Hú, hát ez a film… Szóval vannak olyan kedvenceim, amelyeket nehéz, de legalábbis nehezebb szívvel veszek elő újra, és akkor ezzel szemben vannak olyanok is, amelyekre bármikor igent fogok tudni mondani… A Swallowtail Butterfly pedig ilyen. Egy állatira komfortos kis utazás. Egy fimkedvelő ínyenc valóságos vágyálma. Egy olyan szerelem első látásra, amelybe – vigyorgó arccal – nem csupáncsak belecsobbanni lehetünk képesek, hanem azt teljesen, önfeledten – a világ minden személyes és személytelen baját is kicsit elfeledve –, megélni is.

Hogy miért? Shunji Iwai neve már többször lett említve a blogon. Legutóbb az All About Lily Chou-Chou-t érintettem, míg korábban a Love Letter címet viselő örök kedvencemről írtam. Aki látta, az tudja, hogyan is indít a film, aki nem, az nézze meg az első három percet belőle. Hogy én mennyire imádom az ilyen finom kezdéseket! Amikor már pusztán a nyitással, annak a hangulatával annyira betaláltnak, ahogyan sokan mások – egész pályafutásuk alatt – egyébként akár egyetlen filmjük egyetlen jelenlétével is képtelenek –, bármivel is próbálkoznak.

Aztán itt van nekünk ez a mocskos gyönyörűség is. És megint “ez a fajta” kezdés. A zenével, a képekkel… Valami egészen elképesztő varázslat, amit aztán egy fiatal, végtelenül kedves hangon megszólaló hölgy koronáz meg. Lélekben már csak ezért a kezdésért odaadtam a filmnek a 10 pontot, és akkor még nem is láttam szinte semmit. De győződjetek meg ti is róla, nézzétek, hallgassátok úgy 2:40-ig! Vigyázat! Szimplán libabőrrel, bizsergető melegséggel, furcsa izgatottsággal, no meg ki tudja még milyen tünetekkel járhat!

Nekem nagyon fontos a zene. Persze vannak olyan filmek, amelyek működnek zenei aláfestés nélkül, ahol tényleg nem szükséges semmi plusz, mert az lehet amúgy is csak elvenne a drámaiság nyers, rideg és taszító éléből… Ellenben az biztos, hogy akadnak szép számmal olyan mozgóképek is, amelyekhez nem tudtak jó dalokat választani, esetleg még csak jó helyre időzíteni is képtelenek voltak őket…

Úgy egy hónapja láttam ezt a filmet. És bizony gondban lennék, ha le szeretném írni a történetét. Ebben a 148 percben annyi mindent láthattunk, hogy tényleg szinte elveszik benne az ember.

Hogy aztán egy megtekintés után mi maradt meg belőle, és miről is szól ez az egész? „Fene se tudja…” Oké, talán az álmokról, a traumákról, a nélkülözésről, a beszűkült lehetőségekről, valamint a barátságokról. Olyan kötelékekről, amelyeket a gazdagok talán soha nem tudhatnak magukénak majd. (Hú, hogy ezért mit kapok képzeletben…)

Ha valaki tehetős, felettébb jól megy neki, akkor nyilván simán érdeke lehet a másiknak, hogy jó kapcsolatot ápoljon az adott illetővel. Az őszinte kapcsolatok, hát… Nem is véletlen van rengeteg olyan videó a neten, ami azzal foglalkozik, hogy „why looking poor is important„, vagy „why looking poor can be your best decision„. Én ebben rohadt jó szoktam lenni! (➤ Kőgazdag leszek! 😅) És mivel a barátnőzés már egy ideje végképp nem érdekel, úgy ezután aztán pláne nem lesz nagy kihívás teljesíteni a csórósági megjelenést illető kritériumokat… 😅 Tudnátok, hogy a japán főnököm már hányszor lecseszett, amiért úgy nézek ki, ahogy. Amúgy ő pár év után most visszamegy Japánba, így két hete elköszöntünk tőle. Még mielőtt persze aztán még egyszer, utoljára megjegyezte, hogy vigyázzak, azaz vigyázzunk az új főnivel – aki amúgy a helyére jön –, mert ők, azaz a japánok úgy értelmezik azt, ha valaki koszos (munkaruha), hogy az illető egyébként nem végzi jól a dolgát, nem úgy pakol, és tart karban mondjuk egy gépet, mint ahogy azt az előírások szerint kellene. Ebben van is valami, meg totál hülyeség is. 😅

