Réges-régóta szemezek ezzel a mozgóképpel, és végre valahára nem húztam tovább az időt, megtekintettem… Eduardo Sacheri regénye alapján készült film egy argentín-spanyol bűnügyi történet és romantikus dráma nagyívű egyvelege, amely rengeteg jelölés után bezsákolta – többek közt – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. Én ezek láttán már dörzsöltem is a tenyerem, hiszen nyugodtan mondhatom, hogy a két kedvenc műfajomról van szó…

Sokféle filmes nyitás van: valami nagyon hatásos, valami meg kevésbé. (Tudom-tudom, most aztán nagyon megmondtam… 😅) De most komolyan: valami teli van impulzusokkal, valami pedig lassan építkező, már szinte a részletekben elvesző felvezetést kap inkább. Több járható út is van, és nyilván az első percek fantasztikus mivolta sem garantál önmagában semmit. Talán még – bizonyos szinten – a csalódás ígéretét is inkább magában hordozhatja egy remekül eltalált néhány első jelenetsor…

A The Secret in Their Eyes azon kevesek közé tartozik, amelyek nem szórakoznak, és rögtön az elején megpróbálnak az érzelmeinkre hatni. Hogy ez a nyitás aztán mennyire lett emlékezetes? Szerintem egészen szenzációsan sikerült. Be is teszem ide nektek, magamnak… Remélem tetszeni fog mindenkinek, akinek még nem volt szerencséje hozzá.

Az biztos, hogy kevés olyan krimi van, amely úgy tud egyben romantikus is lenni, hogy egyik sem lesz közben a másik alárendeltje. Azaz gyakran megesik, hogy nem azért vannak benne szerelmi szálak, mert mélységük és mondanivalójuk lenne, hanem mert inkább egyfajta funkciójuk van; megpróbálják velük kitölteni a forgatókönyvben tátongó hézagokat. Ha nem elég jó ez a thriller, hát tessék; itt egy kis romantika is – és fordítva…

Nos, ezen filmmel kapcsolatosan olyan szuperlatívuszokban írhatnék, mint tettem azt korábban pl. a Decision to Leave esetében is. Ott úgyszintén zseniálisan ötvözték a szerelmi történetet a krimivel, de ettől persze még egészen más élmény mind a kettő.

Bejegyzésünk tárgyában a romantikus, érzelmes nyitány okán keltett kapcsolódási pontjainkat meglehetősen korán lehűtik bizonyos eseményekkel. De mennyire jól is teszik ezt! A számtalan egyéb ok mellett még egy másik aprócska dolog miatt tudok kiváltképpen rajongani a filmért… Ez pedig nem más, minthogy az írással magával is foglalkozik.

A Szemekbe zárt titkok egy varázslatos, 129 perces, meglehetősen sok időt felölelő utazás. A szereplőkhöz hasonlóan olykor már szinte kétségbeesve néztem ki a fejemből én is, hogy oké, most aztán mi lesz? Ennyi volt? De hát van még egy csomó játékidő! Féltem, hogy leül a történet, hogy nem tudnak mit kezdeni a karakterekkel, tartottam tőle, hogy lejtmenetbe kapcsol a film, és a nagy büdös semmibe fut ki az egész… Szerencsémre nagyobbat nem is tévedhettem volna…

Most mondhatnám, hogy az igaz szerelemről szól ez a film, arról, hogy vannak érzések, amelyek nem múlnak csak úgy el, nem emészti fel őket sem az idő, sem a távolság… De mindez csak egy felületes és elcsépelt gondolatfoszlány, amely messze nem tükrözi mindazt, amelyet ez a film nyújtani tud a nézőjének. Sok mindent írhatnék még… Ragozhatnám a különböző dolgokat, de tényleg nem szeretnék többet írni, mint amennyit érdemesnek tartok megosztani ahhoz, hogy könnyedén eldönthessétek, adtok-e ennek a filmélménynek egy esélyt, vagy nem.

Igazából szinte bárkinek lehetne ajánlani, hiszen nem csak cselekményében fordulatos és izgalmas, hanem a karakterek jellemábrázolásában is. Érdekes, hogy egyes kapcsolatokat milyen finomsággal, – szinte már észrevétlenül – képesek lefesteni nekünk. Pedig aztán tud meglehetősen nyers és szókimondó is lenni. Én nagyon bírtam egyes párbeszédeket, nem egyszer mosolyogva hallgattam a „magasröptű” eszmefuttatásokat. Meg néhány beszólás is eléggé telitalálat volt… Én konkrétan többször is hangosan felnevettem.

Egyesek – akik ide tévedtek korábban, és olvasgattak is –, könnyen azt hihetnénk, hogy egy érzelgős kislány veszett el valahol bennem, és ha ez még talán valahol igaz is (hehe), azért tudok én határozott is lenni. Konfrontálódni is képes vagyok, még ha általában nem is szeretek. (A gyári munkának sokat köszönhetnek ilyen téren…) Szóval nem volt olyan nagy kihívás azonosulni a főszereplővel…

A produkció fenséges és szomorkás kezdése után nagyon kíváncsian vártam, milyen lezárást kap a film. És ezen téren sem kellett egy cseppnyit sem csalatkoznom. Egy igazán emlékezetes, de mégis teljesen hétköznapi jelenet keretében búcsúznak el tőlünk. Pontosabban fogalmazva: egy olyan aprócska tőmondattal tesznek pontot az egészre, amelynél frappánsabbat talán kitalálni sem lehetett volna. Biztos vagyok abban is, ha valamilyen okból kifolyólag már soha nem nézném újra, emlékeimben akkor is örökké élni fog Juan José Campanella alkotása.

Ezek után illene talán megmagyaráznom, miért nem ér számomra ennél is magasabb pontszámot… Úgy érzem, hogy a bűnügyi része talán nem annyira karcos, mint a romantikus vonala a történetnek. (Pedig előbbi nagyobb hangsúlyt kap.) Talán – ilyen téren – túl sokat láttam bele. Talán nem is így van, és ez az egész már inkább szól rólam, nem pedig a filmről magáról. Nem tudom. Majd amikor elkezdem újranézni az összes kedvencemet, – köztük ezt is –, akkor elválik, hogy mi és hogyan mozdul meg bennem…

9.2/10