16 db nyugtató, két csomag kis zsebkendő és jónéhány epizód között egy kisebb-nagyobb szünet. Ez lehetne a kezdőszett ehhez a sorozathoz, amely annyi mindenről szól, hogy igencsak nehéz dolgom van, amikor én mindezen dolgokat, valamint az általuk kiváltott érzéseket meg szeretném itt fogalmazni…

A nyugtató csak egyfajta vicc persze, de a zsebkendő tényleg nem maradhat el… Volt már néhány olyan széria, amelyeken úgy bőgtem, hogy megszólalni nem tudtam volna egy ideig, és bár itt most ilyen nem történt, cserébe viszont annyiszor csordogált le az arcomon legalább egy könnycsepp, hogy megszámolni nem tudtam volna… (Mondjuk bevallani sem szeretném személyesen senkinek…)

A téma maga is meglehetősen rázós, hiszen egy „elhanyagolt” gyermek életét kisérhetjük figyelemmel. Sajnos a gyermekbántalmazás is részese a történetnek, úgyhogy érzelmileg valóban eléggé kimerítő és frusztráló alkotással van dolgunk. De persze mindezek mellett sok-sok megmosolyogtató pillanatot is kapunk.

A széria egyik kiemelten központi karaktere egyébiránt nem a kislány édesanyja lesz, hanem egy magának való 38 éves hölgy, aki a gyerekvállalástól legalább olyan távol állt, mint jómagam az elmúlt évtizedet illetően. És emellett még a szerelmi élete is olyan élénk színekben pompázott, mint az enyém úgy általában…

Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe, de az biztos, hogy az első két epizód nagyon erős. Igazi, ritkán látható és érezhető feszültség uralkodik el az emberen a megtekintésük alatt…

Nekem, akinek valószínűleg nem lesz gyereke, meglehetősen furcsa élmény volt ez a 16 epizód. (Lehet visszatetsző lesz, amiket néha írok majd, de az én blogom, és ki akarom írni magamból…) Szóval itt van nekünk egy tündéri kislány, akiért le lehet rágni a körmünket… Ez eddig valamilyen téren természetes reakció is.

Ettől még én azonban tényleg idegtépően erősen bele tudok csimpaszkodni egy ilyen kiszolgáltatott kis csöppségbe. Tudom, hogy írtam, említettem már korábban, de az „első szerelmem” is egy néma kislány volt – ráadásul a TV-ben –, akit nem csak a szüleim, hanem még az egyik szomszéd előtt is felvállaltam, amikor is átnézett hozzánk. (Persze ezen utóbbihoz kellett apuék unszolása is. 😅) Mindenkiben van persze valamennyi empátia, némelyikünkben néha talán túl sok is… De igen, tudom, hogy ez ennél azért összetettebb.

Szóval itt van egy végtelenül aranyos kislány, akit lehet egy életre megnyomorítanak érzelmileg… Elég durva kezdést produkál így a sorozat, és ezzel le is tudták a készítők a feladat első, egyszerűbb részét. A bonyolultabb pedig az, hogy mit is kezdenek a karakterekkel, mi lesz magával a kislánnyal, hogyan dolgozza fel a dolgokat, és hogyan próbál szegény valami járhatónak vélt utat találni az érzékeny és törékeny kis lelkének olykor talán már nyomasztóan lüktető szorításától is szédelegve.

Egészen letaglózó, hogy miképpen reagál az átélt traumákra, ahogyan megdöbbentő az is, hogy a szeretethiány mennyire sebezhetővé teszi… Ami roppant érdekes egyébként, hogy mi lesz akkor vajon, amikor valaki nagyon szeretne szeretve lenni és viszont szeretni… És bár ez a valaki lehet mindent meg is tenne néhány ragyogó, apró bárányfelhő képében reménysugárként megjelenő kis szeretetcsírába való kapaszkodás formájában, de mi lesz akkor, ha az még azelőtt elillanna, hogy igazi kapcsolat, kötődés alakult volna ki közöttük? Mindenki tudja a választ gondolom… Beletörődés, bezárkózás… És ez még lehet csak az első kényszerű lépcsőfok egy sötét, hideg és ismeretlen mélységek felé vezető, rémálmokkal szegélyezett úton…

Viszont persze semmi sincs kőbe vésve. Azért is különleges a kislány esete, mert ahogyan írtam korábban, ő is nagyon érzékeny… Valószínűleg ő ilyen. Így született. Még lehet, hogy konkrétan szuperérzékeny is. (Bizonyos jelek alapján állítom, hogy az…) Erről aztán eszembe is jut, hogy volt egy videó YouTubeon, amelyben egy úr azt a témát feszegeti, hogy milyenek is azok, akiket a HSP-n túl még gyermekkori traumákkal is megáldott az élet… „Feeling like an alien.”

Mindezek mellett azonban tényleg annyi pozitív érzelmi impulzussal van teli a Mother, hogy olykor valósággal képtelen betelni vele az ember. Máskor meg… Hát igen… Én azt csináltam, hogy lement egy epizód, aztán bebújtam a takaróm alá, szorosan magamhoz húztam a kispárnámat, az egyik kezem aládugtam, aztán próbáltam elszenderedni… Mert kellett, szükségem volt rá. Ha csak egy délutáni kis szunyókálásra, akkor arra.

