thriller

Baron Noir – S01 – 2016

Politikai sorozat és ráadásul francia darab is, de hát mit újat mutathat ez Underwood-ék meg Sorkinék (The West Wing) után? Nyilván rengeteg egyéb mozgóképben találkozhatunk politikai és jogi szálakkal, viszont itt ugye ez van a központi szerepben, nem egy nyomozás mellékzöngéjeként van eladva a dolog. A lényeg, hogy ez sorozat jó, okos, érdekes, szórakoztató, sőt mi több, a pilot az egyik legjobb, amit idén láttam – pedig azért nem kevés szériát próbáltam már be az idei esztendő során.

Az első rész elég pörgős, azt hittem komótosabb, összetett alapokat apránként lefektető kezdést kapunk és a különböző karakterek, események láncolatának esetleges összeérése fogja majd jelenteni a későbbi csúcspontot. Ehhez képest megismerjük a főszereplőket, hogy aztán már az első részben olyan felütéssel kezdjenek, amely tényleg adja magát; nem szórakoztak azzal, hogy az adott problémáig vezető út bemutatásával vesződjenek, ez van, meg kellene valamit gyorsban oldani. Hogy aztán utána fel lehessen tenni a nagy kérdést: “De sikerült?”

Niels Arestrup (Francis Laugier), Anna Mouglalis (Amélie Dorendeu)

Oké, valószínűleg sokakban felmerülhet – még mielőtt nekikezdenének –, hogy habár alapvetően politikával le lehetne írni az egészet, de milyen szinten az, mennyire felszínes, mély, sodró vagy döcögős maga a tartalom? Hát azt kell mondjam is-is. Nyilván a politikai hadviselés valamilyen szinten rohadt mocskos, álszent és képmutató is tud lenni, amelynek polgári vonatkozásában aztán gyakran reflexszerűnek ható kinyilatkoztatások sokasága lesz az eredménye. Engem személy szerint érdekelnek az ilyen témák, pláne, ha ilyen realisztikus a megvalósítása. Hiszen itt nem csak hatalomtechnikai trükközéseket láthatunk hatásos zenével és szép képekkel, hanem releváns problémák felvetését, majd ezek kezelésének meglehetősen rögös és olykor visszás útját is.

Külön tetszetős, hogy érdekesek a szereplők és persze magától értetődik, hogy itt nem jó vagy rossz harcáról van szó, hanem igazi vitákról, társadalmi problémákról, bizonyos hangok felerősítéséről, alkudozásokról, kompromisszumukról és áldozatokról. De tényleg sok réteget lefed ilyen szinten a sorozat, az önkéntesek és a fiatalok bevonása akár a pártba, akár csak szimpla tüntetésekbe szintén csak erősíti ezt a földhözragadtabb, valóságos világképet, melyet ez az évad szerintem nagyon izgalmasan lefest.

Szóval a tartalommal nincs gond, ezt az eddigiek alapján gondolom egyértelmű. De milyen audiovizuálisan? Korrekt. Nem kell sem művészi kompozíciókat várni, sem semmi extrát, ennek itt kb. nem is lenne helye, egyszerűen ehhez a fajta történetmeséléshez az illik, amit látunk. Vannak jó beállítások, helyszínek, a háttérzene is kellemes, de dominánsnak vagy öncélúan túltoltnak soha nem éreztem egyiket sem; összességében kellemes elegyet alkotnak, nagyon jól belesimulnak a cselekménybe.

Simán nézem majd tovább, de most aztán akár tovább is mennék: bátran állítom, hogy hasonló sorozatok megtekintése hasznára válna az egész társadalomnak, mert bár nyilvánvalóan akik tájékozottabbak a közéletet illetően, azoknak sok meglepetést nem fog tartogatni a sorozat (bár ettől még bárkit kikapcsolhat), de úgy vélem, hogy szerte a világban meg kellene próbálni kicsit árnyaltabban látni és láttatni a dolgokat. Persze ezzel aztán el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ez bizony a politikusoknak nem feltétlenül elemi érdekük…

8.4/10

The Chaser [ Az üldöző ] – 2008

Most néztem meg másodszor és tartom a 10/10-es pontszámot. Pedig kicsit féltem tőle az újrázás előtt. Rég láttam már, és emlékeztem, hogy a végén néhány dolog nem volt teljesen “világos” számomra, de ettől még akkor is járt neki a maximum értékelés. Most meg bátran állítom, hogy kár volt izgulni. Még jobban tetszik. Ennyire impulzív, hatásos és tökös filmet rég nem láttam. Nagyon rég. Tartom, hogy az egyik, ha nem legjobb thriller, amit valaha láttam.

Kezdjük azzal, hogy tényleg elég okos a szkript, mármint remekül van felépítve a film, miközben elvitathatatlan, hogy nincsenek benne még talán apró logikai bukfencek sem, igazából mindennek megvan a maga kis saját miértje, még ha ez a néhány dolog csak utalások formájában is szerepel a filmben. Tényleg olyan ez a film, hogy több oldalon keresztül lehetne részletezni az erényeit, akár képkockáról képkockára elemezve azokat. Mert tényleg ennyire feszesen és jól összerakott. Aztán menjünk csak tovább; nem csak a sztori jó, nézzétek meg a képeket, azt, hogy milyen remek soundtracket tolnak egyes jelenetek alá, miközben oda, ahova nem kell, nem tesznek semmit. Tényleg hibátlan. Némelyiket még Hans Zimmer is megirigyelhette egyébként, pláne, hogy ez a film 2008-as ugye… Ki lehetne persze a filmet kezdeni, hogy mennyire eredeti, mennyire (nem) mély, de kár volna; mert működik; ha kell, akkor meg tud lepni, szinte végig a székbe tud szegezni, és ember legyen a talpán aki kitalálja mi is fog történni ebben a két órában. A keleti filmekből rémlő kapkodás, habitus itt is előjön bizonyos helyzetekben, de szerintem meglehetősen visszafogott formában, és a helyzet komolyságát tekintve ez a fajta hozzáállás érthető is lehet.

A főszereplők maximális átéléssel (és szerencsére tehetséggel) hozzák azt, amit kell. Nekem egyikük kifejezetten a kedvenc figuráim közé emelkedett. A jelenetek minden szinten rendben vannak; az akciók kimondottan ultra-realisztikusak (apróság, de nézd, hogy fáradnak), miközben a körítés is nagyon meghatározó; a helyszínek egy része tényleg totálisan eltalált. Legyen szó akár a díszletekről, akár az esős, szűk utcákról. Mocskos egy film, amely megtekintése után nem engedi el az embert. Én pedig a hasonló stílusú filmekben kifejezetten pont ez a fajta kendőzetlen, magabiztos filmkészítést díjazom.

Bátran nézze meg mindenki aki még nem látta. Aztán újfent itt is kiemelném, hogy meglepő mennyire ismeretlen ezeken a nyugati filmes oldalakon ez a remekmű, imdb-n mindössze 58 ezer ratinget kapott, pedig gyanítom, ha ez amerikai lenne eredetileg, top 100 lenne legalább imdb-n, több százezernyi értékeléssel… Egyébként igen, láttam én is az Oldboyt, de nálam Hong-jin Na rendezése magabiztosan veri Chan-wook Park munkáját. Ez van.

Take Shelter – 2011

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni. Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai, “kertvárosi vihar”. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni…

A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről… A lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit. Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!