unrealnoise

unrealnoise


trakt / last.fm / rate your music / bandcamp

Címke 9.2/10 – film

My Tomorrow, Your Yesterday – 2016

Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég “nehéz” volt…

Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából kifejezetten keletről kerestem mostanában néznivalókat. Próbáltam olyan mozgóképekre lelni, amelyek még kint sem feltétlenül alapvetések, de a lényeg, hogy azért esélyes legyen, hogy engem megérintsenek…

Hát mint az első sorokból kiderülhetett, sikerült megint egy ilyet választanom. A Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] után megint itt egy alig ismert kis gyöngyszem. Azt írtam, hogy néha meglehetősen nehéz volt nézni… Nem túloztam az elején, tényleg így volt. Egyszerre iszonyatosan aranyos kis film, csodálatos zenékkel és képekkel, de közben meg valahol végtelenül szomorú is. Ritka az olyan pillanat szerintem, amikor látod, hogy miközben valaki önfeledten vigyorog egy jelenetben, te szomorúan nézel ki a fejedből…

Szóval úgy üljön neki mindenki, hogy ez egy kimondottan romantikus film. De annak csodálatosan szép. Nem több, nem kevesebb. Nem giccses, csak érzelmes. Mondjuk vigyázni kell vele tényleg, mert – ezzel a nem éppen mindennapi, eredeti (!) filmzenéjének, valamint az olykor kifejezetten erős képeinek hatására –, szem szinte biztos, hogy nem marad szárazon…

A történet maga totálisan egyszerű, de azért van benne egy aprócska csavar… Én úgy tekintettem meg, hogy ismét nem néztem utána semminek, semmi trailer, semmi leírás, csak a play gombra bíztam magam… És ismételten nagyon jól jártam. Szerintem mindenki tegyen hasonlóan. Remélem a poszter, a képek, vagy a belinkelt zene meggyőz arról, hogy legalább egyszer meg kellene nézned – már ha alapból nem utasítod el ezt a műfajt…

Nem tudom, akarjak-e “nagyokat” mondani… (Pontosabban próbálkozzak-e meg vele…) Lehetne beszélni az időről, az első szerelemről, az emlékekről, a jövőről, vagy úgy általában a kapcsolatokról. De néha kár lenne ezzel vesződni és túlragozni. Meg sok újat nem lehet ebben elmondani. Majd vagy érez valamit az ember, vagy nem…. De simán benne van, hogy csak meg vagyok – talán kicsit – szeppenve…

Suguru Matsutani: 初めてのデート / ぼくは明日、昨日のきみとデートする Original Soundtrack /

A lényeg annyi lenne, hogy a képeken látható két fiatal találkozik, és valami elkezd kialakulni közöttük. (Tudom-tudom, erre magatoktól is rájöttetek volna…) De hogy meddig jutnak el, illetve minden rendben lesz-e velük, az már más kérdés… Sok mindent mi is meg tudunk oldani a való életben, viszont mindenki érezte már biztos úgy, hogy olykor szembe találjuk magunkat olyan pillanatokkal vagy dolgokkal, amelyek mintha messze felettünk állnának, és bizony hiába ágaskodunk, kapaszkodunk akármeddig és akárhogyan; némelyik árnyék elől egyszerűen nincs menekvés…

Nem mondanám azt erre a filmre, hogy a legjobb romantikus dráma, amit valaha láttam. Oké, ezt mondjuk rengeteg másik – szintén remek – filmre is el lehet mondani… Máshogy fogalmazok akkor: még az is lehet, hogy a romantikus drámák top 20-as listájába sem biztos, hogy bekerülne. Abban ellenben azért egészen biztos vagyok, hogy a legszebbet be merném rá vállalni, és nem csak úgy a toplista aljára biggyesztve, hanem valamelyik előkelő helyen szerepeltetném ezt a – valamilyen téren – mindent elsöprő alkotást. Fényezhetném én még a szereplőket is, hogy mennyire jól mutattak egymás mellett, de teljesen felesleges lenne. Látod – remélem majd – saját magad is…

9.2/10

Like Crazy [ Őrülten hiányzol ] – 2011

Drake Doremus a filmjét úgy indítja, mint egy hétköznapi romantikus drámát, hogy aztán – apránként szintet lépve – a legjobbak közelébe repítse azt.

Így a megtekintése után annyi mindent akartam írni, most meg keresem csak a szavakat… De kezdjük el az elejétől. Van két szereplőnk, egymásba habarodnak. Ez gondolom nem annyira spoileres egy ilyen film esetében. Aztán az élet úgy hozza, hogy különböző problémákat kellene megoldaniuk. És akkor itt lenne a film egyik buktatója, hogy bizonyos dolgokat miért nem tettek meg, vagy miért úgy és akkor. Erről sokat lehetne beszélni, de én ezt a részét elengedtem, mert ezen kérdéseket rengetegen feltehetnék magunknak is – az életük bizonyos szakaszaira visszatekintve.

Ha ettől elvonatkoztatunk, vagy elfogadunk bizonyos dolgokat, akkor bizony egy nagyon erős kis filmélménnyel lehetünk gazdagabbak, amely bizonyos pillanatiban nem csupán csak él, hanem szó szerint beleássa magát a lelkünk legmélyébe. Drake Doremus másfél órás alkotása remek képekkel operál, miközben a vágásokra és a zenei aláfestésre sem lehet egy árva szavunk sem. És hát a színészek is remekelnek. Felicity Jones pedig legalább olyan cuki, mint Zoe Kazan. A többiek helyett el tudtam volna képzelni akár másokat is, de ennél nagyobb gondom tényleg ne legyen.

A történetre visszatérve. Jaj… Hát ez hol nagyon felemelt, hol nagyon lehozott az életről. Igazi kis hullámvasút, amely rengeteg olyan kérdést megfogalmaz, amelyekkel a hagyományos romantikus filmek nem hogy nem foglalkoznak, hanem még csak a felvetésük szándéka sem sejlik ki belőlük.

Az első és legfontosabb. Ő az igazi? Alapvetően persze a legtöbbünk ezt így nem tudhatja. Ebben a filmben is csak sejthetjük. Vannak bizonyos érzések, amelyek egy része – talán éppen a legfontosabbak –, lehetnek akár kimondatlanok is. Egy biztos; mindennek van valami következménye. És ezt a szereplők is megtapasztalják. Minden kérdést – amely felmerült bennem – én sem fogok felvetni itt. Meghagyom azt az erre tévedt – esetlegeses – új nézőknek inkább. Azt ellenben leszögezhetjük, hogy egy elég modern, nagyon klassz kis utazás, valamint szerelmes film részesei lehetünk, amely rengeteg más mellett foglalkozik a távkapcsolatok nehézségeivel is.

Valahol 7 pont körüli értékről felkúszott egészen 9/10-ig. Ami azért már önmagában sem kis fegyvertény. Én imádtam. Valahol nagyon várom, hogy újranézzem, valahol meg nagyon nem. De ez már az én problémám. Az élet nem egyszerű. Ahogyan a szerelem sem mindig az. Ezzel persze tudom, hogy sok újat nem mondok. A film befejezése ellenben valóban önmagáért beszél. A Like Crazy nem éppen klisés, meglehetősen igényes párkapcsolati dráma, amelyet én bárkinek, bármikor szívesen ajánlanék. Ez a pontszám pedig most csak így érzésre lett ideírva, bőven benne van, hogy lehet ez még több is…

9.2/10

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.

9.2/10