Kimondottan romantikus sorozatot nem sokat néztem az elmúlt években. Volt néhány persze, amelyeket aztán hol jobban, hol kevésbé szerettem, de kevés olyan produkcióval volt dolgom, amely már a címével is ilyen egyértelműen felvállalja, mi is szeretne lenni, illetve miről is szeretne szólni.

Kicsit tartottam is tőle, de azért reményekkel telve ültem le megtekinteni ezt a 2023-as dél-koreai alkotást, amelyet nem más, mint maga Kim Yoon-jin (hogy ezeket a neveket én a büdös életben nem jegyzem meg, az biztos 😅) rendezett. Róla azt kell tudni, hogy az általam szintén meglehetősen kedvelt Our Beloved Summer c. széria epizódjainak dirigálásában vett részt korábban. Nem egy rossz referencia!

De hogy miről is szól a bejegyzésünk tárgya? A kapcsolatokról. Önmagunkról. Arról, hogy milyen csodálatos és könyörtelen is tud lenni néha a szerelem. Totál klisé, de ha egyszerűen így van?! Tudom persze, hogy ezzel aztán semmit nem mondtam még…

A sorozat első epizódjában elkezdünk megismerkedni a két főszereplővel. A hölgy, azaz Jung Mo-eun éppen a színészi pályáját próbálná egyengetni, de fogalmazhatnék úgy is, hogy mozgásba hozni, amikor aztán találkozik Cha Jin-wooval… És akkor innentől kezdve mondhatnánk, hogy megy is minden, mint a karikacsapás. De persze ez távolról sem igaz…

Részben azért is, mert mindkét karakter túlontúl félénk, zárkózott és magának való, másrészt meg mert valamelyikük szíve talán jobban össze van törve, mint amennyire a többségünk – akárcsak önmagának is – bevallaná valaha is az életben. És hát ugye van még egy csavar a történetben, mert az úr bizony még fiatalon elveszítette a hallását…

Szóval ez a kiindulási pont. Innentől kezdve egyre jobban beleássuk magunkat a karaktereink életébe, és természetesen kettőjük kapcsolatának alakulásába. Ami azért nem egyszerű. A fentiek tükrében elképzelhetitek… De annyira megmosolyogtatóak, annyira visszafogottak akárcsak a legapróbb kunkorodással tarkított gesztusaik is a másik irányába, hogy néha tényleg úgy vigyorogtam közben, mintha már én magam is aktív résztvevője lettem volna a látottaknak. 😅

Nagyon megkedveltem mindkettőjüket. De persze az a bizonyos kérdés mindezektől független még nem eldöntött. Megmaradnak szimpla ismerősnek, barátnak vagy megpróbálják esetleg egy igazi kapcsolatban is… Nyilván bele kell kalkulálniuk a kommunikációs nehézségeket. De ha ezt sikerülne is valamilyen szinten leküzdeniük, még mindig ott lenne az a bizonyos múlt. Amelyről most inkább nem is írnék semmi konkrétabbat. De annyit azért elárulhatok, hogy az első nagy, igaz (?) szerelem emléke is erősen kihat az egyikükre…

Tüneményes kis sorozat a Tell Me That You Love Me. Rengeteg cuki, de nem öncélúan cukiskodó pillanattal. Teli van apró finomsággal, tiszta és önzetlen kedvességgel, megértéssel és odaadással. Na meg ugye jó adag törekvéssel is. És ez azért sokunk számára kétségtelenül példaértékű is lehet.

A sorozat egy szép, lassan kibontakozó kapcsolat – érzelmekben gazdag – árnyalataiba enged betekintést. Amely aztán természetesen ki tudja, mennyire illékony pillérekre is támaszkodik. Csodálatos kis mozgókép ez. Mondhatnám, hogy nincs benne semmi extra; nem bohóckodnak benne, de nem is drámázzák túl. Ellenben itt legalább tényleg élnek és lélegeznek a szereplők. Nincsenek furcsa, oda nem illő mellékszálak, nem keverik a műfaji elemeket, egyszerűen csak az elejétől a végéig az, ami; egy lebilincselő és megható, de viszonylag ráérősen csordogáló romantikus dráma.

El is gondolkoztam alatta, illetve utána, hogy sokan mondják az életkor előrehaladtával, hogy a szerelem egy teljesen irracionális dolog. Én értem, miért gondolják ezt egyesek, de… Szóval ha pl. ezt a kijelentést annak a „felfogásnak” a kritikájaként értelmezzük, hogy bizony vannak köztünk olyanok, akik csupán valaki mással együtt, kapcsolatban tudnak egész és boldog életet élni, akkor egyet is értenék. Azonban rengetegen úgy általában mondják ezt, elcsapva a végét, ki sem fejtve, miért gondolják így.

