Címke thriller

Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10

Mayor of Kingstown – 2021

Taylor Sheridan megint megcsinálta. Jelenleg úgy fut három sorozata is egyszerre, hogy azok mind igen nívósra is sikeredtek. A Mayor of Kingstown önmagában nem döntöget tabukat, nem reformálja meg a műfajt, de pont annyira kommersz és szerzői is egyben, amelytől minden valamire való sorozatjunkie elismerően csettinthet majd az évad végeztével.

Ha szétnézek a netes streaming kínálatban, akkor azt kell mondanom, hogy a Paramount+ bombaüzletet kötött azzal, hogy Taylor Sheridan-t maguk mellett tudhatják. Ő körülbelül olyan lehet, mint Damon Lindelof, csak annál is produktívabb és ennek ellenére még kevesebbet is hibázik. Most komolyan, fussuk csak át, hogy milyen mozgóképeket köszönhetünk a ’70-es születésű Sheridannak. A Sicario, a Hell or High Water, a Wind River és az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatos sikere; a Yellowstone után képes volt ismét – ráadásul egy azonos évben – leszállítani két olyan remek szériát, mint az 1883 és a Mayor of Kingstown.

Mindenki látott már börtönös drámát vagy sorozatot. Elég népszerű téma, mert viszonylag olcsó is a tető alá hozni egy ilyen projektet, de közben azért számtalan lehetőség és téma is adott a készítők számára. A karakterizálással, a bűn és (vagy) büntetés esetleges feldolgozásától kezdve az egyszerű “bandázásokon” át, lehet még foglalkozni például a családi háttérrel is… És itt nem csupán a miértekre és hogyanokra gondolok, hanem magára az egyénnek a jövőképbe vetett hitére – már ha nem csupán a szimpla túlélésre szűkül be a lehetőségek tárháza.

Sheridan gondolt egyet és csavart a dolgokon. Itt nem a börtönben tengődő emberek kerültek a fókuszba, hanem magának a rendszernek a bemutatásán van a hangsúly. Szóval egy meglehetősen komplex drámáról van szó, de ennek ellenére nem kell attól tartani, hogy túl lassan indulnának és érnének csak be a dolgok. Az első rész is meglehetősen pörgősen vezeti fel az eseményeket, de igazából nekem részek elteltével sem volt teljesen világos, hogy mi a fő irányvonal, hova fognak bizonyos szálak kifutni, mi, hol és mikor fog valami robbanni.

Szóval van egy város, ahol a polgárok megélhetésének jelentős részét egy büntetés végrehajtási intézmény, azaz maga a bűnözés adja. De éppen ezért is, az egész város bűzlik a mocsoktól. Mindenki harmonikus békére és kompromisszumra törekedne, de meddig tartható fent ez az állapot? Melyik fél sokkal be először, kinél és miért telik be a pohár majd? Fel lehet-e számolni a mindent átszövő korrupciót? Fel kell-e egyáltalán számolni? Ha pedig a válasz igen és igen, akkor ismét felmerülnek olyan kérdések, hogy mibe fog mindez majd kerülni?

A színészek, a hangulat, a fényképezés mesteri, de hát ezt talán le sem kellene írnom. De milyen nevek is vannak itt kérem szépen; Jeremy Renner, Kyle Chandler, Dianne Wiest, Aidan Gillen. Már szinte sok a jóból… Technikailag szintén nem nagyon lehet belekötni ebbe az évadba. Sőt, egyébként sem nagyon. Ritkán találkozik az ember ennyire feszes, sokrétű és ilyen remek minőségben tálalt első etappal. Sheridan nem drámáztat feleslegesen, pedig ha valakinél, akkor nála fennállt a veszélye a hosszabb, unalmasabb merengéseknek, és bizonyos párbeszédek túlságosan központi szerepbe való helyezésének. Szerencsére nem így lett. Van itt pedig szinte minden. Valahogy nagyon jól el lettek találva az arányok. Akcióval is hiába találkozunk viszonylag sokszor, ha azok közben meglehetősen hatásosak, és nem csak úgy ad hoc jelleggel kerültek megírásra. Az sem éppen mellékes, hogy mindezek mellett sikerült olyan karaktereket előtérbe helyezni, akik izgalmasak, komplexek, szerethetőek, a motivációik pedig világosak.

Az évad remekül indul. Szerintem a pilot ér egy 9/10-et is, aztán utána beáll egy 8-as értékre pár rész erejéig, hogy a későbbiek során – konkrétan kb. az évad felétől – ne sokat kegyelmezzenek. Nem mondom, hogy ez lesz nálam az év legjobb sorozata, de hogy toplista elejében lesz, az eléggé magától értetődőnek látszik, még ilyen távol az év végétől is. Ami a továbbiakat illeti; nem nagy meglepetés, hogy be lett rendelve a második évad. És potenciál bőven van még benne, annak ellenére is, hogy ez a 10 rész önmagában is tökéletesen kerek és egész élményt nyúlt.

