Régóta szerezgettem ezzel a sorozattal, aztán úgy két hete végre nekiestem. Az első epizód aztán egészen magával ragadó élménnyé állt össze bennem. De mint aztán kiderült, ezt nemhogy fokozni, de szinten tartani sem tudták a készítők.

A főszereplő hölgy pedig egyenesen az egyik legbájosabb teremtés, akit valaha láttam. Han Ji-min már az One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] című sorozatban is rabul ejtette a szívem. Most viszont valami nagyon nem működött. Igazából az ilyeneket el szoktam engedni – legkésőbb – a 4. rész után… Valamiért most azonban kitartottam. Talán leginkább azért, mert kíváncsi voltam, hogy hova is vezet ez az egész, és ha mást nem is, kicsit tanuljak belőle – hátha egyszer tényleg írásra adnám a fejem.

A sorozat felütésével és mondanivalójával sok gondom önmagában nem lehet. A körítéssel hozzá már annál inkább. Előbbi persze egy meglehetősen érdekes ötletet takar. A lényege, hogy egy kislány talál egy karórát, amelyet visszatekerve időutazást hajthat végre. Kijavíthatja a dolgozatait, stb… De ennek bizony ára van, hiszen minden egyes utazás után öregszik egy keveset… Ezt felismervén még időben kapcsol, azonban mi mind tudjuk, hogy az élet néha olyan kihívások elé állíthat bennünket, amelyeknél – egy ilyen lehetőség birtokában – a kísértés talán legyűrhetetlenül a lényünkbe férkőzik.

Mint a címe is sejteti, egy roppant érzelmes kis utazás ez. Amely valahogy mégsem tudott megérinteni. És ennek talán az a legkézenfekvőbb oka, hogy “elmarvelesítették”. Értem ez alatt azt, hogy a komédiát képesek voltak benne a végtelenül komoly drámával olyan szinten egymásnak ütköztetni, hogy ha valamire azt mondom, hogy túl sok, akkor az ez.

Egyszerűen nincs ideje benne az embernek elmerülni a karaktereink lelki vívódásaiba, mert egy perc múlva feloldják valami paródiába hajló agymenéssel. (Emiatt pedig nevetni sem igazán tudok…) És nem, nem tudom azzal felmenteni a készítőket, hogy családokon belül gyakran vannak ilyen és olyan habitussal rendelkező egyének is. Mert bizony itt fellelhetünk olyanokat, akik nem nagyon töltenek be funkciót a történet gerincét illetően. Egyszerűen térkitöltők csupán. Ennél fogva aztán meglehetősen rezignáltan vettem tudomást a ténykedésükről az egyes jeleneteket szemlélve.

Más kérdés, hogy ettől még tényleg volt, hogy ez kötött le inkább, mert bizony a főszereplők viselt dolgaikat illetően meglehetősen hamar közönyössé váltam. Nem láttam merre van az előre, vagy éppen a vissza, és ezen a problémán az sem segített, hogy sajnos logikailag is bele lehetett kötni a történések alakulásába.

Persze ez az egész ötlet csak keretet adott egy romantikus drámának. Magától értetődőnek tűnik, hogy ezen széria esetében előbb volt meg maga az elképzelés, és utána alkották csak meg hozzá magukat a karaktereket…

Én pedig ugye jobban szeretem, amikor azok önmagukban is elég érdekesek egy történethez, így aztán nem is kell őket túlkeretezni. A másik legnagyobb problémám a sorozattal az, hogy egyszerűen nincs benne egy igazán emlékezetes momentum vagy dialógus sem. Vannak itt párkapcsolati problémák, a gyereknevelés is érintve van, de nem reflektáltnak a helyzetekre érdemben, hanem mintha csak a szőnyeg alá söpörnék azokat. Esetleg még rosszabb, és egy idióta poénnal elütik az egész élét.

Persze erre rá lehetne vágni, hogy az élet gyakran ilyen, nem fejlődünk, nem kommunikálunk, azt várjuk, hogy magától működjön valami, de ezt azért nem lehet párhuzamba állítani az itt látottakkal. Nyilván van amikor feladja az ember, belefárad, akár jogosan menekülőre fogja, de egy sorozatban nem ártana talán, ha érzékeltetnék a nézőkkel, hogy az adott helyzet kialakulásának is megvannak a maga sajátságos előzményei, nem pedig csak úgy lógnak a levegőben.

A lezárás pedig bár sokak tetszését elnyerheti, talán értelmet is nyer az egész, de nekem ez a meglehetősen szentimentálisra vett befejezés nagyon nem nyerte el a tetszésemet.

Rengeteg mindent akartak belezsúfolni ebbe az évadba, de a legtöbb dologba inkább csak belecsippentettek. Talán az öregedéssel foglalkoztak benne a legkiemeltebben, és bár ez egy fontos dolog, de valamiért szerintem ez is eléggé szerencsétlenül alakult. Elhiszem, sejtem, hogy sokan rettegnek a magánytól. Viszont valahogy ez is felületesen volt taglalva; kb. mintha mindenki csak a halálra várt volna; semmiféle hobbival nem próbáltak enyhíteni az egyre inkább szorongató érzéseiken, illetve a felismerésen, hogy ez bizony ennyi volt, nincs tovább. A jövő elképzelhetetlen, a múlt pedig már elérhetetlen…

És ez szerintem kissé öncélú. Lehet túlságosan magamból indulok ki, de szerintem sokunk tudna idősen is lelkesedni egy kiváló lemez, film, esetleg könyv hatására, csak hát ugye ide ez nem fért bele, hiszen azzal jelentősen csorbítottak volna a helyzet drámaiságán. Hiszen ha azt látjuk, hogy igen, akkor is el lehet ütni tartalmasan az időt valamivel, akkor rögtön meglehetősen másként csapódik le bennünk minden más is.

Merj élni, légy boldog, élvezd ki a fiatalságod, ne foglalkozz a múlttal, és közben ne is idegeskedj a jövő miatt. Hát azért na, ennél ez azért sokkal összetettebb, és bár egyet is lehetne vele érteni, de amikor ilyen faék egyszerűségű, magától értetődő gondolatoktól kellene hanyatt vágnom magam, akkor azért megszólal bennem a vészcsengő, hogy ez itt és most bizony elég kevés és elcsépelt is volt.

6.3/10