Milyen fontos és jó kis sorozat volt ez itt. Na de ne siessünk ennyire előre… Kétszer is megkaptam már a közelmúltban, hogy “sokat beszélek a pénzről”. Illetve volt már olyan is, hogy valaki nekem szegezett egy olyan kérdést, hogy van-e valami bajom a gazdagokkal. Hát kár is lenne tagadni; van. Egy kiemelkedő anyagi javakkal rendelkező egyén vagy család szinte bármit megtehet… Visszaélhetnek a pozíciójukkal, adót csalhatnak…

Sorolhatnék hatmillió példát… Szóval általában élnek is mindennel. Hiszen még maga a rendszer is sokszor nekik kedvez. Lásd példának, hogy az elektromos járgányokra szánt állami támogatásokhoz sem éppen az átlagos jövedelműek férnek hozzá… Tényleg sokkal mélyebben bele lehetne ebbe menni, de nem most fogom ezt megtenni. A lényeg, hogy nézzük meg, hogy mennyien is élnek az adóparadicsomok adta lehetőségekkel, mennyi mindenki vesz Monacóban lakást, házat – mindannyian tudjuk, hogy miért… Miközben mondjuk egy alkalmazott semmi kiskapuval nem tud élni élete során. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyenek is lélekben a gazdagok. Nem általánosítok, van aki adakozik, van aki nem veszíti el emberi mivoltát, van aki nem felejti el, hogy honnan is jött, – már ha nem beleszületett az elitbe –, de a többséggel biztos vagyok benne, hogy problémák vannak… Ha nem így lenne, akkor kérem szépen – talán – nem ilyen irányba tartana maga a világ sem…

De hát nincs mit tenni, a hatalommal pénz, a pénzzel meg hatalom jár. Kéz a kézben. Ezért sem történik változás; hiszen ritka, hogy egy politikai elit a saját haverjait extrán megadóztatná, miközben az átlagos jövedelműek terhein – adott esetben – jelentős mértékben enyhítene, vagy erősítené az ő szociális hálójukat. (Már ha van még olyan…) Persze vannak próbálkozások, vannak pártok, akik a lehetőségek mentén élni próbálnak valamiféle “segítség” megteremtésével az alacsonyabb jövedelműek számára, és igazságosabbá, hozzáférhetőbbé próbálják tenni pl. az egészségügyi rendszert, stb. Viszont ezeket én csak foltozgatásnak tartom, miközben a társadalmi egyenlőtlenség egyre nagyobb és nagyobb. Hogy lássátok mekkora is a probléma, nézzétek meg ezt a Szabad Európa cikket, amely nem kevesebbet állít, minthogy az ország egyharmada már a szupergazdagoké. De ez persze nem csak kizárólagosan helyi sajátosság, miközben persze azért nem mehetünk el csak úgy amellett sem, hogy a tendencia és a mérték itthon meglehetősen lehangoló… És akkor kétségetek ne legyen, hogy ennél elborzasztóbb cikkeket is linkelhetnék a témában…

Hogy ezt miért írtam le? Mert az Anna egyszerre mesél a gazdagokról és a szegényekről is. Igazából ennél is tovább megy, mert bizony az élet azért gyakran úgy hozza, hogy ezen két réteg tagjai találkoznak a való életben. Ez piszok unalmasnak és elcsépeltnek hangozhat, meg mondhatnátok, hogy jaj, Patrick… Igazságtalan a világ, most esett le?! Nem, nem most. De ebben a sorozatban nem is csak az a nagyszerű, hogy rávilágítanak bizonyos dolgokra, hanem az, hogy hogyan is teszik meg mindezt… Kimondottan személyes élmények útján járják körül a témát, ráadásul úgy, hogy a főszereplőnk életét már iskolás korától kezdve nyomon követhetjük…

Szerintem nagyon erős élményt tartogat ez a 6 epizód, amelyeknek a hosszával sem szálltak el. Rengeteg mindenről írhatnék most. A személyes megtapasztalásoktól kezdve a szériában található legapróbb utalásokig… Annyi, de annyi minden mozog ilyenkor az emberben.

De hogy ezen túl még miről szól az Anna? Hát arról, hogy van-e esélye egyáltalán az embernek bekerülni az elitbe. Ha van, milyen áron? Mennyire zárt az a klub egy átlagos ember számára? Pénzzel mindent meg lehet venni? Vajon érzelmileg és morálisan a pénz tényleg tönkreteszi az embert? A párkapcsolatok dinamikáját mennyire határozza meg az, hogy ki honnan jött, illetve mije van? És a múltja, a jelleme mennyit számít?

