sci-fi

Andy Weir – A ​Hail Mary-küldetés [ Project Hail Mary ]

Szereted a sci-fi-t? Feltétlen olvasd el ezt a könyvet! Szereted a pörgős, könnyen olvasható, azaz végtelenül szórakoztató, de okos és rendkívül jól megírt történeteket? Nem kell tovább keresned; minél hamarabb vedd a kezedbe Andy Weir új remekművét. Én szóltam!

Tényleg nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz egy ilyen regényről úgy írni, hogy a lehető leginkább spoiler-mentes maradjon az ember, de megpróbálkozom megfogalmazni, számomra miért is volt annyira zseniális az egész.

A történetben nincs túl sok karakter, mondhatnám, hogy valamilyen szinten egy túlélődráma ez is, mint amilyen A marsi (Mentőexpedíció) volt, de annál ez azért sokkal több. Ezúttal sokkal nagyobb a tét, ennek ellenére mégsem esik abba a hibába az író, hogy a központi téma okán a karakterekkel nem foglalkozik eleget. Persze igen, a fókuszpontok ettől még a döntéseken és azok következményein lesznek; magától értetődő, hogy ez nem egy mélylélektani dráma, de ettől még van mélysége a dolgoknak, valóban van egyfajta lelke az írásnak – azaz nem csupán egy könyvre skiccelt nagyköltségvetésű showműsor az egész.

Egy napja olvastam ki, de rengeteg jelenet már most állítom, hogy úgy beleégett a fejembe, hogy bármikor fel tudnám őket idézni a későbbiekben. Ha azt hiszed, hogy ez könyv esetén nem feltétlen lehetséges, hát részben igazad is lenne, de ha elolvasol mondjuk egy 730 oldalas Greg Iles kötetet, esetleg egy Drogháború-t Don Winslow-tól, és nincs valami hihetetlenül jó memóriád, akkor bizony ezekből kb. annyi marad meg évek múltán, hogy hát igen; rohadt jók voltak. És ennyi. Miért? Mert bizonyos történetek több évtizeden átívelően mutatják be bizonyos családok, karakterek, szervezetek és bűnbandák útját, és ezen mennyiségű információhalmazokat sokszor már olvasás közben is nehézkes lehet maximálisan lekövetni. Andy Weir alkotásában ellenben nincs sok karakter. Mint már írtam korábban ez tényleg egy iszonyat könnyen fogyasztható sztori, de ezt nyilván erényként említem meg. Szóval oké, ezen túlmenően fontos még kiemelni, hogy milyen szenzációs jelenetsorokat sikerült papírra vetnie az úrnak. Fenntartások nélkül állítom, hogy szemkápráztató az egész, de annyira, hogy már a könyv olvasása közben is sokszor felmerült bennem, hogy jesszus’, ezt mennyiből és hogyan lehetne megfilmesíteni, illetve konkrétan azon kezdtem el agyalni, hogy én milyen forgatókönyvet írnék, milyen jelenetek hova is kerülnének, milyen zenékkel, no és igen; mennyi pénzből… Mert ez tényleg rohadt látványos egy sztori. Ha már szóba jöttek a filmek, én szerettem a Gravitációt (a zenéje vitathatatlanul jó volt) és a Csillagok között-et is (csak hogy a közelmúltból szemlézzek), de mindkettő mérföldekkel le van maradva Andy Weir víziója mögött. Igazából annyira jól sikerült regényről van szó, hogy én nem bánnám, ha valamelyik streaming szolgáltató megvenné a jogokat, majd készítenének belőle egy minisorozatot. Ha valami, hát akkor ez bizton állítom, hogy megérdemli, hogy semmi, de tényleg semmi nem maradjon ki a mozgóképes verzióból… Nem lenne olcsó, az biztos, de egy erős kezű rendezővel és sok pénzzel gigantikus siker, akár presztízs sorozat is lehetne belőle…

De nem csak a jelenetek jók. A karakterekhez lehet kötődni, érthetőek a motivációk, izgalmas a felütés is maga, miközben az írás épp csak annyira tudományos, hogy az ne menjen az élvezhetőség kárára. Totál közérthető, hiszen minden alá van benne támasztva, de mint írtam; szerencsére semmi nincs túlmagyarázva. Az “akciószegmensek” valamilyen téren ezen leírások, elmélkedések egyfajta pihentető csúcspontjai is egyben, de ettől még nem kizárólagosan csak ezen területén villant nagyokat a szerző.

