They Shoot Horses, Don’t They? [ A lovakat lelövik, ugye? ] – 1969

Értem én, hogy ebben a rohanó világban kevesen szánnak időt a régi klasszikusok felfedezésére, illetve megismerésére, de azért vannak filmek, amelyeket egyenesen vétek lenne kihagyni még az olyanoknak is, akik egyébként nem rajonganak annyira komolyan a mozgóképekért.

Olyan produkciók ezek, melyeken nemcsak hogy nem fogott az idő vasfoga, hanem talán aktuálisabbak is, mint valaha. A They Shoot Horses, Don’t They? mindeközben pedig egyszerre végtelenül rémisztő és szórakoztató is.

Hiába a kilenc Oscar-díjra jelölés, valamint az egy el is hozott aranyszobor, Sydney Pollack rendezése így is az év egyik legnagyobb meglepetése számomra. Konkrétan vigyorgó arccal vettem az elején tudomásul, hogy ez bizony arról szól, amiről.

Ki Gilmore Girls fan? Ki emlékszik a They Shoot Gilmores, Don’t They? [ A csajokat lelövik, ugye? ] c. epizódra? Segítek, harmadik évad, hetedik rész. Táncverseny. Megvan? Igen, az egész egy viszonylag zárt térben játszódik. Igen, az a páros nyer, aki a legtovább bírja állva. Igen, pénz a főnyeremény. És igen, piszok valósághű, hiteles ez a két óra…

Annyira bele tudtam feledkezni, hogy szinte valósággal elrepült minden másodperce. Én szeretnék táncolni. Nem hinném, hogy órákra járnék, de szívesen „tekergőznék” néha valakivel. Általános iskolában 4 évig jártam társastáncra, voltam versenyen is… Még ha piszok fárasztó is volt, hiszen 3 órát kellett lábon kihordani, miközben előtte még kung-fu edzésen is voltam… Péntek este 9 körül estem haza akkoriban, nem is nagyon kellett gondolkozom mit csináljak majd otthon.

Ezt csak azért írtam le, mert amikor elkezdtem nézni ezt a filmet, én persze rögtön rávágtam, hogy egy ilyenen bizony szívesen részt vennék. (És persze tuti nyerné(n)k is! 😅) Hát… Izé… Szóval idővel azért visszafogottabb lelkesedéssel dédelgettem magamban ezeket az ábrándokat, de azért engem csak keményebb fából faragtak, ugye. Ugye?!

Hát fizikálisan… Na de nem kalandozok jobban el, szerettem táncolni, részben mert sokáig ez volt az „egyetlen” módja, hogy közelebb kerüljek a lányokhoz… (Ellenben amilyenek egyes lányok voltak persze, még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy beintettek nekem… 😅) De ott, akkor, négy évig egy kedves, normális párom volt. Nem ezért, nem ismerkedni jártam oda, de kár lenne azt hazudni, hogy nem segített akkoriban valamicskét…

Hogy aztán a filmben szereplő karaktereket mi váltaná meg? Ha nyernének. Oké, talán más is, de a pénz lehetőséged ad az álmaik megvalósítására… Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egy velejéig romantikus dráma, hát azt el kell keserítenem. Persze bele-bele lehet kapaszkodni dolgokba, de Sydney Pollack mozgóképe elsősorban színtiszta dráma. És azok közül is a legkaristolósabb fajta.

Nem éltem abban a korban – pláne nem az USA-ban –, de azért én még léteztem telefon és számítógép nélkül is. Legalább ezt elmondhatom magamról. És valamiért veszett mód tetszenek az ilyen tartalmak. Amikor valahogy más volt minden. Nem voltak egekbe szökő, elszállt igények, elvárások… Egy gyári munkás már kész főnyeremény volt…

Ezen merész kis betekintés nem csak a témája, valamint az apró részletekre való gondos odafigyelés okán lehet veszett mód emlékezetes, hanem a karakterei végett is. Mindannyian sebezhető, esendő és átlagos polgárok, ki kisebb, ki pedig nagyobb gondokkal az életében. Hogy aztán ki, meddig és hogyan jut ebben a nem mindennapi versenyben, azt megtudhatjátok, ha megnézitek ezt a felejthetetlen alkotást. Szerintem mindenképpen megéri rászánni ezt a kis időt. Most én kiteszem ezt a kis írást, felpattintom a kedvenc zenéimet, majd táncikálva elmosogatok. Ez is valami… 😅

10/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük