsolt, megigézett. Már a puszta létezése miatt sem tudtam otthon a filmekre figyelni, pedig még csak ismerkedtünk… Ő volt az igazi. Két teljes napig. Aztán dobott. Slussz-passz.

Szerencsére egyébként vele is megúsztam szerelmeskedés nélkül. Zárójelben megjegyzem, hogy mondjuk én is dobtam volna, mert közben kiderült, hogy szereti a Marvel filmeket… Amúgy már szinte azt sem tudom, hogy milyen szerelmeskedni. Oké, lehet azt sem tudom, milyen úgy nagyon szeretve lenni… Csaponganak is egyből a gondolataim. Érzelmileg egyébként sokkal jobb lenne, ha több kapcsolatom lett volna, mert akkor esetleg jobban elvesznék a múlt parányi részleteiben. Az emlékek – fókuszpontok által behatárolt – kontrasztos élei mentén megcsillanó, de egyre inkább elhalványuló pillanatképeinek darabkái olykor elevenen emésztgetni kezdenek, de az idő azért segít. Bár ha több kapcsolatom lett volna, lehet nem láttam és olvastam volna ennyi mindent. Azt szokták mondani, hogy mindennek megvan a maga ára…
Valahol azért piszok mód fáj, hogy sikerült ezt is megúsznom szex nélkül, de valahol meg inkább talán vígasztal; lehet úgy még rosszabb lett volna… Az azóta eltelt évek során nem is keresgéltem senkit tudatosan. Engem persze ettől még kereshetett valaki, de egy valami biztos; nem talált meg.
Régen amúgy nagyon könnyen be tudtam lelkesedni, de azóta mértéktartásra intettem magam. 11 éve ott van a fiókomban egy csomag óvszer, amit akkor olyan nagy lelkesedéssel vásároltam, hogy még most is magam előtt látom az arcomat, amikor az önkiszolgáló kasszánál lehúztam a vonalkódját. Legszívesebben ugrálva körbemutogattam volna mindenkinek. Más a bélyeggyűjteményével, ne adj’ isten a csúcs kocsijával van nagyra, én meg azzal, ha valaki miatt végre gumit veszek. Van ez így… Szóval azóta is ott van az a csomag. Lehet már lufinak sem lenne jó. Majd lehet kipróbálom valamelyik este. Komoly bakancslistám van…

A táskám közben szépen előkapom, mert elfelejtettem valamit. Elhúzom a ziprárt, aztán elkezdek benne kotorászni. Kiveszem a Nintendo játékkonzolom, az ekönyvolvasóm, a fényképezőgépemet és az akupakkom. A kis asztalon már semmi hely nincs. Ferakom tölteni őket.
Oké, tudom… Azt írtam, hogy elengedtem bizonyos dolgokat, de azért na! Néha jó teljesen kikapcsolni. Azért csak szórakozni is kell! Az olvasás meg sosem árt. Különösképpen amikor tudom, hogy ott van már 9 novellám a laptopon. Még sehova nem töltöttem fel őket. Valamelyik nagyon sötét krimi, valamelyik pedig eléggé erotikus szerelmi történet. Egyszer-kétszer elgondolkoztam azon, hogy vajon hányan írtak már úgy történetet, hogy közben elsírták magukat. Nekem ez még nyilván nem jött össze… Biztos azért, mert túl amatőr vagyok. Vagy csak nem kezdtem még neki annak az elbeszélésnek, esetleg regénynek… Más viszont ellenben lehet tényleg elsírná magát a novelláimon… Gondolok itt mondjuk a családomra, vagy a volt irodalomtanáromra… De azért igyekszem. Mindenesetre az erotikusabb bekezdésekre bezzeg szinte azonnal reagálok, dehát mit csináljak. Az a fránya piszkos fantáziám…
Lehet különböző neveken kellene publikálnom őket. Aztán majd meglátom a reakciókat. Azokat olvasva viszont lehet az életkedvem is elmenne. De igazából mindegy is, csak élvezem, hogy én teremtek meg aprócska világokat bennük. Olyan lüke, szerelmes, szenvedélyes, magányos, gonosz, önző, kapzsi, vidám és szomorú lehetek bennük, amilyen csak akarok. Majd lehet kiadom egy szerzői novelláskötet formájában. A spórolt pénzemen aztán meg – álnéven, különböző átvevőhelyekre – megrendelek belőle mondjuk úgy 100 darabot. A saját pénzemen adom aki, aztán én is veszem meg őket. Hiába, mindig érdekelt az üzleti világ is.