9.2/10

Meek’s Cutoff – 2010

Az elmúlt pár hónapban felötlött bennem, hogy mennyire is tudtam régen, még gyerekként élvezni akár a Váratlan utazást akár A farm, ahol élünk c. sorozatokat és hát lehet egyszer még újra is kezdem őket… És igen, nyilván nem tudom mennyire szépíti meg ezeket az emlékeket maga a puszta nosztalgia, de ez majd a jövőbeni bepróbálásuk alkalmával nyilvánvalóvá válik. Egy biztos azonban, nagyon ki voltam már éhezve valami jó kis westernre. Nem, nem valami klasszikus, a háttérben légyzümmögésekkel átitatott, pisztolypárbajig fajuló, leszámolós, végig elégtétel ígéretével kecsegtető filmre vágytam, hanem pont Kelly Reichardt 2010-es filmjére. Így kimondom, hogy pont erre, mert tényleg elmondhatatlanul betalált.

Mivel a film meglehetősen lassú, a történetével nem hinném, hogy érdemben szeretnék foglalkozni. Ellenben – többek között – azt is leírom, hogy miképpen akadtam rá erre a néznivalóra. Hát nem nagy titok, toplistákat böngészgettem, aztán metacritic, ahol megláttam a magas pontszámot és ezt a fenti posztert, mely után egyből beugrott, hogy én erről régen olvastam, de persze mentségem – kétségetek se legyen – semmi nincs; Kelly Reichardt egy filmjét sem láttam korábban. Mondjuk itthon nem nagyon szedik szét – lelkesedésükben – a filmrajongók a rendezőnőt; kritikustömegen a legnépszerűbb filmje mindössze 53 értékelést élt meg eleddig, és hát az is elmond mindent a mai viszonyokról, hogy a legutolsó, 2020-as, First Cow című filmjéhez mai napig nincs magyar lokalizáció. Pedig hát az is szerény 89%-on áll metán, 44 kritika után, a számtalan jelölésről és díjról már inkább nem is ejtenék szót… Szomorú.

Szóval óriási szerencsémre ma megnéztem a Meek’s Cutoff c. filmet, és értetlenül állok azelőtt, hogy ez ennyire hidegen hagyja a nézők jelentős részét. Oké, mint írtam, tényleg lassú, és elhiszem, hogy valakinek ez is sok, de azért ez nem egy Tarr Béla film ettől még, szóval tényleg döbbenet, hogy eme alkotás mindössze 6.6 ponton áll imdb-n, 14 ezer szavazat után… Megnyugodhattok; most már eggyel több maximális pontszámot tudhat magáénak.

Hogy ne csapjon át mértéktelen és felesleges szócséplésbe ez a kis írás, húzzunk hát bele… A színészek profik, itt van köztük többek közt az akkor még csupán 30 éves Michelle Williams, vagy a nála 3 évvel fiatalabb Zoe Kazan. És hát a többieket (Bruce Greenwood, Paul Dano, Will Patton) is ismerhetjük innen-onnan. Nem a színészek viszik el a hátán a produkciót, de ettől még tény; hibátlan lett a casting. És szerencsére mindenki pont annyit és úgy szerepel, amennyit és ahogyan kell.

Sokszor hallani azt, hogy a popcorn filmek milyen jól is jönnek olykor, hiszen kellemesen ki lehet kapcsolni alattuk, csak “ülj, nézz, ne gondolkozz, engedd el magad”… Még komolyabb filmrajongó kollégáimtól is hallottam már vissza ezt az évrelést, de igazából nem értek egyet velük, mert én minden ilyen filmet nettó időpazarlásnak és szemétnek tartok. Valójában szinte irigylem őket, hogy buta, faék egyszerűségű, gyakran végtelenül öncélú mozgóképekre is ennyi időt hajlandóak szánni. Egészségükre.

Ettől független nem gondolnám azt, hogy akár én, akár bárki más, aki a művészfilmeket előtérbe helyezné, ne szeretne és tudna kikapcsolódni, elmerülni egy filmben. Nem minden komoly filmben vannak végtelenül komplex dialógusok, nem mindegyik cselekménye követhetetlenül kusza, sőt, ezek az “artfilmek” szerintem gyakran sokkal egyszerűbbek, mint a nagyköltségvetésű “társaik”. Legalábbis egyszerűbbnek hatnak, hathatnak. Csak hát előbbiek általában igazi mélységgel és tartalommal rendelkeznek, utóbbiak pedig alapvetően tömeggyártott termékek sorát erősítik. Ennek ellenére mindkét csoportban található jó és rossz produkció is, és bizony, olykor-olykor, bizonyos rendezők keze nyomán mintha érezni lehetne, hogy van valahol egy egészséges köztes állapot is.