Engem mondjuk nem fenyeget az, hogy gazdag legyek (hehe), de azért igyekszem jól élni. És valamiért egyébként is mindig is taszított a csillogó világ. Sokkal inkább nézek és hallgatok kis filmeket / sorozatokat és indie zenéket, vagy ha pl. koncertre akarok menni, akkor nem fizetek ki 50 ezret valakiért – aki már amúgy is szénné kereste magát –, hanem elmegyek ebből a keretből akár 10 olyan feltörekvőben lévő bandát megnézni, akiket amúgy is imádok… Nekik az a kicsi is rengeteget számít. Kicsi dolgok ezek, de sok-sok szeretettel kikövezve. Éppenséggel még könyvet is úgy vásárolok, hogy lehetőleg kortárs legyen a szerző, és bizony nem vásárolom meg a 14. kiadást valamiből, amelyen a kiadótól kezdve már mindenki megszedte magát, hanem keresem a számomra érdekes kincseket. Olyan szerzőket támogatok, akik nem feltétlenül populárisak, de én még szeretnék olvasni tőlük magyar nyelven, hiszen mondjuk még aktívak, vagy nem adták ki az összes regényüket itthon… Ők is nyernek vele, én (és így mások) is… Apró dolgok ezek, de szerintem fontosak. És hát legalább tudatosak.

Az Anna is lépések soráról szól. Van, amelyik előre eltervezett, aztán van, amelyik “csak úgy hozta az élet” féleségként borítja fel a képzeletbeli asztalt, de így vagy úgy, mindannyian részesei vagyunk közben a dolgoknak. Rohadt összetett az egész. Mármint a sorozat egyszerű, érthető és könnyedén követhető, inkább érzelmileg kifejezetten sokrétű. Amit kiemelten fontosnak tartok, hogy a főszereplőt (Bae Suzy) én nagyon szerettem. (Jó, mondjuk iszonyat szép is – a mosolya konkrétan egészen elbűvölő… Így nehéz is nem szeretni…) Azonban ezen túlmenően is egy jól megírt karakter, amely – mélységeiben – olykor ezer színben és árnyalatban pompázik. A kérdés leginkább az, hogy mi marad vissza a végére ebből a szomorkás ragyogással, valamint félelemmel megmételyezett, visszafogott mosolyából. Szerencsére messze nem hibátlan karakterrel van dolgunk. Sőt! Rohadt emberi az egész. És nem is mindig fekete-fehér az egész, azaz „nem minden gazdag szemét”, de azért azt sem mondhatnám, hogy a széria elmismásolna bizonyos dolgokat.

A képek nagyon erősek, a történet kerek egész, a lezárás pedig egészen csodálatos. Tuti sokáig velem marad majd ez a kis történet. Talán több ilyen kellene. Jókat lehet nevetgélni a Succession (itt írtam a harmadik évadról) egyes részein, és klassz kis betekintés az HBO sorozata az elit krémjébe, de valahol szerintem még sem fogalmaz meg többet az a mozgókép annál, hogy a gazdagoknak is lehetnek problémáik, és hogy a pénz és a hatalom nem minden. (Vagy mégis az…) Számomra a negyedik évad eléggé meh lett, el is engedtem az S04E03 után. Az Anna szerintem sokkal személyesebb és komplexebb. Intellektuálisan és dialógusok szintjén nem annyira sziporkázó, de nem is annyira lélektelenül száraz és számító.

Már sok-sok bekezdést írtam, de tényleg oldalakat lehetne megtölteni azzal, mennyi mindenről is szól ez a sorozat. Az önbizalomról, az útkeresésről, a saját korlátaink feszegetéséről, illetve arról, hogy ezen falakat olykor nem csak mi feszítjük ki egyfajta átszakíthatatlan hálóként saját magunk elé és köré, hanem gyakran maga a rendszer is asszisztál mindehhez. Hogy miért? Na igen… Jó kérdések, sokféle és összetett válaszokkal. Az Anna azonban nem az a széria, amely mindenre választ akarna adni. Nem is tudna… Inkább elgondolkoztat. És néhány kellemes pillanatát leszámítva általában inkább elszomorít. De valahogy aztán mégis képes arra összességében, hogy mosolyogva gondoljak vissza a látottakra, és ez bizony szerintem nagy szó.

A címszereplő személyének karakterfejlődéséről pedig szintén annyi mindent lehetne írni… Egyébként értem én, – még mielőtt valaki képzeletben megdorgálna –, hogy a bűnözés az alsóbb társadalmi osztályokra jellemző, de feltenném a kérdést ilyenkor, hogy miért van ez így, illetve milyen fajta bűnözésről is beszélünk… Aztán érdekes pszichológiai szempontból is megvizsgálni a sorozatot. Mármint kifejezetten Anna útját illetően… De itt már nagyon spoileresen tudnám csak kifejteni, hogy milyen dolgok is merültek fel bennem a látottak során. Abból meg senki nem kér. Ha érdekel benneteket, egyébként is megnézitek. Mert nagyon klassz kis alkotás ez. Már az első epizód is kellően impulzív, lazán ment is rá részemről egy 9-es pontszám. Ahogyan aztán az utolsó kettőre is…

9/10