Na erre is nagy szükségem volt most. Hogy mennyire, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy szűk két nap alatt letudtam mind a 12 epizódját. Egészen kellemes, életigenlő kis sorozat ez, sok-sok izgalmas karakterrel. Tényleg nézeti magát… Olyan habkönnyű, üdítő kis történet, hogy az ember észre sem veszi, és már a hatodik epizódnál jár…

Persze, igen, romantikus is. (Esküszöm, hogy véletlen esett rá a választásom! 😁) De messziről nem csak annyiról szól ez a széria, hogy itt van két karakter, aztán valahogy szenvedjük össze őket… Sok-sok olyan kérdéssel foglalkoznak még benne, amelyeken már én is agyaltam egy ideje… Oké, a főszereplő hölgy egy 28 éves nőt alakít, de ugye mit számít ma már a kor… Meg valami abszolút nem is csak korfüggő…

Hogy milyen kérdések is ezek? Hogy pl. mit is kezdjen az ember magával, amikor úgy érzi, hogy éppen összeomlik körülötte minden… Mármint nyilván mindenki azt csinál ilyenkor amit csak akar, de nekem imponáló volt mindaz, amit és ahogyan itt láthattam…

A kiüresedés, a magány, az empátia, a karrier és bizonyos lépcsőfokok végtelennek tetsző – talán reménytelen és felesleges – hajszolása, a társadalmi normák nyomasztó mivolta, a kapcsolatok önzetlen ápolása, valamint a gesztusok szeretettel átszőtt gyakorlása mind fontos kis darabkája életünk legalább bizonyos szakaszainak. Viszont meg sem említettem még az egyik legnagyobb ellenségünket… Önmagunkat.

Az ide-oda cikázó gondolatok össztüzének lecsengő utózöngéit követően azt azért nyugodtan bevallhatom magamnak, hogy ha más nem is, az azért csak elég klassz dolog, hogy igazából akkor és azt csinálhatok, amit csak szeretnék. Igen, 13 éve eljárok melózni a gyárba, de azon túlmenően… Mókuskerék ez is már valamilyen szinten, de nem kell feltétlen csak annak lennie. Meg azért otthon totálisan szabad vagyok… És egyébként meg mi történne, ha a mostani helyen befejezném, megválnának tőlem, miközben mondjuk még mindig nincs sem párom, sem gyerekem? Hát a lehetőségek száma végtelen… Ez persze oké, hogy senkit nem érdekel különösebben, viszont a Summer Strike ettől még itt van nekünk, és bizony ebből is merít – annyi minden más érintse mellett is… Legyen az akár a vidéki, akár a városi élet sajátosságinak taglalása, vagy a beilleszkedési nehézségek bemutatása… De ott van nekünk az a felismerés (?) is, hogy mennyire nehéz valakinek ismételten utat engednünk a szívünk legmélyébe… Aztán ha még ötleteket nem is feltétlen nyújt majd mindenki számára, mert éppenséggel nem tud valaki úgy azonosulni főszereplőnk bizonyos döntéseivel, mint ahogyan azt én is tettem, azért elgondolkodtatni lehet el fogja tudni majd.

Én mindezeken túl kimondottan emlékezetesnek éreztem a végén azt is, amikor megpróbálta az egyik karakterünk megfogalmazni, hogy mi is az a boldogság. Annyira cuki volt az is… Egyszerű, de közben azért mégis annyira izgalmas kis mozgókép Lee Yoon-jung sorozata, miközben meg abszolút nem gondolom túlzásnak, ha azt állítom, hogy a Summer Strike nem is lehet más, mint egyfajta, magának az emberi léleknek címzett, hatalmas adagnyi, tökéletesen elkészített, és ragadós szeretettel meghintett popcorn. Éppen ezért is valószínű, hogy sokaknál működhet ez a sorozat. Rengetegszer megmosolyogtatott, olykor meg is nevettetett, erőt adott a folytatáshoz, és bizony ezek után nem lehet meglepő, ha azt írom; veszett módon szórakoztatott. Kikapcsolt. Tette mindezt úgy, hogy közben ugye meglehetősen fontos témákat is feszegettek benne. Ebből adódóan aztán bár akadtak benne szomorúbb pillanatok is, sőt néha már-már inkább krimisebb irányt is felvett az egész, de olykor még az is annyira fun volt, hogy már pusztán a saját jóízű szórakozásomon való kiütközés is képes volt önfeledt vigyort csalni az arcomra…