Sajnos nem sok sci-fi-t olvastam régen (Philip K. Dick és Iain M. Banks azért megfordult párszor nálam), inkább a krimiket preferáltam, de ettől még bátran merem állítani, hogy ez egy igen emlékezetes élmény volt, egy olyan, amelyet lehet még legalább kétszer előveszek az életem során – ezt pedig bizony nem sok regény illetve produkció tudja nálam elérni. Egy ambiciózus küldetés leírása ez; súlyos, drámai és monumentális események láncolatával tolmácsolva, de úgy, hogy közben az emberi lélek fontossága sem merül feledésbe, sőt… A kritika bevezető részétől akár el is tekinthetnénk egyébként, hiszen ha van könyv, amelyet bárkinek szívesen és hezitálás nélkül tudnék ajánlani, akkor Andy Weir írása ott lenne a listám legelején. És ugye ennél nagyobb dicsérettel talán nem is illethetném.

Ha pedig ez sem volna elég, nézzétek meg a véleményeket a goodreads-en vagy a moly.hu-n.

10/10

Battlestar Galactica [ Csillagközi romboló ] – S01 – 2004

Nagy elvárásokkal kezdtem neki, de eléggé felemás érzésekkel fejeztem be az első évadot. A sorozat jó lenne, mondjuk 8-10 részben elmesélve és a sok hülyeségtől kigyomlálva, de hát sajnos nem ilyen. Olyan sok az idegesítő töltelék-pillanat, hogy az ember feje néha belefájdul. A sztori bizonyos szinten jó, de sok területen gyenge is, a legnagyobb probléma pedig emellett leginkább az, hogy már a karakterekkel is gondom van. Nem nőttek hozzám, nem nagyon érdekelnek, de ha olykor aztán mégis, akkor meg gyakran szó szerint felcsesznek bizonyos döntéseikkel, amelyek megalapozottsága az adott pillanatban léggé megkérdőjelezhetőek.

Audiovizuálisan semmi extrával nem találkoztam; nyilván nem arról van szó, hogy teljesíthetetlen elvárásokkal ültem le elé, de ez nem kiemelkedő semmilyen szinten ma már. Oké, persze ettől még látom, hogy nyert számtalan díjat az “Outstanding Special Visual Effects for a Series” okán, de én ezt inkább letudom annyival, hogy nem annyira illúzióromboló, hogy csak ezért pontokat vonjak le, meg hát ugye az effektek minősége csak egy dolog, attól pl. lehet az operatőri munka pocsék… Itt ha nem is ez a helyzet, attól még szemkápráztató dolgokkal és beállításokkal sem nagyon büszkélkedhet a sorozat. A kivetnivaló dolgok forrása miatt azonban most aztán agyalhatok, hogy írjak úgy kritikát, hogy az ne legyen spoileres. Hát megpróbálom…

Szóval élveztem én úgy ahogy ezt az etapot, de számomra ez kevés, és igen, ennél szerintem bőven akadnak jobb, következetesebb és érdekesebb nézni- és olvasnivalók, és simán lehet ez a mérleg egyik fontos nyelve, mert azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma már van is miből válogatni. Akkor kezdjük azzal, hogy mi nem tetszett, sőt mi miatt lett ez nálam kasza. A sorozatban van (legalább) egy durván elviselhetetlen karakter, aki még csak nem is mellékszereplő, hogy el tudjuk nézni neki a “botladozásait”, szóval így a frontvonalban elég idegesítő tud lenni az ő ténykedése. Mert persze rengetegszer eléggé irracionálisan viselkedik, hazudik, terel és senkinek nem tűnik fel közben, hogy az illető kifejezetten orvosi eset, pedig hát ugye ez az abnormális viselkedés kívülről is eléggé mutatós tud lenni, pláne amikor – mindezek mellett – mindenféle következetességet is nélkülöz a figura. A ballépés ezzel az egésszel az, hogy sajnálatos módon logikátlan, buta, ostoba placebo ez a “szál”, a feszültség és izgalom olyan szinten való mesterkélt fokozása, hogy az már kínos. Még tovább is megyek; a szereplők egy része is asszisztál az egészhez; van egy rész, amely egyik pillanatában valaki elalszik egy politikai tanácskozáson, bevallottan nem érdeklik az ehhez hasonló ténykedések, hogy aztán a következőben meg már azt láthassuk, hogy érdekfeszítően nyilatkozik a médiának, de úgy, hogy szemlátomást is lubickol a szerepében…

Szerelmi szál is van a sorozatban, talán négy is. De minek ezek is? Persze egyenként ki lehetne elemezni, hogy milyen területeket is érint egy kapcsolat, mit vállalhat be az ember a kedveséért, meddig ésszerű a lojalitás, hűség, de a gond az, hogy egyik szál sem éppen fogós, sőt, néha totálisan abszurd az egész, hogy valaki a társa kedvéért elhallgat olyan dolgokat, amelyek bizonyos szempontból végzetesek lehetnek. Igen, itt is vannak kisebb nagyobb konfliktusok, de egyik sem túl maradandó, a legtöbb inkább erőltetett vergődésnek tűnik, vagy olyan rögtönzött hisztikkel szembesülhetünk, amelyeket akár némelyik szappanopera is megirigyelhetne.