Messze nem annyira szeretek különben az embekkel beszélgetni. Valahogy unalmasak és fárasztóak a diskurzusok, hiszen a legtöbben nem ásnak elég mélyre saját magukban, és a legtöbb társalgás megragad a felszínesség posványos talaján. De lehet nincs is mit kiásni. Én jól elvagyok magamban. Az olvasott, látott, játszott, valamint kreált karakterekben simán el tudok veszni. Néha még ez is sok.
Kicsit furcsa, hogy mióta egyedül dolgozom, előfordul, hogy többször hetekig konkrétan csak köszönések végett kell kinyitnom a számat. Volt már, hogy konkrétan meglepődtem a saját hangomon…

Viszont közben most komoly gondban is vagyok, mert, hogy a fene vinné el, de sajnos megint nagyon tetszik egy nő. Itt dolgozik a kávézó mellett, a moziban. Alexandrának hívják. Figyelem egy ideje. Pontosan 43 napja láttam meg először. Azon este minden másodpercére pontosan emlékszem. Annyira megtetszettek, annyira rabul ejtettek az aprócska kis ráncai és játékos gödröcskéi az egyébként szinte már valószerűtlenül tökéletes arcán, hogy többször is eljátszottam, hogy bár már megnéztem azt a filmet, amiért feljöttem ide, vettem még egy jegyet valami másra is csak azért, hogy láthassam még egyszer közelebbről… És hát igen, azért is, hogy hallhassam a természet szigorú törvényeivel dacoló, éterien csengő és megbabonázó hangját. Fél szemmel figyeltem persze csak, nehogy aztán valaki egy sorozatgyilkost lásson bennem…
Azt hittem, hogy könnyen ki tudom majd verni idővel a fejemből, és bizony mivel egyébként sem hiszek a szerelemben első látásra, ezt egy múló, kis ábrándozással vaskosan kiékelt, szimpla vonzalomnak tudtam be. Aztán meg az van, hogy két hét után már álmodtam is vele… És az eszemet nem tudom már, mikor álmodtam utoljára olyan szépet és jót egy nővel, hogy azonnal vissza is szerettem volna aludni, hátha lesznek még folytatásai a dolognak. Egyszer sikerült is. Az ára az volt, hogy reggel írtam a főnöknek, hogy aznapra kérnék egy szabit, mert szarul vagyok. Ha tudná, hogy ez volt az oka… Még mindig kiráz a hideg, amikor visszagondolok azokra az álmokra.

De most térjünk vissza a valóságba… Arra gondoltam, hogy legközelebb papír alapon veszek jegyet, majd amikor be szeretné csipogni, én véletlenül leejtem, aztán ha segítőkész, akkor szerencsés esetben talán össze is fejelhetnénk. Tessék, más a gyereke egészségéért aggódik, esetleg az első szerelmi élményeinek pozitív kifutásában reménykedik, vagy már unokákat vár, én meg össze akarok fejelni a kis kiszemeltemmel… De persze ki tudja, hogy utána mi minden történne még. Gondolkoztam, hogy – a fejem fogva és szabadkozva – bocsánatot kérek majd tőle, és esetleg nagyon finoman a vállára teszem a jobb kezem. Áh, hülye vagyok, abban lesz a jegy. Mondjuk ettől még menne. Akár pluszban még egyszer is leejthetném nem? Ezzel már egyfajta rituális szerelmi előjátékként is megélhetném a dolgokat. Mármint én persze. Aztán az, hogy közben ő hogyan élné meg a szerencsétlenkedésemet… Na mindegy. Tulajdonképpen megkérdezhetném tőle, hogy tudna-e valami néznivalót ajánlani, mert sajnos nincs ötletem, hogy mit is kellene megnéznem, de hát ugye hazugsággal indítani… Nevezzük inkább mondjuk füllentésnek. De nem is tudom…

Közben eszembe jutott, hogy van egy elég klassz fényképezőgépem. Szeretek fotózni. Igazából mindig érdekelt a képalkotás, és hát tagadhatnám, hogy sokszor láttam nagyon szép nőket a buszokon, a parkokban vagy csak úgy a városban sétálgatni, de akkor ugye hazudnék is magamnak. És bizony már számtalanszor elképzeltem, hogyan is fotóznám le őket. Nem tudom honnan jött ez az egész, de kisgyerekként könnyen rabul ejtett egy-egy csinos lány a szemeivel vagy csak önmagában a mosolyával. Van akire a mai napig emlékszem. Pedig egyszer láttam csak. Szinte sóvárogtam érte. Nem kimondottan szexuális vonatkozásban, hanem inkább úgy mondanám, hogy egyszerűen csak teljesen elvarázsolt. A vágyakozás ilyen szintű megélése, az élmény, hogy én ilyet láthatok – ezek engem már félig talán ki is elégítettek. Teremtettem egy illúziót, amelyben egymáséi lehettünk. Ha csak egy kávé erejéig, akkor addig. De velem volt, az enyém volt, és ezt nem veheti el már tőlem senki.
Szóval az a helyzet, hogy 5 éve vettem a fotós masinám, jártam vele a hegyeket, a vidéket, az utcákat. Volt, hogy csak leültem egy buszmegállóban, és vártam. Az ihletet, a témát. Egy idős bácsit, egy aranyos, kedves nénit, vagy csak egy kóbor macskát. Sokszor pocsék időben is terepen voltam, remélve, hogy megéri ezzel vesződni. Hazafelé pedig olykor a különösen jól elkapott portrék és pillanatképek – elégedett és izgatott – szemrevételezése hatott rám végtelenül lelkesítően.

