Ha egyszer készítek majd egy toplistát azokról a női karakterekről, akikbe szinte pillanatok alatt belehabarodtam, akkor azon biztos vagyok benne, hogy John H. Lee dél-koreai romantikus drámájában játszó Son Ye-jin a dobogón vagy legalábbis annak közelében tetszelegne.

És ez nem pusztán valami cukiság faktor mentén realizált felsorolást jelentene. Mert ezen fellángolásokon túlmenően is beragyogták legalább azt a napomat, amikor először – vagy esetleg éppen sokadik alkalommal – láthattam, illetve hallhattam őket. Kicsit olyan érzésem volt most is, mintha képzeletben bekukkantgattak volna egy sötét, kopottas, deszkákkal hányavetett módon megerősített, a festéket magáról itt-ott már levetkőző ajtó mögül a titkos, féltve őrzött kis menedékhelyembe.

Pedig aztán igazából semmi extra nincs a kedvenceimben. Oké, csinosak és aranyosak. Ahogyan most Kim-so Jin is. (Jó ízlésem volt mindig is. 😅) De ez önmagában azért messze nem minden. Hiszen ezúttal valóban egészen varázslatos, ahogy a gesztusok, a szavak, a mondatok és gondolatok összeállása mentén mennyire könnyedén is csaltak mosolyt az arcomra. Nem megfeledkezve természetesen a szikráról, valamint a bennük lángra lobbanó, olykor már akár megfékezhetetlennek is tűnő, szenvedéllyel táplált, de mégis korlátok közé szorított, így hol el-elhaló, hol pedig a lelküket éltető tűzről. Viszont az is igaz, hogy nem is szükséges ezt annyira túlgondolni. Talán még fontosabb az a lábmunka, amelyet beletesznek a saját boldogságuk majd minden mást maga mögött hagyó, elsöprő felszínre törése érdekében.

Itt aztán menten be is fejezhetném ezt a kis írást. De azért a fentieknél maradva elgondolkoztatott, hogy mondjuk a pasik milyen romantikus filmekre is lehetnek vevők. Hát nyilván ezer féle bejáratott séma mentén lehet karaktereket írni, de azért – gondolom nem csak nekem – még mindig a fentebb felvázolt a legkedvesebb, legtermészetesebb és legfelemelőbb szcenárió a női karaktervezetést illetően. Persze most aztán ezzel biztosan nem mondtam semmi újat, de mégis meglehetősen kevés ilyen produkcióval, azaz – pontosabban fogalmazva – női lélekkel találkozik az ember. Az életben meg aztán…

A történet jelentős része egy kapcsolat esetleges kialakulásának valamelyest viszontagságokkal tarkított útját járja körül. Mocsok nehéz úgy körülírni a látottakat, hogy igazából ez a film nem éppen az elmesélt dolgaival vagy azoknak a legalább újszerű tálalásával szeretne bennünket levenni a lábunkról… Végtelenül egyszerű sztori ez, azonban van amikor valami már szinte lehetne akár csak egy apró morzsa, netalántán egy lerágott csont is, bizonyos okok miatt akkor sem tudunk, illetve nem is igazán akarunk mást tenni, csak oda, hozzájuk gravitálni. Mindeközben pedig árgus szemekkel figyelünk, velük mosolygunk és nevetünk, olykor még el is képedünk, már talán kimondottan izgulunk is… És persze önámítás lenne akár csak feltételezni is, hogy nem könnyezzük majd meg őket…

Én is pityeregtem. Nem is egyszer… Kicsit sejtettem is, hogy ez lesz. Hiába na, bár könnyelműen azt hittem, hogy már mindenre fel vagyok készülve, aztán meg… Hiába vagyok ugyanis valamilyen képzeletbeli töréspontra lélekben felkészülve, ha aztán képtelen vagyok mit tenni… Lehet ezzel nem mondok a többieknél semmivel sem többet egy olyan filmről, amely egyébként is 3.8 (letterboxd) / 8.1 (IMDb) / 8.1 (trakt) és 8.6 (mydramalist) ponton pompázik. De néha nem is kell. Talán nem is igazán lehet.

Egy olyan szerelmi történet ez, amely bár a műfaj építőkockáinak bárminemű megreformálásától is elzárkózik, ennek ellenére mégis képes – a klasszikus keretek között – annyi szeretetet felénk sugározni, hogy az aztán már egyenesen valamiféle varázsital képében manifesztálódik a nézőjében.

Valóságos popcorn ez a szívnek és léleknek. Hamar érezni fogod a film alatt, hogy elkapnak-e az általa benned megpengetett húrok – már-már visszhangként tovaterjedő – lüktető forrásainak csobogása. Ha nem, akkor nem. Ha igen, akkor viszont készülj fel arra, hogy sodródni fogsz az árral. Néha talán fel is borul közben a csónakod, és minduntalan ismeretlen vízeséseken átbukva kell újra és újra levegőért kapkodnod, de minden egyes leküzdött kihívás után egyre nagyobbakat sóhajtozol majd, hogy aztán ne csak egyre többet vigyorogj, hanem sírj is majd…

A Moment to Remember egy kivételesen csodás ugrás a szerelem eddig ismeretlen szintjei felé. Egy olyan vállalás keserédes története, amelyben álom és rémálom kéz a kézben járnak. Az utolsó felétől bár bevallom kissé tartottam – különösen annak fényében, hogy mennyire kiváltképpen is élveztem az első felét –, de szinte elröpült minden egyes másodperce. A lezárás maga pedig egészen parádésra sikerült. A legnagyobb kérdés ami most bennem motoszkál, hogy én ezt miért nem láttam eddig?! Elsőre a mozis verziót néztem meg, a rendezői jó 27 perccel hosszabb… Ki tudja, talán még ezt az érzelmi hullámvasutat is lehet fokozni…

9.2/10