Címke fantasy

Avatar: The Way of Water [ Avatar: A víz útja ] – 2022

A második részek nagy mestere, James Cameron életének jelentős részét erre a projektre szánta. Hogy minek, azt nem tudom. Mert ezért bizony kár volt… Sokféle véleményt lehetett hallani, olvasni a második résszel kapcsolatban, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy a kritikusok ezért már kevésbé voltak oda… (Metacriticen a folytatás csupán 67, míg az előzmény még 83 százalékon áll.)

De engem nem kifejezetten érdekelt ki és mit mond. És az sem számított, hogy az első epizódot is csalódásként éltem meg. Miért? Mert úgy voltam vele, hogy oké, Cameron megálmodott egy komplex (?) világot, ennek pedig kellett egy ilyen első epizód. Legyen. De innentől kezdve lesz csak igazán szabad a pálya, az “ismeretlen” világban bármit, de tényleg bármit elmesélhetett volna. Készíthetett volna egy egyszerű szerelmes filmet, egy helyi konfliktusokról szóló mély családi drámát, bármit…

Ehelyett csinált egy végtelenül egyszerű, ostoba, de közben azért szerencsére legalább látványos háborús filmet. Rövid kritika lesz, mert nem érdemel a film többet. Szóval az alapfelvetés, a konfliktus kiindulópontja, és annak “magyarázata” már önmagában is nevetséges. Nincs mélység, nincsenek okok: nem látunk bele, hogy bárki tárgyalt volna bárkivel, vagy legalább próbált volna, nem látjuk, érezzük, hogy miért így jönnek a megszállók.

Azt látjuk, hogy van egy ostoba főgonosz (aki személyében meg is testesíti a gyarló emberiséget), akivel szemben a másik oldal képvisel a filmben minden jót, amit jónak tarthatunk: érzelmesek, családcentrikusak, barátságosak, a természettel együtt élő és lélegző, azt megbecsülő egyének közösségeit. Ez már itt sok… És hol van még a vége…

Minden felismerés, minden gondolat egyfajta giccshalmaz részét képezi, szájbarágós az egész, úgy ahogy van. A víz alatti jelenetek hiába festenek szenzációsan, ha aztán azt is túltolták. Legközelebb hegedülő fűszálak segítségével győzik le a gonosz ellenséget. (Én szóltam!)

Iszonyatosan gyűlölöm ezt a filmet. Érzelmes? Kinek? Mi? Miért? A két kezem kevés lenne arra, hogy számszerűsítsem mennyi film és sorozat alatt pityeredtem el – csak az idén folyamán. Itt ezzel szemben semmit nem éreztem, maximum frusztrációt… Oké, ez sem igaz. Sok mindent éreztem. Dühöt, és csalódottságot leginkább. Nem értettem, hogy ez mi akart lenni. Nem értettem, hogy egy ennyire szép film, hogyan lehet közben ennyire primitív is. Végtelenül idegesített, hogy ezerrel le akarták nyomni a torkunkon, hogy márpedig most hatódj meg, most sírd el magad, most legyél meghatott, és most csodálkozz rá a világ szépségeire…

Cameron ezer hibát vétett a filmmel kapcsolatban. Bizonyos tekintetben túl keveset akart markolni, más szempontokat vizsgálva meg túl sokat. Utóbbi persze szerintem kimerül a karakterek számában. Mert azokból kapunk szép számmal. Hogy minek, az egy teljesen jogos kérdés. Totálisan felesleges volt ennyi szereplő, hiszen a legtöbbnek nincs súlya, nincs kiforrot személyisége, azonosulási pontokról meg inkább ne is beszéljünk… Ha nem tud velük mit kezdeni, akkor lehet a kevesebb több lett volna…

Szerettem volna szeretni ezt a produkciók, hiszen Cameron nagy rajongója voltam: a Titanic mai napig az egyik kedvenc filmem – a régi nagyok mellett természetesen. Volt egy hatalmas Titanic-os poszterem is régen, miközben az extrás lemez most is itt feszít a polcomon, ahogyan a T2 is… De mit tagadjam: ez (vagy legalábbis a következő rész) nagyon remélem, hogy előbb-utóbb hatalmasat bukik. És részemről könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó film a rendezőtől, amit még moziban néztem meg…

Amikor édesapámnak szokásomhoz híven hangot adtam véleményemnek, és megemlítettem, hogy gyűlölöm az olyan filmeket, amelyben egy idő után már a rossznak szorítok, akkor annyit volt képes mondani lényegében, hogy gondolkozzam el rajta, miért is van ez. Nem vettem a szívemre persze, de ettől még igaz, tényleg egy idő után átálltam a másik oldalra… Annyira felbőszített Cameron filmje, annyira dróton van rángatva benne a néző, annyira túltoltak benne mindent, amiért persze egyébként valóban élni és küzdeni lenne érdemes, hogy nálam az már visszataszító volt.