Belekortyolok a kávémba. Ha így haladok, este 10-ig is itt leszek. Sokadszorra bevillan, hogy talán leírhatnám mindazt, amit és ahogyan megéltem, és publikálhatnám kicsit átkozmetikázva, de álnéven. Mások is írtak önéletrajzi ihletettségű regényeket. Na persze ők tudom, hogy vitték is valamire, de hát kit érdekel. Filmeket is rendeztek már hasonlóakat. Persze velem aztán nem sok mindent történt. De talán pont ettől lenne kicsit különleges az egész. A fene se tudja!
Oda akartam kilyukadni az előbb, hogy igen, amikor fényképezőgép volt a nyakamban, akkor néha odamerészkedtem egy-egy csinosabb teremtéshez. Miután pedig elnézést kértem a zavarásért, elmondtam, hogy mennyire bájosan gyönyörűnek tartom őket, majd megkérdeztem, hogy mit szólnának ahhoz, ha készítenék esetleg pár portrét róluk. A legtöbben megilletődtek persze. Szinte mindenki kedves volt, de sajnos nem mindenki állt kötélnek. Nyilván valaki rohant a dolgára, de azért így is szétosztottam egy jó adagnyi névjegykártyát már. Az elég menő lett szerintem. Nincs két egyforma belőlük. Saját magam készítettem őket. Mindegyik elején egy egyedi, saját készítésű fényképem van, a hátoldalán meg a szokásos információk. Persze nem mintha tudnák, hogy minden egyes darab egyedi, de azért szerintem csak klassz dolog. Egyszer még biztos sokat fognak érni – kuncogom el a végét kicsit magamban…
Az már kevésbé örömteli, hogy igazából megszívtam ezzel is. Leszállt egyszer egy felettébb csinos, kócos, tornacipős, elég lazának tűnő fiatal nő a villamosról. Odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy mennyire tetszik. Még a fotózásba is belement. Nagyon örültem neki, mert a helyszín is ideális volt. Egy lepukkadt környéken, egy szinte már a felismerhetetlenség állapotában roskadozó megálló tökéletes keretezésként koronázhatja meg a nő párját ritkitó ragyogását. Ez de szép gondolat volt – le is jegyzetem gyorsan. Mondtam neki, hogy támaszkodjon a buszmegálló egyik belső falának. Hajtsa le a fejét, kicsit forduljon felém, a haját a másik oldalon pedig engedje végigsiklani a meseszép arcának vonásai teljes szélességében. A hozzám közelebb eső felén pedig tegye láthatóvá arcának ezt a – meglehetősen kiváltságos –, már-már festői tündöklését. Kár lenne takargatni. Mondtam neki, hogyan tartsa a lábait és a kezeit. Minden klappolt, de én még odamentem, és egy-két hajtincsét szabadjára engedtem – a még természetesebb összkép érdekében. Előttem pár fotót. Aztán megkértem, hogy üljön le, és kezdje el nyomkodni a telefonját – mintha én ott sem lennék. Már majdnem igazán belelendültem, amikor lépteket hallottam magam mellett. Három srác állt meg tőlem néhány lépésnyire, ezt követően aztán az egyik kigyurtabb pasi megkérdezte, hogy én egyébként meg mi a picsát is csinálok itt a barátnőjével…
Khm… Nem részletezem, de a lány hiába intette őt mértékletességre, csak elkezdett lökdösni. Ami azért nem túl vicces egy ilyen géppel a nyakamban. Hiába mondtam, hogy kitörlöm a képeket… Eldöntöttem hát, hogy a legbátrabb verziók egyikét választom. Elkezdtem úgy futni, ahogy csak tudtam. Mivel elég sokat mászkáltam és mozogtam a korábbi években, viazonylag jól bírtam az iramot. Ők már kevésbé. Valahol szomorú azért, hogy még megverni sem akartak úgy igazán… Az is biztos viszont, hogy azóta nem próbálkoztam fotózással azon a környéken. Máshol sem nagyon. Pedig azt hittem, hátha majd így találom meg az igazit. Egy célirányos bókkal könnyebb leszólítani valakit, mert ilyenkor még véletlen sem gondolkozok vagy reménykedek semmiben. Maximum csak egy jó képben. Nem a becsajozás volt persze a cél, de azért vicces, hogy itt is közelebb voltam egy veréshez, mint mondjuk egy szájrapuszihoz az egyik alannyal.
Általában amúgy sikerül jó képeket készítenem. Volt olyan, aki miután megkapta a feldolgozott anyagot, alig várta, hogy újra a kamerám lencséinek keresztüzébe kerüljön. De az ilyen kapcsolataim mindig megmaradtak a szakmaiság hűvöskés teszetoszaságában.