Természetesen nem (mindig 😉) romantikus témájú beszélgetéseket hallgatok és nézek, és persze az ítélethez tisztában kellene lenni az adott személy szerelmi életének múltbéli mivoltával is. Lehet rendesen ráfázott, és a keserűség kacsintott ki belőle. Viszont ha már itt vagyunk, nézzük meg mit is mond a 303-ban Jule. Azzal érvel a szerelemmel kapcsolatban – amikor a szexről, valamint a kapcsolatok alakulását meghatározó ösztönök jelentőségéről értekeznek –, hogy bizony szerelmes a szívével és az eszével lesz az ember…

Oké, hogy ő csak egy karakter, és oké, hogy ebbe is bele lehet kötni, viszont ha pl. én egy már egyszerű hobbit és programot ki tudok választani racionális alapokra támaszkodva, akkor miért ne tudnám eldönteni egyszer, hogy ki lesz az, akibe szerelmes leszek? Racionális alapokat említek, hiszen nyilván valamelyik hobbi túl drága lenne nekem, veszélyes is, nem is vonz, túl sok nyűg van vele, meg hát nem is nyújt számomra sem szellemileg, sem pedig érzelmileg semmi extrát. Míg más dolgok viszont képesek így is megmozgatni. Abszurdnak tűnhet, hogy a hobbikhoz kapcsolódva példálózom, de mindkettő esetében megfoghatnak kézzelfogható és leírhatatlan dolgok is.

Szóval szerintem lehet a szerelem is racionális. És ettől az még nem lesz kevésbé meseszerű vagy kevésbé izgalmas. Ellenben lehet az akár élethosszig tartó is. Mert nem pusztán fellángoló vágyak és ösztönök vezetik benne az embert, hanem a kiválasztott személyiségének ékkőként parázsló varázsa. Például az, hogy mit szeret, mi érdekli, hogyan kommunikál, milyen szenvedélyes, mennyire mosolygós a társaságunkban, vagy csak szimplán mennyire érzékeny nem csupáncsak az őt, hanem a körülötte élők, valamint akár a világot magát is érintő problémákra és kihívásokra. Persze most az ideális esetekről beszélek, hiszen lehet valaki “racionálisan szerelmes” a másikba egy szuper kocsi vagy egy jól fizető állás miatt is…

Én nem nagyon hiszek ebben a szerelem első látásra dologban. Igen, lehet egy jó benyomásom valakiről, lehet nagyon vonzó, de azért nem gyerek vagyok már. Jobban hiszek az építkezésben és a megtapasztalásban, miközben amúgy is tisztább, ha bizonyos dolgok előtt mélyebben megismerem a másikat. Na de csak sikerült megint elkalandoztam egy kicsit. De ez nem is véletlen…

Tényleg üdítő kis szériával van dolgunk. A többségnek talán túl lassú is lehet, de szerintem mindenképpen megéri rászánni az idejét az embernek. Az utolsó négy rész annyira szép, és közben jobban fel is pörögnek az események. Addigra pedig a karakterekről alkotott képünk már sokkal letisztultabb lesz. Még ha ez néha további kérdéseket is vet majd fel…

A Tell Me That You Love Me egy felnövéstörténettel megbolygatott romantikus útvesztő. És itt nem túlzok, mert olykor bizony kimondottan nehéz döntéseket kell meghoznia a szereplőinknek benne. Van, hogy talán hibáznak is közben. A kérdés az, hogy mekkorát. Van-e valahonnan visszaút, tanulnak-e bizonyos dolgokból, vagy az egyszerűbb utat választják, és próbálják elmaszatolni a választásuk okán felvillanó, akár már kétségbeejtő jövőképük kivetülésének megborzongatóan ható jelentőségét is.

A mellékszereplők aranyosak és kedvesek – esetenként kimondottan szórakoztatóak is –, és bizony a széria végére én mindenkit megkedveltem. Még ha korábban húztam is néha a számat, mert egyesek tettei miatt képes voltam kicsit fel is bosszantani magam. De hát én már csak ilyen vagyok.

Nekem nagyon könnyen lecsúszott ez a történet. Az elejétől a végig élveztem, de valamiért mégis az utolsó négy epizódot érzem a legerősebbnek. Szerencsére. Igazi kis dél-koreai csemegével van itt dolgunk, amelyet talán nem csak a műfaj kedvelőinek lenne érdemes bepróbálnia. Már ha nem riaszt el persze, ha valami ennyire életszerű és hiteles képet festhet nem csak önmagunkról, hanem a kapcsolatainkról is, amelyekben élünk. Vagy esetleg egyszer élni fogunk…

9/10