Kicsit elkalandoztam, de a lényeg, hogy nem, a film nem állítja azt, hogy ásd el magad, ha vastagon teli van a bukszád, de azért a másik oldalt látva, hát nem is tudom… Szóval ha kevés a betevő, ha kicsi a lakás, ha nincs esetleg egyik sem, ha természetesen nem mentél már sok-sok éve nyaralni, akkor bizony megtanulsz örülni az apróságoknak, megtanulod értékelni a dolgaidat. Ha az „csak egy kapcsolat”, akkor egy kapcsolat. Hogy ez kényszerű dolog-e, abba most inkább ne menjünk bele. Mert sosem lesz vége az írásnak… Mert igen, ahol sok a szegény, lehet szar a közbiztonság, több a bűnöző, de az igazán nagy halak ugye nem is egy bolti lopással szedik meg magukat… De ez tényleg már egy egészen más téma…

Igen, lehetne álságosnak és képmutatónak tekinteni, hogy valami túlromantizálja a nincsteleneket (vagy nincstelenséget), de itt erről azért szó nincs. Már mondtam, meg egyébként is tök nyilvánvaló, hogy engem a gazdagság és a csillogás inkább taszít. Ha nyernék a lottón, akkor sem rohannék egyből nyaralókat és kocsikat venni, meg nőket felszedni, hanem szimplán csak azonnal felmondanék, aztán filmeznék és olvasnék tovább… Csak többet. 😅 Talán idővel készítenék egy nagyszabású romantikus krimit, aztán ingyen vetíteném – mondjuk a saját mozimban. Meg hamar összehoznék egy regényt is. 😅

Persze tudom, könnyen beszélek én is a szegénységről, mikor bőven az itthoni átlag felett keresek… De ez egyrészt a sok túlóra, az ünnepnapok és éjszakák miatt van, másrészt meg simán lehet, hogy két év múlva tejfölös dobozokat rakosgatok egy bolt hűtőjébe FIFO-ban, csak sokkal kevesebbért. De ezzel sincs gond… (Életcélnak ideális választás lehet az is, hogy én legyek – a tejes részlegen – az egyik legműveltebb az országban. 😅)

Ha aztán pár év múlva mégis egy fancy helyen készült képen – orosz maffiózókra hajazóan – valami menő koktél mellett kockacukrot szopogatnék, akkor tényleg nyugodtan leköphettek. 😅 Azonban tényleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy dolgozni mennék, ha valami hatalmas összeg ütné a markomat. Vállalkozni valamiben? Nem is tudom… Csak úgy csinálnám, ha az nem mérgezné meg egyébként semmilyen szinten sem a hobbim. Szokták amúgy még azt is mondani, hogy a munka nemesít… Hát… Éppenséggel ezzel is lehetne vitatkozni…

Érdekes film ez a Swallowtail Butterfly. Hol már-már romantikus hangulattal fűszerezve babusgat, hol meg véresen kegyetlen. Az összképét tekintve meg egy piszok klassz kis feelgood dráma. Két tonnányi mocskos szeméttel fűszerezve. Érzésre tényleg sokszor feelgood, de közben meg végig elég súlyos, olykor már kifejezetten nyomasztó is.

Nem érintett meg annyira, nem sírtam rajta, de azért láttam benne repkedni csodálatos pillangókat. És igen, ez valahol egy insider film. Egy olyan betekintés a kívülállók egy kis csoportjába, amilyennel ritkán találkozik az ember.

Sok-sok karakterrel átszőtt, olykor kifejezetten izgalmas kis kaland részesei lehetünk ebben a csodálatos filmben. Számomra ez egy igazi klasszikus.

És ha már itt vagyunk, akkor valahol talán jó is emlékeztetni magunkat arra, hogy egyesek mit meg nem tennének, hogy akárcsak megközelítőleg úgy élhessenek, mint pl. ahogyan én jómagam is teszem. Nagyon élveztem ezt az utat. Azt, ahogyan és amit Shunji Iwai megmutat nekünk ebből a világból. Vagyis – talán inkább – a világ kevésbé tehetős részéből.

Sokat lehetne még írni a témában, de én ezt most elengedem. Nem akarok politizálni, elemezni, a morális iránytű szerepét sem szeretném betölteni… (Okoskodtam már én itt épp eleget.)

Egyszerűen most csak kedvem leltem abban, hogy valamiképpen megörökítsem magamnak, mivel is kezdődött el igazán egy felettébb remek, laza, kimeríthetetlennek vélt gyermeki lelkesedéssel átszőtt időszakom. Most – mint egy pillangó egy napsütötte mezőn –, csak repkedek, szó szerint habzsolom, és belakom az én kis életem. És ezt leginkább talán az ehhez hasonló produkcióknak köszönhetem. Meg persze magamnak is. 😅

Senki ne nézze meg, hiszen úgysem fog neki tetszeni. Ahhoz a kezdés ellenére is túl merész. Olykor még kifejezetten, illetve talán szükségszerűen véres is. De ez egy ilyen film. Egy olyan nerdnek viszont, mint amilyen én vagyok, egy kész főnyeremény lehet.

10/10