Címke dream pop

Ethel Cain: Preacher’s Daughter – 2022

Eltelt egy hét a lemeze megjelenése óta, én meg azóta is szinte csak ezt hallgatom. Felkelés után, napközben és lefekvéskor is. Mi a titka? Nem tudom. A sound, az atmoszféra, Hayden Silas Anhedönia énekeső-dalszerző hangja? Az, hogy nem fél hosszú dalokat írni? Hogy nem tart attól, mi lesz, ha egy 75 perces, általában bőven inkább melankolikus, olykor szinte depresszív, szenvedélyes és nyugtalanító hanganyaggal örvendezteti meg a hallgatókat már legelső alkalommal? Tényleg nem igazán tudom. De megcsinálta.

A bátorság, merészség azért persze önmagában borzasztóan kevés. Emlékszem, hogy vártam ezt a lemezt. Megjelenés előtt egy-két nappal is még csak azt lehetett tudni, hogy jön és jön, a dalok címei is nyilvánosak lettek, leszámítva azok (és így természetesen a lemez) hosszát (is). Aztán csak kiderült minden, én meg kerestem az állam. Tömény 75 percnyi atmoszférikus zene, amelyek többek közt magányról, a halálról, a vágyakozásról és szerelemről szólnak… Hát mi lesz itt… És igen, nem egy 20 dalos lemezről van szó, felesleges intermezzókkal. 13 szám mindössze, és akkor itt még nincs vége. Egyeseknek nem tetszett, hogy az A House in Nebraska c. tételt is ott tudhatjuk a lemezen, mert az igazából egy korábban már megjelent dal, és hivatalosan valóban nem volt az albumot felvezető kis-lemezdalok között. Én viszont nagyon örülök neki, hogy itt van, mert egy zseniális szerzemény, amelyet szerintem pont ezen okból kifolyólag (a megjelenést megelőzőn hónapokkal) eltüntettek minden streaming szolgáltatásról, egyedül csupán ugye ez az alábbi, remek videóklip volt folyamatosan elérhető.

Szóval ezek után az elvárások szinte az egeket verdeste, a lemez hossza adva van, az első dalok nagyon jól festenek. De milyen is összességében, és melyek a kedvenceim ugye… Hát az első jelző ami eszembe jut róla, az az, hogy szomorú. De valahol azért energikus is. És egyénként meglepően nem unalmas. Mármint nem önismétlő, nincsenek töltelékdalok, és bizony ha kell, akkor előkerülnek a gitárok is. És nem is akárhogyan szólnak azok sem. Az August Underground is mi már? Egy doom / gothic metál lemez első tételének is lazán elmenne. A korábban már említett A House in Nebraska végén is nagyon kellemes gitártémával találkozhatunk. A Gibson Girl popos kezdése is csalóka, 3:40-től bekeményítenek, de csak éppen annyira, hogy az még inkább csak hozzáadjon a dalhoz, ne pedig elvegyen belőle. És hát a Strangers, azaz a zárótétel második fele is felettébb dinamikus. Közben majdnem elfelejtettem, hogy a Ptolemaea milyen karcos tétel is. Nem kifejezetten a kedvencem, de ennek ellentmond az a tény, hogy kicsit olyan, minta egy nagyszerű Chelsea Wolfe szerzemény lenne. Maradjunk annyiban, hogy még többet kell ismerkednem vele.

Szóval melyek is azok amelyeket nagyon nehezen engedek el… Az American Teenager pop rockos dalként meglepően más tónusokkal bír, mint a lemez többi része, már azt is mondhatnám, hogy kicsit ki is lóg a sorból, de amikor először rákaptam a dalra, aznap több, mint 100x meghallgattam. Egészen lüktető, kellemes kis hallgatnivaló, és igen, lehet sok hasonló dal létezik, de engem azonnal megvettek kilóra; annyira jól eltalált dallamokkal, ritmussal és hangulattal operálnak benne. A harmadik tételről már nem is beszélek – hiszen kétszer már megemlítettem –; hidegrázósan jó, miközben persze mégis teljesen más. A Western Nights még lassabb szám. Már szinte unalmas is. De ahogy egyre többet találkozom vele, úgy varázsol el egyre inkább. Szerintem az egyik legalulértékeltebb a lemezen, lehet nagyon rá fogok kapni egyszer. A Hard Times meg szimplán gyönyörű. Dúdolós, éneklős, és hát igen, meglepetés; ettől sem feltétlen lesz vidámabb az ember.

A Sun Bleached Flies az elmúlt hét – érzésre – legtöbbet hallgatott tétele. Imádom. Minden hangját. Ahogyan elkezdődik. Ahogyan a háttérben meghúzódó dallamok és hangok szépen fokozatosan előtérbe kerülnek… Ahogyan elér a csúcspontjához, ahogyan lecseng… Közben meg teli van izgalmas ötletekkel, momentumokkal, és cseppet sem mellékes, hogy Hayden Silas Anhedönia itt aztán ki is élheti magát. Zseniális, tényleg zseniális minden pillanata.

Aki akar, utánanézhet a hölgy múltjának. A lényeg talán annyi lenne vele kapcsolatosan, hogy egy szigorú és elnyomó, floridai, déli baptista közösségben nevelkedett, majd 16 évesen melegként, később transz nőként nőtt fel… Nem is kell részleteznem szerintem nagyon, mindenki el tudja képzelni, hogy már ilyen fiatalon is volt mit éppenséggel feldolgoznia, és mint láthatjuk, van is ami inspirálhatta… Ő lehet ennek annyira nem örül(t), viszont én és a többi zenerajongó csak lelkendezhetünk ezért az anyagért. Neki valószínűleg erőt adott a művészetben és a zeneszerzésben való elmélyülés. Nekünk meg – ha éppen más nem is mindig, de – adjon ez a csodálatos és maga nemében talán megismételhetetlen nagylemez.

10/10

Softcult: Year of the Rat – 2021

Van az a helyzet amikor a kedvenc, kult státuszba emelkedett együttesünk kiadja a soron következő anyagát, melynek meghallgatása után aztán már meg sem lepődünk, hogy ismételten milyen piszok jó munkát végeztek. Ezért is imádtuk meg őket, ezért sem az “egylemezes zenekarok” listáján tetszelegnek. Szóval habár lelkesedve várjuk az anyagaikat, de közben ismerjük már a stílusukat, tudjuk nagyjából mire számítsunk tőlük – még ha kisebb-nagyobb meglepetések érhetnek is bennünket -, a lényeg az, hogy ez maximum az aktív, jobb esetben soha el nem múló rajongás fenntartására elég.

Viszont ezzel szemben ott vannak azok a pillanatok, amikor találkozol valamivel, amely aztán az első másodpercektől kezdve levesz a lábadról, és nem enged, nem ereszt; magad is meglepődsz, hogy mennyire impulzív érzések kerítenek hatalmába a dal hallgatása során. Ezek után aztán a újrajátszásra böksz. Aztán még egyszer. És még egyszer. Rohadt mód tetszik, újráznál megint, de nem teszed, mert ezek után kiváltképp érdekel, mivel tudtak még előrukkolni, megnézed, meghallgatod hát a többi anyagukat is. Telik-múlik az idő, aztán azon kapod magad, hogy csak őket hallgatnád… Utánanézel mennyi klipjük van, volt-e már lemezmegjelenésük, esetleg EP-jük, ha nem, mikor jön, mikor lesz valami. Rájuk keresel rateyourmusicon, bandcamp-en, facebookon, feliratkozol mindenhol, mindenre is. Aztán tovább mész.

Olvasgatod a videó alatt a kommenteket, ránézel a videóanyagok leírására, ahol észreveszed, hogy a rendezést, a szerkesztést és a produceri munkákat is házon belül oldották meg; konkrétan a zenekar két tagja magára vállalta a teendők ezen részét is (!), ami persze kellemes és valahol kényelmes is, hiszen a kreatív szabadság így nem ütközik gátakba, de azért mindenképpen időigényes egy dolog, és hát attól még, mert zenélni jól tudnak, nem feltétlen sikerülhet következetesen ugyanazt a minőségi szintet hozni a videós anyagok vonatkozásában is. Hát nekik ez is összejött. Szóval bumm, na, mit ragozzam; nálam eszméletlenül betaláltak. Kicsit alterosak, kicsit rockosak, kicsit elszállósak, kicsit poposak, mindezek mellett pedig olyan harmonikus zenei, képi egyveleget tudtak prezentálni már így, az első EP-jük alkalmával is, hogy arra sokkal nagyobb, bejáratott nevű zenekarok is csak irigykedve leshetnek.

