Ha valaki egy viszonylag rövid, egyszerű (?!), melankolikus, de nagyon szép romantikus drámát szeretne látni, az egy percet ne habozzon; az Il Marenek bizony a megtekintésre érdemes produkciók legelejében van a helye. Mondom most ezt úgy, hogy én pedig – a play gomb megnyomásakor – kivételesen még igazából a műfajával sem voltam tisztában… Csak nagyon tetszett ez a poszter. Aztán ennyi. És hát valamiért, valamikor letöltöttem… Felőlem aztán egyébként egy testvérpár is lehetett volna rajta…

Mitől különleges ez a film? Hát attól elsősorban, hogy oké; fantasy műfaji besorolást is kapott, de igazából és szerencsére nem ez adta el nekem elsősorban. Hanem a hangulata. Mert az elsőrangú. A képei, a zenéi… Sokszor puffogtatják el ezeket, mert hát pl. mi nincs ma már szépen fényképezve, de ez itt azért más szintet képvisel…

Plusz hiába játszanak itt az idővel, hiába nem érted vagy tudod, hogy most mi van – pláne, hogy mi lesz –, de ez igazából mit sem számít, amikor minden más is magával ragad. Igen, kissé lehúzós a dolog persze. Mármint érzelmileg. (Csodálkozom is néha, hogy mi a fene, van még lentebb?! 😅) De persze ez sem ilyen egyszerű. Csak ennyi átdolgozott, illetve egyedül töltött szülinap, karácsony és szilveszter után naná, hogy megüt, megrág és kiköp mindaz, amit itt láttam. Oké, ez lehet kicsit parán hangzik, de nem is mindenki lehet olyan elcseszett, mint amilyen én vagyok. Ha mégis – akárcsak néhányatok kicsit ilyen –, akkor viszont üdv a klubban! 😅

Hyun-seung Lee rendezése ennek ellenére azért bőségesen szolgál megmosolyogtató dolgokkal is, szóval nem kell tőle annyira nagyon tartani. A sztori lehet sokaknak karcsú lesz, de működik. Sőt, én örültem ennek a minimalista koncepciónak, a kevés szereplőnek, mindennek. Nem markolnak meg sokat, de legalább még azzal is képesek jól pofán vágni. A lényeg, hogy végig egyértelmű volt a fókusz, nem tévelyedtek el semerre; pontosan azt, valamint annyit meséltek róluk, amennyi szükséges volt. Nincsenek kelletlenül idehányt haverok, családtagok és okoskodások…

Aki kedveli a lassabb filmeket, értékeli a gyönyörű képeket, és kíváncsi egy csodálatos szerelmi történetre, az tényleg ne vacilláljon! Lehet komótosabb, mint amihez hozzá vagyunk ma már szokva, de hát az az érzés közben… Pláne utána… Zsebkendő meg legyen kéznél. Nekem most mondjuk “nem kellett”, de azért volt minek végigszánkáznia az arcomon…

A stáblista után rögtön meg is kerestem a filmben szereplő egyik dalt is. De szemét leszek, mert nem mutatom meg. 😅 Oké, csak beteszem nektek – sírjatok ti is, ne csak én. Szóval itt ez a dal. Vigyázat, az első egy percet (!) még megnézhetitek, utána már teli lesz spoileres tartalommal, szóval a szemeket lehunyni ám! Én tegnap már nagyon sokszor megnéztem, pedig csak írás közben találtam rá. És egyébként is mozis, mászkálós napom volt. Amúgy nagyon igényesen van összevágva, a film után is megéri ránézni.

Mindezek után vettem csak észre, hogy ennek a filmnek bizony készült egy amerikai feldolgozása is. Annak Ház a tónál a címe. Azt biztos sokan láttátok már. (Én nem.) Hát nehéz lenne látatlanban összevetni a kettőt, de a képeket elnézve, bizonyos dalokba belecsípve, valamint a pontszámokat és pár rövidke véleményt mustrázva szerintem nem lőnék azzal nagyon mellé, ha azt mondanám, hogy sokkal, de sokkal jobb az eredeti dél-koreai.

Szeretem a hosszú, összetett történeteket. De annyira “jólesett” egy ilyen love story most. Nincs túlgondolva. Vagy ha túl is van, – mert lehet valaki ezt érzi majd ki belőle –, akkor is el lehet engedi a fenébe egészet. Én félig-meddig meg is tettem. Egyszerűen elég volt érezni ezt a filmet. És oké, vannak akiknek ez nem elég, de akiknél így is betalál, az lehet egy igazi kinccsel lesz gazdagabb. Olyan, mintha éreznének bennünket ebben a másfél órában. Téged és engem… De most tényleg; még csak nem is kell feltétlen “klubtagnak” lenni ahhoz, hogy szeressük és értékeljük ezt az alkotást. Mert ez úgy meseszép, ahogy van.

Ugyan kicsit hűvösen és szomorkásan pislákol, de sokkal inkább nézem és csodálom ez a kékes pislákolást, mint valamit, amely hamiskásan csillogó fények által megvilágítva próbálná magát rám erőszakolni.

Valamilyen szinten piszok mód bűnös élvezet ez, de hát ennél mocskosabb és károsabb szenvedélyem már ne legyen, mint rajongani az ilyen, nem éppenséggel mindennapi romantikus filmekért.

9.4/10