Színekben és árnyalatokban pompázó, magával ragadó, szenvedélyes kalandok olykor talán már kifürkészhetetlen érzelmi csúcspontjainak ígéretét magában hordozó, eszméletlenül különleges kis alkotást köszönthetünk Wong Kar-wai mozgóképében.

Nem nagyon tudtam, hogy mire is számítsak, így meglehetősen visszafogott lelkesedéssel ültem be a TV elé. Ez volt a negyedik film, amelyet tőle láttam, és bár mindegyik tetszett – legjobban a Chungking Express –, de valamennyi hiányérzetem mindig akadt azért.

Ezúttal azonban minden betalált. Az okait még én magam sem tudom tömören megfogalmazni, de mit tegyek, ha egész egyszerűen piszok mód kellemes érzéssel tölt el, ha a látottakra gondolok. Ennek a filmnek nehéz ellenállni. Van benne valami extravagáns lazaság, amelyet bizony a legtöbb, még kimondottan jó romantikus produkciók közt is nehezen lelhetünk fel, akár csupán apróbb momentumok erejéig is. Itt meg aztán…

Nem azt mondom, hogy kapkodja az ember a fejét a látottak során, mert azért annyira nem sodró a cselekmény, ellenben viszont legalább veszettül bájos és szenvedélyes. Miközben persze valahol kissé talán mocskos is. De hát ilyen az élet, valamint gyakran maga a szerelem is…

Tetszik, hogy több fontos karaktert is megismerhetünk ebben a történetben, izgalmas, hogy igazából gőzöm nem volt, hogy hova is fut majd ki ez az egész. És ez nem csak a keretezés miatt van, azaz ha nem lennének benne sci-fi elemek, akkor is tökéletesen megállná a helyét ez az alkotás. Ettől viszont még nem tudnám azt állítani, hogy ezek a kis hangulati elemek csupán cicomás töltelékként funkcionálnának. Sokkal inkább egy csábítóan koherens egész megteremtésében működnek közre.

És hát a romantika, a dinamika… A finoman szőtt szálak kezdetben lehet nem nyújtanak elég kapaszkodót, azonban valójában pillanatok alatt ráhangolódhatunk, és így a lelkünkig hatoló simogató érintésekből aztán idővel vágyakozással teli, maga körül mindent felperzselő, szenvedélyes kötelék leképeződésének lehetünk részesei.

Furcsa, nem éppen szokványos romantikus drámával van itt dolgunk. Egy olyan utazás ez, amely során sokszor magával a tétekkel sincs tisztában az ember. De hát ez így van a valóságban is. Játszunk, teszünk-veszünk, próbálkozunk, gyakorta elbukunk, szeretünk, csalódunk, hibázunk, aztán sokszor csak a fejünket fogjuk… Van, hogy úgy keressük az igazit, hogy szinte megvakulunk az erőlködéstől, máskor meg ott van minden aprócska álmunk megtestesítője, de mi csak leblokkolunk…

Hogy a félelem, az önhittség, vagy csak az ártatlan légyottok lélektelenségének lassan mérgező pusztasága okán? Vagy valakinek a szerelem egyszerűen túl sok? Kiszolgáltatottak leszünk tőle? Mennyit és miért változunk idővel? Mit ismerünk fel? Mi mindent lehet kezdeni egyáltalán ezen érzésekkel? Sok-sok kérdés… Azonban a kapcsolatok és a szerelem az, amelyekről úgy is lehetne akár kisregényeket írni, hogy közben csak kérdéseket fogalmazunk meg bennük.

A 2046 nem az a film, amely minden kérdésünkre választ ad. Nem is akar talán. Wong Kar-wai inkább egy olyan merész, kísérletezően kíváncsiskodó művészfilmet tett le az asztalra, amely mintha már örömét is lelné abban, hogy további kérdésekkel halmoz el bennünket. De azt hiszem, hogy ez egy roppant érdekfeszítő dolog. A kijelentő mondatok gyakran a legunalmasabbak. A kérdésekben, kétségekben látszik leginkább, hogy él és érez valaki. Hogy érdekeljük a másikat. Hogy gondolkodunk, illetve a határainkat feszegetjük. Meg hát lehet úgy is kérdezni, hogy az önmagában – valamilyen szinten – egyfajta kinyilatkoztatás is legyen… Vagy nem?

A 2046 szerencsére semmilyen téren nem esik túlzásokba. Az elejétől a végéig fent tudja tartani az ember érdeklődését, karaktereivel pedig a szívünket is lassan behálózza. De még ha csak azokkal tenné… A lenyűgöző képi világa, a zenéi, ahogyan és amit kommunikálnak benne, na meg amit és ahogyan tesznek. Tényleg szinte már valószerűtlenül mágikus.

Nem tudom, hogy ki mit vár egy romantikus filmtől. Én tényleg szinte mindent megkaptam ebben a kis történetben. Néhány napja láttam csak, de alig várom, hogy újra felfedezzem magamnak. Vajon mennyi kérdésem lesz utána? Mennyi minden felett siklottam esetleg el az első alkalommal?

Nehéz róla bármi mást is írni. Az igazi, hozzáértő ínyencek, a nálam sokkal műveltebbek és figyelmesebbek kereshetik (és meg is találhatják) benne az utalásokat, kielemezhetik a filmet képkockáról képkockára. Én viszont utazni szeretek, megbabonázva mosolyogni, sírni, reagálni a látottakra. Azaz ilyen szinten is kapcsolatba lépni mindazon dolgokkal, amelyek igazán hatással vannak rám.

Szeretem, ha mozgásba hoz egy film, ha együtt tudok lüktetni benne a karakterekkel, ha azt érzem, hogy ez nem csak egy fellángolás a részemről, nem egy múló állapot, hanem lélekben egy újabb lépés valamerre… Mondjuk legalább arra, hogy rendeljek egy ilyen nagyszerű posztert.

Wong Kar-wai úgy játszik az idővel, a gondolatokkal, az álmokkal és hát az érzésekkel, ahogyan azt nagyon kevesen tudnák utána csinálni. Már-már szinte sok is a jóból, de én újra ott akarok köztük lenni.

Nem teljesen tudom, miről is szól úgy igazán a film. Talán csak egyszerűen a szerelemről magáról. Arról, hogy milyen volt előtte, hogy miképpen éljük meg önmagunkban, illetve a másikkal kéz a kézben, és hogy aztán utána mi minden következik… Talán vannak szerencsés és kivételes párkapcsolatok. És bár a film során képbe kerül az alkotási folyamat témája is, ez mind csak egy apró szelete az egésznek, amelyek aztán rávezetnek valami másra. Valami igazira, valami nagyon sebezhetőre. Néhány olyan pillanatra, amelyet talán sosem szeretnék, esetleg nem is tudunk már elfeledni…

Nem kimondottan nehéz néznivaló a 2046. Repül az idő alatta. Kivételesen szinkronnal tekintettem meg, és nagyon tetszett az is. Igen, vannak sokkal egyszerűbb, és talán sokkal bonyolultabb szerelmi történetek is. Ez pusztán csak valami egészen kiemelkedően sziporkázó, már-már festői remekmű. Az olyan kivételes produkciók egyike a százból – másik négy mellett átlagban –, amelyre gondolkodás nélkül mehet is a maximális pontszám.

10/10