Miközben ezekre visszaemlékeztem, valamint a laptopon beállítottam pár letöltést az otthoni NAS-omra, megittam a kávémat. Gondoltam – ha már törzsvendég vagyok –, megkérdezem a kávézóban szorgoskodó fiatal sráctól, hogy ismeri-e Alexandrát valamennyire. Ismerte. Elvált, de van egy nagyobb fia, és nincs is egy ideje már párkapcsolatban. Elmosolyodtam. Talán belül már vigyorogtam is. Nem láttam, mert a kávégép feletti tükörképben lélekben már egy fekete, lila szívecskékkel tarkított bukósisak volt rajtam…
Nem értem, hogy tudok még így érezni; minden egyes alkalommal – az ismerkedések alatt – ennyire reményekkel telve nekiveselkedni a feladatnak. Feladat, mert túlagyalom, túlizgulom, feszült vagyok. Egy ideig… De valaki szerint ez cuki. Sajnos inkább le szoktak cseszni érte, de ez van, ezzel és így kell dolgoznom. Sok-sok éve még azt hittem, ha romantikus értelemben megfogják a kezem, akkor majd elsírom magam a meghatódottságtól. Tudtam, hogy ijedezős vagyok, de arra sosem gondoltam volna, hogy az is előfordulhat, hogy ezzel szemben inkább elkapom majd, mintha éppenséggel egy kihúzhatatlan kést akartak volna beleszúrni… Pedig volt ilyen is. Egy valami biztos, drága kurva lennék. Mármint most komolyan… Nekem idő kell, hit, megerősítés, hangulat, egyfajta bizonyosság, hogy lehet ő lesz az, őt akarom. Nem azonnal és minden áron feleségnek, hanem – első lépésben – egy igazi barátnőnek. Aztán majd elválik… Ha túl sok a kérdőjel, ha érzelmileg nem passzol valami, ha a félelmek, az elvárások, vagy bármi ilyesmi túlságosan megmételyezi a lelkem, akkor továbbállok. Plusz néha mindezek ellenére azért türelmetlen is vagyok. Ha sok idő belemegy valamibe, de nincs kézzel fogható előrelépés, bizalom, intimitás, az lelkileg felemészt. Lemerülök. Bár egyszerűbben látnám és élném meg ezeket az érzelmeket… Sokszor megkaptam, hogy ha már a nők válogatnak, akkor én is randizgassak párhuzamosan többükkel. Nekem ez nem megy. Még az sem, hogy kiszállok (vagy kitesznek) egy majdnem kapcsolatból, aztán ráírok valakire néhány héten belül…

Ezután persze megköszöntem a srácnak a segítséget. Ő pedig mosolyogva csak annyit mondott, hogy hajrá. Átfutott rajtam, hogy na most aztán már tuti le kell fejelnem szegény Alexandrát…
De mi van, ha nem hajol le ő is a jegyért, esetleg nem koccan össze a fejünk? Megvan! Veszek egy kólát is. Ráborítsam egészen véletlenül? Az azért durva lenne… Esetleg csak simán ejtsem le, és maximum utána segítsek neki feltakarítani? Majd aztán – kiengesztelésül – meghívjam valamire? Vagy a reményeim szerint a legalább 8 pontos lefejelés közben essen ki a kóla a kezemből, minekutána lehet a következő pillanatban meg már a moziterem legeldugottabb szegletében csókolózunk úgy, mintha egyébként nem lenne holnap? Ejh, de nehéz ez a dolog! Bevethetném a fényképezős dolgot is persze, de ha szimplán elutasít, akkor tuti egy negatív spirálba kerülök, és el is engedem az egészet.

Visszacaplatok hát a laptopomhoz, majd megnyitom az első novellám. 8 éve kezdtem el írni. A 432. oldalnál tartok, és még a sztori felénél sem járok. Eredetileg rég lezártam volna már a történetet, de szinte szerelmes lettem a női karakterembe. Kínzom hát még egy kicsit – igazán megérdemeljük egymást.
Kétségtelen, hogy lehet több könnyedebb romantikus filmet kellett volna megnéznem, aztán valami ötletes kezdeményezési tipp – általam finomhangolt verziójával – kezdhetnék most valamit…
Megoldás lehet még, ha előtte állva spontán öngyulladásban talál, aztán eszméletemet vesztem, mire fel ő elkezd veszett mód csapkodni, esetleg talán újra is próbál majd éleszteni. Elképzeltem, ahogy az ajkaimra tapasztja tündéri ajkait, – ne piszkáljatok, nem érdekel a szóismétlés, érezzétek csak inkább –, aztán én meg ártatlanul átkopogtatok a nyelvemmel. Lehet meg is lenne az első pofonom az életben. De hát valamit valamiért… Tessék, azt mondom idő kell, kötődés, bizalom, most meg már azonnal csókokról fantáziálok… De hát valaki miatt – valamikor – csak én is lehetek gyenge nem? Nehéz ügy. Egyeseknek pedig olyan egyszerűen megy.