És akkor még az olyan apróságokat nem is említem, hogy minden videós anyaguk elérhető 4K felbontásban is, meg hát nem mintha – példának okáért – a fent említett klipben nem lennének már önmagukban is iszonyat szép képek és beállítások. Kicsit hazudtam egyébként, mert utánajárva a két zenésznek (akik egyébként testvérek: Mercedes Arn-Horn és Phoenix Arn-Horn), látom, hogy vittek már együtt egy projektet “Courage My Love” néven. Két lemezt ki is adtak ’17-ben és ’20-ban, hogy aztán az utóbbi év során megalapítsák a Softcult-ot. Mondhatnánk, hogy ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött annyira nem is kell tőlük hasra esni, de hát a minőség az minőség; a dal, a stílus, meg minden más téren is végtelenül profi munka, és hát ne felejtsük el megemlíteni azt az apró tényállást sem, hogy még mindig mindössze csupán 27 éves zenészekről beszélünk. Remélem pár éven belül összehoznak valami ütős kis lemezt, aztán még egyet, majd még egyet. Én várni fogom, az biztos.

Addig meg maradjunk annyiban, hogy tavaly az év egyik legkiemelkedőbb felfedezettjeit köszönthetem személyükben, miközben – sajnos – pl. az utóbbi pár kislemezdal – szerény véleményem szerint – sokkal jobb elérési számokat is megérdemelne. A tetszési mutatóval sok gond szerencsére nincs…

A House of Mirror személyes kedvencem.

Aztán itt van még a legutóbbi mondjuk, a Perfect Blue. Hát ez sem lett rossz…

Wolf Alice: Blue Weekend – az év egyik fénypontja

Sok zenei témával foglalkozó irományt nem szándékozok kitenni az oldalra, de persze sosem tudhatjuk milyen éveink lesznek… A Wolf Alice harmadik lemezéről nem volt magától értetődő, hogy az egyik legvártabb korong lesz nálam idén, de aztán berobbantak a The Last Man on Earth klippjével, én meg azóta is epekedve vártam a mai napot.

Korábbi anyagaikat is szerettem, de hát mindig lehet fejlődni, és az eddigi korongjaikon egyébként is volt néhány feledhetőbb szerzemény. Bíztam benne, hogy most ezeknek a száma a lehető legkevesebbre redukálódik. A számokat nem fogok tételesen kielemezni, kár volna úgy túlmagyarázni a dolgokat; vagy elkap egy ritmus, a hanglat, a dallam, vagy még ülsz rajta és hagyod érlelődni… Zeneileg azt kapjuk, ami várható volt tőlük: alternatív rock, dream pop keverék, hol vagányabb rockosabb dallamokkal, hol elszállósabb pop dalokkal, részletekkel, de egy biztos; egyediek, frissek, atmoszférikusak. Igazi érzelmekkel átfűtött zenéket kapunk, miközben a klippek, a sound, a kiállás és az art dizájn is elsőosztályú, tényleg nehéz hibát találni az anyagban.

Ma már vagy hatodszor megy le az album, amikor jelen sorokat írom, akkor is ez szól, most pl. pont a Feeling Myself. Mit tagadjam, egyre jobban tetszik. Mondanám, hogy egyből imádtam a lemez minden részletét, de hazudnék. Bár valószínűleg az sem segített, hogy nem teljesen a zenére koncentrálva, hanem gép előtt ügyködve tudtam le az első pár kört. Mondjuk így legalább szépen, fokozatosan gyűrt csak maga alá ez a brit banda. Ellie Rowsell hangja magával ragad és nem enged, a többiek pedig tökéletesen harmonikus egyveleget alkotva kiszolgálják minden apró rezdülését. Tényleg kár lenne ragoznom, mennyire jók is; aki néz filmeket és keres zenéket, az valószínűleg már találkozott velük. Viszont nem győzök eléggé lelkesedni a professzionális munka és fejlődés láttán, hallatán.

Még kell pár hét mire pontosan be tudom lőni, mennyire lesz tartósan a lejátszóm vendége, valamint mennyire esélyes, hogy az év leghallgatottabb lemeze legyen, de jelenleg éppen ott tartok, hogy gondoltam összegzés gyanánt felsorolnám az általam csúcspontoknak vélt dalokat az albumról, csak közben azt látom deezeren, hogy apránként becsillagoztam majd az összes számot

Aztán ha már itt tartunk, metacriticen szinte a maximális, 97%-os értéken áll a hangfelvétel, a The Telegraph (UK), a The Independent (UK) és a The Guardian sem szórakozott, megadták neki a 100%-ot. Itt van hát végre még egy dolog, amely megélésének örülhetek.