A Meek’s Cutoff ettől független vérbeli művészfilm. Még a műfajához képest is elég visszafogott, szóval ha valami pörgősebb, adrenalindús, ereszd el a hajad féle dologra vágysz, akkor ez nem a te filmed. Ha viszont szeretnél – bő másfél órára – egy olyan világba csöppenni, amilyennek részesei ma már nem igazán lehetnénk, illetve nem veted meg, hogy egy olyan, western köntösbe öltöztetett road movie-t nézz meg, amelynek hétköznapi, sivár tájképei, a hihetetlenül erős fényképezéssel és operatőri munkával, valamint a film atmoszférájához abszolút passzoló dallamokat varázsoló Jeff Grace közreműködésével egy olyan tökéletesen egyben lévő film érzetét keltik, amelyet ha megtekintesz, jó eséllyel az életben nem felejted el, akkor ne nagyon halogasd tovább, tégy egy próbát vele.

Engem megvettek kilóra, annyira, hogy szépen sorban szerzem is be a hölgy összes hozzáférhető filmjét. Sajnos ezt a remeket csak egy agyontömörített SD verzióban tudtam megtekinteni… Mit nem adnék egy HDR-es 4K verzióért… De persze nem vagyok telhetetlen, ezt a polcon kell tudni valahogy, és kint van blu-ray kiadás belőle, de plakát is kellene, fotó is, keret is, plusz ott van még a többi filmje is, és hát ki tudja mennyi új kedvencem lesz még tőle… Így 2021 végén nem gondoltam volna, hogy tudok még filmeknek így örülni, de hát mit tagadjam, újra gyereknek érzem magam. Az év végi rangsorolás első helyezettjének várományosától még az sem kizárt, hogy az itt még nem publikált all time toplistámon is egy igen előkelő helyen szerepeljen majd.

10/10

Baron Noir – S01 – 2016

Politikai sorozat és ráadásul francia darab is, de hát mit újat mutathat ez Underwood-ék meg Sorkinék (The West Wing) után? Nyilván rengeteg egyéb mozgóképben találkozhatunk politikai és jogi szálakkal, viszont itt ugye ez van a központi szerepben, nem egy nyomozás mellékzöngéjeként van eladva a dolog. A lényeg, hogy ez sorozat jó, okos, érdekes, szórakoztató, sőt mi több, a pilot az egyik legjobb, amit idén láttam – pedig azért nem kevés szériát próbáltam már be az idei esztendő során.

Az első rész elég pörgős, azt hittem komótosabb, összetett alapokat apránként lefektető kezdést kapunk és a különböző karakterek, események láncolatának esetleges összeérése fogja majd jelenteni a későbbi csúcspontot. Ehhez képest megismerjük a főszereplőket, hogy aztán már az első részben olyan felütéssel kezdjenek, amely tényleg adja magát; nem szórakoztak azzal, hogy az adott problémáig vezető út bemutatásával vesződjenek, ez van, meg kellene valamit gyorsban oldani. Hogy aztán utána fel lehessen tenni a nagy kérdést: “De sikerült?”

Niels Arestrup (Francis Laugier), Anna Mouglalis (Amélie Dorendeu)

Oké, valószínűleg sokakban felmerülhet – még mielőtt nekikezdenének –, hogy habár alapvetően politikával le lehetne írni az egészet, de milyen szinten az, mennyire felszínes, mély, sodró vagy döcögős maga a tartalom? Hát azt kell mondjam is-is. Nyilván a politikai hadviselés valamilyen szinten rohadt mocskos, álszent és képmutató is tud lenni, amelynek polgári vonatkozásában aztán gyakran reflexszerűnek ható kinyilatkoztatások sokasága lesz az eredménye. Engem személy szerint érdekelnek az ilyen témák, pláne, ha ilyen realisztikus a megvalósítása. Hiszen itt nem csak hatalomtechnikai trükközéseket láthatunk hatásos zenével és szép képekkel, hanem releváns problémák felvetését, majd ezek kezelésének meglehetősen rögös és olykor visszás útját is.

Külön tetszetős, hogy érdekesek a szereplők és persze magától értetődik, hogy itt nem jó vagy rossz harcáról van szó, hanem igazi vitákról, társadalmi problémákról, bizonyos hangok felerősítéséről, alkudozásokról, kompromisszumukról és áldozatokról. De tényleg sok réteget lefed ilyen szinten a sorozat, az önkéntesek és a fiatalok bevonása akár a pártba, akár csak szimpla tüntetésekbe szintén csak erősíti ezt a földhözragadtabb, valóságos világképet, melyet ez az évad szerintem nagyon izgalmasan lefest.