Nem jut eszembe semmi, elkezdem hát nézni a mozis kínálatot, majd kiválasztok egy koreai romantikus drámát. Ilyet úgy is ritkán vetítenek itthon. És hát valahogy csak be is kell mutatkoznom… Heherészek – kicsit idiótán – saját magamon.
Gyorsan megiszom a söröm, majd belekortyolok a kólámba is. 35 perc múlva indul a vetítés. Zakatol a szívem. Lehúzom a kólám is. Visszateszem a kütyüket a táskába, majd megveszem a jegyet.
Úgy csinálok, mintha 17 éves lennék. Teljesen reménytelen vagyok. Mi van, ha összejövünk, de elbukok? Nem jó nekem úgy, ahogy éppen vagyok? Plusz otthon vár a macsekom, Venus. Hogy honnan a név? Hát a Theatre of Tragedy egyik klasszikus, Aégis címet viselő, egyébként szépség és a szörnyeteg szerű, gótikus zenei lávafolyamként hömpölygő lemezének egyik legkiemelkedőbb tétele kapta meg még ezt a címet. Majdnem Lorelei lett egyébként. Az a második kedvencem a korongról. Kicsit sajnálom szegényt, mert nagyon sokat foglalkozok vele. Nagyobb gondja mondjuk ugye ne is legyen… De kicsit tartok tőle, hogy egyszer megunja a hülyeségeimet, és bedepizik nekem a lakásban. Szépen néznénk ki… Van, hogy át is masszírozom tetőtől talpig. Viszonozni bezzeg nem akarja, de legalább nagyon élvezi. El van kapatva rendesen, mert bizony gyakran csak és kizárólag miatta nézek vígjátékokat is. Csak fontos a mentális egészség is… Amikor munka után estefelé a megszokott időben hazaérek, majd belépek a szobába, ő a méregdrága TV fotelem közepén fekszik, miközben úgy néz rám, mintha legalábbis ő tartana engem, nem pedig én őt. A mocskos kis kurva. De nagyon imádom.
A fentiekből nyilvánvalóvá válhatott, hogy sokat szoktunk együtt mozizni. Olykor-olykor mintha értené is a látottakat. Nasizni mondjuk nehezebb vele, mint volt korábban nélküle, de ez már csak ilyen. Igen-igen, vannak közös portréink is. Másoknak is tetszik amúgy a kis nyavalyás. Le merem fogadni, hogy egy hét alatt több követője lenne a facebookon, mint nekem lett amúgy régen 10 év alatt – mielőtt aztán fogtam, és töröltem magam onnan is. Mákom, hogy nem tud regisztrálni… De rendes vagyok, hiszen azért csak készítettem neki saját letterboxd profilt. A reakciói alapján le is szoktam pontozni a látottakat, és hát mit ne mondjak, eléggé kritikus a kis csibész. Persze olyan is előfordul, hogy néha már szinte össze is veszek vele, ha nem figyel eléggé.

20 perc van már csak hátra. Összekapom a cuccaimat, elmegyek pisilni, kezet mosok, megmosom az arcom, majd a tükörben próbálok – elszántabb fejjel – lelkesítőleg hatni saját magamra, de aztán egyből eszembe jut, hogy öregedtem már én is eleget. Hajam egyre kevesebb van, viszont a szakállam legalább eléggé rendben van. Feltűnik, hogy csillog a magas homlokom. Izzadok. Az egyik kósza csepp szinte már fennakad az első mélyebb kis védvonalban, amely a homlokom szeli valósággal ketté. Nem is kellene odanéznem, hiszen tudom, hogy van egy második sánc is… Valamire csak ez is jó akkor legalább… Kicsit morci vagyok magamra, hiszen rohadt jó, hogy így nézek ki már most, pedig nincs is igazából meleg… Megtörölközöm. Befújom magam újra, kifésülöm a szakállam.

