A szombati mozis napom első mozgóképes élménye ez volt. És hát letaglózott. Imádom az ilyen filmeket, amelyek bár alapvetően kapcsolatokról szólnak, de közben szerves részük a krimi is. Persze nagyon klisés ez a felállás, dehát nem véletlen néznek szét gyilkosságok esetén sem a közeli hozzátartozóknál elsőként…
Az Anatomy of a Fall egy beszélgetéssel indul. Látszólag nem sok jelentősége van, de annyi minden benne van azokban a percekben… Mialatt ezt nézzük, egyre inkább elkezdett valami – feszengető módon – idegesíteni. Az, amely a karaktereink beszélgetésében is fennakadásokat okozott. Aztán ugye kis idő elteltével történt valami…

Mondhatnánk, hogy a film legnagyobb kérdése az, hogy gyilkosság, baleset vagy öngyilkosság történt-e, de szerencsére a készítők ennél merészebbek voltak. Talán nem is ez a legnagyobb kérdőjele a történetnek, hanem az, hogy miért is alakultak úgy a dolgok, hogy egyes karakterek szerint szinte bármelyik eshetőség lehetséges lett volna.
Egy vérbeli európai mozgóképet láthatunk viszont ebben a 151 perces drámában. Egy olyan kis utazás ez a családi élet árnyékosabb oldalába, amelyet aztán nagyon nehezen felejt majd el az ember. Akár szeretné, akár nem…
Nagyon tetszett a film felépítése, a tárgyalásos részek, valamint az, hogy amikor a legtöbb film már leülne – pláne ilyen játékidő mellett –, akkor ez padlógázzal belegázol az ember lelkébe.
A kapcsolatok bonyolultak. Mindenki tudja, hogy vannak jobb és rosszabb napok. És ugyan mondhatnám, hogy itt kapunk mindkettőből, de akkor ugye hazudnom kellene… Ezt a francia alkotást nézve egyébként ismételten elgondolkodtam, hogy mennyi ilyen kapcsolat is lehet…

Volt a filmben jó néhány erősebb pillanat, de ettől még a csúcspont helye és ideje annyira egyértelműen meghatározható, hogy kár is lenne pontosabban megjelölöm azt. Szerintem az egyik legdurvább és legnyersebb diskurzus volt, amelyet valaha láttam… Nem feltétlen pusztán a szavak szintjén, hanem mélységét, annak finomságát, részleteit és tartalmát tekintve.
Ha vannak filmek, amelyektől igazán szeretnék egy barátnőt, akkor bizony vannak olyanok is, amelyeket látva örömtáncot járhatnék, hogy még nem köteleztem el magam valaki olyan mellett, akit egyébként… (És ide most képzeljetek különböző dolgokat…)
Persze aki nem mer, nem tud, nem akar játszani, az nem is tud elbukni. Mondjuk az is igaz szerintem, hogy szívesen belevetné magát mindenki egy kapcsolatba, hiszen ki ne szeretne szeretni, illetve szeretve lenni, de hát nem mindegy milyen áron ugye… Mert ára bizony mindennek van. Akár tetszik, akár nem.

Annyi kérdés motoszkál az emberben egy ilyen produkció megtekintése után… Mit vállalsz be mondjuk egy kapcsolatért? Mit engedsz majd meg magadnak és a másiknak? Milyen áldozatokat vagytok képesek meghozni egymásért, vagy akár közben pont csak önmagatokért is? Mennyit kell feladnod magadból? És miért? Meddig tudsz bevállalni valamit? Meddig tudsz elnézni dolgokat a másiknak? Felismered-e a saját felelősséged a problémákat illetően? Tudod-e ezeket aztán kezelni, dolgozni rajtuk? De most amúgy te biztos ezt akartad? Tényleg nem vállaltátok túl magatokat? Ha igen, mit és hogyan kezdesz majd a helyzettel?
Hát itt azt hiszem ebben az esetben a válaszok többsége idővel elég egyértelmű lesz. Nyilvánvalóan persze nem csak drámából áll egy párkapcsolat. De itt sem idő, sem tér, sem szándék nem volt a legszebb pillanatokat megmutatni. Ez a film tényleg egy zuhanásról szól. Arról, hogy bizony van amikor már valami lehet menthetetlen. (Aztán persze ki tudja ugye…)

A színészek nagyon erősek voltak, a dráma ütött, a konfliktusok és a párbeszédek pedig teljes pompájukban, illetve életszagúságukban kongatgatták meg bennem a vészharangokat. Valami mintha égetett, szinte tépkedte volna lefelé az arcomat. Fogtam is a fejem, hogy ide aztán hogyan juthattak… Mindemellett annyira jó volt az is, hogy a pár gyermeke sem csak járulékos, kötelező töltelékelemként volt jelen…
A legtöbb kapcsolatokkal foglakozó dráma hullámvasútként funkcionálva ringatja el az embert, hogy aztán jobb esetben a képernyő vagy a vászon előtt katarzisként megélt sírásba torkolljon az egész. Magasról lehet komolyabban pofára esni… Ez a film viszont sokkal bátrabb ilyen szinten. És mégis működött. De még hogy!
Lehangoló és szomorú mutatvány volt ez. De talán ebből is lehet tanulni. Ehhez elég lehet már az is, ha megfogalmazódnak bennünk bizonyos kérdések. Ha próbáljuk nem elkövetni azokat a hibákat, amelyeket itt elkövettek. Ha nem vesszük természetesnek és jónak azt, amit valamiért belelátunk a másikba vagy a kapcsolatunkba magába is…

Utaltam már rá párszor, hogy egyesek mennyire nem tudnak kommunikálni… (Pl. megköszönni dolgokat, kérni, értékelni… És ezek pedig még annyira alap dolgok lennének…) Hát ilyenkor aztán nem is csoda, hogy nehéz olyan párt találnom, akivel mindent is lehetségesnek érzek. Még ha az a minden nagyon kevés is…
Egyedülállóaknak jó kis filmes élmény lehet, hiszen igazán klassz arra hazamenni, hogy szabad és szinte olykor már üdítően gondtalan életet élhetsz. A többiek meg majd meglátják, hogy belevágnak-e egy ilyen piszok kemény drámába.
Először 10 pontot adtam rá, aztán levittem 9-re. De így átgondolva a látottakat, lehet visszamegy ez idővel a maximumra. A lezárástól amúgy kimondottan féltem, de végül azt is tökéletesen oldották meg. Maradjunk annyiban, hogy piszok ritkán hagyom el ilyen elégedetten a mozitermet.
9.4/10