Szóval a tartalommal nincs gond, ezt az eddigiek alapján gondolom egyértelmű. De milyen audiovizuálisan? Korrekt. Nem kell sem művészi kompozíciókat várni, sem semmi extrát, ennek itt kb. nem is lenne helye, egyszerűen ehhez a fajta történetmeséléshez az illik, amit látunk. Vannak jó beállítások, helyszínek, a háttérzene is kellemes, de dominánsnak vagy öncélúan túltoltnak soha nem éreztem egyiket sem; összességében kellemes elegyet alkotnak, nagyon jól belesimulnak a cselekménybe.

Simán nézem majd tovább, de most aztán akár tovább is mennék: bátran állítom, hogy hasonló sorozatok megtekintése hasznára válna az egész társadalomnak, mert bár nyilvánvalóan akik tájékozottabbak a közéletet illetően, azoknak sok meglepetést nem fog tartogatni a sorozat (bár ettől még bárkit kikapcsolhat), de úgy vélem, hogy szerte a világban meg kellene próbálni kicsit árnyaltabban látni és láttatni a dolgokat. Persze ezzel aztán el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ez bizony a politikusoknak nem feltétlenül elemi érdekük…

8.4/10

The Chaser [ Az üldöző ] – 2008

Most néztem meg másodszor és tartom a 10/10-es pontszámot. Pedig kicsit féltem tőle az újrázás előtt. Rég láttam már, és emlékeztem, hogy a végén néhány dolog nem volt teljesen “világos” számomra, de ettől még akkor is járt neki a maximum értékelés. Most meg bátran állítom, hogy kár volt izgulni. Még jobban tetszik. Ennyire impulzív, hatásos és tökös filmet rég nem láttam. Nagyon rég. Tartom, hogy az egyik, ha nem legjobb thriller, amit valaha láttam.

Kezdjük azzal, hogy tényleg elég okos a szkript, mármint remekül van felépítve a film, miközben elvitathatatlan, hogy nincsenek benne még talán apró logikai bukfencek sem, igazából mindennek megvan a maga kis saját miértje, még ha ez a néhány dolog csak utalások formájában is szerepel a filmben. Tényleg olyan ez a film, hogy több oldalon keresztül lehetne részletezni az erényeit, akár képkockáról képkockára elemezve azokat. Mert tényleg ennyire feszesen és jól összerakott. Aztán menjünk csak tovább; nem csak a sztori jó, nézzétek meg a képeket, azt, hogy milyen remek soundtracket tolnak egyes jelenetek alá, miközben oda, ahova nem kell, nem tesznek semmit. Tényleg hibátlan. Némelyiket még Hans Zimmer is megirigyelhette egyébként, pláne, hogy ez a film 2008-as ugye… Ki lehetne persze a filmet kezdeni, hogy mennyire eredeti, mennyire (nem) mély, de kár volna; mert működik; ha kell, akkor meg tud lepni, szinte végig a székbe tud szegezni, és ember legyen a talpán aki kitalálja mi is fog történni ebben a két órában. A keleti filmekből rémlő kapkodás, habitus itt is előjön bizonyos helyzetekben, de szerintem meglehetősen visszafogott formában, és a helyzet komolyságát tekintve ez a fajta hozzáállás érthető is lehet.

A főszereplők maximális átéléssel (és szerencsére tehetséggel) hozzák azt, amit kell. Nekem egyikük kifejezetten a kedvenc figuráim közé emelkedett. A jelenetek minden szinten rendben vannak; az akciók kimondottan ultra-realisztikusak (apróság, de nézd, hogy fáradnak), miközben a körítés is nagyon meghatározó; a helyszínek egy része tényleg totálisan eltalált. Legyen szó akár a díszletekről, akár az esős, szűk utcákról. Mocskos egy film, amely megtekintése után nem engedi el az embert. Én pedig a hasonló stílusú filmekben kifejezetten pont ez a fajta kendőzetlen, magabiztos filmkészítést díjazom.

Bátran nézze meg mindenki aki még nem látta. Aztán újfent itt is kiemelném, hogy meglepő mennyire ismeretlen ezeken a nyugati filmes oldalakon ez a remekmű, imdb-n mindössze 58 ezer ratinget kapott, pedig gyanítom, ha ez amerikai lenne eredetileg, top 100 lenne legalább imdb-n, több százezernyi értékeléssel… Egyébként igen, láttam én is az Oldboyt, de nálam Hong-jin Na rendezése magabiztosan veri Chan-wook Park munkáját. Ez van.

Take Shelter – 2011

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni. Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai, “kertvárosi vihar”. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni…

A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről… A lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit. Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!