Elindulok hát a popcornos hely felé. Pontosan két és fél lépésnyire áll már csak tőlem a hölgy. Félszegen és kedvesen mosolygva köszönök neki. A fejem a kelleténél is kissé jobban elfordítom, azt remélve, hogy így talán nem a legelőnytelenebb profilommal találkozik ma elsőként. Bízom benne, hogy nem néz teljesen idiótának. Elmegyek mellette, majd megveszem a kolléganőjétől a kukoricát és az üdítőt. Nincs sor, mehetnék hozzá azonnal, de én inkább leülök a pár méterre lévő kiasztalhoz. Nincs túl világos, és továbbra is kissé verejtékezem, emiatt pedig egy hálószobába vezető folyosó már-már fülledtséggel teli hangulátát idézi meg bennem az itt található – üresen álló – asztalok és székek nyomasztó közelsége. Mintha folytogatna a levegő, mintha a székek táncot járnának, a lábukkal dobolnának, az asztalok pedig le sem vennék rólam a szemüket, csak csináljam már végre.
Minthogyha a kivégzésemre készülék. Úgy csinálok, mintha csinálnék valamit, de igazából rohadt mód nem csinálok semmit. Csak matatok aztán egy ideig a táskában, elgondolkozom, aztán kiveszek valamit. Majd ha már beleakadtam, egy adag zsebkendőt is zsebre vágok. Az lehet amúgy is kelleni fog majd.
Eldöntöm, hogy túlesek rajta. A cuccaimat az asztalnál hagyva odalépdelek elé.
– Szia! – mondom halkan, mintha abban bíznék, hogy talán meg sem hallja így.
– Szia! Segíthetek valamiben? – kérdez vissza olyan hanggal, hogy attól tartok, rögtön elkezdek dadogni, vagy meg sem tudok majd a továbbiakban mukkani.
– Hát, szóval csak azt szerettem volna kérdezni, hogy lenne-e esetleg kedved meginni velem egy kávét vagy bármi mást valamikor? Esetleg akár ma is.
Gondolkodom. Ez túl egyszerű és unalmas. Veszek egy nagy levegőt, és folytatom:
– Igazából arra gondoltam, hogy véletlen kiborítom a kólámat, amit aztán így együtt feltakarítva elkezdünk beszélgetni, majd… Hát… Szóval, hogy a szándékaim komolyságát jelezzem…
Erre mosolyogva a hátam mögül előkapok egy bontatlan felmosófejet.
Alexa hirtelen mintha azt sem tudná, hogy mit reagáljon, majd résnyire nyitva az ajkait annyit mond:
– De hülye vagy! – és miközben ez kicsúszik belőle, a kezét a szája elé kapva veszettűl kedvesen elneveti magát.
Én is vigyorgok, talán el is vörösödtem. Talán… Miközben kb. úgy nézhetek ki, mint egy kopottas tűzoltócsap a tikkasztó nyári melegben…
Fél szemmel láttam, valamint hallottam, hogy a popcornos kolléganője is mosolyog és kuncog egyet, aztán ezúttal ő csinál úgy, mintha csinálna valamit. Szépek vagyunk…
– Ezt vehetem igennek? – kérdezem meg tőle talán kicsit már magabiztosabban. – Jaj, és bocsi! Én tudom, vagyis hát láttam már a te neved, szóval engem Andrásnak hívnak – teszem hozzá még kissé idegesen, a nyakamat vakargatva.
A helyzet egyértelmű. Legalábbis a reakciója alapján vagy finoman és kedvesen nemet mond, vagy félénken igent. Ez innentől már csak jól végződhet. Hogy mennyire, azt majd meglátjuk…
– Hát lehetne róla szó. Ma mondjuk zárásig, egészen pontosan éjfélig bent vagyok. De holnap este 6-kor végzek. Ha az neked is megfelelne…
– Szuper, az nekem is nagyon jó lenne. Akkor holnap itt is leszek este 6-ra.
– Oké, de takarítógépet azért ne hozz! – neveti el magát ismételten, mire én is hasonlóan teszek.
– Kár, pedig a temuról már megrendeltem! – jegyzem meg. Gyenge poén volt, de lesz még biztos rosszabb is…
– Hát valamire még lehet fogod tudni használni – mondja nekem továbbra is mosolyogva.
Hirtelenjében azt sem tudom merre fussak, mibe kezdjek bele, hogyan vigyem tovább a beszélgetést, akarom-e ezt most, de aztán szerencsére bevillan, hogy moziban vagyok, lassan indul a filmem, és nekem ennyi elsőre talán épp elég is volt. Még nem rontottam el látszólag semmit, így aztán gyorsan és jókedvűen megjegyzem:
– Uhh, tudom bunkóságnak tűnhet, de most nem fárasztalak akkor már. Gyorsan bemenekülök akkor a moziterembe. Gondolom egyedül leszek megint.
– Ugyan nem fárasztasz, de persze menj csak. És nem, képzeld csak, vannak bent már néhányan. De akkor jó szórakozást!
Nem látom rajta, hogy csalódott lenne, teljesen természetesen és kedvesen reagált, és ettől még jobb hangulatom lett.
Előveszem a zsebemből a jegyet, és miközben idegességemben agyoncsavargatom az ujjaimmal a felmosófejet, Alexa becsippantja a qr kódot, én meg óvatos, kimért léptekkel elindulok a terem felé, pedig egyébként futnék legszívesebben egy maratont, annyira fel vagyok pörögve.
– Ő, és a táskáddal meg a többivel mi lesz? – fordul felém vigyorogva, kissé felhúzott szemödkökkel, majd mutogat az asztal felé lelkesen, a lábaival szinte apró örömtáncot járva. De lehet már csak képzelődöm…
– Jaj, tényleg, én hülye! – mondom, miközben hallhatóan a homlokomra csapok. – Köszi szépen, hogy szóltál! Nem is tudom, mi van velem, pedig tényleg biztos finom lett volna ez itt a kezemben…
– Ugyan, nincs mit! – válaszolja olyan fesztelen természetességgel – egy újabb kis nevétgélés után –, hogy figyelmeztetnem is kell magamat, hogy vegyek egy kicsit vissza, mert ha így folytatom, két hét múlva már a gyűrűket nézegetem…