Értem én, hogy valaki ettől még képes ezen meghatódni. Értem én, hogy mások vagyunk. De rám – ennyi remek filmmel és sorozattal a hátam mögött – ez már semmilyen szinten nem volt hatással. Szétszedhetném az Avatar: The Way of Water-t sokkal jobban is: a zene teljesen felejthető, és hát nem kevés – a korábbi munkáiból – az újrahasznosított elem sem, de szerintem kár lenne a gőzért. Most iszom egy kávét még, aztán nézek valamit, ami reményeim szerint meg is mozgat, és közben azért szól is valamiről…

2/10

My Tomorrow, Your Yesterday – 2016

Hát, ezt bizony lehet nem mostanában kellett volna megnéznem. Mármint azt hiszem, túlontúl merész voltam, hogy ezt bevállaltam. Persze ismét beletrafáltam, mert nagyon szerettem ezt az 111 percet. Pedig néha elég “nehéz” volt…

Takahiro Miki rendezte ezt a Takafumi Nanatsuki azonos című regénye alapján készült filmet. Mondjuk ez nekem sokat nem mond még most sem; eddig egyiküket sem ismertem… Igazából kifejezetten keletről kerestem mostanában néznivalókat. Próbáltam olyan mozgóképekre lelni, amelyek még kint sem feltétlenül alapvetések, de a lényeg, hogy azért esélyes legyen, hogy engem megérintsenek…

Hát mint az első sorokból kiderülhetett, sikerült megint egy ilyet választanom. A Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] után megint itt egy alig ismert kis gyöngyszem. Azt írtam, hogy néha meglehetősen nehéz volt nézni… Nem túloztam az elején, tényleg így volt. Egyszerre iszonyatosan aranyos kis film, csodálatos zenékkel és képekkel, de közben meg valahol végtelenül szomorú is. Ritka az olyan pillanat szerintem, amikor látod, hogy miközben valaki önfeledten vigyorog egy jelenetben, te szomorúan nézel ki a fejedből…

Szóval úgy üljön neki mindenki, hogy ez egy kimondottan romantikus film. De annak csodálatosan szép. Nem több, nem kevesebb. Nem giccses, csak érzelmes. Mondjuk vigyázni kell vele tényleg, mert – ezzel a nem éppen mindennapi, eredeti (!) filmzenéjének, valamint az olykor kifejezetten erős képeinek hatására –, szem szinte biztos, hogy nem marad szárazon…

A történet maga totálisan egyszerű, de azért van benne egy aprócska csavar… Én úgy tekintettem meg, hogy ismét nem néztem utána semminek, semmi trailer, semmi leírás, csak a play gombra bíztam magam… És ismételten nagyon jól jártam. Szerintem mindenki tegyen hasonlóan. Remélem a poszter, a képek, vagy a belinkelt zene meggyőz arról, hogy legalább egyszer meg kellene nézned – már ha alapból nem utasítod el ezt a műfajt…

Nem tudom, akarjak-e “nagyokat” mondani… (Pontosabban próbálkozzak-e meg vele…) Lehetne beszélni az időről, az első szerelemről, az emlékekről, a jövőről, vagy úgy általában a kapcsolatokról. De néha kár lenne ezzel vesződni és túlragozni. Meg sok újat nem lehet ebben elmondani. Majd vagy érez valamit az ember, vagy nem…. De simán benne van, hogy csak meg vagyok – talán kicsit – szeppenve…

Suguru Matsutani: 初めてのデート / ぼくは明日、昨日のきみとデートする Original Soundtrack /

A lényeg annyi lenne, hogy a képeken látható két fiatal találkozik, és valami elkezd kialakulni közöttük. (Tudom-tudom, erre magatoktól is rájöttetek volna…) De hogy meddig jutnak el, illetve minden rendben lesz-e velük, az már más kérdés… Sok mindent mi is meg tudunk oldani a való életben, viszont mindenki érezte már biztos úgy, hogy olykor szembe találjuk magunkat olyan pillanatokkal vagy dolgokkal, amelyek mintha messze felettünk állnának, és bizony hiába ágaskodunk, kapaszkodunk akármeddig és akárhogyan; némelyik árnyék elől egyszerűen nincs menekvés…