Valakinek lehet nem tetszik majd, hogy idővel talán veszít a korábban említett légies könnyedségéből, de hát az élet sem csak arról szól, hogy akkor mostantól kezdve csak habzsoljuk az életet, aztán majd minden más meg lesz valahogy… Nekem nem volt egyébként annyira nosztalgikus, valakinek viszont lehet felettébb az lesz. Én még nem tartok ott, hogy az legyen. Nekem ez inkább szól a jelenről és a jövőről. Arról, hogy mit is kezdek majd magammal. És hát annyira talán nem is (lesz) gáz az életem. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem megy, béna vagyok benne, hát teszek rá, akkor majd jó leszek másban, máshogy. Csak jól leszek. Nagyon jól.

Nem annyira szeretem a nyarat, és így aztán – az utóbbi sok-sok év során – nem voltam nyaralni sem… Meg egyedül elmenni mindig – mikor közben itthon is jól elvagyok, nulla forintból… A Balatonban is olyan rég lubickoltam, hogy inkább le sem írom mikor voltam ott utoljára… De a Summer Strike után nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy újra világot lássak. Vagy ha azt azért nem is teljesen, de legalább a saját utam járjam. Néha talán még kétségbe is estem mostanság, hogy tuti baj van velem; hol is tartok az életben, mikor szerettem, szerettek – úgy igazán – utoljára, meg ilyesmik, de hát aztán most őszintén; eddig sem nagyon érdekeltek bizonyos dolgok, most sem döngölhetem hirtelen a fejem a falba, csak mert valami egyszerűen nem akar összejönni… Kritikus, elítélő és minősítgető hangok mindig is lesznek, de én inkább elengedem a fülem mellett mindet. A lényeg, hogy az ajánlóm tárgya egy nagyon kedves és szuper sorozat, amelyben egyenesen imádtam a főszereplő hölgyet, de mellette is akadtak azért még más kedvencek.

Vizuális téren is kellemes, olykor nagyon eltaláltak benne bizonyos kompozíciókat, miközben a zene… Nos igen. Azokra sem lehet panasz… Ez pl. itt akkora kedvenc, hogy kérdés nem volt, hogy nagyon sokszor lejátszós lesz-e. (Kb. 60-nál tartok, youtube + zene… 😅 Nyugodtan nézzétek meg, spoilermentes a felvétel.)

Egy dolog zavart néha, ami aztán talán meglepő lehet, hogy ez nem más, mint a magázódás… Mármint tényleg elég érthetetlen volt olykor számomra, még ha bizonyos szinten logikus és kézenfekvő is volt, hogy ők ketten miért is így kommunikáltak egymással… De ez ott egyébként kicsit összetettebb dolog, már ahogyan az internetet böngészgetem ezzel a kérdéssel kapcsolatosan.

A Summer Strike nem forgatja fel a világot, a legtöbbünknél még csak nem is borítja fel a sorozatos toplisták élmezőnyét, de valami olyan bájosan hangulatos kis kedvenc válhat másnál is belőle, amelybe aztán – újfent – bármikor fülig érő vigyorral kapaszkodhatunk. Egy fantasztikus utazás, amely az élet legalapvetőbb nehézségeinek felvetésével, és az azokra adott válaszokkal van fűszerezve.

Az első két epizód is nagyon jó, de utána… Olyan, mint amikor az ember a tenger hullámai közé szeretné vetni magát, de aztán rájön, hogy lehet nem kellene ezzel kapkodnia… Így vagy úgy viszont, csak ott fogunk lebegni a víz tetején, és ha csak egy kis időre is, de minden problémánk és kétségünk tovaszáll majd… Egyedülállóaknak és útkeresőknek egy gumimaci-szörppel felöntött kis lelki fröccs, amelynek hatására nem csak kiderülhet az ég, hanem – jó esetben – azt is elhihetjük végre magukról, hogy mi bizony képesek lehetünk akár járni is azokon a bizonyos felhőkön.

9.2/10