Néha feldobják a szezont filler részekkel, de azok is milyenek… Pl. van amikor egy elítélt csávó keveri meg a lapokat, és még azt sem mondom, hogy a probléma felvetése és kezelése nem lett volna valószerű, csak hát totál meh’ kategória lett a rész, hol van ez mondjuk egy Barry féle, S02E05-ös szórakoztató, de drámai agymenéstől… Aztán még nem is beszéltem olyan bitang fejcsóválós dolgokról, hogy itt azért nem kis ajtókat kell nyitogatni, ennek ellenére az első évad végéhez közeledve feltűnt, hogy sokszor így buknak le ezzel-azzal a szereplők, ami azért eléggé olcsó megoldás, de ez még semmi, amikor az egyik karakterrel olyan lehetetlen “baleset” történik, amely után komolyan azt mondtam magamban, hogy engem már az utolsó rész sem érdekel. Ennek ellenére letudtam az utolsó részt is, de sok köszönet nem volt benne, hiszen logikailag elég sok sebből vérzik a dolog, aki megnézi, látta, az tudja miről beszélek, mert eléggé egyértelmű dolgokra célzok most. És igen, ezen írói fordulatok, húzások is megmagyarázhatóak lehetnének a későbbiekben, de szerintem roppant erőltetett módon. (Valami ilyesmire gondolok; XY-t sem azért rúgták ki a melóból, mert elcseszett valamit vagy pocsék volt a teljesítménye, hanem a munkavállaló akart épp váltani…)

Nyilván csúnya dolog lenne más sci-fikhez mérni, de hát naná, hogy mérni kell, és szerintem a Lost ezerszer feszültebb, okosabb, összetettebb, komolyabb, és leginkább talán hatásosabb mint ez, de ezek a The Leftoversre is érvényesek lennének, ehhez képest meg a BSG első évadja, hát erősen ásítós fajta, ennél még egy közepes valóságshow is érdekesebb lehet. Mert hát hiába ambiciózus a BSG, hiába van íve is, de a karakterek iszonyat gyengék és kétdimenziósak, a konfliktusok nyögvenyelősek, a dinamika is hiányzik belőle, sokszor műviek a jelenetek, a párbeszédek és a színészek is szinte középszerűek, és hát a csattanók is általában túl gyengék, de még ha némelyik működne is, akkor is ott van a másik oldalon az a rengeteg ostobaság és kérdés, amelyek jelentős részét utólag szinte lehetetlen lenne megmagyarázni. Az ötlet jó, a kivitelezés elmegy, de az írókat és a rendezőket én egy az egyben kidobtam volna. Sajnos sokkal több negatív érzés fogalmazódik meg bennem a szériával kapcsolatban, mint előzetesen szerettem volna, így számomra ez megy a csalódások közé, szépen a The Sopranos és a Dexter mellé.

A Quiet Place Part II [ Hang nélkül 2 ] – 2020

Ambivalens érzéseim vannak így három órával a megtekintése után. John Krasinski ért a feszültségteremtéshez, de ennyi. Tényleg ennyi. A filmet illetően viszont minden más téren sokkal többet vártam volna. Nem vagyok nagy “posztapokaliptikus világ szakértő”, de játszottam az első The Last of Us játékkal, letoltam a képregényes The Walking Dead szezonokat is (kétszer is), és bátran állítom, hogy – hatásosságot és a karaktereket nézve is – mind a kettő jóval többet nyújt, mint itt akár a két rész együttvéve -, és akkor még vegyük bele, hogy bizony elég sok más is lehetne hivatkozási alap…

Szerintem a fényképezés és látvány sótlan volt, de ez már részben magán a koncepción elbukott; kisvárosi, vidéki helyszínek, amelyek akár önmagukban is lehetnek hasonlóan lepusztultak, elhanyagoltak mindenféle invázió nélkül is -, és ehhez nem is nagyon kell messzire mennünk ugye… Értem én, hogy 60-70 millió dollárból készült ez a film, de én pl. bőven meglettem volna ennyi CGI, valamint a lények fokozott jelenléte nélkül is, ha cserébe jobban átjön a világvége hangulat.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a TLOU első részéből szinte bármelyik két óra látványosabb, letaglózóbb és “festőibb”, mint amit itt láthatunk 97 percen keresztül. (A másodikkal sajnos nem még volt szerencsém.) De ez még a kisebb gond. Az még oké, hogy jump scare-ből is volt épp elég, de szerencsére itt nem estek át a ló túloldalára. Mi volt akkor hát a legbosszantóbb a filmben? A szinte mérhetetlen ostobaságok tucatjai. A logikai hibák egymás után – való szemrebbenés nélküli – alkalmazása és a mesterkélt feszültség folyamatos hajszolása, hát nem tett jót a második résznek.