Nem mondanám azt erre a filmre, hogy a legjobb romantikus dráma, amit valaha láttam. Oké, ezt mondjuk rengeteg másik – szintén remek – filmre is el lehet mondani… Máshogy fogalmazok akkor: még az is lehet, hogy a romantikus drámák top 20-as listájába sem biztos, hogy bekerülne. Abban ellenben azért egészen biztos vagyok, hogy a legszebbet be merném rá vállalni, és nem csak úgy a toplista aljára biggyesztve, hanem valamelyik előkelő helyen szerepeltetném ezt a – valamilyen téren – mindent elsöprő alkotást. Fényezhetném én még a szereplőket is, hogy mennyire jól mutattak egymás mellett, de teljesen felesleges lenne. Látod – remélem majd – saját magad is…

9.2/10

Thelma – 2017

Joachim Trier előző, misztikus produkciója egy egészen merész vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük a korábbi drámáinak hétköznapi mivoltát. De csapjunk is akkor bele, mert engem konkrétan már a 12. másodperctől kezdve nyomasztott a Thelma. Mármint jó értelemben véve. Ahogyan szépen bekúszik az a dallam a film elején, az valami egészen zseniálisan megágyaz annak, mire is lehet számítani, és – már önmagában ezzel is – tényleg egy nagyon jó, komor hangulatú kis alapozó lett.

Bár még igazából semmit nem láttam, de egy plusz pontot már csak ezért is felírtam neki. És igen kérem szépen, amikor először hallottam ezt a másfél percet, bizony egyből A világ legrosszabb embere original score-ja jutott eszembe, ennek okán aztán rá is kerestem; most én látok bele túl sokat, vagy van valamiféle kapcsolat a kettő között? Talált, süllyedt. Ola Fløttumnak köszönhetjük Trier legújabb munkájának zenei aláfestését is. A hideg is kiráz tőle.

Kezdjük ezek után azzal, amibe nem lehet belekötni. Illetve nem is ez a leghelyesebb megfogalmazás, mert ezen szempontok alapján vizsgálva tényleg hibátlan munkáról van szó. A színészektől kezdve, a fényképezésig mindenről maximális elismeréssel lehet csak nyilatkozni. A történet már más kérdés, az jóval megosztóbb lehet legtöbbek számára, és én is itt érzek egy kisebb fajta megbicsaklást. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem kicsit szeretem ezt a filmet. De nem lehet elmenni amellett, hogy azért ez valószínűleg nehézkesen csúszhat le egyeseknél. Részben az érintett témák okán, részben mert ez a film sem éppen az eszetlen kapkodásáról lett híres. Ettől azonban még szemernyi kétségünk sem legyen, a Thelma egy magabiztos kezek által levezényelt, kiváló dráma lett.

Trier mozgóképeiben részben az a különleges, hogy minden fenntartás nélkül elhiteti veled, hogy mindenki – a zeneszerzőtől, a sminkesig, kivétel nélkül mindenki – a szívét, lelkét beletette a készítés minden egyes pillanatában. A másik legvarázslatosabb dolog pedig talán az, hogy a mély emberi sorsokat milyen hatásosan és földhözragadtan tudja úgy elmesélni, hogy közben nem fél játszani az érzelmi állapotok felerősítésével sem, és annak ellenére, hogy szinte mindent bevet a maximális hatás érdekében, nem csorbul semmit mozijának drámaisága. Igen, tudom, hogy ezt kicsit másként már leírtam A világ legrosszabb embere kritikájában, de mit tegyek, ha itt is ezt érzem.

A film története egyébként itt sem túl bonyolult, még ha akadnak is kérdőjelek közben az ember fejében, azért a végére letisztul valamennyire az a bizonyos kép. A kezdésnél elsütött felütés nálam működött, onnantól van egy kis nyugisabb rész, hogy aztán egy felnövéstörténettel, hittel, valamint önmaguk el nem fogadásának lélektani terheivel és hatásaival is foglalkozó, meglehetősen melankolikus betekintést nyerhessünk – ezúttal egy fiatal lány életébe. Szerintem ebben a filmben is rengetegen találhatnak kapcsolódási pontokat. Nem üt úgy, és nem kapaszkodsz végig úgy a karakterek után, mint a norvég úr legutóbbi alkotása során, de ettől független egy roppant értékes drámának tartom, amely annak ellenére, hogy hasonlóan igényes munka, valahogy mégis teljesen más. És ez így is van jól. Nem gondolnám egyébként, hogy bármit is forradalmasítanának ebben a két órában, legalábbis a film és a történet alkotóelemeit tekintve semmiképpen, de ahogyan a fent már említett filmje, úgy ez is iszonyat összerakottnak érződik, még ha talán az illesztések nem is olyan tökéletesek most.

9/10

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.