Ezután már gyorsabban szedem a lábaimat, mert tudom, hogy itt nem szokott sok reklám lenni, inkább csak előzetesek, de néha még abból is csak 1-2 darab.
Bemegyek, leülök, ledobom magam mellé a táskám. Veszek újra egy mély levegőt. Sehol nem olvastam, hogy ajánlotta volna bárki is az oxigénpalacot ilyen esetekre. Dehát nem tudnak ezek semmit… Egyszerre leszek egyre nyugodtabb és izgatottabb is. Talán majd most… Megnéztem a filmet, de igazából alig fogtam fel belőle valamit.
Kifelé menet összefutottam vele, további jó munkát, valamint – éjszakára – jó pihenést kívántam neki, majd a kezeimmel aprókat integetve elköszöntem tőle.

Este fél 7-re értem haza. Megállok az ajtóm előtt, vacakolok a kulcsokkal egy kicsit, mire egy pillanatra megdermedek, mert bentről furcsa hangok szűrődnek ki. Kíváncsian benyitok, majd azt hallom, hogy a 4 hangszóróból álló soundbar szettemből nyögdécselés hallatszik. Belépek, ránézek a TV-re, ahol azt látom, hogy egy eléggé erotikus beütésű dél-koreai film egyik szenvedélyes jelenete megy éppen. A macsekra nézek, onnan le a szőnyegre, majd az ott heverő távirányítóra. A kis kéjenc szűzies szemekkel néz rám, mire fel én megragadom, lehuppanok a fotelbe, majd befektettem az ölembe, és elkezdem cirógatni. A filmet nem nyomom el, hagyom tovább futni. Inkább kicsit elkalandozok a hatására. Lélekben pedig bár még kicsit félve, de már én is dorombolok…