Tényleg érdekes úgy írni erről a mozgóképről, hogy nekem nem lesz valószínűleg gyerekem. Talán párom sem még egy ideig. Aztán mégis itt vagyok, miközben sírdogálok egy ilyen sorozat alatt… Az is lehet azonban, hogy szülőként annyira nem mozgatna meg, hiszen akkor talán már edzettebb lennék… Több valódi hatás érne… Meg persze lehet időm sem lenne ilyenekre. Legalábbis ennyi biztosan nem. 

Örömmel tölt el, hogy egyébként érintenek olyan témákat is, hogy egy anya amúgy milyen sok áldozatot hoz a gyermekéért, vagy hogy a gyermekek sokszor mennyire kimerítőek tudnak lenni. Beleláthatunk, hogy mekkora önfeláldozással is jár a családalapítás… Hogy milyen, ha egy nő egyedül neveli a gyerekét. Ha pedig nem, akkor bepillantást nyerhetünk abba is, hogy milyen egy olyan társ mellett, aki… (És ide most direkt nem írok semmit.)

A sorozat készítői mindeközben tisztában voltak azzal is, hogy bizony a feltétel nélküli gyermeki szeretetnek viszonylag hamar vége szakad… Pikk-pakk feltételekhez képesek szabni még a varázslatos mosolyuk megvillanását is. Itt viszont talán érdemes elidőzni azon a gondolatom, hogy egy ilyen érzékeny teremtés valószínűleg az általa kapott szeretet sokszorosát is képes lehet visszaadni… Hogy miért? Mert igényli, mert sokkal jobban ki lehet éhezve akár csak egy kedves szóra is, mint egyébként a legtöbbek. És ezért képes szüntelen csak adni és adni… De persze ehhez nyitottnak és optimistának kellene maradnia… Ami azért – a történtek ismeretében – nem lesz egyszerű feladat… És az ilyen fajta és mély szeretetéhséggel, valamint bizalommal – nevezzük akárhogyan is –, könnyen vissza is lehet élni… 

Megindító, érzelmes, elképesztő hullámvölgyekkel ékesített kis családi történet ez. Olyan, amelyet nem könnyen felejt el az ember. Valaki lehet jajveszékelve fog menekülni a látottak után, de egy próbát szerintem mindenképpen megérhet. Mindenki számára. Ha érzékeny vagy, akkor készülj fel lelkileg egy nem mindennapi utazásra… Néha majd talán a pokolba kívánod az egészet, de utána meg mintha a lelked legféltettebb és legérzékenyebb részeit simogatnák… Ha te viszont úgy érzed, hogy a folyékony Terminátort akár rólad is mintázhatták volna, és amúgy sem mozgatnak meg különösebben az ilyen egyszerű történetek, akkor inkább engedd el.

A Mother lehetne amúgy sokkal ismertebb és népszerűbb is. Már csak azért is, mert igazán erős egyveleg kerekedett ki belőle. Olykor komoly thrillereket megszégyenítő gyomrosokkal dolgozza meg a nézőjét, olykor meg olyan szeretethullámokkal árasztják el a szívünket, hogy mire az arcunkat szinte végigégetve legördül egy könnycsepp, már lehet, hogy úgy vigyorgunk, mintha legalábbis telitalálatos lottószelvényünk lenne… (És most direkt nem írtam ide valami nagyon romantikusat… 😅)

Azt gondolom, hogy sokak tetszését elnyerheti ez a történet. Én 37 éves vagyok, szóval volt egy ilyen féle kapcsolódási pontom is a korábban már említett 38 éves hölggyel. Néha persze mindettől független elgondolkozom azon, hogy egyesek miért vállalnak gyereket. Vagy miért annyit. Esetleg miért egy olyan kapcsolatban. Néha azt hiszem, hogy egyeseknél az életcélok mindennél nagyobb prioritást élveznek. Ez persze elsülhet jól is, meg nagyon rosszul is… Meg igen, értem, hogy várni az igazira legalább annyira rizikós. Talán még nyomasztóbb is, ha az ember úgy érzi egy idő után, hogy ő bizony közben egyébként minden egyes vonatot lekésett… De hát ez ilyen. Senki nem mehet biztosra, és sokszor egészen mások is vagyunk…

És akkor még nem is érintettem azt, hogy kielemezhetném önértékelési szempontok alapján is karaktereinket. Érdekes, hogy talán pont az a valaki lehet képes mindenre is, aki bizonyos utakat képtelenül járhatatlannak vélt…

Izgalmas, fordulatos, a zseniális első két rész után néhány epizód erejéig azonban szimplán csak jó sorozat a Mother. Ezek után viszont szintet léptek, felpörögtek az események; a több szálon futó kisebb történések lassan egymásba értek, és ez bizony már önmagában is képes lehet lángra lobbantani majd mindent, amit és akit csak elért.. Aztán akkor hol vagyunk még a végkifejlettől…

9.4/10