Pedig az első rész ilyen szinten sem volt rossz, ott egyedül a befejezés miatt húztam a szám, de sajnos az elég lelombozó volt. Tudjátok miért. Itt viszont ezer sebből vérzik az egész cselekmény is már maga, ez pedig védhetetlen ilyen szinten. A moziban tényleg a fejem fogtam néha, hogy na, ezt azért ne már gyerekek… De beleálltak a készítők, és végigcsinálták ezt a másfél órát ennyi hülyeséggel. Pedig egy ilyen, viszonylag rövid filmet elég egyszerű lett volna úgy lehozni, hogy az végig következetes, realisztikus, épp ésszel felfogható, érthető és logikus is legyen. Hát ez nagyon nem sikerült.

Nekem ez eléggé mellé ment, még ha az elején lévő jelenetsorok tetszettek is. Részemről én itt kiszálltam; ha lesz is harmadik rész, valószínűleg nekem az már ki fog maradni, maximum akkor ugrok rá, ha iszonyat pozitívak lesznek a vélemények róla. Akkor hát legyen itt a végén pár spoileres, “miazisten ez” kérdés, amelyek már a megtekintés közben megfogalmazódtak bennem… És akkor itt csak a legdurvább dolgokat emelném ki…

mutasd a spoilert

1. Miért “mezítláb” járnak? Nem vakok, látják hová lépnek, ha meg véletlen menekülni, futni kellene ismeretlen terepen, akkor elég jól jön egy frankó cipő vagy bakancs… Mert ha pl. emiatt belelépnek valamibe, és azért ordít fel valamelyikük, az ugye elég kellemetlen lenne…

2. A fiatal srác, amikor anyuci rábízza a kicsit… na az rohadt kellemetlen volt – mármint ami utána következett. Gondolom nem kell részleteznem, de tök jó látni, hogy ennyi esze van a srácnak másfél év túlélés után, éjszaka kell távcsővel nézelődni, gratulálok…

3. A kikötői konfliktus is elég tré volt, nem tudom mi volt a célja a bandának, de ugye elég jól sült el, a csoportvezetőjük piaci alapon biztos sokra vinné a valóságban. Itt nyilván kellett valami extra feszültséget generálni, meg hát meg kellett mutatni, hogy az emberek milyen ostobák, önzőek, stb. Mi tagadás egyébként, értem én; kellett valami a kettes pontban vázolt feszültséggóc mellé, mert hát úgy lesz “igazi” az adrenalinbomba.

4. A szörny ugye a szigetre talált. Mikor, hogyan, miért ilyen hamar, és eddig miért nem? A hajón nem jöhetett, azokon csak ők voltak, úszni meg nem tudnak. Itt ezt még ki lehet dumálni annyival, hogy elszabadult egy hajó és partra sodorta a víz, de ugye ilyen másfél évig nem történt egyszer sem, most meg más másnap. Plusz elég szabályosan is parkolt vele valaki oda; pacsi járna érte…

5. Egyébiránt maga ez a heroikus győzelem (“küzdelem”) is eléggé hümmögésre késztető. Mármint oké, ott a hang, és? Egy csomó helyen nem tudják, hogy ez mire szolgálna, azaz ha be is jönne ez a hang valahol, lehet egyből kapcsolnák ki a fenébe, nyilván én sem hallgatnám csak úgy poénból. Aztán ott van még az is, hogy persze áram szerintem – hasonló helyzetben – nem is lehet már sok helyen. Itt nem kis pókokról van szó, hanem kaszabolós nagy dögökről… Nincs azzal gond, ha ezt egy lépcsőfoknak tekintik a túlélők, de az egész úgy lett beállítva, mintha itt most aztán már mindenhol nyugalom és békesség következne.

6. A befejezés is lehangolóan erőltetett volt, hiszen a szvsz elég töketlen, idióta srác, Marcus a végén milyen kemény lett; rádiót a kézbe, mint John Cusack-nak, aztán nyomassuk neki. Nem számít, hogy méteres csápjai vannak annak a dögnek, nem számít, hogy ettől nem lesz hirtelen veszélytelen a lény, nem számít itt semmi, csak happy end legyen. Pedig amikor korábban a vonaton sarokba volt szorítva Regan, akkor ugye sokra nem nagyon ment azzal az effekttel… De persze itt működnie kellett, mert hát ez a film olyan, amikor minden bejön, de ha valami mégsem, és valakinek meg kell halnia, akkor azok olyan művi értelmetlen halált halnak, hogy már szinte öröm nézni.

Take Shelter – 2011

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni. Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai, “kertvárosi vihar”. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni…

A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről… A lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit. Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!